Veres Mihály: Ars Poetica
Közreadja: Apró Ferenc
A szegedi festőművészek közül csak Károlyi Lajos, Vinkler László, Dorogi Imre és Veres Mihály (1937–1997) foglalta írásba a művészetről vallott elveit. (Dorogi például éles szemmel vetette össze Egry, Szőnyi és a saját piktúráját.) Ezek nem csak a szakma, hanem a művészetet szeretők számára is értékes eligazodási pontokat adnak, hiszen belelátunk az alkotók gondolatvilágába, jobban megértjük művészi mondanivalójukat, kifejezési eszközeiket. Szögi László építész- és színdinamikai szakmérnök pesti műegyetemistaként 1967-ben kiállítást szeretett volna létrehozni az építészhallgatók Bercsényi utcai kollégiumának klubtermében Veres Mihály műveiből. Ehhez készült a 30 éves művész vallomása. A bemutatkozás elmaradt, mert az egyik – hozzá nem értő – hangadó nem találta alkalmasnak a képeket a „szocializmus építésére”. Szögi László a kéziratot 55 éven át őrizte, és most, Veres Mihály születésének 85. évfordulóján készséggel átengedte közlésre. Csak egyetlen rövid magyarázat szükséges: a szegedi képzőművészek közös tárlatán (Nemzeti Galéria, 1967) Veres Mihály két, nagyméretű krétarajzot állított ki (Örök ének, Gyermekkor). A művész vallomását betűhíven közlöm. A kéziratban aláhúzott részeket dőlt szedés jelzi.
A. F.
Kedves Laci!
Végtelenül köszönöm kedvességedet! Bocsáss meg a késői válaszért – ez nem szolgál igaz mentségemül – talán az, hogy egy kissé lerobbantam fizikailag. (Nyomorult influenza és homloküreg gyulladás gyötört és gyötör!) A fő-doki lefektetett, így nem tudtam intézni a fényképreprodukciókat – de néhány rajzocskámat elküldöm itt Neked – ezek részben képeim vázlatai… remélem a lap számára megfelelők lesznek… ha nem, csinálok majd nagyobbakat. (Talán a nyomdatechnika lehetővé teszi, hogy egy kicsit fel lehet majd őket nagyítani.) Ezek a kis vázlataim abban a stílusban készültek mint a nagy grafikai anyagom – meg a színes technika – csak nem színesen. Egyébként most kaptam értesítést, hogy a Nemzeti Galéria a két kiállított képem közül az egyiket, a „Gyermekkor” c. meg akarja vásárolni. Ha ez a szar betegség nem jön közbe fotókat is tudtam volna készíttetni… így – na, mindegy. Esetleg egy későbbi időpontban. (Mindkét leveledet megkaptam.)
Néhány szót művészi hitvallásomról! (Előre akarom leszögezni, hogy ezek nem szándékos kinyilatkoztatások… pusztán csak emberi és művészi életemből fakadó belső célok…)
Talán azzal a Beethoven-idézettel kezdem, amely ily módon hangzik „Az igazi művész nem lehet gőgös, mert fájdalommal kell tapasztalnia, hogy a művészetnek nincs hatása.”
A művésznek dolgoznia kell, gondolkodnia kell, ideje sincs arra, hogy szeszélyeskedjék és különcködjék.
A művészetben, mint mindenütt, egyedül csak a tisztaság érdekel.
Az igaz művész a dolgoknak azt az igazságát tárja föl, amely az ő igazsága, amelyhez ő juthat el. A művészet nem játék, nem ámítás, nem illúzió, akinek az, annak nem is létezik.
Művészetemmel gondolatokat, emberi érzelmeket akarok kelteni – nem a felületen – mélységből fölszakítani. Nem a technikai bravúrozás érdekel, – inkább az ember, teljes valóságában. Igaz, embereim sokszor fák – s a fákon keresztül próbálok emberi érzelmeket, vágyakat, harcokat kifejezni.
Szerintem a technika nem az az életbe vágó mozzanat, amelyet műértők és laikusok oly túlságosan nagyon becsülnek. Ha a művésznek gondolata van és ha ezeket a gondolatokat és önmagát megbecsüli, mindent meg fog tenni, hogy műve kivitele megfelelő legyen. De a technika nem uralkodhat el a képen!
Az új gondolat mindenkor megfelelő új technikát is magával hozza. Helytelen és mint művészet zsákutcába visz, ha valaki előbb technikai manővereket „fedez” fel és valósít meg és ehhez a technikához akar mondanivalót találni. Előbb a gondolat aztán a technika. A művész ha szükségesnek érzi, maga alkot magának, általános törvények keretén belül technikát ha a maga művészetének a mesterségét is magáévá tette. Ekkor válik a technika is élővé. A technika és a művészi mondanivaló eggyé válik.
Mennél több a technika, annál kevesebb a művészet. Az ügyesség majdnem halála a művészetnek. Mert mindenről tudnak festeni, de úgy ahogy mindenki fest. Nem úgy azok, akiknek belső látásuk van, amely őket művészekké avatja! A belső igazságnak, a lényegnek adok elsőséget. Az igazi igazságot keresem a művészetben.
A művészet nem a való élet, nem is az élet látszata, hanem az élet értéknek, jelentőségének, gazdagságának föltüntetése. A művészet élet, nem a való élet, hanem a való élet kivonata, összesürített édessége. A művészet nem lehet puszta ismétlése az életnek, hanem az élet értelmének, értékének tolmácsa, ezért tesz nagyobb, ill. mást hatást, mint maga az élet. A modern művészet és művészeti kritika kevésbé becsüli a műalkotásnak ama tulajdonságait, melyek logikai érzelmeket keltenek. Valami logika-ellenes áramlat van az egész modern világfölfogásban és a modern művészetben. A művészetben azt hiszik, hogy a logikai elem csinált, mesterkélt, kigondolt dolog és mint ilyen művészileg értéktelen. Jelszavuk: mennél kevesebbet mond a műalkotás az értelemnek, annál jobb, szóljon az a szemnek, az érzésnek, ez a fő. Nem minden, ami a műalkotásban logikai-filozófiai, kigondolt, mesterkélt. A műalkotás az egész embernek szól. Az értelmét is ki kell, hogy elégítse bizonyos módon, bizonyos mértékben; ha ennek a jogos követelményeit ki nem elégíti, kárpótolhat-e egyébbel? Csak látó, halló, érző emberek vagyunk-e és nem egyszersmind gondolkodók?
Mindenki, akinek mondanivalója van a művészetben, a tudni vágyásunkat elégíti ki. A festő azzal elégíti ki tudásvágyunkat, hogy olyat mutat, amit magunk nem látunk. Aki kérdéseket nem ébreszt bennünk, melyre a feleletet megadja, az értelmünket foglalkozás nélkül hagyja, és azt a rémet idézi föl, amely minden művészi hatást elnyel, az unalmat.
A művészetben csak egynek van értéke: a nagy, a harmonikus erőnek, amely az igazságot meg tudja újítani és az újat igaznak föltüntetni.
Akinek pedig nincsenek gondolatai, nem művész – bár lehet ügyes, jól rajzoló – hanem utánzó, nem a természet utánzója, hanem másvalakié, akinek vannak gondolatai.
A művészet nem ismételheti azt, ami már van, utánzással. A művészet, ha nem újat alkot, nem művészet. Nem lehet semminek az utánzása – sem a természetnek – sem más művésznek.
A művésznek önmagában kell megtalálni ezt a szabályt, s önmaga fejlődése legyen a cél.
Minden művész a saját énjét kell, hogy visszatükrözze alkotásaiban: külsejét, mozdulatait, bensejét, gondolatait, lelkét…
A művészet küzdelem! Nehézség? Sikertelenség? Meg nem értés? – Vállaltam! A művészetben nincsenek félmegoldások – gyűlölöm a középutat és a hazugságot! Őszinteségre és igazságra törekszem. A sors kérlelhetetlen terheként minden helyzetben ember és művész akarok maradni!
Hiszen csak az fedez fel új világrészeket, aki elfogadja, hogy hosszú időre minden biztos partot szem elől veszítsen. Mennyire áll ez az új művészetre is!
Lacikám! Azt hiszem, kicsit hosszúra nyúlt ez az önmagam által megfogalmazott és önmagamnak előírt élet és művész törvények sora – de nyugodtan ki lehet belőle hagyni – vagy irodalmilag rendezni és átírni is.
Meg aztán ilyen formában még nem igen nyílt alkalmam, hogy meg kelljen fogalmaznom a dolgokat. Talán még annyit, hogy remélem, nem életrajzi adattárra gondoltatok mikor tőlem kérted ezt a néhány mondatot. – (Tanítok, hogy festhessek. – )
Még egyszer köszönöm kedves leveleidet. Hálása gondolok Rád, hogy ilyen önzetlenül tevékenykedel a kiállításom érdekében
Szeretettel ölel
Miska
1967. 12. 6.
Megjelent a folyóirat 2022. decemberi számában