Simoncsics János: A JATE KLUB a ’70-es években

Az egyetem állami és pártvezetése a hármas „T” elvéből (Támogatás, Tűrés, Tiltás) a harmadik fokozatba kapcsolt, és eltávolította az Egyetemi Színpad éléről Paál Istvánt. Szorosan vett munkatársai/barátai pedig: Ambrus György kulturális előadó és Kerekes László klubvezető pedig − emlékeim szerint –, szolidaritásból lemondtak posztjukról. Így nyílott meg a lehetősége néhányunknak arra, hogy ezekre a feladatokra jelentkezzünk. Akkoriban szokatlan volt még a pályáztatás, de nekem írnom kellett olyat. (Jó volna most elolvasni, vajon miket írhattam?)

Amikor 1975 márciusában, az egyetemi padból egyenesen a közművelődési előadói íróasztalhoz ültem elődöm Ambrus György székébe, akkor dr. Fodor Géza akadémikus volt a rektor, Őt (rövidesen bekövetkezett halála után) dr. Antalffy György követte. Közvetlen főnököm dr. Rácz János rektortorhelyettes – Rácz elvtárs (et.) – volt, akit, a háta mögött mindenki csak Rácz Dzsoninak nevezett.

Ő vitt le a JATE Klubba, az első Kulturális Bizottsági ülésre bemutatni, mint a testület új titkárát. Ott ültem megilletődve a klub nagyteremében, a sebtében összetolt asztalok mellett az asztalfőn, s máris nekem kellett vezetnem ülést. Nem volt könnyű feladat. A testületben ott volt Gruber László, az Auditorium Maximumbeli Art Kinok és a Béke-épületbeli Collegium Artium fő-főszervezője, Szécsi József tanár úr, az Egyetemi Énekkar karnagya, mindketten amolyan  „kultúrbölények”. Őket korábban is ismertem, kellő alázattal teccikeztem, Laci bácsiztam, Józsi bácsiztam őket. A klubvezető akkor éppen Zsák László volt. Az egyetemi néptánccsoport képviseletében annak vezetője Link Márta is ott ült. Márta pár hónap múlva követte Zsákot a klubvezetői székben, hogy kb. két év múlva ő is átadja majd helyét Goldschmied Józsefnek. Az Egyetemi Színpad vezetését. Solténszky Tibor vette át, később Árkosi Árpád. Mások is ültek ott, pl. a dolgozói, a hallgatói KISZ és pártbizottság meg aszakszervezet részéről, de rájuk momentán nem emlékszem. Fent nevezettek már régi motorosok voltak a maguk területén, én ott vizesnyolcaskodtam közöttük, – bár funkciómat tekintve kvázi főnökük voltam – tekintélyem sem akkor, sem később nem nagyon volt előttük!

Munkaköri kötelességeim közé tartozott egyebek mellett a JATE Klub felügyelete, ami számomra mindig csak azt jelentette, hogy ha balhé volt a diszkóval (és persze állandóan balhé volt), akkor nem a klubvezetőt vették elő, hanem mindig engem! Többször kellett magyarázkodnom hebegve-habogva a rektori szobában – pedig, mondjuk épp az AudMaxban voltam a kérdéses időben egyéb ügyeket intézni −, hogy mi is történt az éjjel odalent, hogy is juthatott be a rendőr járőr a klub irodájába, amikor az egyetem autonóm intézmény stb.? Ennek a szerepnek aztán két hozadéka is lett: soha nem kaptam prémiumot vagy jutalmat, hiszen én egy problémás munkaerő voltam, továbbá a napi nyolcórás irodai munka után még legalább hat órás esti-éjszakai ügyeletet kellett teljesítem a klubban, hogy legalább a jelenlétemmel előzzem meg, vagy csillapítsam az éppen adódó konfliktust. Az pedig mindig volt bőven! A kapu előtti indulatos szitkozódások, hangoskodások, olykor verekedések mindennaposak voltak. A klub olyan népszerű volt a városban, hogy minden nap valóságos rohamot kellett elhárítania a meglehetősen (legalábbis az én ízlésem szerint) militáns rendezői gárdának.

Emlék-foszlányaim közül három érdekes rendezvény típust hívok elő, amelyre kellemesen emlékszem vissza.

Volt két olyan év, amikor a néptánc meghatározó szerepet játszott a JATE Klub vezetésében: Link Márta egyszerre volt az egyetemi néptánccsoport és a klub vezetője, én pedig, a ‘főnöke’, néptáncos is voltam egyszersmind. Így volt elég eszközünk, ahhoz, hogy a folklórt az őt megillető rangra emeljük a klub akkori kínálatában. Ebben az időben rendszeresítettük az egyetemista táncházakat Gyöprugi néven, ahol a táncházakat vagy Link Márti (a képen Farsang Zsolttal) vagy Csendes Tibor vezette együttesbeli párjával  közösen.

A táncházi zenét ekkoriban a TTK-s hallgatókból álló Sipos Banda (Vass Sándor, Zoltán Csaba és Sipos János,) szolgáltatta.

A másik pozitív emlékem Sándor György humoralistához fűz. Őt már korábbról, pesti egyetemi színpados koromból ismertem. Fölújítva korábbi barátságunkat, meghívtam az éppen aktuális új előadóestjét a klubba:

−J-á-á-ános − enyhén dadogva beszélt, de csak civilben. színpadon soh −), ezek az egyetem-í-í-isták me-e-egérdemlik, ho-o-ogy itt ta-a-artsam az ő-ő-ősbemutat-ó-ó-ó-imat!

Persze, mindenki tudta, hogy volt már egy fővárosi, egy pécsi, egy debreceni ősbemutató is, azaz minden előadóest a maga pillanatában valahol ősbemutató volt, mégis így hirdettük.

És ezek az ‘ősbemutatók’ mindig hatalmas érdeklődés mellett, zsúfolt házzal mentek! A sikereken fölbuzdulva később Sándor Gyuri azt találta ki (én meg belementem) − meglehetősen kegyetlenül, az érdeklődők teherbírását próbára tévő módon –, hogy egy héten keresztül bemutatjuk az összes önálló estjét a nagyteremben. Néhány ismerősömet mostanában megkérdezve mondhatom, hogy olyan sikere volt a Sándor György-hétnek, hogy máig emlegetik, mint kiváló JATE-klubos emléket.

A harmadik esemény azért érdekes számomra, mert az ötlettől a megvalósításig teljesen a saját termékünk volt. A pesti műegyetemisták – akik megfelelő műszaki ismeretek birtokában voltak – találták ki azt a karok közti rádiós vetélkedő típust, amelyet elhoztak Szegedre is a hetvenes évek elején, megbolondítva az összes brahira kész egyetemistát. Amikor pozícióba kerültem, elhatároztam, hogy én is szervezek ilyet: majd én kitalálom a játékokat meg le is vezényelem, csak a rádiós technikát hozzák a pestiek!

Első lépésként a Trabantunkba magam mellé ültettem barátaimat Kormos Tibort és Hajdu Attilát, akik az Egyetemi Színpad filiáléjának, a JAKABnak (azaz JAte KABarénak) oszlopos tagjai voltak, és elutaztunk kémkedni a Miskolci Műszaki Egyetemre, ahol éppen egy hasonló vetélkedő zajlott. Másnap, hazafelé zötykölődve, értékelve a látottakat elindult a fantáziánk! Mire a Disznóhízlaldához (a város határához) értünk készen volt a VESE (vagyis VEtélkedő SEregszemle) föladatainak sora.

Csak azért írok le néhányat a vadabbnál vadabb feladatok közül, hogy az én emlékezetemen kívül is legyen valamilyen lenyomata az egész egyetemet, sőt az egész várost fenekestül fölforgató eseményeknek!

Az elő-feladatok, amelyekkel komoly pontokat lehetett szerezni, már hetekkel korábban kezdődtek. Az úgynevezett ELŐVESÉn ki kellett tisztítani például a Stefánia-sétány gizes-gazos parkját vagy az újszegedi árteret a Laposnál. Várostörténeti, irodalmi és politikai vetélkedőn szerzett pontokkal előnnyel indulhattak a karok. Nagy volt már az izgalom, amikor a műegyetemista fiú, Barna Gábor életet lehelt a rádióba és én a Klub nagytermében mikrofonba olvastam az első föladatokat.

Akkoriban „jöttek divatba” a repülőgép-eltérítések, s mi ezek alapján olyan föladatokat adtunk a három kar versenyzőinek, hogy térítsenek el autóbuszokat a JATE Klub elé, ahol számlálóbiztosaink majd megszámolják melyik kar hány buszt tud ideterelni a Toldi utcába? Amikor kinéztem, a JATE Klub ajtaján, azt láttam, hogy az autóbuszok végeláthatatlan sora várakozik a „regisztrálásra”, hogy aztán ki-ki mehessen tovább s vigye munkában megfáradt, dohogó utasát tovább, az eredeti útján… Ekkoriban a szombat még (fél) munkanap volt, el lehet képzelni mondjuk a dorozsmai fáradt utasokat, akik a Marx téren fölszállva azt veszik észre, hogy buszuk épp az ellenkező irányba megy! Csak azért nem lett nagyobb baj, mert az egyetemista lányok, akik eltérítették a buszokat, mosolygósak, kedvesek és csinosak voltak. Persze ennek az akciónak én ittam meg a levét. A következő hét elején megjelent hat-hét marcona buszsofőr a rektori hivatalban levő irodámban és bejelentették, hogy vállalati főnöküktől fejenként ennyi és ennyi büntetést kaptak a menetirány önkényes megváltoztatásáért – és én, mint „fölbujtó”, fizessem meg a kárukat. No, lett ebből némi kalamajka, ami azzal végződött, hogy engem éppen akkora jutalomban részesített Rácz Dzsoni az amúgy sikeres játékos vetélkedő lebonyolításáért, mint amekkora a sofőrök követelése volt. Nos ezt a „prémiumot” fájó szívvel bár, de fillérre átadtam az immár mosolygós sofőröknek.

Nagy derültséget váltott ki az a föladat, amelyben azt írtuk elő, hogy tűzoltó rohamegyenruhába öltözve, roham felszereléssel jelenjen meg a kar valamely oktatója, s a gyorsaságon túl azt is pontoztuk, ha nagyobb egyetemi rangja volt a jelentkezőnek. Frenetikus látvány volt, amikor a TTK akkori dékánja dr. Tandori Károly törékeny termetével megjelent a zsűri előtt egy túlméretezett tűzálló ruhában, orráig csúszott rohamsisakban, bal kezében tűz-csákánnyal, s fölemelt fejjel, hogy kilásson, szabályosan szalutálva lejelentkezett a zsűri előtt.

Az egész egyetemi ifjúságot megmozgató játékos vetélkedő elnevezése JATE VESE volt (azaz József Attila Tudományegyetem Vetélkedő Seregszemle). Ugye, milyen szellemes? Ebből a szómozaikból hámoztuk ki a még szellemesebb(!) TEVE szót. Ebből kiindulva pedig kitaláltuk, hogy a karok a vetélkedő vége felé egy tevével vonuljanak a központi egyetem elé, ahol az eredményhirdetés lesz. A TTK-sok megoldották a föladatot, ahogyan itt alant látjuk is. Szereztek egy lovat, két púpot eszkábáltak rá s egy beduinnak öltözött fiú után vonulva bemasíroztak a Dugonics térre.

A BTK-sok máshogy próbálkoztak. Az egyik laktanya bakáihoz fordultak segítségért, akik egy katonai teherautóval jelentek meg az egyetem előtt és egy borjút taszigáltak/ráncigáltak le a lehajtott szélű platóról, egyenesen az egyetem halljába. Ám a boci nem akart egyetemre menni! Félelmében összerondította az előcsarnokot, s erős istállószaggal árasztotta el az oszlopcsarnokot. A púpokat sem vette jó néven, amit a hátára szerkesztettek volna, így a BTK-sok a nemes versenyből hamarosan kiestek. A JTK-sok eleve neki sem indultak e nemes föladatnak. 

Akkoriban kimenni a határon túlra nem volt mindennapos esemény. Mi azt találtuk ki, hogy nézzék meg a versenyzők, vajon a horgosi csárda (Jugoszláviában) ki van-e festve? Akinek volt alkalmas járműve és kishatár-átlépője, annak szerencséje volt. Így lett előnye a jogász csapatnak a bölcsészekkel szemben, mert dr. Vastagh Pál akkori fiatal jogi kari oktató (később igazságügyi miniszter) már elindult a határra, amikor a város szélén fölvett egy stopos fiút, akiről útközben kiderül, hogy a bölcsész csapat tagja. Így aztán ketten együtt győződhettek meg arról, hogy a csárda bizony nincs kifestve! Sőt, inkább romokban áll, éppen tatarozzák. Így aztán a cimbalmost (a cimbalmával) sem tudták szóra bírni, helyette a zsűri elfogadta az építésvezető pallér igazolását is. A magasabb pontot persze a járművel bíró jogász csapat kapta.

A ‘leggonoszabb’ föladatot Kormos Tibor találta ki: a hallgatóknak minél több trafipaxos fotót kellett behozniuk, olyanokat, amelyeket a kar oktatóinak autóiról készített a rendőrség, a pontozás pedig a beérkezett fotók mennyisége és az azokon föltüntetett sebesség-túllépés mértéke szerint történt. Ezek a fotók történetesen dr. F. L. TTK-s professzor autójáról készültek. Mint látjuk, a tanár úr többször is túllépte az akkor még 60 km-es megengedett sebességet.

Mint később kiderült az egyik bölcsész fiú nem hallgatta végig a föladatot, már a feladvány felénél elrohant, és fölpattant a motorjára! Elrobogott a rendőrségre, megkérdezte az ügyeletest, hogy most éppen hol mérnek? Kimenve a helyszínre (a mostani Cserepes sori piac és a Szalámigyár közötti egyenes útszakaszra) megkérte a műszert kezelő posztot, hogy mérje be őt, mert „vetélkedőnek lesz”. A rendőr nem értette a dolgot igazán, de intett, hogy:

− Na, akkor menjen vissza pár száz métert, oszt húzzon itten el!

Meg is történt, de alacsony volt a sebesség: alig 70 km/óra!

− Nem tudna gyorsabban menni? − kérdezte érdeklődve a szerv. S mivel a fiú végére akart járni a dolognak újból nekilendült, most már vagy 120-szal, s így meg is lett az eredmény! Mivel azonban egy ilyen fotó csak napokkal később készül el benn a rendőrségi laborban, a fiú bekönyörögte a rendőrt a klubba, a zsűri elé, hogy ugyan igazolná már le a cselekményt!

Én vezettem a játékot, ott játszódott a jelenet a szemem előtt a klub nagytermében, s kissé elkerekedett a szemem, amikor a fiú megjelent az ajtóban a rendőrrel, és egyezkedni kezdett a zsűrivel. Erre szokták mondani, hogy a zsűri (Dr. Bernáth Árpád, BTK, dr. Kemenes Béla, JTK és dr. Pollák György, TTK) nehéz helyzetben van. De nem!

A bírálat kemény volt és igazságos: a fiú nem oktató, tehát nincs pont! Fotó nincs, ezért sincs pont! S mivel ebben a játékban az volt a vesztes, akinek volt trafipaxos fotója, hiszen azt közlekedési szabálytalanság útján szerezte! (Mi meg nem támogathatunk szabálytalan közlekedőket, még egy vetélkedő kedvéért sem – érthető, nem?). Végül az első ebben a játékban a balga motoros gyerek csapata lett! Szóval, itt az a kar győzött, amely nem szerzett pontot, hiszen oktatói betartották a KRESZ előírásait!

Hetekkel később a sedre fiú méltatlankodva jött hozzám, hogy pénzbüntetésre ítélték és el akarják venni a jogosítványát is, mert annyira túllépte a megengedett sebességet! A bölcsészkar dékánja alig tudta elsimítani az ügyet végül.

Megjelent a folyóirat 2023. januári számában