Benyik György: Horváth Dezső sírjánál

Azt nehéz megmondani, hogy a mai világban, merre található a tisztesség, és mivel közlekedik, milyen utakon jár, de amíg Horváth Dezső élt közöttünk tudtuk, hogy biciklivel közlekedik és a tanyákon élő emberek között keresi barátait. Azt is tudtuk, hogy legtöbbször az egykori Délmagyarország utolsó lapján, fent a jobb sarokban található egy szöglet, amelyben a tisztesség szóvivője a Mari néni, aki pedig az ő egyszerű bölcs szavának helyet szorít a sajtó betűtengerében, azt Horváth Dezsőnek hívják.

Amikor 1936-ban Nemesszalókon megszületett Dezső még nem tudta, hogy csak az első hetven évet lesz nehéz tisztességben leélni, amikor megírta ezt a hetven évet már „madár röptének” tűnt számára, pedig nehéz menetelés volt. Noha a sors „Fukar kezekkel” szűken mérte neki a szerencsét, hisz nagy urak osztogatták ezt kegyeltjeiknek. Mégis a 70 éves számadás napján nem azt számolta kedves halottunk, hány kötetet írt meg, vagy hányak lehetnek neki hálásak azért, hogy nekik valamit elintézett, hanem azt sorjázta, hány tisztességes embernek lehet hálás ő az elmúlt 70 évéért. Még azokról is, akik disznóságot tettek vele úgy emlékszik, „jót tettek velem”. Úgy gondolta a tisztességet az anyatejjel szívta magába, vagy legalább is a 60 évet élt édesanya tanította erre. Hálás Király Ernő magyar tanárának is, aki igen korán felfedezte a „dezsős” stílust iskolai dolgozatában.

Amit eddig írtam azt csak saját vallomásából idéztem, pedig gyermekei is sorjázták a gyász előkészítése kapcsán édesapjuk példa értékű jó tulajdonságait, hogy gondos apa volt, aki mindent kijárt nekik, elintézett nekik mindent, még zongorát is szerzett számukra. Nem csak ezermester volt, hanem szorgalmas könyvgyűjtő, volt könyvtáros, népművelő, és amit olvasott azt az emberekbe igyekezett plántálni.

Panek Sándor azt írta róla: „szemenszedett tisztességes” volt az újságírók között is, pedig ebben a különös szektában néha, megélhetés és élet halál kérdése, hogy merre fut a toll, kit dicsér, kit szid a riporter úr vagy hölgy. Tárcáinak riportalanyait sohasem magnóval kérdezte, tudta mit kell leírni az elmondottakból, néha szebben, mint azt a riport alany elmakogta, azt írta le, amit mondani akart beszélgető partnere. Pedig élete folyamán 18 kötetnyi riportot, regényt, visszaemlékezést, tárcát és drámát írt. Több kitüntetést is kapott, de 1996-ban az első szegedi újságíróként, a Táncsics díjat.

Kerülte a sajtófogadásokat, de szívesen időzött egyszerű emberek között, falvak hátsó udvarában találta meg a „nyomós szavú embereket”. Szervezésében, a Zsombói Wesselényi Népfőiskolán 30 éven keresztül, téli estéken, hajolt össze az egyetemi professzor és a falusi alma termelő gazda. Számos professzornak mutatta meg, hogy a falusi embernek is van mondanivalója a professzorok számra. Veres Péterrel vallotta: „Megdögleni lehet, de rongyembernek lenni nem.”

Kedves Dezső!

A Dóm tér sarkán található Akadémián, a szombati asztaltársaságban sokszor hallgattad a bölcsek beszédét, a pergő nyelvű irodalmárokat, a pallérozott szavú jogászokat, és csak néha csaptál a szóáradatba egy-egy mondatot, de akkor mindig csend lett egy pillanatra, megakadt a beszéd folyamata és elgondolkodtunk azon, amit tőled hallottunk. Hála Istennek Bodosi professzor belenyúlván fejedbe módosította eltávozásod dátumát, így aztán még tovább gondozhattad a kertedet már kora tavasszal bronzbarnára süttetve az arcodat és tovább kerested az emberek között az értékeset.

Aztán letetted a biciklit, mert a test gyenge volt már, abba a kollégiumba kerültél vissza, amelybe ifjonti korodban laktál, csak most azt idősotthonnak hívták ezt a házat. A Covid rád zárta az ajtót, csak ritkán jöhettél megnézni Szegedet. A sétáid célja mindig feleséged sírja volt, mint hűséges férj, naponta meglátogattad őt. Az emberek bicikli nélkül is megismertek, útközben elmondták neked azt, aminek meghallgatására másoknak nem volt ideje.

Kedves Dezső!

Talán most odaát a Jó Isten is kikéri a véleményedet, mert, ha nem volt ideje neki a háta mögé nézni, te tudod mi történt ott, hitelesen elmondhatod azt, amit a nyomorúság láttán és igazságtalanságot hallván az illetékesek szeme nem akar látni és füle nem akar hallani, te talán megsúghatod a Jó Istennek mindazt, amit láttál és hallottál az egyszerű emberek között.

Kedves Dezső!

Ha nem hallottad volna, mostanság lőnek, ágyúznak, rakétáznak a szomszédban, menekülnek az emberek egyik országából a másikba, a gyűlölet mákonyát terjesztik a híres újságok egy kalap alá vonva politikust, nyerészkedő üzletembert és egy-egy etnikumhoz tartozó szerencsétlen embereket.

Kedves Koma!

Szólj már a mennyei hivatalokban, hogy legyen béke végre, nyugodjanak meg a fegyverek és az emberek. Mondd meg a Jó Istennek, küldjön a földre több embert, akiknek szemen szedett tisztesség van a szívükben − az olajárak úgy is magasak −, jöhetnek biciklivel is.

Legyen neked könnyű a föld, fogadjon be az ég, beszéld meg dolgainkat a Jó Istennel és faggasd ki a hosszan tűréséről, és arról is, hogy az emberiséggel tapasztalt ennyi kudarc után, miért is bízik még mindig abban, hogy jobb útra térhetünk.

Isten veled!

Elhangzott Szegeden, a Dugonics-temetőben, 2022. március 24.-én; megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában