Bátyi Zoltán: „Egy járvánnyal szembeni védekezés nem csupán a szakhatóságok és a kormány feladata, hanem mindannyiunknak részt kell vennie ebben…”

Beszélgetés dr. Boldogkői Zsolt Pro Urbe-díjas professzorral

Pro Urbe díjjal tüntette ki Szeged városa dr. Boldogkői Zsoltot. Ha valaki az interneten rákeres a professzor nevére, a legfontosabb információk között elsőként erre bukkanhat: dr. Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára. Nagyon szűkszavúan ennyiben is összefoglalható egy 1961 áprilisában, Tiszafüreden született, mára nemzetközileg is elismert tudós élete. Ám az is nagyon érdekes, hogyan alakult az élete, milyen gyermek- és ifjúkor áll a ma már nemzetközileg is elismert tudós mögött.

– Professzor úr, gondolta gyermekként, hogy ezen a pályán fog kikötni?

– A szüleim szerint kisgyerekként nagyon kíváncsi voltam, folyton azt kérdeztem, hogy: „ez mi ez?”. Később rengeteget olvastam, nem csak gyerekkönyveket, hanem szépirodalmat, sőt tudományos könyveket is, elsősorban biológia témából. Tokajban jártam középiskolába, ahol kiváló tanárok oktattak, és tanulásra ambicionáló volt a légkör is. Viszont többet foglalkoztam azzal, ami érdekelt, mint ami kötelező volt, így hát nem én voltam a legjobb tanuló az osztályban. Emlékszem, sokat vívódtam, hogy orvos legyek, vagy biológus. Orvosként is kutatni szerettem volna, ezért inkább az egyszerűbb utat választottam, és biológusnak jelentkeztem. Elsőre nem vettek fel, ezért közel egy évet egy kovácsműhelyben dolgoztam, a ma már nem létező Medicor cégnél, illetve néhány hetet egy patkolókovácsnál. A következő évben csont nélkül bekerültem a Debreceni Egyetem biológus szakára, ahol ökológia volt a szakirány.

– Hogyan emlékszik vissza egyetemi tanulmányaira?

– Az egyetem a fiatalságot jelentette, emiatt jó emlékeim vannak Debrecenből is. Viszont, nem voltam elégedett a biológia oktatásával, noha volt egy-két kiváló tanárunk. A vezetéssel volt a gond. Korszerűtlen tanyagot tanultunk. A terepgyakorlataink pedig nem a szakmáról, hanem a lerészegedésről és „egyebekről” szóltak, és ennek kezdeményezői azok voltak, akiktől tanulnunk kellett volna. Mindenestre, én megpróbáltam angol nyelvű szakkönyveket beszerezni és azokból tájékozódni. Sajnos, abban az időben Amazon és egyáltalán internet még nem létezett, ezért ez nem volt egyszerű feladat.

– Miként gondol arra az időszakra, ami a diploma megszerzésétől a Szegedi Tudományegyetemig vezetett?

– A végzést követően szakmai szempontból egy nem túl jó döntést hoztam, az Óbuda TSZ Kertészeti Főágazatánál kezdtem el dolgozni. Mindjárt az elején egy évre elküldtek a Szegedi Biológiai Központba (SZBK) – ami akkor a hazai tudomány fellegvárának számított – egy egyéves nemzetközi kurzusra, hogy sajátítsam el a növényi sejtgenetika alapjait, és alkalmazzam a megszerzett tudást majd a dísznövény nemesítésben. A sejtgenetika még csak rendben volt, de egy új fajta kinemesítéséhez igen hosszú évek szükségesek. Nem vállaltam be ekkora feladatot és kalandos úton a Gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Intézetben kötöttem ki, ahol már egy teljesen más témával, molekuláris virológiával foglalkoztam. Ez egy új intézmény volt, sok idő telt el a labor beindításával. Szóval, mentek az évek tudományos publikációk nélkül, ami ebben a szakmában jelentős hátrányt jelent. Végül is megoldottam a problémát, de igen intenzíven kellett dolgoznom ezért. Közben megszületett a két fiam, és szereztem egy külgazdasági diplomát is. A Bokros-csomag időszakáról van szó, amikor a kutatói fizetések elképesztően alacsonyok voltak, így ez nem volt egy könnyű periódusa az életemnek, de nagy teherbírással rendelkeztem, nem szenvedtem az extra feladatoktól. Még a gödöllői időszak alatt kiépítettem egy komoly együttműködés-hálózatot és beindultak a publikációk. Sikerült kijutnom az Egyesült Államokba is (Wistar Institute, Philadelphia), ahol sokat tanultam és fontos kapcsolatokat sikerült kialakítanom. Gödöllő után a SOTE Anatómiai Intézetében dolgoztam, ahol elsősorban az általam genetikailag módosított vírusokat használtuk idegpálya-jelölésre és rákterápiára. Ezt követően az USA-beli National Institute of Mental Health-ben kaptam egy állást. Itt azonban nem kezdtem el dolgozni, mert a laborvezető kapott egy professzori állást Németországban, és kérte, hogy tartsak vele. Bonnban molekuláris neurobiológiával (agykutatással) foglalkoztam. Miután lejárt a szerződésem, gondolkodtam, mit tegyek, maradjak-e külföldön, vagy hazajöjjek. Debrecenben kaptam egy tanszékvezetői állásajánlatot, s ez nagyban befolyásolta a döntésemet a hazajövetel mellett. Az ajánlatot viszont közben visszavonták, mondván, hogy nincs a debreceni egyetemen habilitációm, ami nyilván egy mondvacsinált ürügy volt. Így kerültem Szegedre adjunktusként abba az intézetbe, ahol jelenleg is dolgozom. Itt gyorsan haladtam felfelé a szakmai hierarchiában, s 2008 óta már én vezetem az Orvosi Biológia Intézetet. Sikerült komoly külföldi együttműködéseket is kialakítanom, elsősorban a svájci Friedrich Miescher Intézettel, a Stanford Egyetem Orvosi Karának Genetika Intézetével és a Cornell Egyetem Orvosi Karának Agy és Elme Kutatóintézetével. Összefoglalva az életemnek ezt a periódusát, nehezen indult a szakmai pályafutásom, viszont a biológia igen tág spektrumával foglalkoztam, ami nagy segítséget jelentett mind a tudományos, mind az oktatói, illetve a későbbi ismeretterjesztő tevékenységemben. Dolgoztam az iparban és a mezőgazdaságban is, melynek során igen fontos élettapasztalatokat szereztem, és nagyszerű kollektívákat ismerhettem meg.

– Húsz éve szegedi polgár. Milyen tárgyakban oktatja hallgatóit, és mik a kutatásai fő irányai?

– Mint említettem, egy évet töltöttem 1986-87 között az SZBK-ban egy nemzetközi kurzus keretében, melyre a világ minden tájáról érkeztek külföldiek. Igen jó volt a társaság, és Szeged is megtetszett. A városban igen aktív volt a szellemi élet, különféle értelmiségi csoportosulások alakultak, vitaesteket tartottak, a kávéházak, az éttermek és a szórakozóhelyek tele voltak fiatalokkal. Maga város is teljesen más hangulatú, sokkal dinamikusabb volt, mint az akkori Debrecen. Hozzám közelebb állt ez a fajta mentalitás, ezért is jöttem szívesen évekkel később Szegedre, ahol 2003-tól élek. Magyar és külföldi hallgatókat is oktatok. A főkurzusunk címe: Sejtbiológia és molekuláris genetika, vagy, ahogy a hallgatók hívják „sejtbiosz”. Számos kötelezően választható kurzust, illetve nulladik éves felkészítő tanfolyamot is tartok angol nyelvű hallgatóknak. A biológia széles spektrumát oktatom ezeken a kurzusokon. Nem csak orvostanhallgatókat, hanem gyógyszerész, fogász, biológia szakos és PhD hallgatókat is okítok. Jelen kutatásunk fő fókusza a vírusok genetikai szabályozásának kutatása, de a szakmai életem során többféle tudományterülettel foglalkoztam. Például, itt Szegeden a depresszió, az öngyilkosság, és Alzheimer-kór genetikájával és szívizom-kutatással, illetve korábban populációgenetikával, populáció ökológiával, növényi sejtgenetikával, dísznövény-nemesítéssel, agykutatással, embriológiával, addikcióval foglalkoztam. Kutatásunkban maguk a vírusok is igen fontosak, de jelenleg olyan témákkal foglalkozunk, amelyeknek általános relevanciái vannak, így az emberre is érvényesek.

– Eddigi tevékenységét milyen díjakkal ismerték el?

– A víruskutatásban elért eredményeimet Aujeszky-emlékéremmel díjazták. A közéleti munkámért kapott kitüntetéseim a következők: a Szeged Városától kapott „Pro Urbe” díj mellett a Magyar Orvosi Kamarától nemrég kaptam meg a „Közösségért” díjat, illetve néhány éve a győri Petz Aladár kórháztól a Nyári László nívódíjat. A közéleti tevékenységemet megbecsülését másfajta elismerések is jelzik, például a Délmagyarország című napilap pár éve a „Hét Emberének” választott meg, vagy, az a tény, hogy számos orvosi és egyéb konferenciára hívnak előadónak. Úgy vélem, az is az elismerést jelzi, hogy rendszerint sokan olvassák az írásaimat. Fájó viszont, hogy fontos tudományos intézmények nem ismerik el a munkámat, és itt nem feltétlenül díjak adományozásának hiányára gondolok. Szakmailag az orvostársadalom elismerését tartom a legfontosabbnak, hiszen nem csupán a tudományosságért, hanem az emberi élet és egészség védelme érdekében is fellépek, és ezt a megbecsülést sokféle formában meg is kaptam tőlük.

– Mondhatom azt, hogy Ön nem a háttérben, csendben dolgozó tudósok csoportjába tartozik, sokkal inkább a harcos kutatók csapatát erősíti? Hiszen immár tíz éve számos fórumon – beleértve a médiát és különböző konferenciákat – éles vitákat is kiváltó, rendszeres ismeretterjesztő tevékenységet folytat az áltudományos nézetek ellen. Egyáltalán, mit tekint Ön áltudománynak, és miért érezte fontosnak, hogy beszálljon ebbe a harcba?

– A megnyilvánulások különféle formáival élek. Korábban elsősorban ismeretterjesztő cikkeket írtam, mostanra inkább az interjúk dominálnak, ezek ugyanis kevésbé időigényesek, és sok a felkérés. Gyakran vitatkozom is egy-egy témakör illusztris képviselőivel, illetve, különféle konferenciákon tartok előadásokat, korábban elsősorban általános témákból, később az alternatív orvoslással kapcsolatban, mostanában pedig főleg a járvány témakörében. Az áltudományok a tudománytalanság legszélsőségesebb formái. Ha egy ilyen tan állításai igazak lennének, akkor tudományos alaptételeket kellene kétségbe vonnunk. Léteznek azonban úgynevezett szürkezóna „tudományok” is, melyek esetében az állítások nem feltétlenül mondanak ellent a tudomány alapjainak, hanem inkább arról van szó, hogy experimentálisan nem igazoltak. Sokan azt gondolják, hogy ettől ezek még jó eséllyel igazak is lehetnek, de valójában erre nagyon kicsi esély van a legtöbb esetben. Én azt gondolom, hogy egy értelmiséginek, főleg egy kutatónak társadalmi feladatai is vannak: a tudásával megismertetni a laikusokat, főleg olyan kérdésekben, amik sokakat érintenek. Sajnos, mind az alternatív orvoslással, mind a járvánnyal kapcsolatos ismeretek konfrontációban állnak sok embertársunk prekoncepcióival, ezért, aki ezeken a területeken ismereteket szeretne megosztani a nagy nyilvánossággal, számítania kell rá, hogy igen erős támadásoknak lesz kitéve. Az a paradox helyzet áll elő, hogy azok az emberek támadnak a legélesebben, akiknek az egészségéért próbálunk küzdeni. A fő probléma itt az, hogy zavarosban halászó, csak a saját anyagi vagy politikai érdekeiket szem előtt tartó imposztorok átverik az embereket. Egy bizalmi válság alakult ki a tudománnyal, az egészségüggyel és általában a szakmaisággal kapcsolatban, melynek gerjesztői az említett személyek. Ezek az emberek igen nagy károkat okoznak testben, lélekben és szellemben egyaránt, sokkal keményebben kellene fellépni ellenük a jog erejével. Az értelmiségieknek pedig nem finnyognia kellene, ha az ember kiáll az átverőkkel vitatkozni, hanem inkább segíteni ezt a harcot.  

– A covid idején különösen aktívan fejtette ki nézeteit a járvánnyal kapcsolatban. Kérem, az elmúlt két év tapasztalatával összegezze: mit tart különösen fontosnak kiemelni, ha szó esik a covidról és az ellene folytatandó védekezésről?

– Egy járvánnyal szembeni védekezés nem csupán a szakhatóságok és a kormány feladata, hanem mindannyiunknak részt kell vennie ebben. Ez a részvétel feltételezi, hogy nem csak saját magunkat kell védeni, hanem a közösségünk érdekében bizonyos fokú áldozatot kellene hoznunk. Úgy tűnik, ebben nem túlságosan jeleskedünk. Azt tapasztalom, hogy Európa keleti felén kevésbé bízunk az állami és az egészségügyi szervekben, illetve nagyobb megértésre találnak az önzésre buzdító szavak, ezért pl. alacsony az oltási hajlandóság is ebben a régióban. Reméljük, a vírus megszelídül és nem alakul ki újabb, komolyabb áldozatokkal járó járványhullám.

–  Miként lehet az, hogy olyan éles viták alakultak ki a tudományos körökben is, ha szóba került a covid, és mi a véleménye arról, hogy sokan úgy vélik, a XXI. századdal ránk köszöntött a járványok kora. A hétköznapok embere nagyon tart ettől, és tanácstalan: mit tehet azért az orvostudomány és ő maga, hogy ez ne így legyen.

– A járvány problematikája egy széles tudományterületet foglal magában. Nincs olyan szakember, aki megfelelő mélységben átlátná ennek egész spektrumát. A média viszont teljes képet szeretne látni, de kevés a nyilatkozatokat vállaló szakember, aki, tudásától függő módon mond hiteles véleményt, illetve nyilatkozik tévesen. Megemlítem viszont, hogy az interjúk nem megfelelő vágása, még a legautentikusabb szakemberek szájába is szakszerűtlen válaszokat adhat, amit az erre referáló médiavisszhang tovább fokozhat. Az én esetemben például igen gyakran a feltételes módot alakítják kijelentő móddá. Az egyes hírportáloknak megvannak a kedvenc szakemberei, de nem mindig helyesen választanak. Fontos azonban, hogy a virológiában és a járványtanban korántsem olyan mértékű a véleménydiverzitás, mint a médiában nyilatkozók között. Szinte már közhely számba megy az a nézet, hogy jelen századunk a járványok kora lesz. Ezt azonban nem lehet nagy bizonyossággal megjósolni. Mindenesetre a populációrobbanás, a globalizáció és az éghajlatváltozás ezt a forgatókönyvet valószínűsíti. A modern orvostudomány igen nagy sebességre kapcsolt, és arra is van esély, hogy a mainál jóval hatékonyabban tudunk majd védekezni a járványok ellen. Hozzáteszem, az mRNS- és a vírus vektor-alapú vakcinák kifejlesztése is igen jelentős lépés volt ezen az úton. Ma még nem lehet megmondani, hogy milyen területen lesz egy újabb nagy áttörés, ami segít a járványok megelőzésében vagy legyőzésében. Nyilván olyan vakcinák jelentenék a fő megoldást, amelyek meggátolják a vírusok emberről emberre történő terjedését, vagy, hogy már akkor ki tudjuk mutatni a vírust, mielőtt az fertőzni képes. De az is jelentős lenne, ha a betegségek tüneteit enyhíteni tudnánk.

 – Professzor úr! Hogy a közszereplő magánéletébe is betekinthessen az olvasó, szólna családjáról is, és arról, hogy rengeteg munkája mellett miként tölti szabadidejét.

– Két nagy fiam van, mindketten külföldön élnek, ott is jártak egyetemre. A nagyobbik fiam Londonban dolgozik informatikusként, a kisebbik pedig agykutatással foglalkozik doktorandusz hallgatóként Baselben. Én magam szeretek túrázni, ha tehetem, minden héten megmászok egy hegyet, illetve nyáron beiktatok egy külföldi túrahetet. Tavaly Svájcban, előtte Csehországban, azelőtt pedig Norvégiában másztam a fiaimmal. Az idegen tájak és emberek is vonzzanak, sok helyen megfordultam már a világon. Ezenkívül például sokat olvasok, semmi extra.

– Végül a megkerülhetetlen a kérdés egy Pro Urbe-díjas esetében: mit jelent Önnek Szeged, milyennek látja városunkat, az itt zajló oktató- és kutatómunkát, a város szellemi, kulturális életét és Szeged hétköznapjait?

 – Mint említettem, Szegedre szívesen jöttem a korábbi kellemes emlékek miatt. A város méretéhez képest van egy nagy egyetemünk, és ez meghatározza a szociális klímát. Szeged egy jóhangulatú, dinamikus, fiatalos város, tele mindenféle programokkal. Viszont, lehetséges, hogy rosszul érzékelem, de a fiatalok csoportos szellemi aktivitása mintha alábbhagyott volna a ’80-as évekhez képest. Nem bántam meg, hogy ezt a várost választottam.

Megjelent a folyóirat 2022. július-augusztusi számában