Bálint Zsófia: Mese a tiszafáról

A THEALTER Szólít a szörny című előadásáról

Akárcsak minden eddigi nyáron, ezúttal már harminckettedik éve, a Régi Zsinagóga kertje megtelt színházra kiéhezettek tömegével, hogy maratoni mennyiségben nézzenek előadásokat. A THEALTER fesztivál csupán nyolc napig tartott, de az élmény hatása jóval hosszabbra nyúlik.

Nehéz helyzetben van az, aki egyetlen előadást szeretne kiemelni a független színházak széles repertoárjából. Ha az általam megtekintett huszonegy előadásra gondolok, számos cím és alkotó neve villan fel előttem. Előadások a múltbéli és jelenbéli diktatúrákról, a környezet pusztulásáról, háborúról, ugyanakkor örömről, életigenlésről és küzdelemről. Visszatekintve azt hiszem, egyértelműen kirajzolódik, hogy a társadalmi problémákra érzékeny színházak központi témájává a túlélés és a küzdés vált. Harc az elmagányosodással, párkapcsolati nehézségekkel, anyagi helyzettel, a színházakat érintő támogatás hiányával.

Sokáig sorolhatnám a fontos kérdéseket, problémákat tematizáló darabok címeit, de amikor a számomra legmeghatározóbb előadásra gondolok, akkor egy gyerekeknek és felnőtteknek egyszerre szóló, érzékeny bábelőadás címe lebeg előttem. A Mesebolt Bábszínház és a Weöres Sándor Színház közös előadása, a Szólít a szörny egy traumajáték, egy veszteség története. A halállal és a gyásszal való megküzdés súlyos és érzékeny téma, különösen egy gyerek szemszögéből nézve. Hogyan lehetséges egyáltalán beszélni ilyen kérdésekről gyerekeknek? Képes egyáltalán feldolgozni, és ha igen, mi módon egy szülő, az anya elvesztésének tényét? A történet középpontjában egy fiú áll, „aki gyereknek már túl idős, de felnőttnek még túl fiatal.” Hiszen a küzdés a gyásszal, a haraggal és a bűntudattal, nemcsak a felnőttvilág sajátja.

A színpadon szűk, három oldalról zárt, pici dobozszerű szobabelső látható. Ennek közepén ül Connor, bábokkal és babákkal körülvéve és „kingkong”osat játszik. A nagy majom története egy plüssjátékon keresztül elevenedik meg, aki igazi hősként megmenti a bajba jutott lányt a gonosztól, és elkapja a kezét, mielőtt zuhanni kezdene. A fiút a játék fantáziavilágából édesanyja keltegető hangja ébreszti. Vissza kell térnie a valóságba, ahol nem lehet mindenkit megmenteni. Az előadás Siobhan Dowd és Patrick Ness izgalmas, kortárs ifjúsági regényén alapul. A történet főszereplője a tizenhárom éves Connor. Nem fiú már, de még nem is férfi. Sejti, hogy baj van, mióta édesanyja magához hívta, és elmondta, hogy meg kell beszélniük valamit. Ez pedig a haldoklás hosszú, elfogadhatatlan ténye, küzdelem a rákkal, a reménykedés, majd a csalódás az újabb és újabb gyógyszerekben. Fájdalmát és kétségeit magába fojtva, a fiú teljesen elzárkózik mindenkitől, egyedül maradva félelmeivel és rémálmaival. Bár dobozszerű szobájának falai az előadás több pontján szétnyílnak, oldalra dőlnek, az üresség és a szorongás érzése nem szűnik meg. Ebbe a zárt, magányos világba tör be váratlanul és hívatlanul, pontban éjfél után hat perccel a szörny. A szörny három történetet mesél el Connornak, de figyelmezteti, a negyediket, az igazságot, neki kell elmondania.

A történet fókuszában a mese problémákat és traumákat feldolgozó funkciója áll. Ugyanakkor a mese kétélű fegyver: félreérthető, kegyetlen és félelmetes. A szörny által elmondott történetek nem egyszerű példázatok, a mese hagyományos tanító funkciójánál jóval rétegzetebbek. Kegyetlen igazságokat tartalmaznak a saját magunknak mondott hazugságokról, a hit fontosságáról és elvesztéséről, a magány láthatatlanságáról. „A mesék űznek, megmarnak, vadásznak rád” – figyelmeztet a mesélő a darab kezdetén.

Rendezésében Vidovszky György fokozatosan mossa össze a mesék és az előadás valóságát. Az első, a gonosz királyné története, hagyományos népmesei világot idéz meg, a másodikban a Connor világát körülvevő tárgyak, illetve a fiú árnya alkotják meg a mogorva, de igazságos patikárius történetét, míg a harmadikban, a láthatatlan embert maga Connor játssza el. A negyediket, egyben a legszemélyesebbet, már a narrátort alakító, egyben a fiú bábját mozgató Major Erik és a szörny mesélik közösen. Itt már nincs szükség játékra, a kikerülhetetlen valóság veszi át a szerepet a fikció felett.

A regényben hangsúlyozott meseterápia jelentősége mellett az előadásban fontos szerepet kap a bábterápia. A mozgató színészek az előadás több jelenetében leteszik a kezükben lévő bábokat és maguk játszanak tovább, majd egy ponton, amikor a történet túl fájdalmassá válik, újra felveszik őket. Mintha a bábok terápiás eszközök lennének, a segítségükkel mesélnek el egy olyan történetet, aminek elmondására ők maguk talán képtelenek lennének. Különösen igaz ez Major Erikre, aki finoman, szinte részvéttel nyúl Connor bábjához. A negyedik történet elmesélésekor maga próbálja elmondani rémálmot, de mikor az igazság túl fájdalmassá válik, görcsösen kapaszkodik a bábba, akár egy kisfiú a plüssjátékába. A történet elbeszélőjeként néha egyes szám harmadik személyben írja le az eseményeket, mégis a külső szemszögből indokolt eltávolodás nem jön létre. Major Erik arcáról és hangjából is folyamatosan fájdalom sugárzik. A szerep láthatóan megérinti, és még az előadás végén sem ereszti.

Az előadás egyik fontos alkotóeleme, hogy a különféle bábtechnikákat a szereplők személyiségéhez igazítva alkalmazza. Connor szőke, nagy szemű bunraku bábként jelenik meg, tekintetében tükröződik mindaz, aminek kimondására képtelen. Az anya felül kidolgozott óriásbábként lebeg be színpadra, testét sötétkék köpeny, illetve az őt mozgató színész keze alkotja. Arca kidolgozatlan, egyenetlen kopasz fej emlékeztet a kemoterápia hatásaira. Varga Bori mozdulatai finomak és légiesek, ezzel is jelképezve, hogy az édesanya már távozóban van a világból. Ezzel szemben a szigorú, szabályok és előre tisztázott elvárások szerint élő nagymama keretre erősített marionettként tűnik fel. Kolozsi Angélának nincsen egy felesleges mozdulata sem, minden pontos és kiszámolt. Hangjának szigorúságába azonban bizonytalanság, és lánya elvesztésének fájdalma keveredik. A darab talán legérdekesebb megoldása, amikor Kolozsi egy hirtelen mozdulattal kirántja a bábot a keretből, hogy szabadon kifejezhesse tehetetlenségét és haragját.

A főbb szereplők mellett a bábtervező, Mátravölgyi Ákos nagy figyelmet fordít a mellékszereplők bábjaira is: az elvált, New Yorkba menekülő apa egy puha, súlytalan rongybaba, míg a Connort folyamatosan kínzó osztálytárs, Harry egy horrorfilmbe illő hasbeszélőbáb képében jelenik. A különféle technikák szimbolikus használata mellett az előadás a bábok méretével is játszik. A Connorhoz legközelebb álló édesanya életnagyságú bábként jelenik meg, hozzá képest jóval kisebb a fiúval bonyolult kapcsolatot ápoló nagymama, és még mellette is eltörpül a bőröndből időnként meglepetésszerűen felbukkanó, szülői funkcióját betölteni képtelen apa.

Nem evilági lényként a szörnynek ugyan nincs bábmegfelelője, de misztikusságát hangsúlyozza, hogy első megjelenésekor árnyjátékként vetül Connor szobája falára. Lukács Gábor visszhangzó, mesterségesen elmélyített hangja és fakoronát formázó fejdísze/maszkja a fantasy filmek világát idézi. Suhogó fekete kabátjában, döngő lépteivel félelmetkeltően tornyosul a fiú feje fölé, akár a rémálmok szörnye, miközben mégis végig emberi marad. Rideg távolságtartása az előadás végére megtörik, édesanyja halálakor igazi támaszként áll Connor mellett, jelképezve, hogy az igazi rémálmok nem a fantáziában, hanem a valóságban zajlanak.

Az előadás a sokféle bábtechnika és az árnyjáték használatával bizonyítja, hogy nincs szükség nagy technikai apparátusra egy látványos darab megalkotásához. Különösen izgalmas, egyben megrendítő Connor rémálmának ábrázolása, ahogy a haldokló édesanya köpenye alól megállíthatatlanul pereg a por, miközben lassan eltűnik a sírra emlékeztető csapóajtóban. A látványvilág mellett mindenképpen ki kell emelni Monori András zenei munkáját, aki visszatérő dallamokon keresztül, a szereplők jelleméhez illeszkedve alkotja meg a hangulatot. A szörny megjelenésekor például sötétebb, komorabb zene csendül fel, míg az apa nemtörődöm fesztelenségét westernre emlékeztető hangokkal érzékelteti.

A Szólít a szörny, a mese és a fantasy hangján beszéli el a veszteséggel és a bűntudattal való szembenézés történetét, miközben Connorral együtt a néző is végigmegy a gyászfeldolgozás fázisain. Az előadás egy pillanatig sem engedi a félrenézést, folyamatosan szembesít a tagadással, a haraggal és az alkudozás eredménytelenségével. A darab végén Major Erik összecsukja, majd lelakatolja a díszlet dobozát, megmutatva ezzel az eddig láthatatlan negyedik fal rajzát: King Kong, ahogy megmenti a szeretett nőt a haláltól. A feliraton azonban a kong szó helyett con szerepel, ezzel is jelképezve, hogy ez nem az a történet, ahol végül mindenkit meg lehet menteni. „Itt a történet vége” – mondja Major. A színpad lassan elsötétül, de tapsolni senkinek nincs kedve.

Megjelent a folyóirat 2022. szeptemberi számában

Fotók: THEALTER