Kiss Ernő: Tündérek – csillagok – gyermekjátékok

Nagy Imre Erik (1954–2021) pályarajza

A címben szereplő három szó nagyon illik Nagy Imre Erikre, a kiváló zeneszerzőre, karmesterre, zenei polihisztorra, aki küzdelmes élete során örök értékű alkotásokat hozott létre, sokezreket ajándékozott meg magasrendű zenei élményekkel, s a zenei digitalizáció első magyar megalapozója volt. Számos hangszeres és vokális kamaramű mellett négy színpadi művet alkotott: A giling–galang rejtélye című zenés mesét Pavlovits Miklóssal, A félszárnyú tündérek titkai című mesejátékot Simai Mihállyal, A Szökevény csillagok című operát Csukás István szövegére, és a Gyermekjátékok Auschwitzban című operát saját librettójára. Máris le kell írnom: legjobb barátomat vesztettem el vele, életrajzát személyes élményeim és érzéseim is motiválták − ám valamennyi mondatom az igazságon és a tényeken alapul. Már e tanulmány elején szeretném megköszönni felesége, Dr. Csapó Éva segítségét, aki a vele készített interjú során alapvetően fontos információkat osztott meg velem.

1954. május 27-én született Szegeden, szülei Nagy Imre oboaművész és Simon Teréz voltak. Bizonyára már kisgyermek- és óvodás korában érzékelhető volt zenei tehetsége, ezért általános iskolai tanulmányait ének-zenei tagozaton végezte 1960 és 1968 között, a szeged-rókusi iskolában. Sajátos megjegyzést kapott ezen évek során az iskola kiváló, ám meglehetősen szigorú ének-zene tanárától, K. F.-nétől: „Fiam, te semmiféle zenei pályára nem vagy alkalmas.” (K. F.-né, évtizedekkel később, látván egykori tanítványa egymást követő sikereit, nyilvánosan kért tőle bocsánatot…). 1962-től kezdve tanult a szegedi Liszt Ferenc Zeneiskolában, zongora–szakon, tanára itt Szalay Miklósné[1], a zeneiskola egyik legjelesebb zongoratanára volt.

1966-ban szülei elváltak, Imre ettől az évtől kezdve 10 éven keresztül anyai nagyanyjánál lakott a Hunyadi János sugarút (ma ismét Szentháromság utca) 15. alatt. Bár egyre jobban és szebben zongorázott, apja hetedikes korában közölte vele, hogy nagyon sok a zongorista, kell egy fúvóshangszert választani, és azon tanulni tovább. Ez a hangszer a klarinét lett; Imre mindenirányú tehetségét és szorgalmát mutatta, hogy két év tanulás után, 1968-ban felvették a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola Zeneművészeti Tagozata klarinét szakára. Ekkor már lehetett volna zeneszerzés–szakos is (voltak kisebb szerzeményei) − ám a zeneszerzés szak épp egy évvel korábban szűnt meg Szegeden. Zongoratudását azonban töretlenül fejlesztette tovább, bár a „zongora kötelező” tárgy keretében csak alacsony óraszámban találkozhatott új zongoratanárával.[2] Klarinét tanárai – ismereteink szerint – Sindel János, Kraszna László és legfőképpen Deák József voltak. Rövid idő alatt az egyik legjobb középiskolás klarinétos lett: előadásában hallottam életemben először Weiner Leó Peregi verbunk című, meglehetősen nehéz művét − tökéletesen játszott. Később klarinéttal érettségizett, de zongoraversenyen nyert különdíjat harmadik évfolyamos középiskolásként.

Másodéves korában, 1969 karácsonyán igen fontos esemény történt életében, mely erősen és pozitívan határozta meg pályáját. Ezt később szép életrajzi novellában írta meg, mely egy antológiában is megjelent. Az akkoriban, néhány hónappal hamarabb megalapított Szegedi Szimfonikus Zenekar szakszervezeti alapszervezete karácsonyi ünnepséget szervezett, melyen a zenekar művészei és gyermekeik léptek fel:

Ez végül is, némi tanakodás után nem jelentett megoldhatatlan problémát: minden rendes zenész család összes valamire való „sarja” tanult valamilyen hangszeren. Ebből állt össze a műsor, amire én önszántamból – a sorba önként beállva – egy oboa–zongoraművet komponáltam − hogy öcsémnek is jusson némi ajándék a fa alól. A zongora szólamot magam interpretáltam. Egy óvatlan pillanatban a kotta lekéredzkedett szokásos tartózkodási helyéről, ám egy segítő kéz pillanatok alatt visszatette a helyére. Fejbólintással biccentve megköszöntem, mivel az izgalomtól se jobbra-, se balra nem tudtam nézni. Tudtam, hogy a nagyteremben, valahol a nézők között van Vaszy Viktor − kinek nevét otthon is a halkabbra fogott szó tiszteletével lehetett csak kiejteni. Ebből adódóan jó apám – hol kedveskedve, majd minden átmenet nélkül az esetlegesen, mintegy forgácsként keletkező hamis hangokért dupla verést ígérve − kötelezettséget vett tőlem a sikeres helytállásért. Épp ez került veszélybe, amikor elindult lefelé a kottám, de − hál’ Istennek − mellettem termett egy megmentő. Az idegen kéz nem engedte földet érni az összes tudományomat jelentő, ajándék reményében telerótt kottapapírt − sőt: még a lapozásban is végig segédkezett.  A végén felcsattanó taps öröme bennem igazából nem is az első nyilvánosan megszólaló művemnek szólt − talán − hanem a sikeresen befejeződő próbatételnek. Tudatomban azon nyomban helyet cseréltek az összecsapódó tenyerektől származó zajok az elmaradó verés hangjaival. Ez egyben utat is nyitott – volna – a fenyőfa mellé állított ajándékosztó asztalka felé. De – az elébb még segítő kéz erős szorítással visszahúzott:
− Teeee íííírtad ezt a szerzeményt?[3] − harapta el a mondat végét majdnem kétszer olyan gyorsan, mint ahogy az indult. Ekkor néztem először megmentőmre a − még mindig dübörgő − kollegiális taps közepette.
Földbe gyökerezett a lábam, miközben erős keze bilincsként láncolt a tetthelyhez és magához. Vaszy Viktor volt az alkalmi lapozóm és „lehulló kotta megkeresőm”. A mester egy idő után engedett a szorításon – s mivel láthatta nagy megilletődöttségemet, finoman irányítva odavitt a fenyőfához, s a felém nyújtott ajándékot a kezembe adva, így szólt:
− A jövőőőőőőő héten, gyeeeeere fel hozzám, s eeeezt (közben a kezemben egyre jobban gyűrődő, frissen előadott szerzeményem papírtekercsére mutatott) hooooozd magaddal!
Majd két gyors, kopogó mondattal lezárta a beszélgetést:
− Egyedül gyere! Apádat ne hozd magaddal! Majd visszakísért a helyemre.[4]

A találkozás természetesen létrejött − s Imre kilenc évig Vaszy Viktor tanítványa, sőt, egyik legkedvesebb tanítványa lehetett. A nagy karmester és zeneszerző a zeneszerzés, majd a karmesterség tudományaira tanította őt, igen nagy szeretettel. Ő irányította Szatmári Gézához is, aki a harmonizálás és a hangszerelés rejtelmeivel ismertette meg.

A középiskola harmadik évében viszont szinte sorozatban törtek Imrére a betegségek; ráadásul anyai nagyapja (aki már jóval korábban elhunyt, de akinek lakásában lakott már három éve) TBC-s volt, így rendszeres vizsgálatokra kellett járnia. A tanév második felében végül úgy döntött, hogy megismétli a harmadik évet. Ekkoriban – 1971-et írtunk − már újra alakulóban volt a zeneművészeti szakközépiskola zeneszerzés-szaka a fiatal zeneszerző, Kátai László vezetésével; a szak előkészítő hónapjaiban néhány alkalomra Imre is eljött. Ekkor ismerkedtünk meg, s bár ő nem csatlakozott a zeneszerzés-csoporthoz, továbbra is Vaszyhoz és Szatmári Gézához akart járni, ebben az időben kezdődött barátságunk, mely a sors kegyetlen akaratából itt a Földön ötven és fél év után véget ért. Ősztől osztálytársak is lettünk, rövidesen padtársak is. Együtt tanultunk, minden titkunkat megosztottuk egymással, mindent tudtunk egymásról. Sajnos, továbbra is gyakran volt beteg, évente többször volt tüdőgyulladása; nem egyszer gondolkoztam azon: miért épp klarinétosnak kellett lennie? Megismerkedésünk évében azonban egyre erősebben bontakozott ki egy új életpálya számára: a karmesterség. Vaszy, atyamestere, ekkoriban kisebb karmesteri magániskolát működtetett a lakásán; Imrén kívül Csala Benedek és Makláry László, illetve egy ideig Szűcs Lajos voltak tagjai. E magániskola története a már idézett novellában került megörökítésre: a zenekart a zongora helyettesítette, mely mellett igen gyakran barátom ült. Klarinét főtanszakos létére partitúrából játszotta a Beethoven-szimfóniákat − elvégre osztályunkban ő volt a második legjobb zongorista a ma már Kossuth-díjas Hegedűs Endre után. A karmesteri stúdium vezénylési gyakorlattal ért véget a Szegedi Szimfonikus Zenekarral: „Beethoven I. szimfóniája volt a próbatétel tárgya, s én a lassú tételt, meg a gyors IV. tételt tudtam megnyerni magamnak. A lassú tétellel nem volt nagy baj, egészen addig, amíg az oboaszólóig el nem értünk. Vesztemre pont annak a művészi megreformálásával kezdtem volna foglalkozni, amit a pulpituson való időnyeréses megnyugvás és a biztos hatalom átvétele legfőbb bizonyítékának gondoltam magamban. Így néha lepillantottam a mesterre, ő biztatóan viszonozta pillantásomat, − csak az első oboista[5] tűrte egyre nehezebben az általam végzett zenei vegzatúrát… Amikor a hangulat már a beethoveni dráma forráspontja közelébe ért, át lettem irányítva a IV. – az utolsó − tétel igencsak nehéz tempóindításának megoldására. Salamoni döntés volt, és épp időben. Mindenki fellélegzett, a mesterem láthatólag elégedett volt velem, ám az első oboista feltűnően csapkodva lapozta a kottát a következőnek megjelölt helyre. Mivel én is épp az odalapozás műveletével voltam elfoglalva, csak fél szemmel tudtam lenézni rá, de mintha − megemelt hangszerével a kezében − valami olyasfélét véltem volna leolvasni a szájáról. hogy: »Majd ezt otthon megbeszéljük…«

Nem tudtam akkor ezzel érdemben mit kezdeni, mert a rám váró tétel indítása még öreg, kipróbált karmesterek számára is az elvérzés veszélyét hordozta magában – ha nem bírták kellőképpen az általuk irányított zenekar bizalmát.  Megmondom őszintén: hogy a harmadik próbálkozásom után hogyan indult el a zenekar, s játszotta felszabadultan a csodálatos zenét, a mai napig sem tudom. Már első indítási kísérlethez is felállt mellém a mester a pulpitusra – a hátam mögé – megfogta hátulról a kezemet és vállamat és a zene ütemére jókorákat rántott rajta. Jó erőben volt: ezt már akkor is meg tudtam állapítani − meg a következő napok nehezen múló izomlázából. A második kísérlet is inkább a Laokoon-csoport című ismert műalkotás formáját tükrözte, de aztán a harmadikra elszabadult a zenekar és úgy vágtatott, mint egy szabadjára engedett csikó a puszta közepén… Lehet, hogy ennek sem Ő, sem én nem voltunk okai, csak már szerettek volna a zenészek egyszerűen tovább muzsikálni? Ezt ma már senki sem tudhatja biztosan…”[6]

A középiskolát 1973-ban befejeztük; s a most idézett előzmények után máig érthetetlen számomra, miért nem karmesterszakra felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára? Miért nem segített ebben neki Vaszy és az apja? Mindenesetre ő a helyi biztos lehetőséget választotta – Deák József tanár úr szeretettel várta −, és klarinét–szolfézs, valamint általános iskolai ének-zene tanárszakon végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozatán.

Még tanulmányai megkezdése előtt érkezett el élete talán legfontosabb eseményéhez: 1973 nyarán a Szabadtéri Játékokon dolgozva megismerkedett élete párjával, Csapó Évával, aki boldogságot, biztonságot, igazi családot hozott addig nem könnyű életébe, s csodálatos társa volt 48 éven keresztül, Imre korai halála napjáig. Megismerkedésük után alig másfél évvel össze is házasodtak, 1975. május 3-án. Vaszy Viktor az esküvő előtt középen karonfogva a menyasszonyt és a vőlegényt, hosszasan sétált velük a szegedi Széchenyi téren és baráti, kedves, fontos gondolatokat adott át útravalóul közös életükre. Imre főiskolai éveiben komoly sikereket ért el az Országos Tudományos Diákköri Konferencián: Harmóniai és ritmikai osztópontok J. S. Bach egyenletes mozgású szólószonáta tételeiben című pályamunkájával III. helyezést, „Improvizációs elemek alkalmazása a hangsorok tanításában és gyakorlásában” című munkájáért különdíjat kapott. Ebben az időszakban Vántus István irányítása mellett klasszikus hangszerelési és zeneszerzési stúdiumokat folytatott − áll egyik szakmai önéletrajzában.

1976-ban − főiskolai tanulmányai befejeztével − ismét döntenie kellett: elfogadja az apja által felajánlott klarinétosi állást a Szegedi Szimfonikus Zenekarban, felvételizik a Zeneakadémia karmesteri szakára, vagy Vaszy mellett maradva a Szegedi Nemzeti Színház vezénylő korrepetítora lesz? Családi körben hosszasan beszélgettek erről: azt válassza, amit leginkább szeretne, klarinétos akar lenni vagy karmester. Az utóbbit választotta, minél többet szeretett volna tanulni Vaszy Viktortól, aki biztosította, hogy vezényelhet is a korrepetítori állás mellett, és segíti, hogy karmester lehessen. Tizenhárom kemény színházi munkával töltött év következett ezután, számos sikerrel, örömmel, de sok nehéz pillanattal, problémával is. A Szegedi Nemzeti Színház Vaszy Viktor támogatásával közvetlenül a munkába állása után iskolázta be: 1976–1979 között elvégezte a Népművelési Intézet posztgraduális Felsőfokú Karmesterképzőjét − Jancsovics Antal tanítványaként − ahol Szimfonikus Zenekari Karmesteri képesítést szerzett. Közben még katonai szolgálatot is kellett teljesítenie − 1978–79-ben − szerencsére a képzést lezáró bentlakásos vizsgaidőszakra sikerült szabadságot kapnia. 2008. október 5-én keltezett szakmai önéletrajza szerint 1979 novemberében léphetett először a közönség elé karmesterként[7].

1978. április 12-én bezárták a Nagyszínházat: megkezdődött a patinás épület felújítása, mely csak 1986-ban fejeződött be, így Imre színházi karmesteri pályája nagy részében a Kisszínházban és a Szabadság (32 éve újra Belvárosi) Moziból átalakított ún. Zenés Színházban dolgozott. 1979. március 12-én nagy gyász érte: pártfogója, mestere, mentora, Vaszy Viktor váratlanul, próba közben elhunyt.

Ugyanebben az évben született első gyermeke, Gergely. Felesége, Dr. Csapó Éva, aki még 1975-ben befejezte tanulmányait a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, és neurológus szakorvosként dolgozott, még két fiúgyermekkel ajándékozta meg: Dániel 1981-ben, Gábor 1984-ben látta meg a napvilágot. Igazi, nagy családja lett, amit mindig is szeretett volna, s mely igen sok boldogságot hozott neki.

1980. április 18-án nagyon jelentős premierje volt: Mozart Szöktetés a szerájból című operáját vezényelhette. Felesége elmondása szerint jórészt ő is tanította be e művet (korrepetítorként eleve ő dolgozott az énekesek egy részével), mert Pál Tamás, a színház akkori igazgatója, zeneigazgatója vendégszereplésen, külföldön tartózkodott a bemutató előtt. Ezt az előadást Imre vezényletével láttam: rendkívül jó produkció volt. Felesége elmondása szerint nagyon szerették az énekesek, mert „a tenyerén hordozta őket”, a zenekar „alájuk játszott.”

Sikere ellenére ezután már csak egyszer kapott operavezénylési feladatot: az 1982. november 13-án bemutatott Manon Lescautban, Puccini operájában. Ezt a darabot négy karmester vezényelte felváltva, a 13 előadásból legfeljebb kettőt-hármat vezényelhetett.

Az operett– és musicalterületre Pál Tamás irányította át; Imre szívesen foglalkozott ezen művekkel, s rövidesen ő lett az ország egyik legjobb karmestere ezekben a műfajokban. 1984-ig egyszerre dolgozott korrepetítorként és karmesterként. Számos előadást vitt sikerre a ’70-es, ’80-as években, mintegy 1900 operett-, musical-, zenés játék előadást vezényelt. 1983-ban Pavlovits Miklóssal együtt írtak zenés mesejátékot, mely szintén nagy sikert aratott; Imre zenéjét az egyébként elég szigorú kritikus is méltányolta: „Pavlovits Miklós ezúttal A giling-galang rejtélye című mű révén egyúttal műfaji újításra is gondolt. Nagy Imrével közösen, voltaképpen gyermekmusicalt írtak (…) a zenei betétek pedig (némiképp „diszkóizált” musical-dallamok, közöttük több igen melodikus) hangulatosak és az atmoszférához illők − ama bizonyos tetszés nem is maradt el.”[8] 1981 és 1989 között rendszeresen írt kísérőzenéket a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának − Kun Zsuzsanna televíziós rendező felkérésére; a legsikeresebbek: Századunk című sorozat: Parasztlevelek című epizódja; Nemes Nagy Ágnes: Pincérfrakk utcai cicák (mesefilm); Örökre elnémul a bánat – Juhász Gyula emlékfilm (nívódíjra felterjesztve); Az ördög 9 kérdése – zenés mesejáték. Ő tervezte meg az akkor induló TV2 csatorna elektronikus zenei arculatát (főcímzenék stb.).

1986. szeptember 6-án volt első egészestés darabjának ősbemutatója: a Kisszínházban mutatták be A félszárnyú tündérek titkai című musicalt, melyet Simai Mihállyal írtak. Az erről szóló kritika e mesejátékot részletesen elemezte, Nagy Imre zeneszerzői–társszerzői munkájáról azonban csak az alábbiakat írta: „… az Angyal Mária által rendezett, Molnár Zsuzsa díszleteivel, jelmezeivel, Nagy Imre zenei „szolgáltatásaival” prezentált produkcióra viszont éppen az a bizonyos luft volt jellemző.”[9] A kritika szerzője futtballhasonlatra építette recenzióját, s elsősorban a darab elmarasztalásáról szólt írása, így lényegében egyáltalán nem írt lényegeset a zeneszerző-karmester munkájáról; joggal lenne helye Ormay Imre Megbukott zenekritikák című kötete folytatásában, hiszen a darab sikert aratott és számos előadást ért meg.[10]

Darabjainak sikere alapján országosan is ismertté vált, így egy olyan, különleges megbízást is kapott, mely zenetörténeti jelentőségűvé vált: 1986-ban a súlyos beteg Fényes Szabolcs őt kérte meg A leánykereskedő című operettje meghangszerelésével, s ő vezényelte az ősbemutatót is 1986. október 3-án, a felújított Szegedi Nemzeti Színház újranyitása alkalmából rendezett programsorozat részeként a szegedi Kisszínházban. A nagy zeneszerző ekkor kézzel írott kártyát küldött neki: „Köszönet a kitűnő munkáért! Szeretettel: Fényes Szabolcs 1986. X. 3.”  Más tollal: G. Dénes és KARINTHY név is rá van írva a kártyára.[11] A kritikus − aki valószínűleg nem tudhatott Imre igen jelentős munkájáról − dicsérte „gondos–pontos zenei vezetését”. Október 11-én ő dirigálta a Nagyszínház felújítás utáni első bemutatóját, a Hegedűs a háztetőnt.

Nagyon fontos és a jelen írás bevezetőjében már jelzett zenei digitalizációs munkássága 1986-ban kezdődött, a zenei számítógépes tervezés, a partitúra nyomtatás és szólamkészítés computerizációja, a kézi kottamásolás megszüntetése. Erről azonban idézzük saját szavait:

Szakdolgozatot készítettem a számítógépes kotta és partitúra készítés lehetőségeiről és előnyeiről (transzponálás, szólamkészítés, stb.) és azt benyújtottam a Neumann Társasághoz Budapesten. Kovács Dénes professzor, a Társaság elnöke kiemelkedőnek találta az általam leirt szoftver szakmai elképzelését, s ehhez Meixner Mihályt kérte fel szakreferensnek. Rubik Ernő is támogatta a programfejlesztés elindítását. A szegedi József Attila Tudományegyetem Kibernetikai Tanszéke lett megbízva a program elkészítésére – de az elhúzódó témakutatás miatt (1 év) nem valósult meg a fejlesztés. A Yamaha – majd később a Roland − cég 1987-ben piacra dobta a hasonló elképzeléseken alapuló zenei programjainak 1.0-ás változatát. Ebben a szakdolgozatomban írtam le az alapjait, az azonos „formátumban” (file kiterjesztésben) küldhető és továbbítható kotta- és hangzóanyagok cseréjére alkalmas hálózatok működését is. 1986-ban még a Commodore 64-es számítógép is „COCOM” listás volt – így azt lehet mondani: az elképzelésem pár évvel meghaladta az akkori „rendszer” lehetőségeit – és ezért volt kudarcra ítélve az elképzelés megvalósulása. Budapesten tartott előadásom a témáról a szakemberek között mindkét oldalról (zene, matematika) nagy sikert aratott, de nem volt hiábavaló, mert pár évvel később – külföldről saját befektetésben megvásárolt rendszerrel – sok hasznos zenei munkát valósítottam meg.[12]

Imre tehát korát jóval meghaladva szinte a világon elsőként dolgozta ki rendkívül fontos − ma már a napi gyakorlatban működő − elméletét, ám az a fenti okok miatt nem az ő általa leírtak szerint, és nem Magyarországon valósult meg.[13] Sikeres zenei digitalizációs munkái közül néhányat megemlít későbbi szakmai önéletrajzában, a ’80-as években az alábbira emlékszik vissza: „1987-ben Pál Tamással közösen az Ariola hanglemezkiadó cégnek elkészítettük Jiři Benda 6 szimfóniájának digitális partitúráját és a Salieri Kamarazenekarral azt CD-re rögzítettük.” Ugyanebben az évben Miniszteri Dicséret kitüntetésben részesült a Hair című musical zenei anyagának elkészítésért, vezényléséért a premier alkalmából.

Csakhogy ekkoriban már egyre nehezebben bírta lelkileg a színházi légkört, annak ellenére, hogy gyermekkorától kezdve gyakran fordult meg a tiszaparti palotában. Ám nehezen vált meg a színháztól, a biztonságtól, szerette a hivatását, de változott a világ, a színház, és szakmailag nem volt inspiráló légkör, muszáj volt továbblépnie. 1989–ben véget ért 13 éves színházi munkája, melynek során remek korrepetítor volt, biztonságos előadásokat vezényelt − sőt, esetenként előadásokat mentett meg −, és saját sikeres darabjai is voltak. Ezután új, szabadabb, de talán még nehezebb korszak kezdődött az életében. A felmondás után néhány hónapig többet lehetett együtt szeretett feleségével és kedves fiaival; majd 1990. január 6-án jelentkezett új munkahelyén, a monacoi nagyherceg hollandiai szállodájában, Naaldwijkben, ahol szórakoztató zongoraművészként alkalmazták.

Vándoréveit 1990. január 6.-án kezdte meg, Hollandiában, Naaldwijk-ben, a monacoi nagyherceg szállodájában. Nagy izgalommal készült az utazásra, hiszen − bár a szegedi színházban korrepetítorként, és karmesteri munkáira készülve is mindig sokat zongorázott, nem is könnyű műveket −, ezúttal még nem tudhatta, mint várnak el tőle. Így egész bőrönd kottát vitt magával: az elvárások szerint annyit tudhatott, hogy igényes, értékes zenét várnak tőle. Munkaidő beosztása szerint az ötórai tea és a vacsora ideje alatt kellett játszania, azonban ha a szállodába érkezett a monacoi nagyherceg, akkor azonnal le kellett ülnie a zongora mellé. Kiváló játékára meglehetősen gyorsan felfigyeltek: a holland rádió egy olyan műsorra kérte fel, melyben egy jeles operaénekest kellett kísérnie, ráadásul „távmunkában” (nem egy helyszínen voltak), ez a műsor, a sajátos körülmények ellenére, nagyon sikeres volt. Három hónapos szerződés kötötte Naalwijkhez, ezután a koncertiroda Görögországba, Ausztriába (itt, Voralbergben többször is dolgozott), Svájcba közvetítette ki (az utóbbi országban egy csúcstalálkozó során Vilmos hercegnek is játszott). Egy francia menedzser közvetítésével Madeirába is eljutott, a funchali Ritzben 13 hónapig zongorázott. Előtte soha, senki nem volt ott ennyi ideig; ő mindig a közönségnek játszott, nagyon figyelte: mit igényelnek. Felesége, Dr. Csapó Éva emlékezése szerint: „A Rajna-Duna vonalon, nyári időszakban késő tavasztól őszig játszott hajón is. Ezt azért is vállalta, mert kéthetente Pesten kötött ki. Úgy volt, hogy pénteken megérkezett a hajó, fölmentem érte, akkor péntek éjszaka itt tudott aludni, szombaton kellett visszaérnie az ötórai teára. Én fönt aludtam szombaton a testvéremnél, még tudtunk találkozni, vasárnap délben indult a hajó vissza. A vándorévek kb. 10 évig, 1990-2000-ig tartottak. Úgy voltam, hogy inkább kevesebbet lássák a gyerekek, de sikeres legyen az apjuk. S tulajdonképpen mindenhová elintézte – Amerika kivételével −, hogy a család is kijuthasson. Így eljutottunk Madeirára is a gyermekekkel, öt hétre, télen, amikor lehetett az óceánban is úszni.”[14] Külföldi évei alatt − nem tudni pontosan, mikor − vette fel harmadik nevét (Erik) ugyanis neve alapján rendszeresen szóba került a mártír miniszterelnök.[15]

Csaknem egy évtized után megpróbált visszamenni a szegedi színházba. Itt ismét Dr. Csapó Éva szavait idézzük: „Egyszer visszament a színházhoz, de nem bírta a légkört. Meg volt döbbenve, mert akkor már évek óta egy nyugati kultúrában élt, máshogy álltak az emberek a művészethez és egymáshoz. Már nem bírt visszazökkenni, hogy itthon viszont milyenek egymással. (…) Rossz volt, hogy amikor hazajött, mindig egy kicsit légüres térben érezte magát abból a szempontból, hogy több kollégája arról beszélt: itthon van Nagy Imre, mit akar. Mindenki féltette a maga helyét, az összes zenész attól félt, hogy most mi lesz. Aztán megnyugodtak, amikor megint elment.”[16] Szakmai presztízse azonban továbbra is nagy maradt: amikor már tartósan itthon volt: 2001-ben hívták a Szabadtérire: augusztus 19-20-21-22-én az ő zenei vezetésével szólalt meg Déry Tibor–Presser Gábor–Adamis Anna Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés drámája; a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában bemutatott Kapj el… című darab rendezője kifejezetten azért kereste meg, mert mindenki azt mondta neki, hogy „bezzeg, ha a Nagy Imre itt volna”. Imre vállalta a darab zenei vezetését, a premier nagyon sikeres volt.

Az ezredforduló utáni legsikeresebb karmesteri produkciójáról felesége beszélt: „Az Őrült nők ketrecét mutatták volna be Berlinben, és a bemutató előtt három héttel meghalt a karmester. Elkezdtek karmestert keresni, de nem vállalta senki, mert nem volt még meg a teljes hangszerelés sem, s akkor a Makláry Laci, aki akkor már az Operettszínházban dolgozott, azt mondta, hogy egy ember van, aki ezt meg tudja csinálni: a »Kisnagyimre«. Elvállalta, és egy nap múlva a repülőn ült, ott hallgatta kazettán, hogy miről van szó. És aztán kézzel írta ott a kottákat, amit még kellett, és gyönyörűen sikerült a bemutató. Olyannyira, hogy amikor megköszönték neki, az, aki ezt intézte, kezet fogott vele, és kétezer márka volt a kezében. S ezt a darabot nagyon sok helyen játszották, Ausztriában, Svájcban, és oda is kivitte a gyermekeket, látták vezényelni. Nagy, teltházas sikerek voltak.”[17]

Zeneszerzői pályája a ’80-as években rendkívül sikeresen alakult: a két zenés darab[18] mellett több televíziós kísérőzenét is írt, emellett kisebb kamaraműveket is.[19] Sajnos, ebből az időszakból alig maradt fönn műve; a kísérőzenék közül egyedül az „Örökre elnémul a bánat” – Juhász Gyula emlékfilm menekült meg a selejtezéstől, vagy az elsüllyesztéstől,[20] ma is hozzáférhető. A rendkívül értékes film zenéje tökéletesen illeszkedik a film átszellemült, lírai stílusához. A komponista alapvetően hagyományos eszközöket használ, szép hangszerelési megoldásokkal − hárfaszólók, fuvola, vonósok − az énekhangot hangszerként használja.

A korai színpadi művek közül A giling-galang rejtélye, Pavlovits Miklós gyermek – de inkább: tinédzser – darabja kétrészes hangulatos sci–fi-történet egy titokzatos gömb alakú szerkezetről (melynek a gyerekek a „Giling-galang” nevet adják), mely az „őt” kutató 8/b osztályosokkal, és a színjáték valamennyi szereplőjével képes kommunikálni: hangjaikat pontosan visszaadja, de saját hangjai is zeneiek. Pavlovits kiváló szövegkönyvet alkotott: 13 jól zenésíthető verset írt a fordulatos darabba, melyekből sikeres számokat írt Nagy Imre Erik.[21] A Csongrád Megyei Hírlap kritikusa el is ismerte a szerzők érdemeit: „A tapsból pedig szánjunk A giling-galang rejtélye címűdarab szerzőinek, az író Pavlovits Miklósnak és a zeneszerző Nagy Imrének, akik nem törekedtek helyet kapni a tapsrendben. (…) Olyan korosztálynak szóló zenés–táncos mű született, amely a mesékből kinövőben van… Pavlovits Miklós (…) újat, nagyobbaknak való történetet kerekített, jól szolgálva Nagy Imre segédletével a kamaszodók jazz-rock zenei vonzalmait is. (…) a dalok egynémelyike dúdolható és a darabhoz illően akár slágerré is válhat…”[22]

Még Hollandiában kezdte írni az Utazás Ragtime-tól furulyáig című úttörő jellegű különleges zenepedagógiai miniatűrsorozatát, számítógépes technikával, minden oldalt ő szerkesztett, a képeket is ő kereste ki. A mű kiadásának történetét felesége mondta el: „Én vittem a nyomdába, megbeszéltük, hogy kiadják. Azonban néhány hónap múlva úgy gondolta a nyomdavezető, hogy Imre külföldön van, biztosan sokat keres, és fizessen többet a nyomtatásért. S amikor már megjelent volna, közölte, hogy többet kell érte fizetni. Hiába mondtuk, hogyan gondolja, hogy az eredeti megegyezéssel szemben a dupláját, vagy tripláját kéri. Ekkor a nyomdavezető azt mondta, hogy akkor nem adja ki, és az addig elkészült anyagokat bezúzták inkább. Aztán a kétezres évek elején végiggondoltuk, milyen zeneműkiadók vannak; elsőként a Rózsavölgyinek írt, a főszerkesztő válaszolt, hogy mehetünk. Megérkeztünk egy kis kazettával, belehallgatott, és azt mondta, hogy ez gyönyörű, s ez neki kell. Csak kilenc darab volt, ez kevés, írjon még hármat hozzá. S így jelent meg a Rózsavölgyinél 2005-ben. Reviczky Béla – a Rózsavölgyi főszerkesztője – azt mondta, hogy az Utazás Ragtime-tól kazettát tartja a kocsijában, azt hallgatja, mert az mindig megnyugtatja…”[23]

Minden bizonnyal vállalkozása egyik legnagyobb üzletét szalasztotta el az első nyomdavezető furcsa eljárásával, ugyanis az Utazás Ragtime-tól furulyáig messze több mint zenepedagógiai kiadvány. A 12 miniatűr önmagában is nagyon szép, hangulatos zene, remek karakterdarabok sorozata, melyet szívesen játszanak a kezdő zeneiskolások. Ez a kötet azonban kiváló zeneelméleti, improvizációs munka, mely a szintetizátoroktatásban is kiválóan használható. Nagy Imre Erik a teljes sorozatot kétféleképpen tette közzé: a szólófurulya, duó-, trió-lejegyzések oldalain is feltüntette az akkordjelzéseket, ezután Szintetizátorszóló és kamarazene címmel rövid, de nagyon fontos útmutató következik, az egyes darabok akkordtáblázatával, sőt billentyűábrás harmóniatáblázattal, sőt még computeres programmutatóval is. Ezután következnek a darabok hangszerelt változatai, ahol a furulya és a szintetizátor mellett további hangszerek is megjelennek (vonósok, ütőhangszerek). Egészen különleges a kötet záró fejezete, mely kis „zeneszerző–iskola”: Zeneszerzői „útravaló” címmel rövid módszertani tanulmányt olvashatunk, melyhez még komponálási tanácsok is társulnak, majd hat darab ún. improvizációs lappal jeleníttetik meg, melyeket a tanulók tölthetnek ki. A kiadványhoz a szerző CD-mellékletet is készített, melyet önállóan is hallgathatunk (ahogyan Reviczky Béla főszerkesztő használta, ld. fent), de egyéni játékunk remek kísérője lehet.

Az Utazás Ragtime-tól furulyáig voltaképp előkészítése lett Nagy Imre Erik utolsó pályaszakaszának: röviddel hazatérése után tanítani kezdett, sőt Talentum 2000 névvel Alapfokú Művészeti Iskolát is alapított, melynek igazgatója lett, állandó foglalkozása, megélhetésének alapja ettől kezdve a zenepedagógia volt, mely szakterületen 2018-ig dolgozott. A művészeti iskolában furulyát, szintetizátort tanított, voltak énekes tanítványai is; azonban ez a munka igen sok utazással is járt, mert az iskola telephelyei Szeged térsége számos községében voltak (később még Hódmezővásárhelyen is).

Már a ’80-as évek végén voltak sikeres digitális zenemű rekonstrukciós munkái (Benda-szimfóniák, Pál Tamással közösen). 2003-ban Donath Ede családja és az Amerikai Grand Opera felkérésére a Szulamit című operának a rekonstrukcióját és áthangszerelését végezte el, létrehozva a mű mai, nemzetközi operaszínpadon előadható változatát. A bemutató 2004. január 14-én volt a floridai Grand Operában, melyet tizenhét előadás követett. Dolgozott az első magyar vígopera, Bartay Endre A csel című műve kézirata felújításán is, amely, sajnos, már nem készült el.

2002-ben sikeres, termékeny alkotói korszaka kezdődött a Truffaldino Bábszínházzal: 2014-ig összesen 33 bábjáték-kísérőzenét írt; később a szegedi Kövér Béla Bábszínház részére is. Legsikeresebb „bábzenéi”: Széttáncolt cipellő (Grimm meséje nyomán), Hüvelyk Matyi, Csodálatos kalucsni, avagy a gyáva nyulacskák, Mesél a koffer… Különösen kiemelkedő volt A nádszálon szippantott tündér (2006), melyet Simai Mihály József Attila-díjas költő írt, akivel a ’80-as években már dolgozott együtt a szegedi színházban (A félszárnyú tündérek titkai). A kiváló költő gyönyörű, irodalmilag értékes és dramaturgiailag jól felépített darabot alkotott; a bevezető, átvezető és zárózenék mellett 7 énekszám megírására adott lehetőséget, jól megzenésíthető verseket írt. A bemutató nagy sikerrel zajlott le 2007. február 18.-án.

Ebben az időszakban erősödött föl mindig is szoros barátságunk Imre Erikkel: az ezredforduló után állandó vendég lett a Bálint Sándor Művelődési Házban. Gyakran kísérte az itt fellépő művészvendégeket; első nagysikerű közös produkciónk a Kálmán Imre-est volt 2007. október 3.-án, a jeles zeneszerző születésének 125. évfordulója alkalmából. Imre Erik a felhangzó műsorszámok, négy énekes − Feketéné Jarosziewitz Margit, Kismárton Ilona, Lévai László, Papp Lajos − elsőrangú kísérése mellett csodálatos zenei hátteret adott bevezető és átvezető szövegeimhez. Egy évvel később Gyimesi Kálmán Liszt-díjas operaénekes születésének 75. évfordulóját ünnepeltük meg: a művészt kollégái köszöntötték, többek között Vajda Julianna, Szonda Éva, Kónya Krisztina, Nagy László, Dr. Zámbó Géza; ekkor is Imre Erik zongorázott. Ezt a műsort felvette a TiszaPart TV, s meglepően sokszor tűzte műsorra. Ekkoriban szinte minden nap beszéltünk telefonon, így az elsők között értesülhettem terveiről. Tudtam, hogy musicalt tervezett Anna Magdalena Bach életéről, és teljes szövegkönyv- és zenei részleteket is küldött nekem a 2010-ben részben elkészült Erdei óda (Ének az erdőben) címűnagyon érdekes és aktuális „környezetvédelmi” gyermekoperájából. E művét azonban csak akkor akarta befejezni, ha biztos szerződése van annak bemutatására. Bujtor István felé fordult, aki akkor a veszprémi Petőfi-színház igazgatója volt. Bujtor azonban 2009 júliusában váratlanul rosszul lett, s szeptember 24-én meghalt. Ezután a Pécsi Nemzeti Színházat kereste meg, a színház akkori igazgatója, Balikó Tamás azonban azt mondta neki, hogy írja meg a darabot, majd utána eldönti, hogy bemutatja-e. Ez nem igazán inspirálta Imre Eriket, e művel − melyből 5 szám készült el − tovább nem foglalkozott. Irodalmi érzéke mindig is volt: 2008–2009-ben több tanulmányt is novellát is írt. Segédvonalak egy zeneszerző-karnagy- művészetpedagógus portréjához – rajzolat Vaszy Viktorról című novellája − melyből több részletet is idéztünk a jelen tanulmány első részében – 2009-ben megjelent a Szegedtől Szegedig Antológiában, A titok című tanulmánya pedig A világosság fiai című kiadvány II. kötetében 2010-ben, de írt Zerkovitz Béláról, Gyimesi Kálmánról, Réti Csabáról – ezen írásaira többnyire én kértem föl, és lektoráltam azokat.  Részben bábművész barátai − a Truffaldino Bábszínház tagjai −, részben művészeti iskolai kollégái inspirálására írt igen szép karácsonyi dalokat ebben az időben − felejthetetlen volt az általa írt művekből, általa szerkesztett, és művészeti iskolás kis növendékeivel együtt előadott karácsonyi műsor a Bálint Sándor Művelődési Ház Aranycsütörtök című ünnepsége keretében. 2010-ben Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékához írt kísérőzenét, mely a mórahalmi Aranyszöm Színház előadásaiban hangzott el (nagyszerű előadás volt). 2012-ben végre igazi csoda történt vele: 2011-ben komponált Ave Mariája I. helyezést ért el a „Free scores” Nemzetközi Zeneszerzői Versenyén. A szoprán–alt–duettre írt szépséges alkotás és a versenygyőzelem híre jelentős sajtóközléseket hozott számára. A SzegedMa portálon Arany Mihály készített interjút a győzelem után a zeneszerzővel, ebből idézünk:

Január közepén magyar siker született a világ legnagyobb digitalizált kottákat közzétevő portálján, a www.free-scores.com nemzetközi versenyén, melyen Nagy Imre Erik Tápén élő zongorista, karmester és zeneszerző Ave Mariája lett a befutó. A komponista az elmúlt időszakban egy másik nemzetközi elismerést is elkönyvelhetett.
− Tavaly karácsonykor többek között a kolozsvári és a bukaresti rádiókból is az Ön szerzeményei melengették az emberek lelkét, mivel annyira megtetszett szomszédainknak a Szólj, égi csengő és a Karácsonyi harangok, hogy – a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar román tanszékének oktatója, Michaela Bucin által készített fordítás alapján – stúdiófelvételt készítettek belőlük. Most pedig újabb örömmel indult az új év, a Mária Rádió mellett még hét külföldi rádió is játssza az Ave Mariáját. Érezte, hogy ilyen jól sikerül?
− Véletlen kitérő volt a gyerek- és színpadi zenék közül, talán a templomi hangversenyek hatására – szerencsésen belenyúltam. Gyimesi Kálmán tavaly október óta sokszor énekelt Ave Mariát, sokat kísértem, ez adta a témát. Egyébként a versenydarab két és fél óra alatt született. Emlékszem, éppen megbeszélésem lett volna, de jött az ötlet, és kikapcsoltam mindkét telefont. Reggel kérdezték is, hol voltam. „Írtam egy Ave Mariát” – válaszoltam. Én már a döntőben elégedett voltam, hiszen olyan nevekkel kerültem egy mezőnybe, mint Serban Nichifor, a bukaresti zeneakadémia professzora, vagy Pierre Manchot, aki végül a harmadik helyet szerezte meg, és aki az elmúlt 15 évben megnyerte az összes filmzeneszerzői versenyt Hollywoodtól Athénig.
− Milyen formát álmodott meg ennek a zenedarabnak?
− Elég sok dzsesszes eszközzel dolgozom, így az Ave Maria dzsesszakkordok sorozata annak ellenére, hogy ha az ember meghallja, azt mondja, eredeti klasszikus zene. Barokk elemeket, hosszú orgonapontokat raktam össze mai harmonizálással. A tavalyi Bartók-évforduló kapcsán valamiért nem jött át kellőképpen, hogy a világ vezető dzsesszzongoristái nyilatkozatban ismerték el azt, hogy a mai dzsesszharmonizálás, formatan Bartóknak köszönhető. Hozzá kell tennem, hogy persze én írtam a zenét, de a siker nem egy ember érdeme: a tanáraim, Vaszy Viktor és Szathmári Géza hatása tükröződik benne, arról nem is beszélve, hogy Gregor Józsefnek három évig voltam korrepetítora kezdő karmesterként. Sokat jelent a kollégákra való odafigyelés, tanítunk és tanulunk egyszerre. Ave Maria Mária országából. A siker számokban is kézzelfogható. Körülbelül három hét alatt mintegy 25 ezer letöltése volt az Indavideón, ami klasszikus zene esetében nagy szó. Talán az üzenet célhoz ért.
− Milyen üzenetet szánt a zenéjének?
− Nehéz szavakba önteni, de többször átsuhant bennem az utóbbi időben, hogy milyen érdekes, hogy Mária országa lettünk immár az új alaptörvény szellemében is, és éppen egy nemzetközi verseny irányította az Ave Mariával ránk a figyelmet (az induló 417 zeneszerzőből 81 versenyzett Nagy Imre choral kategóriájában, a 12 továbbjutó között egyetlen magyarként került a művész a döntőbe – a szerk.). Annál is inkább, hiszen kis hazánkra az utóbbi időben annyi rosszat mondtak. Ez a mostani siker talán azt is mutatja, tudunk mi szép dolgokat is letenni az asztalra a Jóisten segítségével.[24]

2013-ban újabb győzelmek következtek a www.free-scores-en: I. helyezést kapott White Cat On The Black Piano (Fehér cica a fekete zongorán) című ragtimeja a Modern Piano Categoryban és III. helyezést Diófa L’amour című Ariosoja Song Piano Categoryban. Időközben továbblépett több mint 20 éve megkezdett digitalizálási konstrukciói terén: kifejlesztett egy olyan szoftvert, mellyel teljes színházi előadások teljeskörű digitális rendezőpéldányait lehet rögzíteni, azaz egy–egy sikeres előadást minden ízében át lehet emelni egyik színházból a másikba. Imre Erik erről kiváló előadást is tartott a szegedi Somogyi–könyvtárban, komoly érdeklődést is mutattak budapesti vezető zenei szakemberek − ám a zseniális elgondolás végül csak nem vált gyakorlattá (ebben szerepet játszhatott a színházi szakemberek szakmai féltékenysége is…).

Itt kell említést tenni arról is, hogy már a ’80-as évek elejétől Tápén élt családjával és az ezredforduló után intenzíven vett részt a városrész kulturális életében, különös tekintettel a Falunapokra; a 2012. évi rendezvényen volt 12 tápai dal című művének ősbemutatója. Ismét Arany Mihály sorait idézzük: „A megnyitó estéjén került sor Nagy Imre Erik tápéi zeneszerző, karmester és zongoraművész új, tápéi ihletésű dalainak előadására is Tápén a legények… címmel. A falu „kidalolására” Török Gizella gyékényszobrász-művész „bujtotta fel” a mestert – „csak gyékény legyen benne” jeligével –, aki 12 dalból álló csokrot állított össze, a szerzeményeket a városrész egy-egy épülete, hozzá fűződő emléke ihlette.  „Arról írtam, ami megfogott. És akik előadják, szintén megfogtak szorgalmukkal és tehetségükkel” – mutatta be az est két énekesét a komponista, Széles Flórát és Szélpál Szilvesztert. A közönség fantasztikus előadást hallhatott a két fiataltól – akiket Virág Mihály cimbalomművész is kísért –, akik lelkesen, természetes átéléssel énekelték a hol játékos, könnyedebb, hol borongósabb, mélyebb dalokat. A kellemes ritmusú művekből kiérződött Nagy Imre Erik népdalszeretete és a verbunkos iránti vonzódása is. Tisza-parti zenés „képsor” volt a felütés, majd az estnek címet adó Tápén a legények kezdetű „nóta” következett csipkelődő népi humorral. Egy-egy szem elfátyolosodott a Nagypapám, nagymamám kezdetű dalra, melyet a tápéi templom előtt álló I. világháborús emlékmű oszlopa ihletett – bizony, egy világégés legnagyobb vesztese az ember… Árvízi csárdással folytatták a művészek – ugyanis bármilyen meglepő, a szomorú eseményt még senki nem örökítette meg a muzsika hangján. Továbbhaladtunk, megjelent a tápéi komp, a rét, és az öregfa árnyékában lepihenni vágytunk, újraélni minden álmot, és az álmok kapujából kedvesünknek vinni egy szál virágot… Tiszta és egyszerű világot idézett meg a Szőke Tisza című dal is, majd szomorúbb téma, a régi falusi élet „kasztrendszerét” visszaidéző dallamok következtek, a szegény szerelmes azon búsongott, miért nem lehet övé kedvese. Majd újra vidámabb szólam, boszorkányosan incselkedő menyecske, a dorozsmai vásárba igyekvő, és a kocsmában megpihenő legény képe rajzolódott ki a hangokból. Megtértünk a templomhoz, karácsonyi meghitt hangulatot varázsolt a mester határon túl is nagy sikert aratott Szólj, égi csengő című dala. Ezzel a szerzeményével szeretne Nagy Imre Erik a legnagyobb digitalizált kottákat közzétevő portál, a www.free-scores.com nemzetközi versenyén ismét indulni, melyen januárban Ave Mariája első díjat nyert, ami egyébként az idei csíksomlyói búcsún háromszor is hallható volt.(…)”[25]

2012-ben kötött házasságot Dániel fia, akinek nászindulót írt Lyrical Temple Wedding March címmel, 2013-ban követte testvére példáját Gábor fia, aki Love-Wedding March címel kapott nászindulót, végül Gergely fia is megnősült 2014-ben, az ő nászindulójának címe: Felkelő nap (Sun Rise) – romantikus nászinduló (Wedding March Romantic).

2013-ban sorsdöntő pillanathoz érkezett: Csukás István Kossuth-díjas költő felhívása alapján megpályázta és elnyerte a költő Szökevény csillagok című mesejátékából írandó opera megzenésítésének jogát. Csukás levelét rövid bevezetéssel Imre Erik felesége küldte el nekem:

Kedves Imre, itt küldök egy szövegkönyvet, kérlek, olvasd el, és ha úgy érzed, hogy lehetne belőle gyerekoperát csinálni, beszéljük meg. Az elküldött zenei anyagok meggyőztek arról, hogy tudnánk együtt dolgozni! Most rajtad a sor. Kíváncsian várom a válaszodat.
Addig is barátsággal üdvözöllek:
Csukás Pista
ápr. 2.

Imre Erik villámgyorsan válaszolt: megkezdték a közös munkát (időközben sikerült támogatást is szerezni az opera írására a Nemzeti Kulturális Alaptól), az opera igen gyorsan elkészült, az előadási szerződés 2014. május 8.-án Budapesten megkötésre került Csukás István, a zeneszerző és a színház között, s 2014. november 14.-én kirobbanó sikerrel megtörtént az ősbemutató. 2013. május 28.-án a Bálint Sándor Művelődési Házban megrendeztük Imre Erik szerzői estjét, ahol már a készülő operából is elhangzott több részlet. 2014. január 22–én pedig végre elismerték a város zenei élete terén végzett negyvenéves kiemelkedő munkáját: megkapta a Szeged Kultúrájáért Aranygyűrű kitüntetést. 2014. május 28.-án a Bálint Sándor Művelődési Házban köszöntöttük 60. születésnapja alkalmából.

Imre Eriknek számtalanszor kellett megküzdenie megérdemelt sikereiért: a Szökevény csillagok ősbemutatója sem ment akadályok nélkül. Bár az opera szereplői rendkívül lelkesen készültek, Kardos Gábor karmester pedig felkészülten, türelmesen próbált velük, S. J.-sal, a rendezővel többször is vitába keveredett a zeneszerző. Két héttel az ősbemutató előtt hívott fel Imre Erik, hogy a rendező a finále ultimot hosszúnak találja, és nagy húzást kér. Ezen magam is megdöbbentem; zeneszerző barátom pedig Csukás Istvánhoz fordult segítségért; az író és Gyüdi Sándor igazgató egyaránt a segítségére sietett. Változtatásra nem került végül sor − a darabot kétszer láttam: nem volt szükség húzásra − de a rendező ekkor nem folytatta a munkát: Toronykőy Attila, a kiváló fiatal rendező „vitte el” a művet az ősbemutatóig. A Szökevény csillagok sajtópromóciója egészen elsőrangú volt: a premier napján képes előzetes interjú jelent meg a zeneszerzővel, melyből azt is megtudtuk, hogy miután elkészült az opera nagyzenekari hangszerelésével, kiderült, hogy 18 tagú kisebb zenekar fog játszani az ősbemutatón, tehát újra kell írnia a hangszerelést. Elkészült emellett az egyetlen mesélővel és nagyzenekarral előadható változat is, melyet a Filharmónia következő koncertsorozatában tűznek majd műsorra. A komponista a következőket nyilatkozta operájáról: „Magamban »láncszemoperának« neveztem el a darabot, mert kicsit fejbólintásnak szántam Kacsóh Pongrácz és a magyar zenei hagyományok felé. A finale előtti szám szinte már musicales hangulatot idéz, a nyitány pedig olyan akciódús, hogy akár filmzene is lehetne.” [26] Az ősbemutató, mint már említésre került, rendkívül sikeres volt, jómagam, nem tagadom, a lényegében derűs operát meghatottan néztem végig: felemelő érzés volt számomra legjobb barátom remekművét és sikerét látni. A premierről nagyon szép kritika jelent meg a Délmagyarországban Hollósi Zsolt „tollából”: „Ó, a világ gyönyörű és édes, mint a dinnye! Csak is az kell, hogy mindenki tisztán, szépen higgye!” – énekli üdvözült, mosolygós arccal Koczor Kristóf mint Édes Dinnye király Csukás István és Nagy Imre Erik Szökevény csillagok című meseoperájában. A barátságról, szerelemről, hűségről szóló darab szép, tiszta, naiv üzeneteket közvetít, bár akadnak benne karcosabb hangok is. A Keserű kecskeszőr király (Bocskai István) például arra figyelmezteti a szereplőkkel együtt a közönséget is: ha tudnák, mennyi keserűség vár az igazmondókra, nem lépnék át meseország határát… (…) Nagy Imre Erik első hallásra is befogadható. sokszínű, dallamos muzsikája passzol a Csukás-meséhez… (…) A végén a szereplőkkel együtt meghajló szerzőket, Csukás Istvánt és Nagy Imre Eriket is vastapssal fogadta, nagy ünneplésben részesítette a publikum.”[27] Az ősbemutató után néhány nappal, november 27–én a Vántus István Kortárszenei Napok meseopera-délelőttjén közel 300 gyermek előtt előadásra került a darab kamaraváltozata is, melynek narrátorszerepét igen nagy örömmel vállaltam. A Szökevény csillagok sikerét jelezte, hogy a színház 34-szer tudta műsorra tűzni, telt házakkal. Imre Erik 2015 tavaszán szvitet írt az operából, melynek bemutatója 2016-ban volt Tápén, a Heller Ödön Művelődési Házban, a Triola Művészeti Iskola rendezésében. 2015. március 31.-én azonban hirtelen megbetegedett kedves barátom: stroke-ot kapott. Aznapra hangversenyt vállalt a ruzsai templomba; lelkiismerete nem engedte, hogy lemondja, jómagam jelen voltam ezen a koncerten, azonnal vállaltam a műsor vezetését, közelről láttam, hogy Imre Erik óriási erőfeszítéssel, de végigjátszotta a hangversenyt. Néhány nap kórházi kezelés és otthoni pihenés után javulni kezdett állapota, sőt dolgozni, tanítani is tudott tovább, csak kisebb jelei maradtak betegségének. 2017-ben a horvát tengerparti városban, Sibenikben bemutatta 2 művét Zoltán Hornyánszky, a Zágrábi Filharmonikusok 1. oboistája. Tavasszal ugyanez megszólalt már az egri bazilikában is. Dr. Erdő Péter bíboros úr levélben gratulált neki, és ecsetelte művei szépségét és áhítatosságát.

Az Újszegedi Kamarazenekarnak már korábban is nyújtott segítséget: meghangszerelte Henri Casadeus J. Chr. Bach stílusában írt c-moll concertóját, aminek gordonkaszólós változatát sikeresen be is mutattunk, Dr. Pukánszky Béla szólójával. Ezt Imre Erik feltette a free-scores-rendszerbe, s nemsokára nagy örömmel újságolta: rengetegen töltötték le. 2017 tavaszán nekünk ajánlotta új művét: az oboa és hegedű szólóra, kamarazenekarra írt Bach és Händel szárnyain bemutatója 2017. május 31-én volt a Bálint Sándor Művelődési Házban Fejesné Vörös Márta és Király Istvánné szólójával. Ez az év nem keveset hozott a zeneszerzőnek: megírta élete alighanem főművét: a Gyermekjátékok Auschwitzban című egyfelvonásos operát. Bemutatójáról meg is kezdődtek a tárgyalások Gyüdi Sándor Liszt-díjas karnaggyal, a szegedi színház akkori igazgatójával, a Szegedi Szimfonikus Zenekar akkori művészeti vezetőjével, aki azt javasolta: Imre Erik írjon Concert Ouverturet az operából, s azt várhatóan bemutatják Tel Avivban. 2017. november 30–án volt az első kerekasztalbeszélgetés a műről a Szegedi Zsidó Hitközség Dísztermében, melyet én vezettem, a résztvevők a zeneszerző, Lednitzky András és Dr. Szalay István voltak. Nagy Imre Erik ezen az estén sok mindent mondott el új operájáról, majd részleteket hallhattunk a mű digitális változatából. Ezen az őszön a zeneszerző újabb ajándékot adott az Újszegedi Kamarazenekarnak. Ebben az évben volt Kodály születésének 135. és halálának 50. évfordulója: azzal a felkéréssel fordultam barátomhoz, hogy hangszerelje meg a Bartók és Kodály által közösen jegyzett 20 magyar népdal Kodály által feldolgozott dalait. Meglepetésem nem volt csekély, amikor megláttam az új partitúrát: Nagy Imre Erik Magyar népdalszvit Kodály emlékére címmel a népdalokból − Kodály harmóniái tökéletes felhasználásával − új művet alkotott klarinét és harsonaszólóval vonószenekarra. A darabot nagy sikerrel mutattuk be 2017. december 7.-én a Bálint Sándor Művelődési Házban Paragi Jenő (klarinét) és Kalmár Zoltán (harsona) nagyszerű szólóival. Elkészült a mű szimfonikus zenekari változata is: bemutatójára nem akárhol és nem akármikor került sor, ugyanis 2018. április 25–én Zágrábban volt nagyon sikeres szerzői estje. Ebben az évben vette föl tagjai sorába a Magyar Zeneszerzők Egyesülete – ez nagy örömöt okozott neki. Szeptember 20–án a Szegedi Akadémiai Bizottság székházában beszélgettem vele Gyermekjátékok Auschwitzban című operájáról; ekkor számos más téma is szóba került életéről, életművéről. 2019 nyarán készült el Tisza Concerto–ja kis szimfonikus zenekari változatával, amit kifejezetten az Újszegedi Kamarazenekarnak ajánlott. Én, a partitúra tüzetes tanulmányozása után kénytelen voltam közölni vele: zenekarunk képességeit meghaladja a darab. Ekkor átírta egyszerűbb, vonószenekari változatra, melynek I. és V. tételét sikerrel be is mutattuk december 12–én a Bálint Sándor Művelődési házban, majd 2020. január 19.-én a Szent–Györgyi Albert Agórában. Sajnos, ezekre a bemutatókra Imre Erik barátom már nem tudott eljönni: 2019 őszén újabb stroke-ok érték, mozgáskészsége minimálisra csökkent, beszédkészsége pedig egy-két szóra. Nagyszerű felesége, Éva lelki nagysága ekkor mutatkozott meg a legnagyobb mértékben − mindig is nagyszerű társa volt − óriási szeretettel ápolta. 2020. március 2–án bemutató előadást rendeztem a Gyermekjátékok Auschwitzban című operából a Szegedi Közéleti Kávéház védnökségével (a korábbi kettő, az operáról szóló előadás is a Kávéház rendezvénye volt) a Szegedi Zsidó Hitközség Dísztermében. Ekkor előadást tartottam a mű születése körülményeiről és az operáról; ezután az opera 4. tétele zárórészének hangversenyszerű bemutatója következett. Közreműködtek: Altorjay Tamás, Piskolti László, Sallay Gergely, Kohlmann Márta, a Lassus Énekegyüttes, vez.: Varjasi Gyula, Klebniczki György (zongora, a felhangzó részlet vezetője). E rendezvényről videofelvételt készítettünk, amit néhány nappal később a szerzőnek is sikerült levetítenem.

A Szeged 2020. május–júniusi számában tanulmányt publikáltam az operáról[28]; 2020 júniusában Gyüdi Sándor ígéretet tett az opera hangversenyszerű bemutatójára. A pandémia azonban újra és újra megállította a kezdeményezéseket, így azt az elképzelést is, hogy a 2020. évi Vántus–napokon előadjuk az opera teljes 4. képét. 2021. májusáig látogatni is alig mertem barátomat. Legutoljára 2021. novemberében találkoztunk: december 7–én a reggeli órákban egy hirtelen fellépő embólia örökre elszólította közülünk. Búcsúztatása december 20-án volt a Szegedi Dómban. Ekkor először világhírű Ave Mariája hangzott fel Kónya Krisztina, Altorjay Tamás és Dombiné Kemény Erzsébet előadásában; az emlékbeszédet, benne Hollós Máté Erkel-díjas zeneszerző búcsúzó soraival, én mondtam. Végül a Meditatio éjjel csendült fel a Bach és Händel szárnyain című művéből. Tanulmányom zárásaként egy rövid részletet idézek búcsúbeszédemből: „Életműve 93 opuszból áll. Számára mindig a Zene és a Családja volt a legfontosabb. Családtagjai, barátai, mind, akik nagyon szerettük, hiányát még alig tudjuk felfogni. Ez a csodálatos, zseniális ember dús, nagy örökséget hagyott ránk, mellyel sokunknak vannak kötelezettségeink.”

 

A szerző köszönetet mond Dr. Csapó Évának, Arany Mihálynak, Hollósi Zsoltnak, Pavlovits Miklósnak, Simai Mihálynak és a SzegedMa Szerkesztőségének, hogy interjúkkal, dokumentumokkal, írásaik, fotóik, kézirataik rendelkezésre bocsájtásával, írásaik részletei újraközlésének engedélyezésével segítették e tanulmány létrejöttét.

Megjelent két részben, a folyóirat 2022. májusi és júniusi számaiban

Jegyzetek

[1] Szalay Miklós, a Szegedi Nemzeti Színház 1958-1972 közti karigazgatója felesége.

[2] Sajnos, e művésztanár nevét a jelen sorok írásáig nem sikerült kinyomozni.

[3] Vaszy időnként dadogott.

[4] Nagy Imre Erik: Segédvonalak egy zeneszerző – karnagy- művészetpedagógus portréjához. In: Szegedtől Szegedig 2009. 554–665. o. (részlet).

[5] Az első oboista Imre apja volt, aki ezidőtájt a Szegedi Szimfonikus Zenekar titkára, lényegében ügyvezető igazgatója volt.

[6] Nagy Imre Erik i. m.

[7] Minden bizonnyal az 1979. október 6-án bemutatott Lili bárónőt, Huszka Jenő operettjét. Felesége szerint már 1977-ben is vezényelt másodkarmesterként.

[8] D. L. [Domonkos László]: UFO a színházban. In: Délmagyarország, 1983. november 22. 5. o.

[9] Domonkos László: Gólbaba luftja. In: Délmagyarország, 1986. szeptember 8. 5. o.

[10] A félszárnyú tündérek titkai elemzésére a jelen írás második részében térünk vissza.

[11] G. Dénes György és Karinthy Ferenc a darab társszerzői voltak. Fényes Szabolcs az ősbemutató után 8 nappal, 1986. október 12-én elhunyt.

[12] Nagy Imre Erik: Szakmai önéletrajz. 2018. ápr. 14. 3. o. (részlet)

[13] Mint tudjuk, meglehetősen sok magyar találmány jutott erre a sorsra, gondoljunk csak a magyar származású Nobel-díjasokra…

[14] Interjú Dr. Csapó Évával. 2022. április 16. (részlet)

[15] Voltak, akik még mutatták is, hogy felakasztották Nagy Imrét.

[16] Interjú Dr. Csapó Évával. 2022. április 16. (részlet)

[17] Interjú Dr. Csapó Évával. 2022. április 16. (részlet)

[18] Pavlovits Miklós: A giling-galang rejtélye (1983); Simai Mihály: A félszárnyú tündérek titkai (1986).

[19] 1989-ben a Szegedi Liszt Ferenc Zeneiskola növendékhangversenyére Felelgetős, Kakukk és Spanyol tánc néven komponált három darabot furulya-hegedű-gitár-zongora-ütő-dob hangszerekre, két nagyobbik fia, és egyikük osztálytársainak előadására úgy, hogy előtte meghallgatta mind a kilenc gyerek hangszertudását, úgy írta, hogy el tudják játszani (10 éves gyerekek, Dani fia 8 éves volt).

[20] Számos tévéfilm és rádiófelvétel hozzáférhetetlen az archívumok áttekinthetetlensége miatt.

[21] Sajnos, jelen pillanatban nem található a darab zenei anyaga.

[22] Becsei Péter: Giling a szertárban. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1986. november 20. 5. o.

[23] Interjú Dr. Csapó Évával. 2022. április 16. (részlet).

[24] Arany Mihály: Nagy Imre Erik: „Megragadni a hallgatóság lelkét” In: SzegedMa, 2012. február 4.

[25] Arany Mihály: Tizenkét tápéi dallal nyíltak meg a falunapok. In: SzegedMa, 2012. június 8.

[26] Munkatársunktól: Szökevény csillagok. In: Délmagyarország, 2014. november 14. 7. o.

[27] Hollósi Zsolt: A világ gyönyörű és édes. In: Délmagyarország, 2014. november 17. 7. o.

[28] Kiss Ernő: Gyermekjátékok Auschwitzban 1942. Nagy Imre Erik operájáról. Szeged, 2020. május–június 50–57. o.