Hegedűs Réka: „A tapasztalat és rutin sem jelenti azt, hogy megkérgesedik az ember szíve”

Beszélgetés Tátrai János tűzoltó alezredessel, a Hunor mentőcsapat csapatvezető helyettesével

2023. február 6-án a kora hajnali órákban extrém, a Richter-skála szerinti 7,8-as erősségű földrengés rázta meg Törökország déli és központi részét. A legelső rengés Gaziantep városához közel pusztított, amelyet több – szintén jelentős – utórengés követett. A tragédia Törökországban, valamint Szíria északnyugati és északi részén is hatalmas károkat okozott, felfoghatatlan mértékben követelt emberi életeket. A földrengés 10 tartományt érintett, a károsult terület meghaladja Magyarország kiterjedését. Az érintett térségben több magyar mentőcsapat is dolgozott, köztük az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság Hunor mentőcsapata, három szegedi tűzoltóval – Maróthi Róbert főtörzsőrmesterrel; Süli Csaba tűzoltószázadossal és Tátrai János tűzoltó alezredessel, parancsnokhelyettessel, aki visszatekintett a történtekre, a mentés körülményeire és az események utóhatásaira. Létezik egy szomorú statisztika: 0 és 5 fő közé tehető átlagban azoknak a száma, akiket egy-egy mentőcsapat élve tud kiemelni egy katasztrófahelyzetben. A Hunor mentőcsapat Antakya városában 17 ember életét mentette meg egy hetes törökországi tartózkodásuk alatt, köztük 3 gyermeket. Ha valamiről, akkor az ő munkájukról tényleg érdemes beszélni.

– Mindenekelőtt, kérem beszéljen a Hunor mentőcsapatról! Hogyan kell elképzelni a működésüket?

– Az ENSZ szakértői előtt végrehajtott sikeres minősítő vizsga dátuma miatt a 2012-es évet tartjuk hivatalosan a megalakulás időpontjának. Ez a minősítés a feltétele annak, hogy egy mentőcsapat akkreditálttá válhasson és jogosultságot kapjon ahhoz, hogy nemzetközi szinten végrehajthasson beavatkozásokat. A csoport valójában már 2011-ben összeállít, jómagam az alapítótagok között voltam, így teljesen a kezdetektől tudtam végigkövetni a munkát. Mára már 200 tagot számlálunk, már csak azért is, mert az ENSZ előírásainak megfelelően legalább ekkora létszám szükséges ahhoz, hogy egy riasztás esetén bármikor útjára tudjuk küldeni a mentéshez szükséges csapatot. Egy katasztrófának az egyik elsődleges sajátossága, hogy váratlan és kiszámíthatatlan. Természetesen nálunk sem ül egyszerre 200 fő a laktanyában készenlétben, hogy egyszer talán történik valami. De ha mégis történik, akkor elő kell tudnunk legalább 50 – adott esetben akár több, 70-80 – főt állítani. Annak ellenére is, hogy közbeszólhatnak emberi tényezők: betegség, halaszthatatlan teendő, hogy nem mindenki tudja vállalni a küldetést. Magyarországnak ugyan korábban is volt nemzetközi szinten is bevethető mentőegysége, de a 2000-es évek elején eléggé kaotikussá vált a helyzet, így komoly ugrást jelentett szakmailag is, hogy létrejött a Hunor, az ország presztízsét, megítélését is növelte a megalakulásunk.

– Felkérésre történik a tagok toborzása a tűzoltók között vagy önkéntes alapú a jelentkezés?

– A mentőszervezetekkel kapcsolatban általában az önkéntesség merül fel az emberek gondolataiban. A Hunor esetében azonban ez kettős, hiszen valamennyi tagunk tűzoltó, a katasztrófavédelem szolgálatában áll. Az önkéntesség ugyan fennáll, hiszen nem kötelező mindenkinek csatlakoznia a csapat munkájához, viszont, ha úgy dönt, hogy mégis, akkor vállalnia kell a készenlétet. Fontos, hogy a Hunornál nem használunk rendfokozatokat, az őrmester együtt dolgozik az ezredessel. Nem a bokacsattogtatás a lényeg, hanem, hogy gördülékenyen tudjunk együtt működni, minél professzionálisabban tudjuk végezni a munkát. Ez a kettősség tehát az önkéntesség és a professzionalizmus között, amiben a Hunor eltér a tisztán önkéntes alapon működő mentőcsapatoktól. Komoly hátteret ad, hogy 10-20-30 éve szolgálatban lévő tűzoltókról beszélünk, akik azért már átéltek extrém mentési helyzeteket, még annak fényében is, hogy minden katasztrófahelyzet más, és maximálisan nem lehet felkészülni a várható körülményekre.

– Mire emlékszik a február 6-ai események ütemével kapcsolatban? Miután befutott a riasztás, mennyi idejük maradt a felkészülésre?

– Aznap mikor dolgozni mentem, az autóban hallottam a híreket, hogy Törökországban nagy erejű földrengés történt. Akkor már sejtettem, hogy riasztás várható, így amikor beértem a munkahelyemre gyorsan átnéztem a felszerelésemet, hiszen össze van készítve a saját úticsomagunk éppen ilyen helyzetekre. Fél 11 körül meg is kaptuk a riasztást. A Hunornak saját riasztási rendszere van, amit az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóságról vezérelnek. Először egy SMS érkezik, majd egy email, amely már valamivel több információt tartalmaz – már amennyiben rendelkezésre állnak részletek. A legrosszabb esetben mindenkinek 6 órán belül a fővárosban kell lennie. A Ferihegyi úton egy kiképző- és raktárbázison van a Hunornak is telephelye, ide érkezünk be riasztáskor, itt végeznek el rajtunk egy általános orvosi vizsgálatot. Ez azért fontos, hogy olyan embert ne küldjünk ki akcióra, aki küszködik valamivel, de hajtja a kötelességtudat. Utána egy rövid eligazítás következik, a legfontosabb információk begyűjtésével: hova megyünk, milyen ott az időjárás, nagyjából mire lehet számítani, mivel utazunk. Mindeközben már folyik a málházás, a felszereléseket már pakoljuk teherautókra. A segítségkérés valamikor reggel 6 óra körül futott be a főigazgatóságra, másnap a nagyon kora hajnali órákban – hajnali 1-2 körül – már Törökországban voltunk. A Honvédség repülőgépe, amivel kimentünk, Adanaban tudott landolni, ami 400 km-re van Antakyától, ahol végül dolgoztunk. Lett volna közelebb is reptér, de károsodott, így nem volt megoldható a leszállás.

– Az első 5 mentőcsapat között voltak, akik a tragédia helyszínére érkeztek…

– Valóban jó időt futottunk. A reggeli órákban értünk Antakyába, alig 24 órával a katasztrófát követően már a kárhelyszínen voltunk. Ilyen helyzetekben az időfaktornak hatalmas jelentősége van, hiszen minél hamarabb meg tudjuk kezdeni a mentést, annál nagyobb az esély, hogy olyan áldozatokra lelünk, akikhez még viszonylag könnyebben hozzá tudunk férni. Létezik egy 100 órás szabály: nagyjából ez az az időintervallum, amíg egy jó fizikai állapotban lévő, egészséges ember a romok alatt életben tud maradni. Ezt követően rohamosan romlanak az esélyek a túlélésre, hiszen egy ember jó esetben 3 napig bírja víz nélkül. Ha valaki ennél több időt tölt a romok alatt, a megmenekülése a csodával egyenlő. És vannak csodák, mert a földrengés után is számoltak be 5 nap, 1 hét után kiszabadított élő áldozatokról.

– Mi mindenből állt a felszerelés?

– A már említett ENSZ-es minősítési rendszerből következik, hogy a mentőcsapatoknak önellátónak kell lennie. Éppen azért, hogy ne csöppenjen egy katasztrófa sújtotta ország nyakába még 50 ember, akinek víz kellene, ennivaló, lakhatás… Durván 50 fős csapattal érkeztünk és két kutyával. Közel 9 tonna felszerelést vittünk magunkkal, aminek egy része ennivaló volt – főként forró vízzel elkészíthető gyorsételek értendők ez alatt és persze ivóvíz. A rakomány másik részét a felszerelések teszik ki, hatalmas fém ládákba pakolva: védőfelszerelések – porálarc, sisak, kéziszerszámok, vágó-, és feszítőeszközök… Nyilván akkor látja az ember, hogy mire van szükség, amikor már ott van. 1500 kilométerről nem lehet mindenre felkészülni, még a rutin ellenére sem. Az első két-három napban a vödör volt a legfontosabb eszköz, kézzel tudtunk törmelékeket pakolni. A helyiek sem tétlenkednek, az első 24–48 órában, mire kiérnek a nemzetközi csapatok, már a legkönnyebben elérhető áldozatokat kimentik, majd érkeznek a könnyű felszereltségű mentőcsapatok. Ahogy telik az idő, egyre inkább olyan helyszínek maradnak, ahová nehezebb a hozzáférés, a legkomolyabb technika szükségeltetik a mentéshez. Ekkorra érkeznek meg a „heavy”-nek nevezett, városi kutatócsapatok, akik éppen azért, mert rengeteg és nagyméretű eszközöket kell összekészíteniük, lassabban tudnak elindulni. Viszont akkorra érnek oda, amikor már rájuk van szükség. Végül elérünk arra a pontra, amikor már munkagépekkel folyik az áldozatok felkutatása, ilyenkor már sajnos elenyésző az esély arra, hogy élő emberre lelünk a romok között.

– Mennyire tudnak előzetesen felkészülni a várható körülményekre?

– Tapasztalatból, képzésekből nagyjából ismerjük, hogy hogyan néz ki egy ilyen kárterület, milyen romosodások lehetnek, de olyan mértékű, töménységű földrengés sújtotta területet még nem láttunk, ami Törökországban fogadott minket. Nagyon változatos módon dőltek össze az épületek. Mi például egy 12 emeletes épülettömbnél dolgoztunk, ami az oldalára dőlt, több mint 1000 embert temetve maga alá. Arra nagyjából fel lehet készülni, hogy milyen időjárási körülmények fogadnak, illetve, hogy az adott országban mi várható. Egy nemzetközi környezetben arra is figyelni kell, hogy milyen szokások vannak az adott területen, milyen vallás… Vannak olyan területek a világban, ahol egy férfi egy idegen nőt nem érinthet meg. Dilemma, ha találok egy sérült nőt a romok alatt, hogyan érjek hozzá. Vannak olyan helyek, ahol a kutyát tisztátalan állatnak tartják, az, hogy kutyával mentsünk ilyen területeken, elképzelhetetlen lenne. A földrengés sújtotta területen ilyen akadályokba szerencsére nem ütköztünk. Amire legkevésbé lehet fölkészülni, az pont a konkrét mentés. Éppen ezért jött létre az ENSZ szervezésében egy webes felület, ahol valamennyi mentőcsapat, szakértők a világ minden tájáról megoszthatják a tapasztalataikat, ez sokat segít a tájékozódásban, felkészülésben.

– Érkezésükkör milyen körülmények, milyen látvány fogadta Önöket?

– Mint említettem, a repülő landolásától még kb. 200 km-t utaztunk a mentési helyszínig. Ahonnan elindultunk, még semmi nem látszódott, de ahogy közeledtünk, már felvillantak a pusztítás jelei: láttunk keresztbe repedt utakat, a távolból tüzeket, félrecsúszott tetőket, betört ablakokat… De ahogy beértünk Antakyába, a látvány egyenesen arcon csapott, megdöbbentő volt a sokk, amibe belecsöppentünk. Tűzoltók vagyunk, láttunk már dolgokat, ehhez hasonló katasztrófákat is, de ilyen töménységben még soha. Mediterrán mentalitású népről van szó, amúgy sem az jellemző, hogy az utakon a cipzár-elv szerint, irányjelzésekkel közlekednek az utakon, de ez ebben a helyzetben még annyira sem volt elvárható. Vagy rohantak valahová az emberek, vagy lesokkolva álltak az út közepén. Minden infrastruktúra megszűnt: víz, áram, gáz, telefon, internet… A helyi hatóságokkal képtelenek voltunk felvenni a kapcsolatot. Az eljárás az lenne, hogy keresni kell egy olyan helyszínt, ahol letáborozhatunk, biztosítani tudjuk a beavatkozó állománynak a későbbi pihenőhelyét. Ez alatt nyilván nem szállodát értünk, hanem sátrakat. Összeakadtunk egy civil csapattal, akik Isztambulból indultak el – durván 800 km távolságból – hogy segítsenek. A 3-4 fős társaság fölszállt a buszunkra és mint később kiderült, ez óriási szerencse volt számunkra, hiszen rengeteget segítettek. A gépek, berendezések nagy része áramot igényel, viszont repülőgépen nem lehet veszélyes anyagot szállítani, az összes felszerelésünk, az áramfejlesztők, a benzines láncfűrészek üres tankkal utaznak és helyileg kell megoldani a működtetést. Ez az isztambuli csapat intézett nekünk üzemanyagot, amit az összetört autóromokból szívtak le. A helyi lakossággal minél jobb kapcsolat kialakítása az egyik legfontosabb elv, aminek vezérelnie kell a mentést. Mi is igyekeztünk ezt az elvet követni és tény, hogy a szerencsefaktor is működött, hogy éppen a mi buszunkra szállt föl ez társaság.

– Hogyan történik a mentőcsapatok koordinálása, a kapcsolatfelvétel a helyi hatóságokkal?

– A helyszínre elsőként kiérkező nemzetközi csapatnak a feladata egy krízis központ felállítása, ahol az akció egész ideje alatt koordinálják a nemzetközi mentőcsapatokat. Igyekeznek a helyiekkel egyeztetve ugyan, de önállóan megoldani a felmerülő problémákat, az igényeket, így erre nincs gondja az amúgy is leterhelt helyi hatóságoknak. A törököknél ez a rendszer nagyon komolyan ki van találva, több ezer kisebb mentőszervezetük van, de ez olyan mértékű katasztrófahelyzet volt, amellyel még így is lehetetlen lett volna megküzdeni nemzetközi segítségkérés nélkül. Ők ezt gyorsan felmérték, időben adták ki a riasztást, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire jelentős az időfaktor egy ilyen helyzetben.

– Voltak olyan pillanatok, amikor az adrenalin kicsit alábbhagyott és volt lehetőségük megállni egy pillanatra, elrendezni magukban a nyomasztó gondolatokat, az érzelmeket?

– Nem igazán, de nem is lett volna szerencsés. A kezdetektől láttuk, hogy borzalmasan reménytelen a helyzet. Nem volt ember az utcán, akihez oda mertem volna menni, kérni valamit, mert látszódott az arcokon az a mérhetetlen fájdalom, a sokk. Egy „hétköznapi” tragédiára sem lehet felkészülni. A tapasztalat és rutin sem jelenti azt, hogy megkérgesedik az ember szíve. Viszont megtanuljuk az évek alatt, hogy nekem most tennem kell a dolgom, a mentés az elsődleges. Még ha teljesen félretenni nem is lehet az érzelmeket, be kell hajtani az „ajtót”, a feladatra kell koncentrálni. Magammal, a saját gondolataimmal csak később foglalkozhatok. 8 óra pihenő – 16 óra mentés beosztásban dolgoztunk. A pihenő idő leginkább fizikai megállást jelentett, lehetőségekhez mérten rendeztük sorainkat: levetkőzés, étkezés, valamilyen szintű tisztálkodás, alvás… Valószínűleg az ember agya ezzel védekezik a trauma ellen, ha leállunk, beszélünk a lelki folyamatokról, menthetetlenül belesüppedünk, és akkor csak rosszabb lesz újra fölállni. Nagyon vegyes érzelmek kavarognak ilyenkor: ha élve kimentünk valakit, az óriási adrenalinlöket, hiszen ezért csináljuk, de közben találkozunk reménytelen helyzetekkel, amikor egy kétségbeesett édesanya jön oda hozzánk a halott gyerekével a kezében, hogy segítsünk. Vagy hogy hallja, hogy kiabál, kopog a szerette a romok alól. Valószínűleg csak hallani akarja, de attól még nem tudsz neki nemet mondani, harmadjára is bemész olyan területre, amit már korábban á-tól cettig átvizsgáltatok, hiszen, ha a te hozzátartozódról lenne szó, fordított helyzetben, ugyanezt várnád el. Nem lehet azonnal elfogadni, hogy nincs remény. Az ilyen helyzetekre is kell tudni hideg fejjel reagálni, még ha borzalmasan nehéz is.

– Főleg, ha a fizikai nehézségek is rátesznek egy lapáttal az amúgy is megterhelő helyzetre – a téli hőmérséklet, az utórengések…

– Egy hétig ezt a munkát végezni, ha a saját fiziológiai szükségleteid nincsenek kielégítve, lehetetlen. De egy idő után nagyon leleményessé tud válni a csapat, például háti permetezőből is ki lehet alakítani egy „tusolót”. Talán egyetlen dolog okozott az elején kiemelkedően nehézséget. A török hatóságok felajánlották, hogy sátorfűtő berendezést biztosítanak a számunkra, ezekkel ne terheljük a szállítmányt. Az első négy napban azonban nem érkezett meg a fűtés, volt olyan hajnal, amikor mínusz 9 fok volt, ami egy hálózsákkal elég kemény. Napközben, főleg, ha sütött a nap, teljesen elviselhető volt a hőmérséklet. Ahogy eltűnt a nap, abban a pillanatban hideg lett. Amint megérkeztünk és a sok kétségbeesett ember látta, hogy segítség érkezett, esélyünk nem volt, hogy elhajtsuk őket, hogy előbb lepakolnánk, felállítanánk a tábort. Nyilván, ez meg sem fordult a fejünkben. Az első csapat, a buszról leszállva, a sárban magára kapva a védőruhát már ment is be romok közé, miközben a csapat másik fele, a logisztikusok elkezdtek valamilyen táborhelyet felkutatni. Szerencsénk volt, mert a kárhelyszíntől kb. 150 m-re ráakadtunk egy telekre, valami gyorsétterem működött itt, legalábbis valamiféle kereskedelmi tevékenység zajlott. Elkerített, csukható kapuval ellátott telek volt, nekünk pont erre volt szükségünk, de a tulajdonost akkor már egy napja nem látta senki. Egyértelmű, hogy ilyenkor nincs idő arra, hogy hivatalos úton megkérjük az engedélyt, így lényegében „einstandoltuk” a helyet, lesz, ami lesz alapon. A negyedik-ötödik nap környékén került elő a tulaj és rendes volt, örült, hogy jöttünk, megköszönte a munkánkat.

– Két képzett mentőkutyával dolgoztak. Ők hogyan viselték a mentést?

– Hősiesen. Bár tény, hogy olyan töménységben kapták szegények az ingereket, hogy elfáradtak. Mentéskor is be kell tartani a kutyák napi rutinját, bizonyos időközönként beiktatni a jutalomjátékot, a pihenést, ezek nem maradhatnak el, ez így működik náluk.

– Máshogy jelez a kutya, ha holttestet érez a romok alatt, mint ha élőt?

– Igen, különbözik a jelzése.

– Bejárta a világot a Proteo, a mexikói mentőkutya esete, aki a mentés során pusztult el…

– A hírek szerint rájuk omlott egy megrongálódott épület. A csapat megmenekült, de a kutya sajnos nem. A mentési periódus végén egy komoly dilemma, hogy megéri-e kockáztatni a mentőcsapat tagjainak az életét. Hiszen csekély az esélye, hogy ennyi idő elteltével élő emberre lelnének, és bár fontos a holttestek kiemelése is, mérlegelni kell, hogy mekkora kockázatot vállal ezzel a csapat.

– Van lehetőségük utánkövetni az Önök által megmentettek sorsát?

– Egy Száma nevű fiatalasszony kb. 48 órát lehetett a romok alatt mire megtaláltuk, véletlenül hallotta meg valaki a kaparászást a romok alatt. Vele sokat dolgoztak a kollégák, majd 16 órába telt a kimentése. Dacára ennek, könnyű sérülésekkel megúszta, nagy szerencséje volt. Kb. 3 héttel a katasztrófa után a törökországi magyar nagykövetségen keresztül ő maga kezdeményezett egy videochat-es beszélgetést a csapattal, ami valóban nagy élmény volt. De azt tudni kell, hogy egyébként nem ez a jellemző. Nekünk az a dolgunk, hogy mentés után minél hamarabb átadjuk a sérültet a mentőnek, az egészségügyi pontnak, hogy ellátásban részesüljön. Egyik nap szembejött velem Pető Zoli, a szegedi SBO osztályvezetője, rajta kívül még két szegedi orvossal találkoztunk. A mi mentési területünk közelében alakítottak ki tábori kórházat. Szerencsés együttműködés volt, már csak azért is, mert sokszor szinte lehetetlen volt azonnal mentőt szerezni, így addig amíg végül sikerült, Zoliék szállítható állapotba tudták hozni a sérültet.

– Az otthoniak, a család kapott Önökről híreket, az áram, telefon hiányában?

– Műholdas telefonunk volt, így a Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal tudtuk tartani a kapcsolatot, ők pedig értesítették az itthoniakat, hogy mindenki épségben van. Aztán az ötödik-hatodik napon elkezdetek föléledni a rendszerek, sok mindent helyreállítottak, akkor már könnyebb volt a kapcsolattartás.

– Hazaérkezésük után foglalkozott Önökkel pszichológus?

– Az a legvalószínűbb, hogy hazaérve mindenki rázúdított egy jó nagy adag érzelmi lavinát a párjára. De ha jól emlékszem a hazaérkezésünk utáni héten már pszichológusnál ültünk. Központilag kiadták, hogy nem opcionális, hanem kötelező, de nem is tiltakozott ellene senki. Jó volt, hogy kisebb csoportokban tudtunk beszélni a történtekről és tapasztalatcserének sem volt utolsó.

– Talán hatásvadász a megfogalmazás, de attól még igaz. Ha éppen nem földrengés áldozatait menti Törökországban, hogyan zajlik a munkája a Csongrád-Csanád Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság Polgári védelmi főfelügyelőjeként?

– A katasztrófavédelem 3 pilléren áll: tűzoltási terület, iparbiztonsági szakterület és polgári védelmi szakterület. A megyében az utóbbinak vagyok az irányítója. Ez a terület akkor lép be katasztrófakezelés rendszerébe, amikor az arra rendelt szervezetek – tűzoltók, mentők, rendőrök – egy olyan helyzettel találják szembe magukat, ami 24 órán belül nem oldható meg. Nem kell földrengésre gondolni, de akár árvizeknél, vagy egy lakástűznél, ahol senki nem sérült meg, de lakhatatlanná vált az épület, a károsultaknak intézni kell valamilyen ideiglenes lakhatást, föl kell venni a kapcsolatot az önkormányzattal. De a lakossággal való kapcsolattartás, a felkészítés, az önkéntes mentőszervezetek koordinálása is mind-mind a polgári védelmi szakterülethez tartoznak.

– Sok erőt kívánok a saját és a mentőcsapat munkájához a továbbiakban is. Köszönjük, hogy léteznek és köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2023. májusi számában