Miklós Péter: Végzetesen valóságos szavak

Sík Sándor Juhász Gyuláról

Sík Sándor költő, műfordító, irodalomtörténész, esztéta, katolikus pap, piarista szerzetes, a két világháború közötti szegedi egyetem professzora ugyan alig másfél évtizedet töltött városunkban, mégis komoly és maradandó nyomot hagyott Szeged művelődéstörténetében.

 

Mint azt Péter László irodalomtörténész, a Szeged-kutatások egyik legjelentősebb alakja megállapította: „Sík Sándor életművének javát szegedi korszakában alkotta meg. Túlzásnak tetszhet ez a megállapítás, hiszen életének hetvennégy esztendejéből mindössze tizennégyet (1930–1944) töltött itt, ezeket sem folyamatosan, mert a szegedi piarista rendházban kapott két szobája mellett mindvégig megtartotta a pesti rendházban régi lakását, s a tanév közti szünetekben is, a nyári vakációkban is többnyire a fővárosban – szülővárosában – tartózkodott. Ám ha arra gondolunk, hogy költészete – a gazdasági válság nyomorának látványa és nem utolsó sorban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának meg az egyetemi öregcserkészcsapatnak tagjaival tett tanyalátogatásai nyomán – itt mélyült el a társadalomlátásban, népszemléletében, és itt emelkedett a legmagosabbra; hogy fő művét, háromkötetes Esztétikáját (1942) itteni egyetemi előadásai és rendházbéli meditációi érlelték meg; alig vonható kétségbe állításom igaza”.[1]

Péter László 1989-ben rendezte sajtó alá Szegedi klasszikusok címmel Sík Sándornak három „klasszikus” szegedi alkotóról, Tömörkény Istvánról, Móra Ferencről és Juhász Gyuláról készült írásait.

A száznegyven esztendeje, 1883. április 4-én született Juhász Gyula verseinek első összegyűjtött kiadása az 1940. év könyvhetére készült el. A szövegeket Paku Imre rendezte sajtó alá, a kiadást Szukits Zoltán vállalta, az előszavát pedig Sík Sándor jegyezte.

Sík ebben a lírai hangvételű esszéjében egyrészt védelmébe vette Juhász Gyulát, másrészt igyekezett őt a Nyugat első nemzedékének költői között méltó módon elhelyezni. Nem véletlen, hogy szövegében többször is Babits Mihály, a folyóirat egyik szerkesztője és korai korszakának egyik programadója munkásságával veti össze Juhász Gyula alkotói világát.

De miért kellett Sík Sándornak védelmébe vennie Juhász Gyulát? Három, a korabeli irodalmi közönségben sztereotípiaként élő, Juhász költői univerzumát fémjelző fogalom – az impresszionizmus, a parnasszizmus és a dekadencia – a juhászi oeuvre-ben való helyes értelmezésére hívta föl a figyelmet.

Az impresszionizmussal szemben kritikaként akkoriban azt fogalmazták meg, hogy – Sík Sándor szavaival – „semmi jelentés, semmi mondanivaló, egy pillanatnyi hangulat csupán” az impresszionista alkotás lényege. Ezen a leegyszerűsítő megközelítésen túllépve Sík kimutatta, hogy Juhász Gyula szövegvilágában egy-egy impresszionisztikus kép mögött nagyon – az irodalmi tradíciók szintjén éppúgy, mint a témaválasztás tekintetében – komoly tartalmak húzódnak meg.

Sík Sándor szerint Juhász Gyuláról úgy tartották bírálói, hogy a parnasszusi iskola követőjeként egy „emelkedettnek” vélt stílust követett, majd Sík igazolta, hogy Juhász a tizenkilencedik század végi parnasszista francia költők nyomdokain haladva ugyan, de tematikájukon túllépve aktuális társadalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozik: tehát az esztétikailag kidolgozott és formailag kötött – ókori – hagyományokat követő forma mellett a tartalom lehet időszerű.

Az előbbiek tükrében furcsának tűnhet, hogy kortársai egy része dekadensnek nevezte Juhász költészetét. Ezzel szemben Sík bizonyítani igyekezett, hogy Juhász Gyula bár „a végtelen szelíd szomorúság kifejezője”, mégis közösségben, társadalomban, magyarságban – s kifejezetten alföldi magyarságban – gondolkodó alkotó, akinek van reményteljes jövőképe is.

Sík Sándor a következőképpen fogalmazott Juhász Gyula költészetének értékelésekor. „Az igazi költő nem egyszerűen verscsináló ember. Nem csak attól költő, hogy lelke tartalmát tökéletes formákban tudja önteni, hanem attól is, hogy ez a lelki tartalom nagy, mély és gazdag: minél igazibb költőről van szó annál nagyobb, mélyebb és gazdagabb. Az igazi költő emberebb ember: embernek is teljesebb, mélyebb, igazabb a megszokottnál. Mélyebbre merül magában, többet lát a világban, többet gondol, és még inkább többet sejt és érez a valóságból és a valóság mögül, mint akinek életét a meg nem dicsőítette és meg nem súlyosította az Isten a több-emberségnek evvel a végzetes ajándékával. Juhász Gyula a választottak közül való. A mélység ösztöne, ostora, szenvedélye nem enged számára nyugovást. Nem elég önmagának és nem elég neki a világ: többet akar és többet sejt. A foghatóság és láthatóság szűkös világa mögött érzi és szomjúhozza a végtelent, az Istent, az örökkévalóságot. Minduntalan emlegeti is őket; nem emlegetné, ha nem érezné: az igazi költő szájában a szó mindig végzetes valóságot takar.”[2]

Miközben Sík Sándor bizonyította Juhász Gyula költészetének keresztény tartalmát és fölhívta a figyelmet annak egyetemes emberi motívumaira, azt is hangsúlyozta, hogy Juhász világa – akár tájleírásokban, akár népies helyzetdalokban, akár impresszionista képekben fejezte is ki magát az alkotó – egyszerre a magyar alföldi, s a tradicionális európai kulturális és költészeti hagyományba helyezhető el.

Kedvelt fogalma volt Sík Sándornak a „kettős végtelen”, amelyet szerinte minden magyar költő ontológiailag fölismer, s – vélte – kifejezetten igaz ez az alföldi magyar költőkre, így Juhász Gyulára is, akik ezt a kettős végtelent – vagyis a tapintható valóságot és a transzcendens örökkévalóságot egyaránt – megérzik: az alföldi magyar költő egyaránt eligazodik „a körülötte hullámzó végtelen síkon és a föléje guruló végtelen égen” is.

Sík Sándor szerint Juhász Gyula „szerette a nagy emberiséget, a sok kis komisz embernek ellenére, szerette a fákat, füveket, a madarakat, csillagot, virágokat, és szerette az Istent, aki egyszer a feszületről hozzá lehajolt. Juhász Gyulát is szeretni kell: az ő költészetében is Isten hajlik le hozzánk.”[3]

A Juhász Gyula (addig) összegyűjtött verseit megjelentető első kötetet a Budapesti Szemle hasábjain Vajthó László irodalomtörténész, a debreceni egyetem magántanára méltatta, aki külön kitért recenziójában Sík Sándor előszavára, amelyben – vélte Vajthó – annak szerzője Juhász költészetét „minden rangú olvasójához közelebb hozza”.

Megható könyv, az utolsó lapig. Látszik, mekkora sziszifuszi munka volt az oldott kévéhez hasonlatos költői anyagot összeszedni. Hiszen Juhász Gyulának egyik-másik kötete holmi kéziratban maradt műnél is jobban kikopott a forgalomból. Némely prozódiai javítást könnyen végezhetni majd a második kiadásban, bár valószínű az is, hogy egyes zökkenők művészileg szándékoltak. Paku Imrét, a tehetséges fiatal szegedi irodalomtörténészt elismerés illeti lelkes buzgalmáért, mellyel Juhász Gyulát szolgálja. S köszönet Szukits Zoltánnak, hogy napjainkban ilyen szép munkára alkalmat adott.
Sík Sándor nagy megértéssel foglalja egybe Juhász Gyula költészetének lényegét. Jellemzően emeli ki kora divatjai, az impresszionizmus, a parnassien hatás sablonjaiból, hogy eredetiségére, egyetemes emberien magyar egyéniségére rávilágítson. E magvas előszó a költőt minden rangú olvasójához közelebb hozza.[4]

Sík Sándor már a Juhász Gyula halála utáni első időszakban is ápolta a szegedi költő kultuszát és igyekezett – egyébként egyáltalán nem egyedüliként – a helyét kijelölni irodalmi emlékezetünkben. Sík már az 1937. április 6-án elhunyt Juhász ravatalánál beszédet mondott – közvetlenül Pálfy István polgármester után – a szegedi Kultúrpalota előtt, majd aznap előadást tartott róla az egyetemen. Mindkét eseményről beszámolt a Délmagyarország.

Juhász Gyula búcsúztatásán „dr. Sík Sándor egyetemi tanár, a kiváló papköltő lépett a koporsó elé, hogy elbúcsúzzon a halottól a Petőfi és a Dugonics Társaság nevében.

— Megrendülve állunk ravatalod előtt, elköltözött írótársunk, Juhász Gyula — mondotta — és itt áll velünk lelkében, nemcsak az egész Petőfi- és Dugonics-Társaság, hanem egészen bizonyosan minden magyar író. Lelkünk mélyéig átjár bennünket a fájdalom azelőtt a csendes, de könyörtelen tragédia előtt, amely egész életed belső tartalma volt és amely most íme elérkezett a véghez, oda, ahol a tragédia végződik és kezdődik az apotheózis. De ez a fájdalom mégsem diszharmonikus, mégsem szépség nélküli, mert a te éneked felejthetetlen dallama cseng át: a csendes, szelíd, a békességes szomorúságnak, a megtisztult és ez örökkévalóságba néző szenvedésnek az a kristálytiszta hangja, amely költészetedet olyan egyetlenné és olyan csodálatossá teszi.

— A te proszessziód már elvonult örvényes sírok felett és immár az égi táj felé tart: vár rá a kettős végtelen: örökkévalóságban hisszük és reméljük könyörületes Úristen kegyelmes békessége, amely után annyira vágytál a földön, a magyar földön pedig tudjuk és érezzük dalaidnak, az örök magyar bánatot az Alföld örök színeivel kifejező dalaidnak a magyar szívben élő halhatatlanságát.”[5]

A Juhász Gyuláról szóló Sík-előadásról az alábbi tudósítást közölte a szegedi napilap.

„Dr. Sík Sándor egyetemi tanár csütörtökön délután a rendes egyetemi tanrend szerint kétórás előadást tartott a bölcsészeti kar nagy előadótermében és egész szemináriumi előadását Juhász Gyula emlékének szentelte. Ismertette az elhunyt költő életrajzát, irodalmi pályáját, majd méltatta költészetét. Kimutatta azokat az irodalmi hatásokat, amelyek első verseiben felismerhetők, de amelyek egyetlen pillanatra sem tudják elhomályosítani azonnal jelentkező egyéniségét, különállóságát…

Juhász Gyula rögtön egyéni hang volt a magyar lírában — fejtegette —, magányossága, alföldisége szinte egyedülállóvá teszi a magyar irodalomtörténetben. Költészetének alapvonása a nagy passzivitás, a békesség vágya és az elvonultsága.

Sík Sándor beszélt Juhász Gyula utolérhetetlen formaművészetéről és megállapította, hogy legkedvesebb versformája, a szonett, volt a legrokonabb egyéniségével. A legigazibb dalköltő volt, mert a legrövidebb formában a legtöbbet, a legnagyobbat tudta elmondani. Magyarsága, alföldisége átitatja a legtöbb költeményét, még azokat is, amelyek klasszikus reminiszcenciákból születtek.

A gyönyörűen felépített előadást a szeminárium lelkes hallgatóságán kívül számos vendég is végighallgatta, köztük Dutka Ákos is, akire, mint a nagyváradi »Holnaposok« egyik tagjára Sík Sándor hivatkozott is előadásában.”[6]

1938 áprilisában – olvashatjuk szintén a Délmagyarország korabeli lapjain – a „szegedi Bethlen Gábor Kör szerdán este a város nagy költőjének, Juhász Gyulának emlékére, halála első évfordulója alkalmából nívós irodalmi estet rendezett a Tisza-szálló nagytermében, amelyet a közönség zsúfolásig megtöltött.

A műsort Paku Imre megnyitó előadása vezette be »Juhász Gyula és Szeged« címmel. Utána Baranyi Lili Liszt H-moll balladáját interpretálta nagy sikerrel. Ezután Dutka Ákos író Juhász Gyula nagyváradi éveiről, költészete szárnyaló kibontakozásának idejéről ártott rendkívül értékes előadást. Katona Mária Juhász néhány szép versét szavalta el hatásosan. Veres Péter író tartott ezután előadást Juhász Gyula költészetének társadalompolitikai jelentőségéről.

Baranyi Lili újabb nagysikerű zongoraszáma után Sík Sándor egyetemi tanár Juhász Gyula költészetének nagyságát fejtette ki lebilincselően érdekes előadásában. A jól sikerült irodalmi este éjfélkor ért véget.”[7]

„Dutka Ákos, a finomhangú váradi poéta a nagyváradi »Holnaposok« lánglelkű, harcra vágyó vezérét ünnepelte benne. Az individualista magyar poétát, aki váteszi lélekkel érezte át az új század harcait és tragikumát, majd a Nyugat kultúráját hirdette Keletre vágyó lélekkel, aki Thonuzóbával sírta bele a hajnalodó század ujjongásába a megsejtett évtizedek magyar fájdalmát: »Megyek meghalni, párom, jer velem, a német isten nem lesz istenem…«

Aztán Veres Péter lépett csizmásan, öntudatosan a dobogóra. Furcsán, kicsit népszínműszerűen hatott Dutka frakkja és vakítóan fehér plasztronja után a fakó parasztruha ezen a dobogón. De néhány perc múlva úgy elpárolgott ez a népszínműhatás, hogy nyoma sem maradt és a közönség áhítatos bámulattal figyelt a magyar tanyák követének okos, bátor szavú, harcos kiállására, amiben szintén megláthatta Juhász Gyulát, a magányos poétát, a magányos magyart, a társtalan embert. Aztán Sík Sándor, az érces-szavú prédikátor, a reverendás professzor, a költő és az esztéta következett. Juhász-versekkel, Juhász-sorokkal mutatta meg a költőt és igazolta a tételt, hogy nagy volt, igaz volt, ember volt és magyar volt Szeged poétája.

Három előadó, három előadás, három erősfényű reflektor. Egyik sem hasonlított a másikra, mind a háromnak más-más színe, célja volt, a közönség mégis úgy érezte, hogy így kapott teljes képet a Tisza-parti füzesek dalosáról.”[8]

Sík Sándor később sem szakadt el Juhász Gyula életművétől. 1941 júliusában – nyilván az egy évvel korábban írott előszó hatása alatt is állva – előadást tartott róla a Magyar Rádióban Kis versek nagy költője címmel. „Kis versek nagy költője címen a rádió péntek este Sík Sándor megemlékezését közvetítette Juhász Gyuláról. A magas szárnyalású megemlékezés során a kiváló költőnek több versét szavalta el Étsy Emília, a jeles színésznő, aki a tragikus sorsú költő legszebb verseit mély átérzéssel és nemes lendülettel adta elő. A művésznőnek a mikrofon előtt is meleg sikere volt.”[9]

Juhász Gyula és Sík Sándor költői pályája párhuzamosságának igazolása, hogy mindkettejükről olvashatunk a Csongrád vármegye című szociográfiában (1938), mint az akkori kortárs szegedi irodalom jeles, ugyanakkor eltérő tematikájú és hangvételű alkotójáról.

Juhász Gyula a szegedi föld fia, a szegedi föld szerelmes hegedűse. Működése a mai új magyar líra beteljesedése. Ady Endre szövetségében válik naggyá, de egyéni eszközökkel, konzervatív formatisztelettel és a klasszikusok átérzésével. Verseiben a szegedi föld szólal meg. Ide kapcsolja minden érzését, ide összpontosítja gondolkodásának gazdag és színes hálózatát. A Tisza-part, a Boszorkány-sziget éppoly kedves és szíves témája, mint Tápé, vagy maga a nép, akinek és akiről írja költeményeit. Szíve gazdag forrása a lírának, amely megszólal minden első benyomásra, de ott zokog Dugonics sírján éppúgy, mint Tömörkény asztalánál. Költői működése árvaságban hagyta a polgári lírát. Ugyan Sík Sándor költészete a hit, az Isten előtti lebomlás, a keresztény alázat gyöngyszemei, de mivel szerzetes, nem érhet el a lélek melegségének azon tájaira, ahonnan a szerelmi érzések tisztító tüze vetíti sugarait. Amit e helyen veszítünk nála, azt annál gazdagabban adja a líra megmaradt másik feléből s ezért költészete árnyas kert, hova lelkünk üdülni jár.[10]

Mint a fönti adalékokból is látszik, Sík Sándor Juhász Gyula életművének egyik első méltatója volt a konzervatívnak nevezett két világháború közötti irodalmi táborban, s igyekezett a juhászi életművet a magyar irodalomi hagyomány és a keresztény – katolikus – tradíció fényében, illetve azok részeként kontextualizálni. Bírálták is emiatt bőven Juhász Gyula-értelmezéseit az államszocializmus korában.[11]

Megjelent a folyóirat 2023. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Péter László: Előszó. In: Sík Sándor: Szegedi klasszikusok. Szerk. Péter László. Somogyi-könyvtár, Szeged, 1989. 3. o.

[2] Uo. 25. o.

[3] Uo. 26. o.

[4] Vajthó László: Juhász Gyula versei. Budapesti Szemle, 1941. 758. sz. 61. o.

[5] Délmagyarország, 1937. április 9. 3. o.

[6] Délmagyarország, 1937. április 9. 3. o.

[7] Délmagyarország, 1938. április 7. 3. o.

[8] Délmagyarország, 1938. április 9. 1. o.

[9] Magyar Nemzet, 1941. július 12. 8. o.

[10] Csíkvári Antal (szerk.): Csongrád vármegye. Vármegyei Szociográfiák, 1. köt. Budapest, 1938. 83. o.

[11] Vö. Vörös László: Juhász Gyula és a katolikus egyház. In: Világosság, 1966. 1. sz. 48–53. o.