Veszelka Attila – Kiss Ernő: Szurdi Zsolt, a Bach-imádó népi rocker

Az univerzális hangszeres művész, zeneszerző, együttesvezető, a Szegedi Rock Klub atyja élete és művészi pályája

Hetven éve született, de már hat éve nincs köztünk. Már rég időszerű volt, hogy életrajzi tanulmány írattassék Róla, hiszen voltaképp egész könyv szükségeltetne mindannak írásban és nyomtatásban való rögzítéséhez, amit alkotott élete során. Temetésére Veszelka Attila, a kiváló költő, író, polgári temetési szónok megírta tömör életrajzát: jelen írás szinte teljes mértékben e szöveget adja közre; Kiss Ernő (K. E.) csak néhány helyen egészítette ki; számos fotóval igyekszünk megidézni Zsoltot, sokunk kedves művészbarátját.

Szurdi Zsolt, a „Papa”, 1953. április 1-én született Szegeden. Nagy családban nevelkedett: nyolcan voltak testvérek, szeretetben nőtt fel. Édesanyja, Gresznárik Julianna – később: Marosi Jenőné Szatmári Júlia – legendás, városszerte ismert és kedvelt ének-zene tanár volt[1], tőle a muzikalitást, főgépészként dolgozó édesapjától pedig a műszaki érzéket örökölte. Kezdetben mégis inkább a foci érdekelte, évekig együtt rúgta a bőrt a Szent György téri srácokkal, miközben – ezt kevesen tudják – kitanulta a villanyszerelő szakmát is. A futballt azonban hamarosan kiszorította életéből egy másik szenvedély, a zene, pontosabban: a komolyzene, majd, mert a korszellem így hozta: a rock és a beat. A fiúk, így ő is, gyakorta saját készítésű gitárokon játszottak akkoriban, hiszen az új, nyugati hangszerek megfizethetetlenek, elérhetetlenek voltak. Zsoltból elementáris erővel tört elő a zenei tehetség, megtanult gitározni, és hamarosan – saját emlékei szerint a szegedi Kristály együttes példáján felbuzdulva –, a Ciklon rockegyüttesben találta magát, ahol szólógitározott. Erről a következőket mondta a 2015-ben Vele készült nagyinterjúban:

A rocker életforma már 1953-as születésemkor létezett. Előtte már voltak a jampecek, dübörgött a hippikor, majd a beatból kialakultak különböző rockzenei műfajok. (…) Új és fiatal rockközösségek alakultak: vannak kémikusok, biológusok, orvosok, jogászok, de kőművesek és festők közöttük. Ez az a közeg, amiben nem az a fontos, hogy ki milyen társadalmi rétegből érkezett. Ezt lehántja az emberekről az örökké tartó rock-életérzés. Bach-imádó vagyok, akit a legnagyobb dzsessz- és rockzenészek naponta játszanak gyakorlatként. Bach alkotta meg azt az összegzést a barokk végén, ami a mai összhangzattan egyik alapja.[2]

Persze, addigra már jelentős zenei alapjai voltak – többek között édesanyja révén – hiszen évek óta zongorázott, így szinte észrevétlenül sodródott bele Szeged rockéletébe. Azután jött a mindent megváltoztató zenei tábor, ahol találkozott Sebő Ferenccel, akinek a hatására a népzene felé fordult: „Tizennyolcévesen (…) megcsapott a folklór: megalapítottuk a KISZÖV-klubot[3], ahol létrehoztunk egy városi népzenei klubot. Sokat játszottunk Pesten, táborokban vettünk részt. A szigligeti népzenei találkozóra is elmentünk, ahol Sebő Ferenc az együttesével lépett fel. Aznap este döntöttem el, hogy ezentúl népzenész leszek. Másnap már vásároltam is egy citerát magamnak, de egy csapatban mindig a hegedűs az úr, a többiek csak kísérik a prímást. Innentől kezdve a hegedű lett az életem.”[4] Ez a rockerek között újdonságnak számított akkoriban. Itt azonban meg kell még említeni valakit: első feleségét, Balogh Ida Szidóniát (1950–2018), aki szépen énekelt és jól hegedült. Ő is erőteljesen bíztatta: a népzenével kell foglalkozni, népi hangszeren kell tanulni, mert a népdalok igazi értékek. Zsolt elfogadta Szidónia tanácsait is: megtanult citerázni, majd tekerőzni, s háromtagú bandát alakítottak feleségével és Moldován Lászlóval, aki gordonkázott. 1973-74-ben kapcsolódtak az akkoriban teljesen megújult, és egyre sikeresebb Szeged Táncegyütteshez, melynek vezetője 1972-től Nagy Albert volt. Az Együttes által szervezett táncházak állandó zenészei lettek. K. E. ezidőtájt játszott a Szeged Táncegyüttes kamarazenekarában, egyúttal az Együttes zongorakísérője is volt; Zsolt hívására beállt a háromtagú bandába negyediknek; innen datálódik Zsolt haláláig tartó barátságuk. Ez a közös muzsikálás azonban csak néhány hónapig tartott: Zsolt és Szidónia kapcsolata 1974 júniusában megromlott, szakítottak, majd el is váltak.[5]  

Zsolt azonban sikeresen folytatta népzenei munkásságát: népdalokat gyűjtött, kísérője lett, többek között a Szeged, a Maros, a Bihari Táncegyüttesnek, nélkülözhetetlen szereplője volt a Szegedi Néptánc Fesztiváloknak, miközben egyre bővült azoknak a hangszereknek a száma, melyeken megtanult játszani. A citera és a tekerő mellett dudázott, hegedült, bőgőzött, s ezek mellé társult az új „szerelem”: az ütőzés, egészen annyira, hogy elvégezte a Zeneművészeti Főiskola ütőhangszer–ének–zene–szolfézs tanár szakát. Végül már 17 hangszeren játszott! Azután megalakult a Huzavona együttes, jöttek a megzenésített Weöres- és József Attila-versek, a JATE-beli koncertek. 1980-ban életre hozta a később legendássá vált Rock Klubot a KISZÖV Klubban, innen 1988-ban átköltöztek a Juhász Gyula Művelődési Központba, majd 2004-ben a Bartók Béla Művelődési Központba, ahonnan 2008-ban ismét költözniük kellett a művelődési központ bezárása miatt, szerencsére csak a szomszédba: a Stefánia 6. pincéjébe. Zsolt a klubhelyiségek kialakításában, felújításában saját kétkezi munkájával is közreműködött, sőt sok esetben a szükséges költségeket is ő állta.  Ezekben a műintézményekben fiatalok, alternatív és underground együttesek generációi nőttek fel, olyan önszerveződő közösségi teret alkotva, amely az évtizedek során ráaggatott összes sztereotípiával együtt is túlélte az elmúlt fél emberöltőnyi időszakot. De erején felüli küzdelmet folytatott a rendszerváltás táján gazdátlanná váló Szegedi Ifjúsági Napok megmentése érdekében is. Zenei pályafutása alatt folyamatosan együtt muzsikált testvérével, Marosi Zoltánnal, Maróval.

S akkor még nem beszéltünk az 1987-ben általa megalapított Gőzerő együttesről, mely együttes óriási sikerrel ötvözte a népzenét a rockkal, mely együttesnek az utolsó pillanatokig frontembere, motorja volt. A kérdésre „Mit jelen Önnek a Gőzerő?”, ezt válaszolta: „1987-től napjainkig az életemet. A gőz mindent átszakító ereje kifeszíti a dugattyúkat: ez fejezi ki a mi népzenei hagyományokon alapuló rockzenénket is. Az alapítás idején a fővárosban éltem, de nem szerettem Pestet. Azt viszont láttam, hogy milyen pezsgő rockélet folyik ott. Nem akartam, hogy mindenki Budapestre költözzön, ezért visszajöttem Szegedre.”[6]  Röviddel megalakulásuk után igen szép feladatot kapott az Együttes: a méltatlanul kevéssé elismert költő, Szemendrey István[7] nagyszabású szerzői estjén zenéltek, a költő megzenésített verseit előadva a Szegedi Orvostudományi Egyetem Oktatási Központja nagyelőadójában. A Gőzerő kiváló minősítést kapott A magyar folk története című kötetben: „…a folk-rock súlyos, bár országosan kevéssé ismert képviselője a szegedi Gőzerő, mely több mint negyedszázada vívja a maga szélmalomharcát az uralkodó rockzenével és a színvonalbeli trendekkel, igaz, ezt igen hullámzó intenzitással teszi. 1987-es megalakulása óta legalább harminc muzsikus zenélt e név alatt, gyakorlatilag két biztos pillér van: az énekes-dudás-töröksípos-lantos Szurdi Zsolt (1953-) és a fuvolás-szaxofonos-tárogatós-tilinkós Bajnóczy Sándor (1955–). Fénykorukban, a kilencvenes évek első felében a Kolinda és a Vízöntő által kitaposott úton haladtak, amolyan modern táltosok voltak, az ősi dallamvilág és a hard rock/metál szintézisére törekedtek, a természetes hangzás érdekében kerülve a szintetikus hangokat. Repertoárjuk túlnyomó részben saját szerzeményből állt, az ihlető források persze a napnál is világosabbak. Szurdi szürrealista, Bajnóczy filozófikus szövegei, illetve a páratlan ritmusú, a török–balkáni, és az archaikus magyar érzésvilágot egyaránt tükröző melódiák adják a változatlanul aktív együttes karakterét és karizmáját.”[8]  Abban a közel három évtizedben, amíg Zsolt állt az együttes élén, számos szép kritikát kaptak: „Egyedi, különleges és nagyon profi az a zene, amit az 1987-ben alakult szegedi Gőzerő művel. Meg kell mondanom, hogy nem vagyok egy nagy népzenerajongó, de az a hozzáállás, ahogy a Gőzerő tagjai a hard rock elemeket a népzenei megoldásokkal vegyítik, nagyon meggyőző. (…) Rendkívül modern felfogásban zenél a csapat. Nótáik ritmusvilága a ’90-es évek progresszív metálzenekaraihoz hasonló. A Dream Theater, a Psychotic Waltz dobosai ütnek hasonlóan bonyolult, mégis szigorú rendszerbe foglalt témákat. Talán a sok fuvolaszó teszi, hogy a Jethro Tull is fölmerül, mint összehasonlítási alap. E banda különlegessége abban rejlik, hogy a hagyományos rockhangszereken kívül hegedűt, kobozt, fuvolát és szaxofont is használnak, melyek nem kifejezetten szokványosak rockbandák esetében.”[9] „A magyar folk-rock becsületét idén is a Gőzerő mentette meg. (…) A Boszorkánysziget városából, Szegedről érkezett társaság megbabonázta a Wanted-színpad környékét: kutya jól szóltak. Tiszta élvezet, mint a legnemesebb aszú, szóda nélkül. Az együttes, akár a bor: minél öregebb, annál jobb. Egy heavy gitár, egy óramű pontosságú dob, egy kelta ízű fuvola, egy magyar hegedű, és két különös szépségű hang. Hozzá egy-két lemezre való, a népzenéből építkező, mégis rockos, felemelő és szívet melengető dallam. Ennyi a recept, amitől a német rockereknek tátva marad a szájuk, akinek pedig a vérében van, ellenállhatatlan mozgást érez egész testében.”[10]    

Zsolt halála a Gőzerő legújabb CD-je felvételének munkálatait szakította meg. A Városi Rock Klub szakmai vezetője volt haláláig. Egész életében a fiatalok zenei, népzenei, hangszeres képzése, tanítása volt a legfontosabb számára. Rendkívül emlékezetesek voltak az által felkészített együttesek fellépései a ’90–es évek elején megrendezett Ki-Mit-Tud-okon. K. E. e Ki-Mit-Tud-ok zsüritagjaként teljes elragadtatással figyelte a rock-zenekarok produkcióit, melyekről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett szólni. Mesterien kiválasztott dalok és hangszeres számok hangzottak el, tökéletes hangszerjátékkal, zenei arányokkal, mértéktartó, színes hangosítással. Nagy fejtörést jelentett annak eldöntése: melyik zenekar jusson tovább az országos versenyre. Zsolt elévülhetetlen érdeme volt, hogy a változó színvonalú együtteseket megtanította tisztán és élvezhetően játszani, s kulturált közösséget tartott együtt ezen zenekarok holdudvaraként. A zenei örökségek megóvásában országos és nemzetközi elismerést szerzett, ezzel Szeged Város, illetve a magyar népzenei hagyományok hírnevét növelte. A Város részéről több elismerésben is részesült, 2010-ben Kölcsey–éremmel, 2016-ban Szeged Kultúrájáért Aranygyűrű-díjjal tüntették ki, de birtokában volt A Népművészet Ifjú Mestere és a Nívódíjas Zongorakísérő megtisztelő cím is. Zsolt szeretetreméltó, őszinte, szerény, nyugodt, békés, de makacs, különleges ember volt. Kerülte a konfliktusokat, mindenkit szeretett, és olyannak fogadott el, amilyen volt. Mindenkinek önzetlenül segített, és mindenkit tanulásra ösztönzött a környezetében. Szeretett tanítani, kiváló pedagógus volt, hasonlóan édesanyjához. Éneket és művészeti tárgyat tanított a Tisza-parti, a Móra Ferenc és a József Attila Általános Iskolákban. Zsolt óráin 6-ost is lehetett kapni! Erről a következőket mondta a már idézett interjúban: „Sokáig nem tanítottam, hiszen az egykori Juhász Gyula Művelődési Központban működő Rock-klub volt a munkahelyem. Iskolai rendezvényeken viszont sokszor játszottam, s láttak, hogy akár 300-400 gyermekkel is jól elvagyok. Amikor bezárták a »Juhász Gyulát«, megkerestek a József Attila Általános Iskolából, menjek el hozzájuk tanítani. Beültem egy órára. Tetszett, mert jó nehéz gyerekek ültek a padsorokban. Én is ilyen voltam, így nem ütött mellbe ez a dolog. (…) Inkább önmutogatásnak, semmint ének-zene óráknak nevezném a foglalkozásaimat. (…) Mindent hangszerrel tanítok nekik: az 1848-as dalokat például parasztzeneként adom elő. A népdalokat mindig az eredeti közegükbe teszem vissza. (…) Iskolai könyvből ma már szerintem nem nagyon érdemes ének-zenét tanítani a diákoknak.”[11] Számos alkalommal jött el tanítványaival a Bálint Sándor Művelődési Ház Hang-Csend-Játék Időországban című „zenés fültörővel egybekötött”, gyermekek számára rendezett hangversenyeire. Mindig roma gyermekeket hozott: megérkezésük után azonnal szólt egyik növendékének: Menj el a sarki büféhez és rendelj 4 (5-6, ill. amennyien voltak) kaját! A gyermek kérdésére: hogy mit rendeljen, azt mondta: ami akarsz. Ezután beültek a koncertre, melynek vetélkedője során többnyire az ő „gyerekei” voltak a leggyorsabbak és legügyesebbek (ebben persze ő is, én is „segítettünk”: ő súgott, én pedig nem vettem észre és CD-vel jutalmaztam a választ…). A hangverseny után átmentek a büféhez: valamennyi tanítványa az ő vendége volt.[12] Népi hangszereket, elsősorban tekerőlantot oktatott a Hammido Alapfokú Művészeti Iskolában. Tanítványaiban mindig meglátta a rejtett tehetséget, és segített ennek kibontakoztatásában. A zeneoktatás során nagy türelemmel és szakértéssel sikerült megtalálnia azt az utat az egyénhez, hogyan lehet egy kezdőből a hangszer egyre jobb művelője. Soha nem pótolható hiány Szeged zeneoktatásában, hogy már a ’80-as évektől kezdve nem hívták tanítani a városi zeneiskolába, akkor sem, amikor már volt zenetanári oklevele, mert igen jelentős népzenei tanszakot tudott volna szervezni, többszáz gyermekkel tudta volna megszerettetni a népzenét, a népi hangszereket, köztük a könnyen tanulható citerát.[13] Sokat zenélt ingyen, csupán szívből és szeretetből. Mindenkivel megszerettette a népzenét, az óvodásoktól a fiatalokon át az idősebb korosztályig, a népi hangszeres bemutatókkal a rockzenén keresztül a Gőzerővel a vásári forgatagok elmaradhatatlan magyar népdalaival szórakoztatva a közönséget. A bőrdudától kezdve a töröksípon át a kobozig minden különleges népi hangszert meg tudott szólaltatni. Bár ütő és karvezető szakon végezte a Zeneművészeti Főiskolát, de a legkedvesebb hangszer számára mégis a hegedű volt. Ha családi ünnepeken hegedült, az lelki ajándék volt, szerettei vele együtt szárnyaltak muzsikájának szárnyain. Lénye kedvességet, szeretetet, őszinteséget sugárzott. Hosszú éveken át hegedűvel kísérte a szegedi és a makói néptánccsoportot, majd hangtechnikai felszerelésével segítette a néptánc fesztiválok előadásait, még tavaly nyáron is, amikor már Bence fiával hangosítottak. Sokszor zenélt a szegedi képzőművészek, többek között Pataki Ferenc és Macskássy Izolda kiállításainak megnyitóin is. Szakmai kapcsolatban állt a Bábszínház és a Szegedi Nemzeti Színház művészeivel, jelentős sikereket értek el az Árgyélus királyfi és Az ördög című darabokkal, mely utóbbiban Gergő fiával zenéltek együtt, és további közös előadásokat terveztek a jövőre. Zsolt minden nap játszott egy kicsit minden hangszeren és a fellépésekre is szorgalmasan készült. A zene volt számára az első, még otthon is gyakorolt, hegedült és zongorázott, kikapcsolódásképpen gyakorta kedvenc zeneszerzőit, Bachot és Chopint. Abszolút hallása volt, szerette a zeneelméletet, a szolfézst és az összhangzattant is, időnként még zongorahangolást is vállalt. Otthon legszívesebben komolyzenét hallgatott, büszke volt a nagyszámú kazetta és CD gyűjteményére, melyek az emléktárgyaival és okleveleivel együtt körülvették Őt. Zsolt nemcsak zenélésben jeleskedett, hanem verseket is írt, remek dal- és zeneszerző volt. Előfordult, hogy még éjjel is komponált, ha ihlete úgy hozta. Továbbá, nem csak önmagában a népzene, hanem a tájegységenkénti népi szokások, koreográfiák, viseletek és motívumok ismerője is volt. Sokat járt Erdélybe zenét gyűjteni. Turnéi során bejárta egész Európát, mint nép- és folkrock zenész egyaránt, és sikeres koncerteket adott. Zsolt nem csak a zene iránt érdeklődött, rengeteget olvasott, szinte falta a könyveket, mely tulajdonságát Dóra lánya örökölte. Szerette a történelmet, minden évszámot tudott, és olykor a családtagokat is vizsgáztatta. A történelem szeretetében Bence fia hasonlít rá. Zsoltot érdekelte a politika és rendszeres napi úszása közben elolvasta a sajtót. Úszni szívesen vitte magával a gyerekeket is. Egyszerűen élt, biciklijével (a régi „Ezüst Nyíllal”) és sokáig a jellegzetes lila melegítőjében járta a várost, szervezte a klubéletet, tartotta a kapcsolatot a zenésztársakkal és kedvesen köszöntötte a barátokat. Andreával (Paluskával), 16 évig tartó házasságukból született 3 gyermeke: Bence, Gergő és Dóra, nagyon szerette őket, büszke volt rájuk. A klinikán is csak azt mondogatta a gyerekeknek, hogy „csak rátok van szükségem, semmi másra”! Sajnos, az aktív zenei és klubélet miatt mindig kevés ideje maradt a családra, de megígérte a betegsége alatt, ha felépül, több időt tölt majd a gyerekekkel. Nagyon készült Dóri lánya közelgő ballagására, igyekezett felépülni, hogy erre az alkalomra bográcsban főzhesse az ünnepi ebédet. Zsolt álmodott egy családi zenekarról is, amely részben és időszakonként megvalósult. Gergő fiát megtanította tekerőlantozni, sokszor léptek fel együtt. Zenéltek a Karácsonyi és a Hídi Vásárban, a Halászlé Fesztiválon, gyereknapokon, és a nemzeti ünnepeken is. Dóra, akit Zsolt „kis angyalnak” nevezett, furulyázni és fuvolázni tanult, Bence pedig tinédzser korában szájdobolással kísérte édesapját néhány koncerten, és folyamatosan tanulta édesapja mellett a hangosítás fortélyait. Andreát is megtanította a tekerőlantozni és volt alkalmuk néhányszor együtt is zenélni. Rendhagyó életet élt, rendhagyó világot teremtve maga köré. Mindenkor jó példával járva elöl azok számára, akik csellengve, útmutatás nélkül keresték önmagukat. A 2015-ös exkluzív interjúban őszintén és rokonszenvesen vallott a Rock Klubról: „A Régi idők focijában Minarik Ede azt mondta: kell egy csapat! Nekem pedig egy klub volt az álmom, hiszen ez az életforma tizennégyéves koromtól kezdve hozzám tartozott. Akkor harminchárom klub volt a városban, mindenki tartozott valahová. A rádió olykor összekapcsolta a szegedi klubokat, és szellemi vetélkedőket tartottak közöttük. Mindegyik klubnak volt saját zenekara, amelyek a színházban versenyeztek egymással. A Kristály például a Textilgyár bandája volt. Sok minden történt a 35 év alatt. A Tankcsapda is fellépett nálunk, akkoriban kezdtek ismertek lenni. Telt házat csináltunk kétszáz vendéggel. Csak a koncert végére értem oda, a plafonról csöpögött a víz, olyan nyomás volt a teremben. A legendás eFeMeR zenekar is játszott nálunk, egy itt tanuló amerikai dobosuk volt. Négyszázvalahány jegyet adtunk el a koncertjükre, az volt a csúcs a régi helyünkön.”[14]

Szurdi Zsolt a szerető apa, társ, gyermek, testvér, kedves rokon, barát, zenész, zenetanár, Szeged zenei és kulturális életének jelentős személyisége 2017. április 14-én, Nagypénteken hagyta itt szeretteit.

Búcsúztatása a szegedi Belvárosi Temetőben volt, hamvait a temető szóróparcellája fogadta be. Évtizedek óta nem volt akkora tömeg e temetőben, mint akkor; többezren kísértük Őt utolsó útjára.

Két évvel halála előtt az alábbi szép mondatokkal összegezte életfilozófiáját:

Sok jó baráttal és zenésszel muzsikálhattam együtt, ami olyan életkedvet adott nekem, ami a mai napig kitart. Ma is nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve. Csak jót kaptam az élettől a zenén keresztül.[15]

A szerzők köszönetet mondanak Bajnóczy Sándornak, a Gőzerő-együttes kiváló alapító tagjának, Szurdi Ágnesnek, Dr. Szurdi Máriának és Szurdi Dórának, hogy interjúkkal, fotókkal, dokumentumokkal segítették a jelen tanulmány létrejöttét.

Megjelent a folyóirat 2023. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Marosi Jenőné Szatmári Júlia (1930-2019) ének–zene tanár, több évtizedig a szegedi Mező Imre (ma: Tiszaparti) Általános Iskola helyettes igazgatója. Még nyolcvanon felül is tanított: a szegedi bölcsődékben kisgyermeknevelőket furulyázni, akikből zenekart is alakított, mely együttes sokszor lépett föl ünnepségeken.

[2] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. In: Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.

[3] Zsolt nem magát a klubot alapította meg, hanem a klub életét lendítette fel t. k. a mondat második felében szereplő népzenei klubbal. 

[4] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. In: Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.

[5] Balogh Ida Szidónia később sem szakított a zenéléssel: második férje, a kiváló rádióriporter, Lang János szintén jó hegedűs volt (2019-ben ő is elhunyt, hatvanévesen), gyermekük, ifj. Lang János pedig örökölte szülei tehetségét, ma is sikeres zenész.

[6] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. v Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.

[7] Szemendrey István (1936–1997) jeles szegedi költő. Versei –Dr. Apró Ferenc kezdeményezésére és szerkesztésében, Kiss Lajos irodalomtörténész előszavával – Szivárványgyászban címmel csak halála után két évvel jelentek 16 magánszemély – elsősorban özv. Szemendrey Istvánné Kelemen Zsuzsanna – és az Officina Nyomda Kft támogatásával, a Gradus ad Parnassum Könyvkiadó gondozásában. A kötet bemutatója a Bálint Sándor Művelődési Házban volt 1999. április 13-án. 

[8] Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története. Népzene, táncház, világzene. Budapest, Kossuth Kiadó-Hagyományok Háza, 2013. 255­–256. o.

[9] L. L.: Gőzerő, Búcsú a XXI. századtól. In: Metal Mammer, 1994/10

[10] olaszok: Pepsi Sziget ’97. In: Rockinform, 1997 szeptember

[11] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. In: Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.

[12] A Hang-Csend-Játék című sorozatra mint a sorozat egykori szerkesztője emlékeztem. – K. E.

[13] Ez természetesen nem szegedi, hanem országos probléma marad. Tudjuk: csak a legutóbbi évtizedekben jött létre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei szaka. Mégsem feledhetjük, hogy Szegeden Szurdi Zsolton kívül népzeneoktatóként nem taníthatott hivatalosan Monoki Lajos (1934–2017) sem, aki főiskolai docensként ment nyugdíjba, 2010-pedig még a Csokonai Vitéz Mihály-díjat is megkapta: citeratanárként Zákányszéken és Horgoson dolgozott… 

[14] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. In: Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.

[15] Kiss Gábor Gergő: Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt. In: Délmagyarország, 2015. október 17. 9. o.