Barta Emil: Gerentsér László − a tudományos vívás bölcs doktora

Egy olyan magyar vívómester életútja kerül bemutatásra, aki régi szegedi család sarjaként látta meg a napvilágot a Tisza partján. A XX. század 20-30-as éveiben az ország egyik legismertebb, nagy tiszteletben álló vívópedagógusa volt, de napjainkban munkássága már meglehetősen háttérbe szorult, pedig számos újításával megelőzte magyarországi kollégáit. Ma csupán a vívástörténet iránt fogékony szakemberek forgatják könyvritkaság műveit, olvassák kiváló szakcikkeit, próbálják feltárni életének kevéssé ismert mozzanatait.

1975-ben a Vívó Híradó cikkírója – nagy valószínűséggel Klell Kálmán, a Magyar Vívószövetség neves krónikása – sajnálkozva jegyezte meg: „Két évvel ezelőtt volt Gerentsér László születésének századik évfordulója. A ma élő vívónemzedéknek alkalma lett volna egy szerény koszorú elhelyezésével megemlékezni a nagy tanítómesterünk kimagasló érdemeiről. Sajnos, nem akadt senki a világ minden tája felé szétszóródott Gerentsér-tanítványok között, aki felidézte volna emlékét. Pedig nem feledkezhetünk el azokról, akiknek köszönhetjük, hogy ma a világ vívó-sportjának élvonalába tartozunk.”[1]

50 évvel később, az újabb jubileum kapcsán a régi panasz még mindig aktuális. 2023. január 26-án volt Gerentsér mester születésének 150-ik évfordulója, de sajnos a magyar vívótársadalomban ez nem váltott ki különösebb lelkesedést. Nem tartottak emléktábla avatást, nem hangzottak el hosszabb-rövidebb méltató beszédek, talán meg a Farkasréti temetőben található monumentális síremlékét sem díszítette pár új koszorú, amivel a hazai vívószövetség, a valamikori egyesülete (BEAC)[2] vagy az általa vezetett vívóterem (OSC)[3] képviselői tisztelegtek volna emléke előtt. Nem érkeztek hírek tudományos emlékülésekről sem, ahol elemezték volna negyvenévi vívómesteri ténykedését, korát megelőző újításait, fontosabb műveit és eredményeit.[4]

Ki volt dr. Gerentsér László, Szeged városának híres szülötte?

És miért érdemes megemlékeznünk szerteágazó munkásságáról?

Gerentsér László Géza János 1873. január 26-án született Szegeden, Gerentsér László városi tisztviselő és Gömöri Anna gyermekeként. Hosszú évtizedek alatt édesapja számos városi tisztséget töltött be, végül szegedi főpénztárnokként vonult nyugdíjba az első világháború előtti utolsó békeévben, édesanyja meg egy kecskeméti községi tanító lánya volt. Apai ágon a család már Mária Terézia uralkodása alatt Szegedre költözött.[5] Apai felmenői közt volt szabómester (dédapja), törvényszéki ülnök, ügyész, bíró (nagyapja). A család megőrzött egy érdekes legendát, amely szerint a dédapa egyik fia – a napóleoni háborúkban huszár főhadnagyként szolgáló Gerentsér György – valami vitézi tettet hajtott végre, és a király megkérdezte tőle, hogy mi legyen a hősiesség jutalma. A furfangos huszár csak annyit kért, hogy szeretné egy lépéssel meghosszabbítani Szeged határát, mivel akkoriban pont valami határvita volt a város és Szabadka közt. A király persze engedélyezte a „csekélységet”, mire György vitéz méretes gólyalábakat ácsolt és egyetlen „lépéssel” három öl széles sávban kitolta Szeged határát délnyugat felé.[6]

Szülei 1870. október 4-én kötöttek házasságot és számos gyermekük született:  Margit (1871–1876), László (1873–1942), Rozália, Jolán (1873 után–1937) és Zoltán (1875–1894). László a szegedi piaristák diákjaként ismerkedett meg a vívással Izecseszkul Leó MÁV-tisztviselő vezetése alatt 1889-ben. Tápay-Szabó László (1874–1941) szegedi születésű író, művelődéstörténész, aki gimnáziumi évei alatt Gerentsér öccsének osztálytársa volt, lelkesen idézi fel a régi vívóleckék hangulatát: „Volt azonban egy másik Gerencsér-fiú is, aki szintén velünk együtt kezdte a vívást. Ez egy évvel idősebb volt, mint mi és igen komoly fiatalember volt: ő lett Izecseszkul mester legkiválóbb tanítványa, nemcsak a vívásban, hanem abban is, amit mesterünk a vívásban legfontosabbnak tartott: a jellemképzésben. Mindnyájunkat végigvert Gerencsér László, de oly elegánsan, hogy senki sem volt rá irigy, sem féltékeny. Csak később, szülőföldünktől távol, tanulta meg, hogy irigy és féltékeny emberek is vannak a világon. Én már akkor gondoltam, hogy vívómester lesz belőle, azonban az egész világon egyedül én voltam olyan bolond, hogy ezt gondoltam, mert az öreg Gerencsér előtt aligha mert volna valaki ily fantasztikus dolgot még csak szóba is hozni.”[7] Id. Gerentsér László kérlelhetetlen apaként nem vette figyelembe fia orvostudományi érdeklődését – ami később is megmaradt, hisz kolozsvári évei alatt bonctan, élettan és egészségtan előadásokat hallgatott a helyi egyetemen –, ő mindenképpen mérnököt kívánt faragni a fiatalemberből. Egyfajta „kompromisszumként” értékelhető, hogy a gimnázium elvégzése után László végül jogásznak tanulhatott Pécsett. 1895-től Budapesten folytatja egyetemi tanulmányait és ekkor csiszolta vívótudását Ernesto de Biase (1861–?) olasz mesternél, aki bár „nem volt elsőrangú vívó, mint pedagógus azért nagyszerűen tudta demonstrálni az új olasz iskola művészi technikáját.”[8] A vívás mellett Gerentsér kiváló eredményeket ért el atlétikában: volt olyan országos rekordja – 52,2 mp 440 yardon (1897) –, amit csak 1912-ben tudtak túlszárnyalni.

Jogi tanulmányai befejezése (1896) után 1897 októberében elkezdte az egy éves önkéntes katonai szolgálatát, ezt követően tartalékos hadapród tiszthelyettes, majd tartalékos hadnagy a szegedi 5. gyalogezrednél. 1899 augusztusában már a magyar honvédség tényleges állományában szerepelt, de katonai pályafutása nem tartott sokáig, mivel 1900 decemberében lemondott hadnagyi rendfokozatáról, kilépett a hadseregből és teljesen a sport oktatásának szentelte életét.[9]

1904-ben szerzett államtudományi doktori oklevelet a Budapesti Tudományegyetemen, hazákban ő volt az első – és talán az egyetlen – professzionális vívómester, aki hivatása gyakorlása közben érdemelte ki a doktori címet.[10] Vívómesteri oklevelét még 1903 szeptemberében hitelesítette aláírásával négy országosan elismert vívómester: Fodor Károly, Vay Lajos, a későbbi olimpiai bajnok Berty László, illetve Italo Santelli, a párizsi olimpián (1900) kardvívásban ezüstérmes olasz mester. Gerentsér már 1900 óta oktatta Kolozsvárott az atlétikát és a Radaelli-féle megreformált olasz kardvívást, amit Biase mestertől, majd később Angelo Toricellitől sajátított el. Elmondása szerint Toricellitől tanulta a legtöbbet, mivel az olasz mester eszményi tanár volt, illetve a legértékesebb pedagógus, akivel Gerentsér hosszú pályafutása során találkozott.[11] Kolozsvári évei alatt, 1905 májusában tornatanári képesítést is szerzett a fiatal vívópedagógus.

A BEAC egyik vezetője felismerte az ambiciózus vidéki oktató képességeit és felkérte őt a tudományegyetemi sportegyesület vívószakosztályának vezetésére. 1907-ben került fel Budapestre, és itt teljesedett ki szakmai pályafutása, előbb testnevelési tanárként, majd testnevelési igazgatóként, végül egyetemi vívómesterként. Az atléták edzőjeként két olimpián vett részt: Londonban (1908) és Stockholmban (1912). A Magyar Atlétikai Szövetség felkérésére Gerentsér írta az első magyar nyelvű atlétikai szakkönyvet, mely 1911-ben jelent meg. Az első világháború kitörése után önkéntesként jelentkezett katonai szolgálatra 1914 szeptemberében, majd bevonulása után az északi fronton harcolt, egészen addig, míg szívneurózisa miatt frontszolgálatra alkalmatlannak minősítették.[12] 1915 nyarán már újra fővárosi testnevelési igazgatóként tevékenykedett, egy akkori előterjesztésben találjuk meg a nevét.

A világháború után egészen az 1942. január 12-én bekövetkezett haláláig a magyar vívósport, a BEAC meghatározó személyisége volt, akinek „jellegzetesen színes, korrekt egyénisége varázslatos hatással volt az egyetemi ifjakra.”[13]

Mit köszönhetnek a magyar vívók Gerentsérnek? Ő volt a hazai párbajtőrvívás egyik úttörője, egy hosszabb párizsi tanulmányút összegzéseként megírt, első magyar nyelvű párbajtőr-tankönyv szerzője,[14] valamit az olimpiai kardvívásunk egyik megteremtője, Italo Santelli és Borsody László mellett. Az általa oktatott kardvívás ötvözte a régi magyar vívóhagyományokat a megreformált olasz kardvívás eredményeivel. Tanítványai között találunk olimpiai bajnokot (Posta Sándort), számos elismert és sikeres vívóedzőt – Magyarországon Bay Bélát, a Palócz testvéreket; külföldön: Élthes Csabát (USA), Rajczi Imrét (Argentína), Berzsényi Barnabást (Finnország), Rerrich Bélát (Svédország) –, valamint nemzetközi versenybírót (Nedeczky László).

A magyar vívók számára maradandó alkotás A modern kardvívás c. könyve, melyet két évvel halála után, 1944-ben jelentettek meg hálás tanítványai. Főműve előszavában a vívómester így összegzi alkotása jellegzetességeit: „Sok évszázadon át megrögzött szokáson változtattam könyvem tananyagának beosztásánál és tárgyalásánál (…) Nem igyekeztem a mindenáron való újító szerepében tetszelegve, felforgatni mindent, hanem a logika törvényeit tartva szem előtt, arra törekedtem, hogy a tankönyvem beosztása megfeleljen annak a sorrendnek, amelyben egy jó oktató tanítványát neveli…”[15] Legismertebb műve a módszertani újításokon, a vívóakciók részletes leírásán, alapos és logikus magyarázatán túl tartalmaz egy egész vívástörténeti fejezetet. Ebben Gerentsér összefoglalta az egyetemes és a magyar vívás történetével kapcsolatos legfontosabb ismereteket, a XX. század 30-as éveiben hozzáférhető források alapján.[16] Ezt a fejezetet – ami gyakorlatilag egy vívástörténeti tanulmány – tekinthetjük az első magyar nyelvű, tudományos alapossággal megírt vívástörténetnek, hisz a BEAC-mester előtt a vívókönyveket író hazai szakemberek egyáltalán nem foglalkoztak a letűnt korok vívásával. A könyv kardvívásról szóló része kimondottan hasznos a történelmi vívás felelevenítésével foglalkozó szakemberek részére, mert nemcsak a XX. század első harmadának sportvívását mutatja be, hanem részletesen taglalja a korabeli kardpárbajok lebonyolítását. Ezzel a vívás harcművészeti vetületeit is vizsgálja, egyben ez az utolsó magyar vívókönyv, mely még foglalkozik a karddal vívott párbajok technikai részleteivel.

Gerentsérnek meghatározó szerepe volt abban, hogy hazánkban szárnyra kapott a női vívás, tanítványa volt számos kiváló tőrvívónk: Tary Gizella, az első magyar női pontszerző olimpikon, több felvidéki bajnokság nyertese; az ötszörös világbajnok Elek Margit; az olimpiai bronzérmes Bogen Erna; a világ- és Európa-bajnok Vargha Ilona; az 1942. évi magyar bajnok Gündisch Ingeborg. A női tőrvívás felkarolásán túl az ő termében oktatta segédmesterként a BEAC női vívóit Tary Gizella, aki itt készült fel a vívómesteri vizsgára. 1931. augusztus 14-en sikeresen le is vizsgázott, ezzel ő lett az első magyar női vívómester, tehát Gerentsér ebben is megelőzte magyar kollégáit.[17]

Milyen hatással volt a neves mester, sportszervező a laikusok mindennapjaira? Mit köszönhetnek neki a laikusok, akiket csak érintőlegesen érdekel a vívás? Elsősorban az iskolai testnevelés megreformálását – fővárosi testnevelési igazgatóként bevezette a svéd tornát, az iskolai atlétikát, a sportszerű játékokat, az atlétikai osztályversenyeket, megindította a gyógytorna oktatását.[18] Az elsők között ismerte fel az iskolai játszóterek fontosságát, ezek tervei szerint készültek a főváros egész területén, kezdeményezte az első nyilvános gyermekjátszótér létrehozását is. Sajnos ez a próbálkozása még nem járt sikerrel, a közgyűlés nem hagyta jóvá egy hagyaték ilyen célú felhasználását. Gerentsér volt a Testnevelési Főiskola létrehozásának egyik szellemi atyja,[19] az ő érdeme az általános tudású testnevelő tanárképzés elindítása. Ezzel jelentős hatást gyakorolt arra, hogy a későbbi évtizedekben milyen lett a testnevelés minősége és sokszínűsége a magyar iskolákban.

A szakírói munkásságán, a több évtizedes vívómesteri tevékenységén túl Gerentsér László különös intenzitással élte meg a vívás iránti rajongást, ami plasztikusan érzékelhető a Vívó Híradóban idézett szavaiból: „Ifjú korom óta számos sportággal foglalkoztam alaposan és szakszerűen, mint versenyző is az elsők között foglaltam helyet. Ezeket a sportokat később, minthogy hivatottságot éreztem rá, meglehetős eredménnyel tanítottam is, de egyik sport sem kötött le közel sem annyira, mint a vívás művészete, amelyet ugyan több mint három évtizede tanítok, de csak egy évtized óta merültem bele teljes lélekkel és rajongással. Olyannak tekintem ezt az ősidők óta folyton fejlődő testgyakorlatot a többiekhez hasonlítva, mint a zeneművész tekinti az orgonát a pásztorsíphoz képest. Csak ma értettem meg, hogy miért volt a vívásnak századokon át annyi lelkes és öreg koráig kitartó híve és rajongó barátja.”[20] Ezeket a sorokat olvasva az érdeklődő maga is úgy érezheti – akár csak egy röpke pillanatra –, hogy neki „szent kötelessége” folytatni a Mester által elkezdett hatalmas munkát: tanulni a vívást, másoknak is átadni a megszerzett vívótudást, gyarapítani az ismereteket és azon lenni, hogy ezek minél szélesebb körben váljanak hozzáférhetővé. Egyszóval, legalább egy-két apró kaviccsal, pár habarcsdarabbal hozzájárulva, tovább építeni az európai vívóörökség csodás gótikus katedrálisát!

A cikk elején idézett panasz még csak arról szólt, hogy a korábbi jubileum kapcsán nem került koszorú a homoki mészkőből faragott, görögös tógát viselő párbajtőröző lábához. Közben Gerentsér születése óta eltelt 150 év, de nevét nem viseli utca vagy vívóterem, se Szegeden, se máshol. Az évtizedeken[21] keresztül folytatott, fáradságos vívómesteri munkája nyomát nem őrzi emléktábla a Semmelweis utcában található vívóterem[22] impozáns bejáratánál. Könyvritkaság műveit csak pár könyvtárban olvashatják az érdeklődők, és nem készült tudományos igényességgel megírt monográfia Gerentsér életéről, szakmai munkásságáról, melybe a korabeli sportlapokba írt számtalan kiváló cikke is szervesen beletartozik.

Reméljük, az elkövetkező 50 év elég lesz arra, hogy ezen érdemben változtasson a magyar vívótársadalom és a vívás iránt érdeklődők hatékony összefogása. Ezzel az ország jobban megismerheti Szeged híres szülöttének izgalmas élettörténetét. Apró pozitív lépesként értékelhető a Gerentsér-féle vívástörténeti tanulmány teljes szövegének megjelenése a Magyar Elektronikus Könyvtárban.[23] 1959. november 14-én a Farkasréti temetőben felavatták a vívómester síremlékét, az ünnepélyes avatás utána megtartott emlékülésen Földessy János méltatta Gerentsér sokoldalú, merész újításokkal fémjelzett munkásságát. Előadását ezekkel a gondolatokkal zárta: „Könyvének történeti részében olvastam, hogy eddig két vívómesternek állított szobrot szülővárosa. Szerény véleményem szerint dr. Gerentsér László is megérdemelné, hogy Szeged városa, amelyre mindig is büszke volt, új sportcsarnokában méltó emléket állítson nagy fiának, Gerentsér Lászlónak.”[24]

Megjelent a folyóirat 2023. májusi számában

Jegyzetek

[1] Érdemes mesterek: Dr. Gerentsér László (1873–1942). Vívó Híradó, 1975/12, 7. o.

[2] Budapesti Egyetemi Atlétikai Klub

[3] Most már EVC = Egyetemi Vívóklub.

[4] A cikk megírása közben jelent meg a Nemzeti Sport-ban egy anyag, mely méltatta a vívómester munkásságát:

  Gerentsér László – 35 év az egyetemi színpadon. Nemzeti Sport, 2023. április 7.

[5] Szabó László: Régi szegedi családok. Délmagyarország, 1931. augusztus 15., 8. o.

[6] Uo.

[7] Szabó László: Kard és jellem. Pesti Napló, 1930. november 22., 4. o.

[8] Szükség van-e idegen vívómesterekre? Magyarság, 1929. december 7., 16. o.

[9] Barta Emil: Észrevételek A vívás története című tanulmányhoz. MEK, 2023, 102. o.

[10] Sport-Világ, 1904. július 17., 252. o.

[11] Gerentsér László: A modern kardvívás. Budapest, 1944. Előszó. VI. o.

[12] Barta Emil i. m. 103. o.

[13] Vívó Híradó 1975/12

[14] Gerentsér László: Az épéevívás. Budapest, 1930.

[15] Gerentsér László: A modern kardvívás. Budapest, 1944. Előszó. X. o.

[16] Barta Emil i. m. 85. o., 99. o.

[17] Esti Kurír, 1931. augusztus 14., 8. o.

[18] Földessy János: Dr. Gerentsér László szerepe a magyar testnevelésben. Vívó Híradó, 1960/1, 1-4. o.

[19] Bay Béla – L. Réti Anna: Páston és páston kívül. Budapest, 1979, 15. o.

[20] Vívó Híradó 1975/12

[21] Gerentsér 1900-ban kezdte el hosszú vívómesteri pályafutását, egészen 1941 végéig oktatta a vívást.

[22] Ez az ország legrégibb, folyamatosan működő vívóterme, 1930 tavaszától folyik vívóélet ebben a teremben.

[23] Barta Emil i. m.

[24] Földessy János i. m. 4. o.