Tóth István: Adatok a szegedi nyilvános illemhelyek históriájához

Ha a nyilvános mosdókra gondolunk, akkor nem a legkedvesebb képek és gondolatok jutnak eszünkbe. A mocskosság, a tisztaság hiánya, mely inkább arra késztet minket, hogy egy bokor vagy fa mellett intézzük el dolgunkat illegálisan. Ám ez nem mindig volt így! A köztéri mosdókra igen nagy igény mutatkozott, mely nem csak városunkban, hanem Európa szerte is markánsnak volt mondható. Talán reneszánszát éli, hiszen napjainkra is újból kialakult ez az igény, ám kezdjük a legelején.

A nyilvános illemhelyek történetét legtöbben az ókori Rómához kötnék, hiszen a történelemórák tananyagából mindenkinek megmaradt a Cloaca Maxima, melyet a legkorábbi és legnagyobb közös pottyantós helyként aposztrofálnak. Részigazságot adhatunk, hiszen ténylegesen ki voltak alakítva árnyékszékek, melyek használata közben a római lakosok meg tudták beszélni ügyeiket, ám ez csak a kellemes a hasznossal elvén ment, hiszen ez a hely volt az ókori birodalom csatornahálózatainak legnagyobb összefolyó pontja. A mosdók fejlődésében az emberiség számára a higiéniai előrelepések is fontosak voltak. Ezt elsősorban a vízöblítéses, az ún. angol Wc-k megjelenése segítette elő, melyet egy skót úriember, Alexander Cumming(s) fejlesztett ki 1775-ben, s a bűzzáróréteg és az S alakú cső újítását mind a mai napig használjuk. Mondhatjuk, hogy megelőzte korát, hiszen a korban még nem voltak alkalmasak a víz és csatornahálózatok arra, hogy ezt a rendszert elbírják. A nagy áttörést az 1851. év jelentette, mikor is Londonban rendezték meg a világkiállítást, ahol ezeket a mosdótípusokat már be lehetett mutatni, ez pedig Viktória királynő tetszését is hamar elnyerte. Számunkra a legfontosabb talán George Jennings mérnök találmánya. Úgy döntött, hogy a Kristálypalotában (Crystal Palace) elhelyezett büféknél hoz létre illemhelyeket, hiszen úgy vélte, ahol van bemenetel ott igény is kerekedik annak elengedésére. A mosdókat a fogyasztók egy penny fejében használhatták, innen is eredeztethető az angol eufemizmus „To spend a penny”, melynek a jelentése mind a mai napig a kétbetűs helyiség használatára utal. A projekt – ha nevezhetjük így – igen nagy sikernek örvendett, hiszen 872.820 alkalommal használták, melyből 2441 font 15 schilling és 9 penny bevétel származott.[1] Ez a siker indította útjára a nyilvános mosdók létesítése iránti igényeket. A siker nem minden, hiszen Jennings is azt fedezte fel, hogy a büfék mellé érdemes ilyen helyeket telepíteni. Európában és természetesen hazánkban is az egyik legnagyobb igényt a köztéri illemhelyek iránt nem más okozta, mint az urbanizáció. A növekvő városokban a munkásoknak egyre nagyobb távolságot kellett megtenniük, hogy munkahelyükre érjenek, ebből következően elkerülhetetlenné vált annak az esélye, hogy mindennapi természetes szükségleteiket a város területén végezzék el. Ennek megoldásaképpen hozták létre a Magyar Királyság területén az első nyilvános mosdót Pesten.

Szegeden először 1897-ben vetődött fel a kérdés. Úgy irányozták elő, hogy a Széchenyi téren és Újszegeden létesítenének egy-egy ilyen helyet. Ekkor a város úgy határozott, hogy az ehhez szükséges 3589 forint anyagi erőt nem szavazza meg, mivel magánvállalkozók hajlandóak ezeket működtetni és felépíteni, így inkább újsághirdetésben hívja fel a figyelmet és ír ki pályázatot. [2] Rosszul gondolták, mivel erre a pályázatra nem jelentkeztek a vállalkozók, valamint a városi tanács sem támogatta, így a közgyűlés a 1900. évi költségvetésre irányozta elő az illemhely létesítését.[3] Ám ekkor sem hallhattunk semmit az ügyről egészen 1904-ig, mikor is Nagyvárad városa is budapesti mintára köztéri mosdókat létesített. A sajtó igen megrökönyödött, hogy a köztisztaság ezen vonalán már Nagyvárad is előrébb tart, mint Szeged és felhívták a városi vezetés figyelmét, hogy nem ártana lépést tartani, illetve szükség is van ezekre a toalettekre.[4] Hozzá kell tennünk, hogy a város vízvezetékhálózatának fejlesztése ekkorra érte el azt a színvonalat, hogy ezeket a terveket meg lehessen valósítani. A pályázat kiírására egészen 1907 februárjáig kellett várni. A kivitelezésre az ismert szegedi cégek mellett, mint a Pálfy Testvérek, Breuer Mór, Raichl Ferenc, Sebestyén József, jelentkezett Bécsből a Schuszter A. és Társa cég, illetve a szakmában már ismert László Ferenc, aki Budapesten és más vidéki nagyvárosokban (például Nagyváradon) is már létrehozott nyilvános illemhelyeket.[5]  A szerződés megkötésig folyó év októberéig kellett várni, ahonnan kiderül, hogy az eddig is sikeres és eredményes László Ferenc nyerte meg a kiírást. Feladata nem más, mint nyolc köztéri mosdó létesítése, négy kisebb és négy nagyobb a következő helyeken: nagyobbakat a Széchenyi, Rudolf (ma Roosevelt), Valéria (ma Bartók Béla) és Mars tereken, míg a kisebbet a Gizella (ma Aradi vértanúk), Dugonics, Szent István tereken és a Kossuth Lajos sugárúton.[6] A „zöld villamosok” létesítése 63. 000 koronába került.[7] Felmerülhet a kérdés, hogy miért is „zöld villamos”-nak becézik ezeket az illemhelyeket? A válasz nagyon egyszerű, melyre akár a 40-50’-es években született szegedi lakosok tudhatják is a választ. Ha a mellékelt képeket megfigyeljük jól látszódik, hogy a mosdók kinézete igencsak egy korabeli villamosra hasonlít, míg a váz színe zöldre lett festve. Ez a jelenség nemcsak Szegedre vonatkozik, hanem a székesfővárosra és a többi vidéki városra is, ahol László Ferenc volt a kivitelező. A szegedi beruházás annyira sikeresnek volt mondható, hogy 1910-ben Kecskemét és Hódmezővásárhely is belefogott a köztéri WC-k beruházásába.[8] Az említett vidéki városok mellett Szeged is a fejlesztések mellett döntött, hiszen további három illemhely létesítését szavazta meg a város.[9] Ezen példák is jól mutatják, hogy nemcsak a szegedi, hanem a magyar polgárságnak is igénye volt ezen toalettek létrehozása, mely egy köztisztasági értelemben vett igényes város és ország képét mutatja. A Nagy Háború természetesen minden fejlődési szisztémába közbeszólt, hiszen felbomlott az egyensúly, a férfiak a frontra, a hölgyek a gyárakba, a gyerekek meg az utcára kerültek, melynek eredményeképp a gyermekbűnözés mértéke jelentősen megnőtt.[10] Mint mérce, a nyilvános ürítőhelyek is szóba kerülnek, úgy említik őket, hogy a lakosok ezen helyek használatán sem akadnak fent, így az elképzelt nyilvános köpőcsészék létesítése sem lenne ördögtől való.[11] Ez a folyamat jól mutatja azt a szituációt, hogy a háborús időszakban kiemelt fontosságú volt a köztisztaság és a járványok elkerülése, illetve azt, hogy a kültéri mosdóknak a tisztasági népszerűsége már ekkor sem volt a legnagyobb. Igaz, az 1920-as években voltak problémák a városi csatornahálózat működésében, így léteztek ún. bűzös problémák is a szóhasználatban. Ámbár nem mondható az, hogy nem voltak népszerűek és nem voltak ezek a helyek használatban, hiszen 1934-ben kérvényezték is, hogy a tavasztól őszig terjedő időszakban az illemhelyek ne este nyolc, hanem este tíz óráig legyen nyitva.[12] A kereslet nem csak használat iránt volt nagy az illemhelyek kapcsán, hanem a birtoklás kapcsán is. Egy 1941. évi hirdetés is arról árulkodik, hogy a Stefánián volt egy nyilvános mosdó, melyhez a (leendő) új tulaj használt piszoárcsészéket keresett, továbbá munkaerőt az épület működtetéséhez.[13] A második világégés időszaka sem kedvezett ezen helyek használatához, hiszen az építtető és tulajdonos, László Ferenc emelni kényszerült a használati díjakon.[14] Természetesen tudjuk, hogy általában felügyelők is működtek az illemhelyek környékén. A korabeli hirdetésekből jól látszódik, hogy erre a munkára főleg idősebb, vagy özvegy asszonyokat kerestek.[15] A garázdaság is gyakori volt, hiszen az esti órákban általában az illuminált személyek látogatták. Így esett meg, hogy 1976-ban a Szent István téri illemhely ajtaját megrugdosták, majd annak kezelőjét megtámadták.[16] A köztéri mosdók iránti kereslet több mint fél évszázad után sem csökkent, hiszen az új, egy évtizedes Tarján városrész lakói kérték, hogy lakótelepükön, vagy legalább Felsővároson létesítsenek egy nyilvános illemhelyet, hiszen gyalogosan a belváros és a külváros igen távol esik és bizony a szükségletek előjötte is megeshet.[17] Ez a probléma addig fajult, hogy a városrész lakói a mosdó hiányában a közterület egyes részeit, mint kukákat, virágágyásokat, kapualjakat WC-ként kezdték el használni.[18]

A felállított nyilvános illemhelyeket jelen cikkben nem részletezem, majd egy későbbi tanulmányban kívánom megemlíteni őket, most csak a legismertebbeket hozom fel, hozzátéve a Juhász Gyula utcait is, mivel az idősebb generáció számára ez a férfi mosdó is élénken él az emlékezetben. A „zöld villamosok” egy idő után eltűntek a szemünk elől vagy elbontás, vagy átépítés miatt. A régi mosdók közül kettőt biztosan átépítettek, mint a Roosevelt térit és az Aradi vértanúk térit. Előbbi a legújabb, 2020. évi városi köztéri felújtások során lett elbontva, míg utóbbi mind a mai napig áll. Az Aradi vértanúk terén helyet kapó épület napjainkban már éjjel-nappali büféként üzemel. A legutóbbi századfordulón a nyilvános illemhelyek iránti érdeklődés egyre inkább visszaesett higiéniai okok miatt is, ám napjainkra elmondható, hogy újból igény van arra, hogy az emberek ne illegálisan a közterületeken, hanem toalettekben végezzék el mindennapi igényüket. Természetesen nem számolhatunk ugyanakkora számmal, mint az XIX-XX. századfordulón, hiszen napjainkban szinte minden vendéglátóipari egység rendelkezik mosdóval. 2022-ben két nyilvános illemhely is működik a városban. Az egyik (nosztalgikus módon) az Aradi téren lévő régi mosdó épülete mellett létesített, modern mosdó, illetve a Károlyi utcában újra üzembehelyezett alagsori illemhely.

Úgy gondolom, hogy jelen esetünkben igaz lehet az a kijelentés, hogy a történelem ismétli önmagát, hiszen száz évvel később is fontos az emberek számára az, hogy a köztisztaság rendben legyen, az emberek mindennapi szükségletüket ne az utcán végezzék el. Ez a probléma nem csak minket szegedieket érint, hanem más európai nagyvárosokat is, például Londont. Egy évszázaddal később újból megnyílnak a nyilvános illemhelyek Szegeden, melyeknek működését és hatékonyságát nagy érdeklődéssel várjuk.

 

(A kiemelt képen: nyilvános illemhely a Dugonics téren)

Megjelent a folyóirat 2023. januári számában

Jegyzetek

[1] „First Report of the Commissioners for the Exhibition of 1851 to the Right Hon. Spencer Horatio Walpole.” Official Descriptive and Illustrated Catalogue of the Great Exhibition Vol. 4. 1851. 151-152. o.

[2] Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Megyei Levéltár Szeged város közgyűlésének jegyzőkönyve (továbbiakban MNL-CSCSML Sz.v.k.jkv.) közgyűlési jegyzőkönyve 362-83/1897

[3] MNL-CSCSML Sz.v.k.jkv. 431/1898

[4] Szeged és Vidéke, 1904.07.28. 6. o.

[5] MNL-CSCSML Sz.v.k.jkv. 311/1907; Szeged és Vidéke, 1907.02.07. 6. o.

[6] Szeged és Vidéke, 1907.10.01. 6 o.

[7] Uo. 1908. 03.07. 3. o.

[8] Uo. 1910.08.13. 2. o.

[9] MNL-CSCSML Sz.v.k.jkv. 744/1910

[10] Tóth István: Szeged mint hátország 1915–1917-ben. In: Tehetségek a történettudomány szolgálatában III.: történelem szakos hallgatók diákköridolgozatai. Szeged, 2017. 71–89. o.

[11] Délmagyarország, 1917.05.27. 10. o.

[12] MNL-CSCSML Sz.v.k.jkv. 126/1934

[13] Délmagyarország, 1941.03.23. 12. o.

[14] Uo. 1943.04.28. 4. o.; 04.29. 5. o.

[15] Uo. 1943.07.17. 6. o.; 1947. 06.16. 4. o.; 1947.12.14. 6. o.; 1955.04.26. 4. o.

[16] Uo. 1976.11.09. 8. o.

[17] Uo. 1978.03.10. 4. o.; 1979.06.29. 3. o.

[18] Uo.1980.05.30. 4. o.; 1980.10.10. 5. o.