A 100 éve született Erdős János önéletrajza

Kiegészítette és közreadja: Fagler Erika

Erdős János ének- és zenetanár, kóruskarnagy, zenetörténész, választott pályáját nagy elhivatottsággal járta végig. Követte a Kodály által kitűzött célt, legyen a zene mindenkié. Ő is úgy gondolta, hogy a zene léleknemesítő hatása jusson el az énekoktatáson és a kóruséneklésen keresztül kicsihez és nagyhoz egyaránt. Ezt a munkát nagy lelkesedéssel, gyerekeket, fiatalokat és idősebbeket is magával ragadó hévvel, kisugárzással végezte. Szegedre 20 évesen érkezett. Ettől kezdve közel 70 éven keresztül szervezte és szolgálta a város zene- és kóruséletét. Pedagógusi, karvezetői, kórusalapítói munkája is kiemelkedő. Nagy gondot fordított a város zenei múltjának kutatására, megörökítésére is. Hagyatékában majd mindenre kiterjedő önéletrajz, és sok-sok emlék, dokumentum segíti a krónikás munkáját. Róla és munkásságáról könyv készül. 100. születésnapján, 2022. október 22-én emléktábla kerül volt lakhelyének – Vidra u. 2. − falára. Ezt követően volt tanítványai és kórustagjai az Agorában énekszóval emlékeznek karnagyukra. – Az alábbiakban 1992-ben írott, eddig nem publikált önéletrajzát adjuk közre. 

Erdős János 2022. október 22-én avatott emléktáblája (Szeged, Vidra u. 2.)

Önéletrajz

Siófok

1922. október 23-án Siófokon születtem. Földműves környezetből származom és éppen apám volt az, aki elsőnek volt kénytelen felhagyni az ősi foglalkozással, ugyanis az első világháborúból mindkét lábára rokkantan jött haza. Dohányárusi engedélyt kapott, mely anyám energiájából és bámulatos munkabírásából vegyeskereskedéssé bővült. Hárman vagyunk testvérek, az üzlet körüli munkában mi gyerekek is sokat segítettünk. De továbbra is ezer szál fűzött össze bennünket az ősi, sióparti házzal. Ez volt a község legrégebbi településhelye. Nagyapámék polgári öntudatú, a világ dolgai iránt érdeklődő, olvasott, közéleti emberek voltak, a családból többen tagjai a képviselő testületnek, az iskolaszéknek, a közbirtokosság vezetésének. Nagyapámat 1931-ben az akkor már városiasodó Siófok polgárai közösségi bíróvá választották. Előtte ezt a tisztséget nagyanyám bátyja töltötte be. Később a front, a megszállás nehéz hónapjaiban keresztapám, nagynéném férje volt a bíró, aminek ellátásában a sokéves orosz hadifogságból megőrzött nyelvtudása is segítette.

Tíz éves koromban a püspök bérmálni jött hozzánk. Az iskolában a mi osztályunkat látogatta meg. Tanítóm engem készített föl néhány mondatos köszöntő elmondására, ami elég lámpalázasra sikerült, nem is annyira a püspök személye, hanem a kíséretében lévő nagyapám és keresztapám miatt.

Családunkban mindenkinek jó hangja, hallása volt. Ma is fülembe cseng nagyapám hangja, amint a nagyhéten hagyományos Passióban Pilátus szerepét énekelte. Jézus hangja nagyapám bátyja volt. Egy-két mondatos szerep keresztapámnak is jutott. A turbákban csak az első és ötödik fokú hangzat váltakozott. De volt néhány hosszabb turba, amelyben a váltódomináns is megszólalt. Ennek mibenlétéről persze fogalmam sem volt. Már előre vártam azokat a turbákat, a harmóniaváltás szinte fizikai gyönyörűséget okozott.

Gyermekkoromban a zenei élmény fő forrása az orgonaszó volt, amit gyakran és szívesen hallgattam. Szemben laktunk a templommal, az egész család buzgó templomba járó volt. Siófokon mindig jól képzett muzsikusok orgonáltak.

Siófokon a zenei élményt az orgonaszó jelentette, amit mindig szívesen hallgattam.  Emlékszem egy kántorválasztásra, amely a családban hetekig beszédtéma volt. A pályázók sorban felkeresték nagyapámat, támogatását kérve. Végük egy fiatal, tehetséges muzsikust választottak meg, de olyat, akinek kezdettől fogva ellentábora is volt, mert a hangját gyengének találták. Emiatt egy idő után le is kellett mondania.  A fiatal kántor Nyakas József volt, aki később Kaposvár zenei életének lett egyik vezető személyisége. Sokat fáradozott a község zenei életének fellendítésén. A már hagyományosan működő férfikar mellé – amelynek mindig ámuló hallgatója voltam – vegyeskart és gyermekkart is szervezett. Az utóbbit a polgári iskola tanulói közül, ahova akkor én is jártam. Siófokon ekkor még gimnázium nem volt. Buzgón készültünk a kórusok első közös hangversenyére, Kerényi György Kétágú síp című füzetéből – mely a Magyar kórus egyik első kiadványa volt – tanultunk néhány darabot, többek között a Faragó szék nótáját. Ennek szóló szerepét én kaptam. Azonban ahogyan közeledett a hangverseny időpontja, egyre ijedtebben vettem észre, hogy a magasabb hangok nem akarnak megszólalni, elkezdődött a mutálás. Legnagyobb bánatomra a szólószerepet át kellett adnom egyik osztálytársamnak. Nyakas József kezdett el zongorázni tanítani, sajnos nagyon későn, 14 éves koromban.

Apám kedvéért, aki nehezen járt, már a 20-as években az elsők között vettünk rádiót. Ez akkor telepes, fejhallgatós készülék volt. Mikor az egész család összejött rádiózni, mindenkinek csak egy fél fülhallgató jutott. A rádió műsorában ösztönösen kezdtem vonzódni a komoly zene iránt anélkül, hogy ezt a fogalmat ismertem volna. Csak később tudatosult bennem, hogy ilyen zenét korábban én már sokszor hallottam.

A családban a tanítók mindig nagy tekintélynek örvendtek, mindig nagy tisztelettel szóltak róluk. Sokszor meséltek történeteket régi, kedves tanítókról. Szinte magától értetődő volt, hogy mivel jó tanuló vagyok, én is a tanítói pályára megyek.

Két állami képzőbe adtuk be a kérvényt, a budaiba és a kőszegibe. Budán óriási csalódás ért. A felvételit követő eredményhirdetésen azt közölték, hogy mivel színvak vagyok, nem vesznek föl. Életem egyik legkeserűbb napja volt ez. Ráadásul nem is volt igaz, mert csupán színtévesztő vagyok, de az is csak annyira, hogy vezetői jogosítványt is kaphattam. Szerencsére Kőszegen néhány nappal később volt a felvételi. Oda is elmentünk, s ott minden nagyon jól ment, még a színérzékemben sem találtak hibát.

Kőszeg

Kőszegen a várost és az intézetet is nagyon megszerettem. Sokat köszönhetek idős zenetanáromnak, aki a Székelyföldről települt át. Bár konzervatív zenei ízlése volt, de megtanított bennünket szolmizálni, ami akkor ritkaság számba ment. Ugyancsak hasznos volt, hogy éneklés közben állandóan ütemezni kellett. Így a vezénylés alapmozdulatai hamar automatizálódhattak. Amikor később kórus elé álltam, a vezénylés számomra természetes tevékenység volt anélkül, hogy valaki erre külön tanított volna. Mikor Lengyel Gyula nyugdíjba ment, helyére a zeneakadémián frissen végzett Vönöczky Endre került. Ő már szívvel lélekkel az új zenei szellem híve volt, a kórusban Kodály, Bárdos, sőt, Bartók műveket, valamint madrigálokat tanított. 1941 tavaszán Éneklő Ifjúság hangversenyen léptünk fel, melynek vendége Bárdos Lajos volt. A műsorban több műve elhangzott, és a kőszegi iskolák összkara élén saját Zsoltár-kánonját, s Liszt Magyar ünnepi dalát vezényelte. Nagy élmény volt az akkor még fiatalos energiával vezénylő Bárdos Lajos keze alatt énekelni.

Ekkor került hozzánk kezdő tanárként Dr. Varga Károly, a későbbi neves szövegíró és műfordító. Magyar-német szakos tanár volt, de komoly zenei felkészültséggel is rendelkezett. Az internátusban nevelőtanár volt, s az idősebb, jó hangú diákokból kamarakórust szervezett, melynek hangzását intenzív hangképzéssel igyekezett csiszolni. Sajnos, csak egy fél évig volt nálunk. Elmenetele után – ötöd éves koromban – a kamarakórus vezetését én vettem át. Több fellépésünk is volt. Emlékszem, hogy az intézet farsangi estjének műsorában Kodály Esti dalát és Bárdos Széles a Duna című művét énekeltük. Egyszer az iskola nagykórusát is rám bízták. Őrzök egy megsárgult újságkivágást a Kőszegi hírek című lapból, mely azt tudatja, hogy halottak napján a hősök sírjánál a tanítóképző énekkarát Erdős János V. éves tanítójelölt vezényelte. Itt Halmos László Kimegyek a doberdói harctérre című műve hangzott el.

Osztálytársaimmal szombat esténként gyalogszerrel jártuk a Kőszeg környéki falvakat, tantermekben, legtöbbször petróleumlámpa fényénél népművelő előadást tartottunk. Ebből a célból két műsort is készítettem. Az egyik verses, zenés összeállítás volt a kuruckorról. A másik arról szólt, hogyan kíséri végig a népdal a magyar ember életét, bölcsőtől a sírig. Ebben a műsorban egyszerűbb népdalfeldolgozásokat is énekeltünk.

1941 őszén a Mozart emlékév alkalmából a városi ének-zenekar előadta a Requiemet. Hazafelé megdöbbentett, hogy társaim közül többen nevetgélnek, tréfálkoznak. Nem értettem, hogyan lehet ez, s le-lemaradtam tőlük, hogy magamban tovább őrizzem az élményt. Mindamellett akkor még nem döntöttem a zenész pálya mellett. Sok minden érdekelt, sok minden lekötött. Az internátusban én voltam az ifjúsági főfelügyelő, ami felelősségteljes poszt volt, a tanárok ritkán szóltak bele a diákok életébe. Mint önképzőköri elnök, még ünnepi beszédet is mondtam. Így a hangszergyakorlásra kevés idő jutott. Úgy éreztem, hogy érdeklődési körömnek legjobban az felel meg, ha Szegedre jelentkezem, a Polgári Iskola Tanárképző Főiskola magyar-történelem, ének-zene szakára, ahová a színjeles tanítói oklevél biztos ajánlólevél volt. Kőszegtől nehéz szívvel váltam el. A ballagáskor végig jártuk az egész várost. Mi voltunk az első osztály, amelyik a Ballag már a vén diák helyett népdalokat énekelt: Elmegyek, elmegyek, Elindultam szép hazámból, Erdők völgyek, szűk ligetek, Aranyideim folyása. Amikor csak lehet, szívesen járom végig a gazdag diákélet helyszíneit. A nehéz történelmi időkben is gondtalan életünk volt. A tanulással szüleimet nem terheltem meg. Tandíjat nem kellett fizetnem, az internátusi ellátás számomra mindössze havi 20 pengő volt. Ugyanakkor már harmadikos koromban megkaptam a Horthy Miklós ösztöndíjat, havi 200 pengőt. Ezt később a főiskolán is elnyertem, itt már 400 pengőt jelentett.

Főiskolás évek Szegeden

1942 szeptemberében jöttem Szegedre. Találtam egy szerény, olcsó albérletet, ami a kedvezményes menzadíjjal a 40 pengőt sem érte el. Volt egy kis tartalékom is, ekkor már évek óta minden nyáron dolgoztam a siófoki községháza üdülőhelyi        hivatalában.

Amikor szeptember első napjaiban először beléptem a főiskolai gyakorló Mária szoborral díszített épületébe, ahol akkor, és még jó ideig az ének tanszék működött, nem gondoltam, hogy ez az épület lesz életem egyetlen főhivatású munkahelye, s 50 év után is szinte naponként idejárok.

Az ének-zene tanszéken – a legtöbb tanszékhez hasonlóan – egyetlen kinevezett tanár volt, dr. Szeghy (ebben az évben még Szögi) Endre, akit a többi főiskolai tanárral együtt professzor úrnak szólítottunk. Mellette két óraadó tanár volt, Kézdi Erzsébet zongorát, Tihanyi Sándor szolfézst tanított. Az ének-zene tantárgyai nem okoztak semmi nehézséget, a félévi vizsgákon a jeles mellé gyakran került oda zárójelben a „kiváló” minősítés. Különösen szolmizáló tudásom vívott ki elismerést, a többiek itt kezdték az énekes ABC-vel.

Kőszegen a tanítói oklevél mellé kántori oklevelet is szereztem. Már Siófokon a szünidőben gyakran orgonáltam a templomban. Szegeden közel laktam az alsóvárosi templomhoz, s megismerkedtem a templom kántorával, Kőhalmi Imrével. Gyakran elmentem a hajnali 6 órás misére, s ilyenkor mindig átadta nekem a helyet az orgonánál. Barátságból felajánlotta, hogy délelőttönként a lakásán zongorán gyakorolhatok. Éltem is ezzel a lehetőséggel, sokszor még az előadások helyett is zongoráztam. A Szukits boltban rátaláltam Bartók Tíz könnyű zongoradarab című füzetére. A több, mint 30 évvel ezelőtti első kiadás darabjai ekkor még kaphatók voltak. E sorozat darabjait gyakran játszogattam. Egyszer a Főiskola gyakorlótermében játszottam, amikor nyílt az ajtó, Szeghy Endre lépett be: „Az ablak alatt hallottam, hogy valaki Bartókot zongorázik, kíváncsi voltam, ki lehet az” − mondta. Bartók művek akkor még nem szerepeltek a hivatalos tananyagban. A sorozatból néhány darabot egy főiskolai ünnepélyen is eljátszottam.

Szeged már az első időben gazdag kulturális – elsősorban zenei – életével ragadott meg. Végre élőben hallhattam operákat. Bár állandó operatársulat még nem volt, havonta tartottak operaelőadásokat, vendégművészekkel, a filharmonikus zenekarral, melynek karmestere a nagyszerű Fricsay Ferenc volt. Első operaélményem a Traviata volt. Violetta szerepében Tatjana Menotti olasz énekesnő lépett fel, az idős Germontot Palló Imre a pesti opera kiválósága alakította. A közönség elsősorban Palló Imrét ünnepelte. Ilyen operai sikert azóta nem láttam, a szűnni nem akaró tapsokra híres áriáját a már leeresztett vasfüggöny előtt kellett megismételnie, miután a zenekart is sikerült összeszedni. Ezt az előadást a földszinti állóhelyről hallgattam végig jó néhány egyetemi és főiskolai hallgatóval együtt. Itt a jegy ára 1 pengő volt. Fricsay vezényelte a zenekari koncertek nagy részét is. A Tisza Szálló tükörtermében is sok neves művészt hallhattam. Ezekre a hangversenyekre a főiskola ifjúsági irodájában szinte fillérekért lehetett jegyet kapni.

A város zenei életének rangos eseményei voltak a Szeghy Endre vezette főiskolai kamarakórus hangversenyei is. Sajnos akkor én nem voltam a kamarakórus tagja, mely kötött, 21 fővel működött. Új tagot csak akkor vettek be, ha egy hely megüresedett. De egyik hangversenyükön azért szerepeltem, a Tisza Szálló erkélyéről, Lassus híres művében néhányan a visszhangot énekeltük. A főiskolán működött nagykórus is, mely hetente egyszer próbált, szombaton du. 4-5-ig, mert csak akkor ért rá mindenki. De ez a kórus alig lépett fel, egy szereplésre emlékszem, a múzeum előtti Móra Ferenc szobor felavatásán.

A város pezsgő kulturális élete 1944-ben a német megszállást követően egycsapásra megszűnt. A kamarakórus ez évi hangversenyére Kodály és Bárdos is ígérte jövetelét, de ez már elmaradt. Volt még egy főiskolai ünnepély, ahol engem szavalásra kértek fel, s én Ady Endre Az Isten harsonája című versét mondtam el.

Néhány társunknak fel kellett varrni a sárga csillagot. Egyszer tüntetően vonultunk velük végig a Kárász utcán. A második év végén előírt alapvizsgát már május elején letettük, s utána számomra

Hadifogság

Ezen a nyáron is dolgoztam a siófoki üdülőhelyi hivatalban, bár a nyaralókkal nem sok dolgunk volt. A Balaton csendjét jó néhányszor a felette elhúzó, ezüstösen csillogó Liberátorok hangja verte fel. Gyakran felsüvítettek a szirénák. Október elején katonai behívót kaptam. Közbevetően jegyzem meg, hogy ezekben az években már működött Siófokon egy magán zeneiskola, mely egy lakás szép erkélyes szobájából állt, s főiskolás koromban nyáron zongoraleckéket vettem, s itt gyakorolhattam is. Október 15-én vasárnap délben is ide tartottam – pár nap múlva kellett volna bevonulnom – amikor az egyik ablakból kiszűrődött rádióhangra figyeltem. Akkor olvasták fel Horthy proklamációját, hogy az ország kilép a háborúból. Délután a felszabadulás érzésével sétáltam a Balaton partján. De aztán minden megváltozott, a nyilasok vették át a hatalmat. Október 20-án be kellett vonulnom katonának Kaposvárra. Innen Érsekújvárra vittek bennünket, a karpaszományos kiképző központba. Itt volt összegyűjtve az ország több évjáratú leendő értelmisége. Érsekújváron fapuskával gyakorlatoztunk, míg messziről már hallatszott az ágyúszó.

Karácsony előtt néhány nappal az egész ezredet vonatra rakták. Németországba vittek bennünket. Előbb egy bajor kisvárosban, Vivseckben szálltunk meg, majd tovább, északra, az Odera torkolatánál, Stettinben (ma Sczecin). Itt, a laktanya udvarán az alaki kiképzés során buzgón gyakoroltuk a díszlépést. Mikor a szovjetek elérték az Oderát, január végén azt a zászlóaljat, amelyhez én is tartoztam, a folyó menti védőállásba vezényelték.

Itt estünk hadifogságba 1945. április 24-én, egy puskalövés nélkül. Azt hittük, hogy így majd hamar hazajuthatunk. Helyette egyre keletebbre hajtottak, majd egy gyűjtőtáborból egy Szmolenszk környéki hadifogolytáborba érkeztünk.

Az első tél nagyon kemény volt, a brianszki erdőben fakitermelésen dolgoztatták a foglyokat. Nagyon kevés élelemmel, saját maguk „építette” faháncs kunyhókban kellett átvészelniük a csikorgó hideget. A munkaidő reggeltől estig tartott. Nagyon sok társukat eltemették ezen a télen. A tél végén az általuk vagonokra pakolt fák tetején a hasító szélben, majd fűtetlen vagonokban utazhattak újabb táborhelyre.

Többen, köztük az ő szervezete sem bírta sokáig a tápláló élelem hiányát, ezért 3 hétre feljavító táborba vitték. Itt napjában háromszor enni ugyan kapott, de bőven maradt ideje a kilátástalan helyzetén gondolkozni. A gyászos gondolatokat, a szellemi élet hiányát azzal pótolta, hogy saját kézzel simítgatott, napon szárított nyírfakéregre emlékezetből Ady verseket írt. Néhány maga írt verse is előkerült a hagyatékból. Meghatóan szépek és fájdalmasak. Egyikből idézek:

Vigyétek el az üzenetem
(Mozsajszk, 1946. július 28.)

Vigyétek el az üzenetem,
Vigyétek gördülő sorok.
Keményen tartsd kis papír a hátad,
Hogy hordozhasd bánatos gondolatom.
Ti betűk, legyetek olyan boldogok,
Amilyen boldogtalan én vagyok,
Mert oda küldelek most titeket,
Ahova én csak álmomban juthatok.

Egy év múlva – több táboron át – Moszkva peremére kerültem. 1948 tavaszán már aránylag normális körülmények között éltünk, híre járt a közeli hazamenetelnek is, a tábor lakóinak már kulturális tevékenységre is volt kedve. Március 15. megünneplésére egy színdarabot tanultunk be. Alakult egy éneklő csoport is. Eszembe jutottak a Kétágú síp egyszerű népdalfeldolgozásai, ezeket tanítottam és főleg a Szózatot, hogy a határra érve majd énekelhessük. Máig sem tudom, hogy sor került-e erre? Az úton hazafelé beteg lettem, s Máramarosszigeten egy hadifogolykórházban három hétre visszatartottak, s egy másik csoporttal érkeztem haza, (1948) május 23-án, három év és egy hónap rabság után.”

Hadifogsága történetét szűk családi, baráti körben többször is szívesen elmesélte. Valószínű, hogy fegyelmezett, kiegyensúlyozott – bár problémáktól nem mentes – életének három fogságban töltött évét rendkívülinek, hősiesnek érezte, minthogy az is volt. A sors mégis kegyes volt, hiszen társaival elkerülték a harcot, ütközeteket és az azzal együtt járó borzalmakat. De átélték a hadifogsággal járó szenvedéseket. Az éhséggel, hideggel, betegségekkel, rabsággal, és mindazzal, ami ezzel együtt járt sikeresen megküzdött, életben maradt, hazatért, s ez büszkeséggel töltötte el.

Szeged

Már júniusban Szegedre utaztam, hogy jelentkezzem a főiskolán. Összeszedtem néhány jegyzetet, hogy már nyáron készülhessek a vizsgákra. Szeghy Endre üzent, hogy keressem fel a lakásán. Megbeszéltük, hogy az ellenpont stúdiumot a nyáron postai úton végzem. Én elküldtem a kidolgozott példákat, ő pedig javítva, újabb feladatokkal együtt visszaküldte.

Bennem akkor csillapíthatatlan szellemi éhség volt. Szeptemberben visszajöttem Szegedre. A hátralévő két főiskolai évet négy hónap alatt fejeztem be, minden hónapban egy félév vizsgáit tettem le, decemberben szakvizsgáztam. Megírtam a szakdolgozatot is, a témát Dr. Berki Imre adta: Mi az oka, hogy a görögök a különböző hangrendszereknek eltérő erkölcsi hatást tulajdonítanak? Elvégeztem a gyakorlati tanításokat magyarból, történelemből. A gyakorló iskolában akkor nem volt énektanár. Az órára a kézimunka tanárnő jött be, azt mondta, csináljak, amit jónak látok, ő nem ért hozzá. De volt időm közben megnézni az első Vaszy-féle operaegyüttes néhány előadását is. Jól emlékezem az évadnyitó Lohengrinre, s arra is, hogy a nézőtéren nagyon kevesen voltunk. Eljártam a főiskolai kórus próbáira is, Szeghy Endre akkor Kodály Magyar nemzet című művével foglalkozott. Az egyik próbán beszóltak, hogy az igazgató sürgős ügyben hívatja. Engem kért meg, hogy addig valamit csináljak a kórussal. Mikor visszajött, látta, hogy vezényelem a művet. Megállt az ajtóban, megvárta, míg befejezem. Néhány nap múlva megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a tanszéken maradni. Nem sokkal ezután, az egyik próba végén megjelent a kollégium néhány vezetője egy kottával, s kérték, hogy a professzor úr ezt a művet tanítsa be a Komszomol tiszteletére tartott ünnepségre. A mű a Sztálin kantáta volt. Szeghy minden lehetséges kifogást elsorolt, kevés az idő, csak egy példány kotta van, az is férfikari letét, hogy a kórus nagy része a szünetre hazamegy és így tovább. A felkérők azonban nem tágítottak. Másnap jöttek, hogy megvan a kórus, amelynek be lehet tanítani, ugyanis végigjárták a kollégiumokat s az itthon maradók közül összeszedtek vagy 25-30 fiút, legtöbbjük soha nem énekelt kórusban. Mivel egyre határozottabban léptek fel, Szeghy látta, hogy nem lehet ellentmondani tovább. Kérte a segítségemet, s három napon át szinte reggeltől estig próbáltunk. Az utolsó nap azt mondta a szervezőknek, hogy mivel én dolgoztam a legtöbbet a betanításban, úgy illik, hogy én vezényeljem az előadáson is. Így vezényeltem Szegeden először 1948. november 5-én, a Tisza Szállóban.

A tanszéken még nem volt státus, ezért 1949 januárjától először óraadó lettem. Május 11-én a gyakorlóiskolához kaptam kinevezést, de munkahelyem továbbra is az ének tanszék volt. 1950 szeptemberében lettem tanársegéd, 1955-ben pedig adjunktus.

Ekkor alakult át a régi főiskola Pedagógiai Főiskolává. Kezdetben az volt az elgondolás, hogy a leendő tanárokat az általános iskola egészére, a teljes 1.-8. osztályra képezzék ki. Ezért többek között számukra az ének is kötelező tárgy volt. Fél éven keresztül ezeket az ének órákat tartottam a különböző szakos hallgatóknak, sőt a félév végén vizsgáztatni is kellett őket. Ez a rendszer azonban hamar megszűnt. Utána tanszéki órákat kaptam. Számomra ekkor kezdődött a komoly tanulás időszaka. Sokszor éjfélig dolgoztam a tanszéken, olvastam, tanultam, órákra készültem. Magánének órákra jártam Tölgyesiné Renyé Annához, Szatmári Gézától zeneszerzés órákat vettem. Elkezdődtek a Népművészeti (később Népművelési) Intézet karnagyi tanfolyamai. Számos ilyen nyári kurzus hallgatója voltam. 1950 és 1951 nyarát Békés-Tarhoson töltöttem. Akkor itt énekszaktanári tanfolyam kezdődött, amelyre Gulyás György szemináriumvezetőnek hívott meg. A délelőtti előadások, foglalkozások anyagát délutánonként velem gyakorolták. Esténként zenehallgatásokhoz tartottam ismertetőket. Hallgattam Gulyás György próbáit, aki egyik nyáron a híres tarhosi leánykórust a berlini VIT-re készítette fel. Mindez számomra sok szakmai tapasztalattal járt. Később elvégeztem a Népművelési Intézet négy éves felsőfokú kórusvezetői tanfolyamát, Párkai István vezetésével. A Tudományegyetemen pedagógia szakon szereztem diplomát.

Már 1949 tavaszán több kórusvezetői feladatot kaptam. Vezényeltem a főiskola kórusát és felkértek a Diákszövetség akkor alakult központi énekkarának vezetésére. A Szeged összes középiskolájából összeválogatott diákkórussal júniusban önálló hangversennyel mutatkoztunk  be, az Ipartestület székházában.

A főiskolai vegyeskar hathatós támogatóra talált Gruber László, tanulmányi osztályvezető személyében. Buzdítására nem ének szakos hallgatók is szép számmal jöttek énekelni. Így az 50-es évek elején 80-90 fős vegyeskart vezethettem. 1951-ben az országos kulturális verseny megyei döntőjén, Hódmezővásárhelyen első díjat nyertünk. A zsűri zenész tagja Ujfalussy József volt. 1953-ban a főiskolai énekkarok pécsi találkozóján nagy sikerrel mutattuk be Kodály Mátrai képek című művét. Szegeden ezt a művet Kodály Zoltán előtt is bemutattuk. 1954-ben Ferencsik  János keze alá tanítottam be a Psalmus Hungaricust, mely az első főiskolai napon Kodály Zoltán jelenlétében hangzott el a színházban.

A következő évben Bárdos Lajos volt a főiskolai napok vendége, aki ekkor több, általam betanított művét vezényelte. Ugyanebben az évben a kórus 10 napos hangversenykorutat tett az országban, melyet Gruber László szervezett meg. A pedagógusnapi ünnepségen Kodály Pünkösdölőjét adtuk elő, amiért a pártbizottságra kaptam meghívót, egy kis megbeszélésre. Ezért a Pünkösdölőért az egyik ’56-os tüntetésen a pedagógusok egy csoportja megéljenezett („Éljen Erdős, aki elő merte adni a Pünkösdölőt!”) Ekkor rendezték meg az egyetemi és főiskolai énekkarok országos versenyét Budapesten, a Nemzeti Színházban, ahol második helyezést értünk el.

1955 szeptemberében Szegedre helyezték a megszűnt budapesti főiskola több tanárát, ezzel megkezdődött a rivalizálás a kórus vezetéséért. A következő évi országos versenyen a kórus négy számát négyen vezényeltük, rajtam kívül Faludi Béla, Szeghy Endre, Káldor János. Ekkor is 2. díjat nyertünk.

1956 szeptemberében volt a főiskolai énekkar első külföldi útja. Az ének szakosok kórusa Pozsonyban szerepelt, az ottani főiskolán. Utána szlovákiai körutazáson vettünk részt.

1957 nyarán áthelyeztek a gyakorló iskolába, szakvezető tanárnak. A tanárjelöltek szakmai gyakorlatát 26 éven keresztül vezettem. A gyakorló iskola a tanárjelöltek képzésén túl még két szempontból vonzott. Az iskolában szép hagyományai voltak a gyermekkórus kultúrának, s ekkor már kiépülőben volt a kodályi eszmék alapján 1956-ban elindított ének-zene tagozat.

  A gyermekkórussal már decemberben felléptem a színházban rendezett Kodály hangversenyen, majd az év végén tavaszi hangversenyt rendeztünk. A tavaszi hangversenyek hagyománya azóta is folytatódik.

Az első évek legemlékezetesebb eseménye Sugár Hősi ének című oratóriumában való részvételünk volt, melyet Vaszy Viktor vezényletével Budapesten, a Zeneakadémián is előadtunk. Más oratóriumok előadásában is részt vettünk, így pl. Honegger Johanna a máglyán című művének szcenírozott előadásában a szabadtéri játékokon. A gyermekkórus tagjai a szabadtéri több operájában is közreműködtek.

Az ének tagozat kiépülésével a gyakorló iskolában három énekkar jött létre. Az általam vezetett Bartók gyermekkórus felét két általam tanított ének tagozatos osztály adta. Hasonló volt a Mozart kórus összetétele is. Kodály nevét az alsó tagozatos kórus vette fel. A Bartók kórus betanításában Vincze István működött közre. Ez a rendszer 1976-ban változott meg, azóta a Bartók kórus kizárólag az ének tagozat tanulóiból áll. Ettől kezdve kapcsolódott be a kórus vezetésébe Erdősné Fagler Erika. 1983-ban mentem nyugdíjba, de a gyermekkórus munkájában azóta is részt veszek.

A kórus rendszeres résztvevője az Éneklő Ifjúság hangversenyeknek. Fellépését minden alkalommal Arany oklevéllel jutalmazták. Többször megkapta az Év Kórusa címet. Végleg elnyerte a megye vándorserlegét. Szerepelt a város reprezentatív kórusbemutatóin. Meghívást kapott országos fesztiválokra Veszprémbe, Debrecenbe, Komlóra, Kecskemétre. A 70-es években három alkalommal megnyerte a magyar rádió nagydíját, amely zánkai nyaralással, hanglemezfelvétellel járt. Az első külföldi szereplés színhelye Lengyelország volt, 1967-ben. Azóta a kórus több ízben hangversenyezett Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Grúziában, a két Németországban, és eljutott Spanyolországba és Franciaországba is. Eddig összesen 16 alkalommal utazott külföldre.

Kórusvezetés közben

A gyermekkórusból kilépők számára alapítottam meg az Ifjú Zenebarátok Kórusát, mely az elmúlt évben ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját. Ez az ifjúsági vegyeskar is számos sikerrel büszkélkedhet itthon és külföldön egyaránt. Számos rádiófelvételre kapott kiváló minősítést. Többször fellépett a Soproni majd a pécsi kamarakórus fesztiválon. Az országos minősítésen kétszer is elnyerte a Hangversenykórus címet, szerepelt Angliában, Olaszországban, több alkalommal Lengyelországban és az NSZK-ban. Több díjat nyert a Bydgoscz-i ifjúsági zenei fesztiválon. 1990-ben Stuttgartban az ifjúsági kórusok európai versenyén 2. díjat kapott

1957-ben kértek fel a MÁV Hazánk énekkar vezetésére, melynek néhány év megszakítás után ma is karnagya vagyok. A kórussal szinte már az egész országot bejártuk. Az utóbbi években szerepeltünk Jugoszláviában, Olaszországban, Németországban és Erdélyben. 1989-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. A kórus többszörösen Arany- illetve Fesztivál-fokozat minősítés birtokosa.

1958-ban kezdeményezője voltam a Szegedi Zenebarátok Kórusa megalapításának, attól kezdve 29 éven át a kórus egyik betanítója voltam. Részt vettem közel 50 oratórium és számos szabadtéri operaelőadás kórusainak betanításában, a kórus több mint 200 (köztük 5 külföldi) szereplésén.

A szegedi kórusélet érdekében közéleti feladatokat is vállaltam, 1971-től városi zenei szakreferens, 1976-tól a Kórusok Országos Tanácsa megyei szervezetének a titkára voltam. Fő törekvésem volt a kóruséneklés minél több ünnepi alkalmát megteremteni.

Rendszeressé váltak 5 évenként a Bartók, Kodály, Bárdos jubileumi hangversenyek, a Mai magyar zene kórushangversenyei, a Szegedi Zenei Hetek, majd a Bartók Művelődési Központ Kóruspódium bemutatói, a Szegedi Daloló Nap rendezvényei. Ezek az alkalmak is segítették a kórusokat képességeik kibontakoztatásához, európai szintű kóruskultúra létrehozásához.

Mindig érdekelt és foglalkoztatott a város életének múltja, elődeink munkássága. Ebben való búvárkodásom eredményei a következő munkák.

A Szegedi Zenebarátok Kórusának 25 éve, 1958-1983-ig, benne a szegedi oratórium kultúra történetével.

A szegedi kórusmozgalom 125 éve, 1863-1988-ig.

100 éves a Szegedi MÁV Hazánk Énekkara, 1889-1989-ig.

Szeged város története 5. kötete számára elkészítettem egy fejezetet, Szeged zenei élete 1944-1957-ig, melynek kézirata a szegedi Somogyi Könyvtárban van.

Egyéb zenei tárgyú írásaim:

1953-56-ig rendszeresen írtam zenekritikákat a Délmagyarországba.

A Módszertani Közlemények c. folyóiratban több írásom jelent meg az énektanítás módszertani kérdéseiről.

A Bartók Centenárium alkalmából a Művelődési minisztérium által kiírt pályázaton díjat nyert munkám megjelent az Énektanítás c. folyóirat 1982. 6. számában.

Harminc éven át, 1960-1991-ig szerkesztettem a filharmónia évenként öt alkalommal megjelenő műsorfüzetét, a Szegedi Hangversenykalauzt, melyben számos zenei ismeretterjesztő írásom jelent meg.

Kitüntetéseim:

  • Szocialista kultúráért, 1956, 1973, 1989.
  • Kiváló tanár 1975.
  • Kiváló népművelő 1982.
  • Szeged városi alkotói díj 1978, 1985
  • Szegedért emlékérem 1981, 1988, 1990, 1992, 1998
  • Kodály Zoltán emlékplakett 1982
  • Vaszy Viktor (1984), Liszt Ferenc (1986), Bárdos Lajos (1989) emlékérem.

 Szeged 1992.

Erdős János

2007-ben, a 85. születésnapjára rendezett hangverseny műsorán olvashatjuk a következő évek történetét:

2005-ben megjelent a Szegedi éneklő Ifjúság 70 éve c. írása

2007 tavaszán elkészült Szeged város történetének V. kötete számára készült tanulmánya, mely a város zenei életének történetét tartalmazza 1945 és 1990 között.

Erdős János kórusaival az elmúlt évtizedekben 15 országban – Grúziától Finnországig és Angliától Lengyelországig – 60 alkalommal szerepelt.

75. születésnapján a Parlamentben a Köztársasági Elnöktől vette át életmű-díjként a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskereszt-jét (1997); a Tanárképző Főiskola Honor Pro Meritis elismerését 1998-ban; a KÓTA karnagyi díját 2004-ben kapta meg. Kóruskarnagyi munkáját 2007-ben a 85. éves születésnapi koncerttel fejezte be.

Megjelent két részben, a folyóirat 2022. októberi és novemberi számában