Bátyi Zoltán beszélgetése dr. Bartyik Katalinnal

„A gyógyítás akkor lehet sikeres, ha az orvos nem csak kezeli, hanem szereti is betegeit”

Beszélgetés dr. Bartyik Katalin, gyermekgyógyásszal, a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratóriumának díjazottjával

A Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriumának Debreczeni Pál díját ebben az évben dr. Bartyik Katalin gyermekgyógyász hematológus-onkológus nyerte el, aki az elmúlt évtizedekben a Szegedi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján a Hemato-onkológiai Osztályt vezette, és egyetemi oktatóként is rangot szerzett magának. A docens asszony elmondta: már általános iskolásként elhatározta, hogy gyermekgyógyászattal akar majd foglalkozni. Terve olyan jól sikerült, hogy 1977-től ezen a területen dolgozik, és gyerekek százai köszönhetik neki és osztályának, hogy gyógyultan távozhatott a Tiszára néző gyermekklinika épületéből.

– Doktornő!  Mielőtt napi munkájáról kérdezném, kérem, beszéljen arról, milyen volt a gyerekkora egy olyan orvosnőnek, aki több évtizedes munkássága során mindig azért dolgozott, hogy beteg gyerekek százainak biztosítson egészséges, szép életet.

– Szegény családba születtem 1953-ban Nagyszénáson. Még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy a Békés megyei községben kezdődtek gyermekéveim, ugyanis a településtől úgy hat kilométernyire, egy tanyán tettem meg az első lépéseket, és ott is éltem hatéves koromig. Mégis azt mondom, hogy szinte csak szép emlékeket őrzök arról az időszakról, mert szerető családban, a puszta kínálta szabadsággal élve teltek a napjaim. Ez a családi légkör nem változott meg akkor sem, amikor aztán a szüleimmel és kishúgommal beköltöztünk a faluba, ahol már egy nagyobb közösségben, de változatlan szabadságban járhattam az általános iskolába. Bár apu és anyu nagyon egyszerű emberek voltak, akiknek a helyi termelőszövetkezet biztosított szerény megélhetést, mindent megtettek azért, hogy én, aki nagyon szerettem tanulni, és már 12 évesen kijelentettem, hogy gyerekorvos szeretnék lenni, meg tudjam valósítani az álmomat. És hogy miért éppen gyerekorvosként képzeltem el a felnőtt koromat? Mert nagyon korán rájöttem én is, de rájött a környezetem is, hogy könnyen építek ki jó kapcsolatokat a társaimmal, és még olyan gyereket is meg tudok vigasztalni, akit másnak nem sikerül. Ezt a képességemet miért ne hasznosíthatnám gyógyításra is? – gondoltam akkor.

– Minden bizonnyal nagy meglepetést okozva családjának, ismerőseinek…

– Valóban sokakat meglepett az elhatározásom, de mindenkitől csak segítséget kaptam ahhoz, hogy a tervem megvalósuljon. Egy rokonunk tanácsára választottam középiskolámnak a hódmezővásárhelyi Bethlen gimnáziumot, ahol kollégistaként tanultam. Kiváló tanáraim olyan jól felkészítettek az egyetemi felvételire, hogy elsőre sikerült bekerülnöm a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Itt ismét kollégiumi évek következtek, egészen pontosan három esztendő, mert akkor férjhez mentem, és még az egyetem padjait koptattam, amikor megszületett két gyermekünk is. Fiatal anyukaként kapcsolódtam be a tudományos diákköri munkába, és mivel dr. Virág István professzor úr oktatói munkája olyan nagy hatással volt rám, a hematológiát választottam szakterületemnek. Ebben közrejátszott az is, hogy dr. Illyés Mária főorvosnő olyan példát mutatott számomra a napi gyógyítás területén, ami engem is arra ösztönzött: a legsúlyosabb daganatos betegségben szenvedő gyerekek gyógyításába kapcsolódjak be onkológusként az egyetem elvégzése után.  A vágyam 1977-ben teljesült is, akkor kezdtem el a munkát a szegedi gyermekklinika hemato-onkológiai osztályán, így elmondhatom: több mint 45 éve már ebben a Tisza-parti épületben zajlik életem nagy része.

– Kérem, mutassa be, milyen munka folyik azon az osztályon, amit ez év elejéig, évtizedeken át Ön vezetett?

– Az osztályunk gyógyító tevékenysége tulajdonképpen három vármegyére, Bács-Kiskunra, Békésre és Csongrádra terjed ki, hiszen innen érkeznek a betegeink. Az esetek többségében mindig is rákbetegségben szenvedőket láttunk el, de gyógyultak nálunk vérzékenységben szenvedő és trombózisos betegek is. Azt tudni kell, hogy a rák gyermekkorban sokkal kisebb arányban támadja meg a szervezetet, mint az élet későbbi fázisaiban, ugyanakkor a betegség gyógyítása hosszabb időt vesz igénybe. A hozzánk kerülő gyerekek 8-12 hónapos kezelésre is beköltöznek az osztályunkra, így rendkívül erős kötődés alakul ki a gyógyító személyzet és a páciensek, valamint azok családja között. Éppen ezért volt olyan nagy a fájdalmam, amikor munkám kezdetén azt kellett tapasztalnom, hogy a betegeknek mindössze 20 százalékát tudtuk meggyógyítani. Annál nagyobb örömmel adtam át az osztályt nyugdíjba vonulásomkor annak tudatában, hogy ma már 80 százalékos a gyógyulási arány.

– Minek köszönhető ez a hatalmas változás?

– Az orvostudomány az elmúlt évtizedekben hatalmas fejlődésen ment át, és igaz ez az onkológia területére is. Sokat változtak a kezelési módszerek, és az is a hatékonyabb gyógyítást szolgálja, hogy mára teljesen kinyílt a világ. Nem csak a hazánkban működő hemato-onkológiai osztályokkal vagyunk napi kapcsolatban és osztjuk meg tapasztalatainkat, látjuk el egymást tanácsokkal, hanem a külföldi intézmények életébe is belelátunk. A világ minden tájáról kapunk híreket az új gyógyítási módszerekről. Mi egyébként leginkább a németországi tapasztalatokat hasznosítjuk, de támaszkodhatunk lengyel vagy akár argentin orvosok eredményeire is, mint ahogy a Magyarországon alkalmazott módszerek is sok segítséget nyújtottak már a külföldi intézetek munkatársainak.

– A szegedi gyermekklinika milyen helyet foglal el ebben az immár egész világra kiterjedően együttműködő gyógyítási rendszerben?

– Ha arra gondol, tudunk-e olyan sikeresek lenni, mint a hazai vagy a külföldi intézmények, egyértelműn igennel kell válaszolnom. A mi osztályunk esetében mindenképp ki kell emelni, hogy a gyógyítás körülményei alapvetően megváltoztak, hiszen míg pályám kezdetén 6-8 gyerek feküdt még egy szobában, kitéve a fertőzésveszélynek, addig mára elértük, hogy egy időben 14 gyermeket tudjunk gyógyítani úgy, hogy mindegyikük külön szobában lakjon egy szülő társaságában. A tárgyi feltételek javításában hatalmas szerepet vállalt magára a Reménysugár néven működő alapítványunk, amely az osztály átépítéséhez, felszereléséhez szükséges költségek döntő részét magára vállalta. A nálunk zajló gyógyítás egyébként rendkívül költséges, az ehhez szükséges anyagi hátér biztosításához pedig a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő nyújt nagyon nagy segítséget. Ami pedig a gyógyítás személyi hátterét illeti: napjainkban 5 orvos, 2 rezidens mellett pszichológus, gyógytornász, adminisztrátor, dietetikus, szociális munkás, önkéntes segítő is dolgozik azért, hogy az évente hozzánk kerülő 25-30 gyerek (ami a magyarországi betegek mintegy 10 százalékát jelenti) a kezelés végén gyógyultan távozzon a klinikáról. Külön szeretném kiemelni a nővérek munkáját, akik, akárcsak az egész csapat, rendkívül felkészülten, áldozatkészen végzik feladataikat. Sajnos az ő anyagi megbecsültségük még közel sem áll arányban az általuk elvégzett munkával, így folyamatosan létszámgondokkal kell küzdenünk, de nagyon remélem, hogy amiként történt ez az orvosi kar esetében, a nővéreknél is bekövetkezik olyan fizetésemelés, ami vonzóbbá teszi ezt a pályát is.

– Ha megengedi, a felsoroltakat kiegészíteném még valamivel. Több cikket is olvastam a találkozásunkra készülve Önről. Mindegyikben kiemelten foglalkoznak az elhivatottságával, azzal, hogy időt, fáradtságot nem kímélve törődik betegeivel, akikkel éppen úgy megtalálja a közös hangot, mint az aggódó szülőkkel. Miközben arra is volt ideje, hogy az egyetem oktatójaként hallgatók ezreivel ossza meg tudását.

– Szerintem ezt a munkát nem is lehet másként végezni. A gyógyítás akkor lehet sikeres, ha az orvos nem csak kezeli, hanem szereti is betegeit. Tanárként is ezt a szemléletet akartam megosztani diákjaimmal. Teljesen természetesnek tartottam mindig is, hogy orvosként ne csak kezelője, hanem társa, ha úgy tetszik barátja legyek a hozzánk kerülő betegeknek. És bizony az is természetes számomra, hogy – bár sok szenvedést látok – ha kell, humorral oldjam a feszültséget, mosolyt csaljak azok arcára, akik pontosan tudják, hogy nagyon nehéz utat kell bejárniuk, amíg elérik a teljes gyógyulást. De higgye el, nem vagyok egyedül ezzel a gondolkodásmóddal. Kollégáim, az onkológiában dolgozók mindannyian pontosan érzik, mekkora felelőssége van a gyógyítóknak abban, hogy a beteg egészségesen távozzon tőlünk. Majd évekkel később nincs is nagyobb öröm és kitüntetés annál, mint amikor az egykori beteg azért tér be a klinikánkra, hogy megmutassa szép, egészséges gyerekét vagy annak fényképét.

– Immár az egyik legrangosabb szegedi díj birtokosa is. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés, és milyennek látja azt a várost, ahol immár évtizedek óta lakik?

– Soha nem tulajdonítottam kiemelt jelentőséget a kitüntetéseknek, hiszen eszembe nem jutott az sem, hogy azért gyógyítsak valakit, mert ezért a munkáért egyszer majd kitüntetést kapok. De természetesen nagyon jól esik, ha érzem, hogy nem csak a pácienseim, azok szülei látják meg rajtam és kollégáimon (mert ez a díj őket is jutalmazza, legalábbis én így értékelem…): számunkra a legfontosabb a gyógyítás, hanem egy nagyobb közösség. Jelen esetben a Szegedért Alapítvány kuratóriuma, és persze azok, akik ajánlottak erre a díjra, amit ezúton is örömmel köszönök meg. Már csak azért is, mert Szeged életem legfontosabb városa. Bár nem itt születtem, de amikor megkezdtem a Tisza partján egyetemi tanulmányaimat, hamar megéreztem, a jövőmet csakis ebben a városban tudom elképzelni. Szerencsére ez megadatott nekem, egy olyan város polgára lehettem, amely bár magyar léptékkel mérve egy nagyváros, de mégis meghitt légkört, nyugalmat tud biztosítani az itt élőknek. Örömmel járom az utcáit, tereit, parkjait séta közben, mint ahogy kedvenc időtöltésemnek hódolva, kerékpárral is, ugyanis a biciklizés nagy szenvedélyem. Soha nem jutott eszembe, hogy más városba költözzek, de miért is tenném, amikor Szeged nem csak egy lakóhely számomra, hanem az otthonom.

– Családja is ennyire kötődik Szegedhez?

– A férjem dr. Kalmár Ferenc Lajos évtizedek óta Szegeden háziorvos, és akárcsak én, nyugdíj mellett ő is gyógyít, és számára Szeged éppen annyira fontos, mint nekem.  A gyerekeink közül ketten viszont már a nyitott világ kínálta lehetőségekkel élve járják saját útjukat. Zsolt fiam, aki matematikus és programozó matematikus is, Skóciában, Glasgowban kamatoztatja Szegeden megszerzett tudását, míg Eszter lányom Budapesten egy bankban dolgozik közgazdászként. Gábor fiam maradt Szegeden, ő tanári diplomával az egészségügyben dolgozik. Én pedig örömmel figyelem, hogyan fejlődik, nő négy szép unokám, és ameddig tehetem, egészségem bírja és szükség van a munkámra is, továbbra is a gyermekklinikán gyógyítok tovább, elégedetten látva, hogy egy kiváló csapatot hagytam magam után, amikor elköszöntem az osztály vezetésétől.

Megjelent a folyóirat 2023. márciusi számában