Blazovich László: Kertek Magyarországa

Ambrus Lajos könyvéről

A jeles író, szerkesztő, művelődéstörténész, pomológus stb. Ambrus Lajos, akinek életútja Gyulától szegedi középiskolás és egyetemi éveken át Egyházashetyéig vezet, mintegy harminc éves szorgos kutatás, anyaggyűjtés, nagyszerű emberi kapcsolatok teremtése után tette közzé a Nagy almáskönyv című 415 oldalas vaskos kötetét, életművének egyik fontos tartóoszlopát. Rohanó internetes világunkban ma ritkán fordul elő – bár a nagy és maradandó alkotások egyik alapja – az elmélyedő, hosszantartó fáradozás, amelyet Ambrus Lajos végzett alkotásának létrehozása idején. A nagy odafigyeléssel készült kötet szakmunka, egyúttal a művelődéstörténet körébe tartozó alkotás. Benne a szak- és művelődéstörténeti ismeretek a szerző tollán szépirodalommá nemesednek.

Az egykori fák vad alanyra oltva, magasra nőve erős törzsükkel és kiterjedt koronájukkal hosszú ideig éltek, mint jó barátok mellettünk növelték évgyűrűik számát, szinte „személy” szerint ismertük őket és gyümölcseiket. Körülöleltek bennünket, mint az épített környezet. Otthon éreztük magunkat közöttük. Kőszegen töltött gyermekkoromból emlékezem a ranettra, bőralmára, az arany parmenre, a pogácsa almára, a búzaérő- és méz körtére, valamint a császárkörtére. Az utóbbi termését szekérrel hordtuk haza a pincébe, majd szüleim hokedlire téve, kis kosárban a ház kapuja előtt becsületkasszára bízva – Ambrus Lajos is említi a szokást – árusították, vagy nagyobb tételben eladták. A hozzájuk fűződő emlékek indítottak a dekoratív Nagy almáskönyv olvasására, amely során gyarapodtam ismeretekben, festett gyümölcsképei pedig esztétikai élményt nyújtottak. Az említett gyümölcsöket kiterjedt rokonságukkal, kivéve a katlesz és isenbart körtéket, az utóbbi a bosc kobakra hasonlított ízben, színben, illatban, nagy örömömre képeikkel együtt megtaláltam a kötetben.

A műnek mintegy kétharmadát teszik ki a régi almákat történetiségükben bemutató írások, harmadát a más gyümölcsökről szóló részek. Két nagyon a könyvbe illő vendégszöveg, Szávai Márton és Kovács Gyula írásai egészítik ki a munkát, majd terjedelmes bibliográfia következik, amely hitelesíti a leírtakat, a sort pedig képjegyzék zárja, amelyben utána járhatunk annak, hogy éppen melyik gyümölcs festményében vagy rajzában gyönyörködünk. A jegyzék feltünteti a kép lelőhelyét, ha ismeretes, a készítőjének nevét, amellyel így a mű az észre, értelemre és az érzékekre egyaránt hat, egyúttal követi az addigi feldolgozások hagyományát.

A kötet anyaga az egész Kárpát-medencére kiterjed, arra a vidékre, amelyről Dr. Entz Ferenc, a kiváló 19. századi pomológus, aki olyan kertészeket akart nevelni, akik „ezen gyönyörű hazát a Kárpátaljától a Száváig, a Lajtától a Királyhágóig s azon túl, … szépség- és jövedelmezésre nézve meglepő s nagyszerű kertté” fogják alakítani. [A. L.] Íme, a Kertmagyarország eszméjének születése, amelyet Németh László a Kecskemét melletti Kisnyíren (Hetényegyháza) Tóth László – kiváló sakkozó, értékes sakk-könyvtárát a szövetség megvásárolta – nyomdaigazgató vendégeként látott megvalósulni. Nézetéért keményen bírálták később, mondván hazánkban csak egy út van, a szocializmusé. A kötetben a továbbiakban számos kiváló gyümölcsészről olvashatunk, de tartsunk sorrendet.

A középkorban termesztett gyümölcsfákra vonatkozó adatokat a szerző a fennmaradt oklevelekből veszi számba, majd kitér a 17–18. századi főúri kertekre. Megjelennek előttünk a gyönyörű kerteket tartó nagyasszonyok: Lorántffy Zsuzsanna, Bornemissza Anna, Zrínyi Ilona és Révay Kata Szidónia. Bár kutatták, gyűjtés is készült róla, mégsem tudták az őshonos gyümölcsök teljes listáját kimutatni, jóllehet a Kisszebenből Hódmezővásárhelyre települő Czukor János gyógyszerész egész életében ezt kutatta. Vidékünknél maradva Ambrus Lajos őshonosként említi főképp a Szeged és Szatymaz környékén őshonos Dallos almát. Tömörkény leírását mellékeli hozzá. Ezzel újabb őshonos gyümölcshöz jutunk a kövidinka és a bakator szőlők mellett, amelyek a középkor óta megmaradtak a török korban elsivárosodott dél-alföldi tájon.

A 19. század a reformkorral minden területen, így a gyümölcsészet világában is, ugyancsak új szellemiséget hozott. Új fajták és tenyésztési módok jelentek meg és velük együtt a kiváló szakemberek, az említett Entz Ferenc, Nagy Ferenc, Girókuti P. Ferenc, Bereczki Máté és mások. Bereczkiről, a Mezőkovácsházán élt nemzetközi hírű gyümölcsészről, a magyar Lucas-ról a kötetben lábjegyzetekkel ellátott nagyszerű tanulmányt olvashatunk. Bereczki Máté fő műve: Gyümölcsészeti vázlatok I–IV. Arad, 1877–1887. Nagy fellendülési időszaka e kor a gyümölcsészetnek. Jókai kertészkedése mindenki előtt ismert, hosszú és színes leírást olvashatunk kertészkedéseiről. Hatszáz növénynevet több mint 1600-szor említ köteteiben. E sorokat olvasva tudjuk meg, hogy Deák Ferenc ugyancsak kertészkedett, Széchenyi Istvánt sem kerülte el a gyümölcsfák, a kert felé fordulás szelleme.

Ambrus Lajos az egyes leírásait hol személyes történeteivel, vagy az éppen soron lévő gyümölcsökről és fáik telepítőiről készített portrékkal színesíti, teszi élővé, és hozza közelebb az olvasóhoz. Máskor idézetekkel gazdagítja elbeszéléseit. Evlia Cselebitől Tömörkényen, Hamvas Bélán, Móricz Zsigmondon át Weöres Sándorig és tovább jut el a verses és prózai illusztrációkig. Igen, minden sorával művelődéstörténetet közvetít.

A Kárpád-medencét bejáró szerző óriási gyümölcsészeti és művelődéstörténeti anyagot görget művében, egy könyvismertető terjedelme nem teszi lehetővé a szisztematikus bemutatást, azonban lehetőséget nyújt a bőséges tallózásra. Kezdjük a vidékünkkel, amely a történeti gyümölcsészet nem igazán jellegzetes helye. Az ártéri gyümölcsös a Felső-Tisza bal partján megszakításokkal húzódott egészen Békés megyéig. A gazdagságáról így ír a szerző: „A lazna ősi almái, melyeknek fölöslegét lakói „bábukon”, tutajon szállítják el, ezek voltak: Sárga édes, a Zöld kormos, a Sáfrányalma és főként a Kenézi piros alma. Utóbbit minden ártéri gyümölcsösök élére sorolják; a darualmák csoportjába. Amilyen maga a Darualma, a Nemes sóvári vagy a Beregi sóvári is. De a Kenézi pirost nevezték a középkorban Piros vagy Veres almának is épp a Tisza felső és középső vidékén… Napos oldalán vérpirossal mosott színű gyümölcs, sötétebb színekkel szabdalt. Bő levű, fehér húsa zöld erezettel; cukros és enyhén fűszeres. Ezt a mély „áradmányos”, vagyis kellően nyirkos talajt kedveli. A Tisza által iszapolt vidéken szokatlanul nagyra nő, ráadásul gyümölcsei is jól állják a helyüket a fán, ütődéseik nem rohadnak. Kiválóan szállítható – valaha egészen Szegedig hajózták”.

Az említett gyümölcsökről és szállításukról emlékezik meg Bálint Sándor, Tömörkény István és Vedres István. Erdélyből pedig a Maroson Szegedre csónakon érkeztek az erdélyi almák, köztük az elsősorban híres pónyik és batul almák. És mi ne feledkezzünk meg a Sikulairól sem, amelynek fáját annak idején törökök ültették. Ezen almák leírása többször visszatér a szerzőnél, és láthatjuk festett képeiket a kötetben. A Fehér-Körös jobb partján, a Borosjenő közelében fekvő Sikuláról terjedt el a „harapni valóan” szép piros sikulai alma.

E gyümölcsöket már a középkorban hasonló módon, lápokon (tutajokon) és csónakon szállították a fenti tájakról Szegedre, az Alföld fő városába, amelynek lakosságszáma a 15–16. század fordulójától a hódoltság idejéig vetekedett Budáéval és Pestével. Egy adatunk van a középkori gyümölcsszállításra: Zsigmond lengyel királyfinak 16. század eleji szegedi tartózkodásakor a kladovai (Maros völgye) pálosok friss gyümölccsel kedveskedtek, amelyet a Maroson nyilván ladikkal szállítottak Szegedre.

Az almák sorában részletező leírásokat olvashatunk az egyes helyeken koszos almának nevezett bőralmáról, amelyet Mátyás király is szeretett, a ranett fajtáiról, az arany parmenről és másokról. Az almáról A magyar almák Amerikában című fejezetben írja Ambrus Lajos: „Az alma a szépség és harmónia örök metaforája”. Vele cseng össze a népköltészetből vett idézet: „A Kisjézus aranyalma, Boldogságos Szűz az anyja”. (Bálint Sándor gyűjtése.)

A mű írója helyesen feltételezi, hogy a kivándorlók vitték őket magukkal hazai emlékként Amerikába. 3855 alma ábrázolást nézett át szép Jonatán-festményt keresve, ugyanis a Jonatán amerikai almából Hasbrouck Jonathánról nevezve lett végül magyar almafajta, és terjedt el a világon. Hetven fajtát talált, ám nagyobb meglepetésre tett szert 16 magyar almafajta azonosításával. Közöttük találta meg a Magyar rozmaring, a Mihályfy alma, a Sóvári, a Tüköralma, a Téli piros pogácsa alma, amelyet kecskeméti piros almának is hívtak, a Koszos- vagy Bőralma, a Masánszky alma festményét, és azonosította őket. Ezen túlmenően a Kármánkörte, a korai és késői szilvák, cseresznyék és mások képét lelte fel. Az egyes almák részletes leírását képekkel együtt adja meg és mellékeli az egész fejezet angol nyelvű fordítását. Mások mellett a fenti írás alapján Ambrus Lajost a poeta doctus mintájára bátran nevezhetjük pomológus doctusnak.

Az És más gyümölcsök című egység az almáéhoz hasonlóan európai kitekintésű, történetiségében, adatokban gazdag alkotás, belőle szintén csak részleteket emelhetünk ki. A körte az egész Kárpát-medencében termett; vidékünkön a Körtvély tó nevét Anonymus jegyezte fel. Vásárhelynél a Tisza mellett máig él a Körtvélyes név. A Mézes körtefa, amelynek gyümölcsét magam jóízűen fogyasztottam a múlt század közepén, nevét 1422-ben jegyezték fel először. André Leroy szerint a Bon Chretien körtét a Savaria-i születésű Szent Márton Pannóniából hozta magával, és 374-ben már termesztettek belőle a galliai Tours-ban, amelynek Márton püspöke volt. A francia körte elődje talán a mi korai Kármán körténk egyik fajtája lehetett. A körték fajtagazdagságára példaként említi a szerző: Kovács Gyula 17 féle göcseji körtéből készített pálinkával kínálgatta Medesen.

A könyvet olvasva a körtéktől a Szomolyai fekete (cseresznyén) át eljutunk a 4000 éve termesztett Pomagránátig, azaz a gránátalmáig, közben megjárjuk a tbiliszi piacot, és olvashatjuk Koháry Istvánnak hosszú barokk címmel írt versében a főúri lakoma asztalának gyümölcssorát idéző leírását, amelyben a barokk világ integet felénk a messzi távolból. A berkenyefáról című fejezet után érünk el a szederig, eperig (Tabáni szeder). Ne tévesszük össze a berkenyefa gyümölcsét a naspolyával, ahogy én jártam gyerekkoromban, barnaságukban, puhaságukban hasonlítanak egymásra.

A más gyümölcsök között előkerül a kötet lapjairól a szederfa, eperfa témakör, a szerző tisztázza a keveredést. A fekete szeder (morus nigra) fája keletről (Törökország) és nyugatról (bécsi szeder) egyaránt az országba kerülhetett. A fehér szeder (morus alba) őshazája azonban Kína. Ez utóbbi az ismertebb, fehér és lila gyümölcse egyaránt fogyasztható. Egykor a levelével etették a selyemhernyókat. Amíg az előbbi a savanykás ízű, fekete színű gyümölcsöt adó fő termőterülete a Dunántúl volt, az utóbbi édes ízű gyümölcsét mindenütt termesztették. Epreskerteket is kialakítottak. Vásárhelyen máig létezik a vásártér melletti epreskert. E sorok írójának figyelmét különösen megfogta a Tabáni szeder (265–272. old.) című a „szeder ügyet” tisztázó fejezet, mert annak idején, Kőszegen még volt savanyú szederfa. Ma már nincs, azonban az eperfát hol szeder-, hol eperfának mondják. Az elnevezési zavarhoz még hozzájárult a főképp az erdők aljára települt bokros szeder. Vastartalmú gyümölcséből szörpöt és lekvárt készítettek, készítenek.

Egyszer mi fiúk szedrezni mentünk még 1956 előtt, az általános szegénység idején, a kőszegi Alsóerdőbe, amikor a terepen röpcédulákat vettünk észre, amelyeket az „imperialisták” légballonokon küldtek át a határon fellazításképpen. El is tettünk néhányat, és szedreztünk tovább, amikor észrevettük, hogy katonák közelednek. Oda érkezve érdeklődtek, találtunk-e röpcédulákat, és mutassuk a zsebeinket. Nem találtak nálunk semmit, mert idejében eldobáltuk őket. Kivéve Löccs Bandit (Lötzsch Roland), aki a sapkája alá tett egyet, amelyet nem néztek. Így tértünk haza szederrel teleszedett alumínium tejeskannákkal és egy röpcédulával.

A Magyar gyümölcs című fejezetben Móricz Zsigmond sorait olvashatjuk, majd pedig a csodás Kajszi leírását, azután számos gyümölcsészeti könyvet ismertet Ambrus Lajos. Saját írását befejezvén pedig a Méhesről emlékezik meg életrajzi adataival és Hamvas Béla idézettel dúsított lírai hangulatú fejezetben, amelyben Berzsenyi Dániel méheséről is szól. Itt jegyzem meg: a középkori jogkönyvekből sem maradnak ki a méhesek és a méhek, mint fontos tulajdonjogi tényezők, mert a középkorban, Európa „savanyú” korszakában igen jelentős szerepet játszottak az édes íz szerzésében. E személyes élményekkel teli fejezet zárja az Ambrus Lajos által írt egységet, egyúttal átvezet az ugyancsak egyéni hangú Vendégszövegekhez.

Szávai Márton a Székely gyümölcs Etéd és Énlaka címmel és térképpel illusztrálva mutatja be a vidék gyümölcsészetének történetét, mellékeli az alma- és körtefajták névsorát, majd pedig ide kapcsolódva Nagy Ferenc írása következik Erdély ősgyümölcsei címmel, amelyben részletes kifejtéssel 18 fajtát sorol fel. Kovács Gyula a gyümölcs génbankok, tündérkertek (Viszák) mozgalmának elindítója Göcsej gyümölcsészete című életrajzi ihletésű írásával fejeződik be a kötet prózai része. A szerző az, aki mindent tud a tájék gyümölcsészetéről, és mindezt irodalmi stílusban adja elő, egyúttal, mint a kötet maga tanít, nevel és szórakoztat. A hűségét a hazához méltó módon Epilógusként a Pallas lexikonból a hazaszeretetről vett idézettel fejezi be.

Pomona istennő két kézzel szórta ajándékait hazánk földjére, a szorgalmas kertművelők keze munkája és tudása által pedig megszületett Európa híres kertje, amelynek ösvényein végigvezet kötetünk. Elmélyíti a tudását azoknak, akik valamennyire ismerik a hazai gyümölcsöket, netán termelik őket. Az érdeklődők, a szép könyvek rajongói számára pedig ablakot nyit egy előttük kevéssé ismert világra és annak kultúrájára. Olvasását minden művelt és művelődni vágyó kortársnak ajánljuk.

Ambrus Lajos: Nagy almáskönyv. Budapest, Kortárs, 2022.

Megjelent a folyóirat 2023. áprilisi számában