Simai Mihály: Egy élet a Rontás ellen

Horváth Dezső igazság-koronája

A Soha megint körbehordozta a halállistát… Ami egyben a mi veszteséglistánk is. Csakhogy én nem… én nem tudom véglegesnek elfogadni ezt az ostoba múltidőt! Hogy is lehetne ezt leírni… Hozzá, aki annyira jelen tudott lenni a    jelenben, teljességgel méltatlan volna!

Számomra még mindig szín-jelen a Horváth Dezső- jelenség. Az eltéríthetetlen igazságkereső férfi, akiben éppúgy benne van a világra csodálkozó gyermek, mint a bölcs filozófus meg a tréfáskedvű, éles-szavú, hol itt, hol ott feltűnő Garabonciás. Aki Arany-szavakkal tesz hitet: „legnagyobb cél pedig itt e földi létben: ember lenni mindég, minden körülményben!”

Horváth Dezsőt, aki úgy szerette az életet, az embereket, annyira élte, szóban-tettben, az emberséget, a magyarságot, én még nem tudom múltidőbe tenni, zárójelbe, két évszám közé. Én csak a számok közti, 87 évnyi gondolatjelet látom, ami a mélyebb tartalmat hordozza: a napokat, évtizedeket. Megannyi közös élményünket… például, ahogy egy fáról cseresznyézünk a „birtokon”, a Traktor utcai kertjében. Én még színjelennek érzem, hogy csónakázunk a négy gyerekkel a Fehér-tavon, Beretzk Péter bácsi kalauzol minket az ő sirályszigetére… Vagy: a régi sajtóházbeli közös szobánkban élvezzük, hogy annyira a szerkesztőség szélén vagyunk, szinte külön életet élhetünk benne, rosszmájúak szerint úgy járunk be a szerkesztőségbe, mint két előkelő idegen…Vagy: megyünk a közös irodalmi estünkre, Zsombóra, Békési Imrével és feleségével, Katival, a Zsombói Tudományos Akadémiára, a ZSTA-ra. Vagy éppen annak a szegedi írónak az ellentámadásáról beszélünk, aki III./3-asként évekig jelentett  róla a hatalomnak, de most nem tudja elviselni, hogy az áldozat megírta az árulását. És Dezsőnek pillanat alatt lángba borul az arca, mint mindig, ha az igazságot sérelem éri. Mintha egy belső láng lobbanna ki ilyenkor a lélek legmélyéről. Az emlékeknek ebben a jelenében lapozgatom a könyveit.

A legutolsó mottója Móricz-idézet: „Különben vannak dolgok, amiket csak jól szabad megírni, sőt egyáltalán nem is lehet megírni − és mégis meg kell írni!” Hát ez az…! Helyben vagyunk, mégis meg kell írnom… De… az Ő szavaival kezdem: „aki barát volt, el nem múlhat” – így felelt Thékes Pista interjú-kérdésére 1995. december 23-án. Neki annyira egyszerű, természetes élőbeszéd volt minden szava, sora, története, riportja, tárcája, drámája, mint a legnagyobbaké: Móráé, Tömörkényé vagy a jóbarát Tóth Béláé. Jobb is, ha az Ő szavaival folytatom. 2006-ban, a Napút folyóirat Jeles hetvenesek sorozatában ekképp summázta élete hetven esztendejét:

Hetykén mondja a magamfajta szegény ember, csak az első hetven év a nehéz. A másodikat majd meglátjuk.
Áhítattal néztem gyerekkoromban az öregeket. Ötven év? Hatvan? Hetven? Ha én azt megérhetném! Visszafelé nézve pedig? Mintha madár röppent volna el az ablak előtt. Ezt összeszedni hetven sorban? Minden évre egy sor? Mit is mondott Madách Tragédiája? »Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy…« Nagy baj persze nincsen, kötetszámra ezt írom.
Azokat kellene sorba rendeznem, akiknek hálával tartozom. Mert jót tettek velem, vagy mert nagyot ártottak. A disznóságban is van tanulság. Öten voltunk testvérek, átokszegénységben. Édesanyánk emlékéé a sor legeleje. Világra hozni bennünket és a semmiből fölnevelni – hej, de kevesen tudnák ma utána csinálni! Ha akkor már lett volna tabletta, én se lennék. Élt hatvannégy évet. Mire megpihenhetett volna, el kellett mennie. Mintha a tisztességes halálra is tanítani akart volna. Ami bennem jó – ha van egyáltalán valami –, soha meg nem köszönhetem.
Úgy tudom, január 13-án, mindjárt hétfőn botlott belém először a világ, 1936-ban, Nemesszalókon, a piros ajtó mögött, de az anyakönyvben 14-e áll. Azért talán, hogy ne üldözzön a szerencsétlen szám? Vagy apám, útközben, kötelességből is, betért a kocsmába? Óvodánk csak nyáron volt, és én nagyon szerettem óvodás lenni. Hatalmas szerepemre ma is emlékszem, el is tudom mondani: »Leveszem a kalapom, adjon Isten jó napot!« Ehhez persze előtte föl kellett tennem. A fülem tartotta meg, akkora volt. Tündéri óvónőnk, Piroska néni. Tanítóink sora következne. A lényeg: a fölsőben is tanítóink voltak, és emberséget is tanítottak magántanmenet szerint. Magyarpolányban is, mert a hetedik osztály közepén odaköltöztünk.
És a sümegi gimnázium? Kiss Károly Ernő nevét muszáj leírnom. Dzsaninak hívtuk. Második osztálytól magyart tanított. Ő vette észre, hogy fogalmazásaim olyan »dezsősek«. Negyedikben pedig, az írásbeli előtt, próbadolgozatot írtunk. Minden oszlop más címet kapott. Titkos cetli jött, kérdés volt rajta. Ráírtam egy mondatot, és mehetett vissza. Puskázásban verhetetlenek voltunk akkor már, négy kemény esztendőben edzettünk rá. Az az egy mondat ugyanúgy benne lett a másik dolgozatban, és, mit ád Isten, javításkor alá volt húzva pirossal. Se több, se kevesebb, csak az az egy. És a margóra kiírva: »Ezt a Dezső írta.« Ketten voltunk se holtak, se elevenek. Meg is kérdeztem:
– Ezt honnan lehet tudni?
– Ha szükséged lesz rá, majd megtudod.
Azóta sejtem, mi a stílus. És minden könyvem hátlapjára fölírom: »Adassék tisztelet magyartanárának, Kiss Károly Ernőnek.« Ha vele nem hoz össze a sors, nem lettem volna bölcsész. És nem is jöttem volna Szegedre.
Kétszer környékezett kicsapatás a gimnáziumból, egyszer zártak be a katonaságnál, és kétszer álltam közel a másodikhoz. Ötvenhat miatt hajszál választott el az egyetemről való kitiltástól is, és hogy teljes legyen a lista, végzésünk után még elmentünk a Hanságot lecsapolni. Onnan is ki akart csapatni bennünket az országos KISZ-főnök. Miközben fejünkre olvasták az ítéletet, harsogta a hangszóró, hogy a mi »brigádunk« lett az első az aznapi munkaversenyben. Az elsőt mégse rúghatják ki. Hét évtized legkeményebb önkritikájával sem érezhetem, hogy akármelyikre is rászolgáltam volna. Aki az egyetemi fegyelmi határozatot dékánként aláírta, annál írtam a szakdolgozatom nyelvészetből. Ennyit mondott csak: »Vonja le belőle a szükséges következtetéseket!« Le is vontam: főnök soha nem leszek. Nehogy velem is aláírassák mások hülyeségeit.
Ötvenhat hozta úgy, hogy a mi évfolyamunkról középiskolába főképp azok mehettek tanítani, akik külön megszolgálták. Engem Pusztamérgesre helyeztek, általános iskolába. Eddigi életem leghasznosabb másfél évének tartom ma is, amit ott töltöttem. Más rendes ember napi nyolc órát dolgozott, én csak utazással eltöltöttem hatot. Könyvtáros lettem utána majdnem egy évig Hódmezővásárhelyen, a megyei könyvtárban. Akkor alakult meg a Csongrád Megyei Népművelési Tanácsadó, kilenc dolgos esztendőm maradt benne. Két termetes pofont ott is kaptam, pedig nekem egy is holtomig fáj.
Újságíró soha nem akartam lenni. Nálunk, otthon, csak az ügyvédre mondták, hogy pénzért hazudik. Időközben bővültek ismereteim: az újságíró is ezt teszi. A két pofon együttes lökése, bezupáltam mégis. Nem mondhatom, hogy nehéz volt tisztességesnek maradnom, mert számomra ez az egyetlen út volt, és ez maradt. Kilométerekkel mérhetem a még most is gyarapodó hasábjaimat, de nem hiszem, hogy egyetlen mondatomat is át kellene föstenem. Hős vértől pirosult besúgók viszont vizslatva követtek.
Amikor megvettük a számítógépet, elhatároztam, kiírom belőle az ábécét. Naponta megnézem, még van benne. Tizenhárom kötetem jelent meg mostanáig, de ha pénzzel győzném, öt percen belül másik ötöt melléjük tennék.
Erre is jó lesz a második hetven. Istenem, de sokszor elmehettem volna a föld alá! Bodosi Mihály kiigazította a sajtóhibát a Teremtés Nagykönyvében, holtig tartó halasztást adva. Az is hétfőre esett. Mind a két kezét áldja meg az Isten, mind a két kezével! Ámen.

Íme, Horváth Dezső optimizmusa 2006-ban! Mióta Bodosi professzor kioperálta fejéből azt az említett „sajtóhibát” – vagyis a veszélyes agydaganatot, mindig is csúcson volt ez a rá jellemző derűlátás.

Nem téved, aki úgy érzi olvasás közben, mintha friss levegő áramlana a sorok közül. Egyszerűség, tömörség, természetesség, tisztaság, emberség, elevenség, jóízű humor, sok-sok jóakarat és életszeretet magas oxigénszintjét érezhetjük írásaiból. Horváth Dezső szeretetből ír − szereti és élvezi hivatását −, mi több: elhivatottságát: igazat írni az embernek az emberről, az emberiről. Legfőképp a kisember, a „célszerű szegény ember”, a háborúk-diktatúrák embertelenségét leginkább megszenvedő, a társadalom és történelem félelmetes akadályversenyében lemaradt, félreállított-taszított ember tisztességéről, értékeiről és nagyságáról. Igen, arról az erkölcsi nagyságról is ír, ami hőseposzba kívánkozik.  Kell ennél szebb…?! kell ennél több…?!

Hogy-hogy semmi kitaláció? Hol a modernség…?! kérdezhetik hivatásos fanyalgók. – A posztmodernek korában…?! Dehogy is akart az lenni!  Csak semmi cécó! semmi cafrang, azzal úgyis tele a padlás − mondja Ő. – Az élet megélt már annyi mindent, a társadalom és történelem szintúgy megtermett annyi mindent, elég neki a valóság maga.

Könyveiben benne van mindaz, ami egy magyar életbe 1936-tól máig belefért, a háborútól 56-ig, a barbárság Rákosi- és Kádár-változatán át a rendszerváltásig – és tovább. Jelmondata volt az igazmondás: szavával szép az ember. Világjavító, nemes gondolatai 23 könyvben öltöttek testet.

Nagy idők tanúja volt, és tanúságtétele ott sorakozik már a könyvespolcokon. Baka Pista verssorával bíztatnám az olvasókat: „a szótáradba írj be engem, lapozz föl néha, és leszek!”

Főbb művei: A tizedik ember (szociográfia, 1985), Klinikai föltámadás (napló, 1991), Móra kőpárnája (1994), A röhögő katona (regény, 1996), Aranyhajcsár (1997), Terus ángyi (1998), Ezredes úr, hadra vágva (1998), Mivé lettél, csángómagyar? (1999), Vipera (2000), Parasztpassió (2002), A semmi ember (2002), Dani Jani (2003), Szelebőce (2004), A fölfedezetlen Magyarország (2005), Cseremalac voltam (2005), Apjuk helyett – állam (2006), A muraközi ló (2006), Magyarnak alkalmatlan (2007), Hippokratész (2008), Láncainkat… (2009), Botrány a mennyekben (2011), Bölénykantáta (2015), A világ vándorai (2018).

Legfőbb műve maga az élete…

Egy szenvedélyes élet a Rontás ellen, az igazságkeresés és − követelés, a legfelsőbb emberi és Isteni törvények szellemében. Tartalmilag hű krónikása korunknak, formailag tiszta forrás-íze van a szavának. Varázslóként játszik az anyanyelv húrjain. Annyi jó van az írásaiban, tanulmányokat érdemelnének. A tanyaszociográfiák is, meg a belőlük kinőtt Zsombói Tudományos Akadémia, azaz a valahai tanyai iskolából teremtett Wesselényi Népfőiskola. Előbb csak javasolta aztán megszervezte, „tanyára csak a legjobbat!”   jelszóval a legkiválóbb   professzorokat, tudósokat, művészeket nyerte meg az Ügynek. Csodát tudott tenni! Áldassék a tanyák tanítója! – szokta írni-mondani. A Népfőiskola immár 40 éves.

Őt is áldják a zsombóiak érte – már díszpolgárként is! És az ő szeretetük Kossuth-díjjal fölér! Írói rangja megítéléséhez említek néhány nekem nagyon kedves alkotást. Remekmű a Klinikai föltámadás, halálfélelem és újjászületés, tökéletes lélekrajz és stílusbravúr, fölemlő katarzissal. A szenvedés és gyógyulás folyamatát csak az tudja így megírni, aki megjárta a poklokat is.  Műveinek többsége – 21 − ezután születik meg, az új, Egészség-életben alkotóereje is kivirágzik. Tanít bennünket két interjú-válasza is:

Thékes István: Mikor voltál utoljára boldog?
Horváth Dezső: Reggel, amikor fölébredtem.  Fölébredni jó!
TI: Mi tölt el reménységgel? 
HD: Az, hogy az emberek többsége jó!

S ha   a „föltámadást” méltó párjaként említhetjük a híres Karinthy-regénynek, Katona-könyvei minimum egyenrangúak a Švejkkel, humora ugyanolyan fergeteges, a Röhögő katonát tényleg végig kellett röhögni. De a Nauszikaa novelláját, egy öreg „szoborpásztor” éjjeliőr halálos drámáját én az első olvasáskor már megkönnyeztem. Ma biztos megsiratnám, mert a mi nemzedékünk öregedése, szépségvágya, az elmúlás fájdalma és a világ elszabadult gyilkos erői − amik kiölik az életből a költészetet, aztán az életet magát is, − mind benne vannak. Nálam Nobel-díjas, mint Hemingway öreg halásza…

Kedves Dezső!

Te áldott jó Ember és Barát! Úgy köszönök el Tőled, ahogy szoktunk: Isten áldjon! Biztos, hogy érdemeid elismerésével hívattak oda, ahol most vagy. Miután jelentetted Teremtődnek: „futásomat elvégeztem, a jó harcot megharcoltam, a hitet megtartottam!”, Ő bizonyára Neked adta az Igazság Koronáját. Szent Péter pedig megmutatta, ott a helyed a nagy szegedi íróelődök asztalánál, Tóth Béla barátunk mellett.

És még egy kérés: mikor azt éneklitek az égi karban: Isten! áldd meg a magyart!  énekeljétek hozzá azt is: Mi Urunk! Mentsd meg a szenvedő Európát a világháborútól! − De tudom, ezt kérés nélkül is megtettétek már!

Megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában