Marton Árpád: „Örülök, hogy ebben a korban alkothattam”

Beszélgetés a 90 éves Tarnai István Ybl-díjas építésszel

Épületei meghatározzák a modern kori Szeged képét. Első jelentős munkája, a technikai bravúrnak is beillő, Dugonics téri villamosváró mára a tér kapujának szerepére lépett. Alig száz méternyire Zenélő szökőkútjától, amely centenáriumi emlékhelyként épült, és nélkülözhetetlen közösségi térként vált mindannyiunk kedves színhelyévé. Károlyi Istvánnal közösen jegyzett Biológiai Kutatóközpontja 1973-as átadása óta sem veszített időszerűségéből. A Tátra téri Szent Gellért templom tervezőjeként vérbeli szamizdat templomépítő minőségében nyerte el Szent II. János Pál pápai áldását, amely mindmáig otthona egyik fő ékessége. A Dóm téri Oktatási Központ (1979) korszerű, mégis időtlen épületének megalkotásakor Rerrich Béla avatott munkatársául szegődött – fél évszázadnyi eltéréssel. A Kaszap István Jezsuita Szakkollégium a visszahúzódó családiasság menedéke a Jósika utcában. Tarnai István Ybl-díjas építészünk május 1-jén ünnepli kilencvenedik születésnapját.

– Az építőművészet örök paradoxona, hogy mindig az adott kor számára hozza létre alkotásait, ám – lényegénél fogva – időtállónak kell lennie, hisz évszázadokig velünk marad. Nem kaphat föl a divatok hullámira, ám a történelmi stílusok reprodukciójával sem érheti be. Föloldható ez az ellentmondás?

– Az építészet csiklandós pálya! Könnyű eltévelyedni, és kevesen tudnak a korhoz illeszkedő épületeket emelni. Nem kívánok rossz példákkal hozakodni elő, mindenesetre szegedi vonatkozásban ilyen is, olyan is akad. 1956 óta voltam jelen a város építészetében László ikerfivéremmel együtt. Egy épület minőségét sok tényező alakítja. Számomra két megkérdőjelezhetetlen kedvenc van. A Dóm téri Oktatási Épület és a Szent Gellért templom.

– Magam is ugyanezzel a kettővel kezdtem volna a fölsorolást…

– A Tátra téri templom megépítése különös történet. Az egyházközség sokáig egy idős hölgytől örökségül hagyott lakóépületben működött. Csakhogy a korabeli rendeletek nem tették lehetővé új templom építését, csupán templombővítésre adtak lehetőséget. Így aztán a templomként szolgáló lakóház „bővítésével” vette kezdetét a templomépítés. Először az új templom előtere készült el a ház oldalában. Egy ideig ez szolgált templom gyanánt, mialatt lebontottuk az eredeti magánházat, hogy – újabb bővítés jogcímén – megépítsük az új templomot. Bővítés bővítést követett – a szabályok maradéktalan betartása mellett… Komócsinék figyelmét persze nem kerülte el mindez. Szerencsére nem találtak rajtam fogást: sem KISZ-, sem párttag soha nem voltam, a hatályos rendelkezéseket pedig nem sértettük meg. Házilagos kivitelezésben, társadalmi munkában zajlott az egész templomépítés, mígnem 1975-ben fölszentelhettük. Mindmáig a szívemnek egyik legfontosabb alkotásom, amelynek lényeges eleme a tájolás.

– Az épület bravúrja, hogy a közel négyzet alaprajzú templomnak, bár hagyományos értelemben nincs, mégis van hajója; bár hagyományos értelemben nincs apszisa, a diagonális elrendezésnek köszönhetően mégis van, és bár nincs valódi kupolája, megtört tetőszerkezete által mégis megnyílik az ég felé – nem is szólva az oldalfalak ablaksoráról, amely egybekapcsolja a benti és a kinti teret. A tornyot pedig sikerrel pótolja a plasztikai alkotásként is fölfogható beton harangláb.

– Amelynek harangjai adományokból származnak, így máig sem szólaltathatók meg összehangolt harangjáték gyanánt. A térképzés alapötletét az eredeti lakóház déli tájolása adta. Délelőtt a felülvilágítós ablakokon keresztül maga a Nap világítja meg a liturgikus teret, benne Fekete János korpusz nélküli, tövises keresztjével, amely Rómában is elismerést aratott.

– A templomépítés politikai bátorsága kétségen fölül áll. Ám úgy hiszem, itt építészeti bátorsággal is szembesülünk: formabontó megoldásokat alkalmazott egy konzervatív műfajban.

– Formabontó, ez igaz, de a templomot látogató közönség – amelynek java része az idősebb korosztályból kerül ki – a kezdetektől fogva szereti. Még akkor is, ha nem hasonlít semmiféle hagyományos templomra. Azt azért hozzátenném: mind az anyag-, mind a formahasználat a hétköznapi építészetet képviseli: téglafalazat, szalag-üvegablak – csupa hétköznapi megoldás, amelyek mégis azt a célt szolgálják, hogy a betérő hívek lelkét összekössék az éggel. Dörzsölt, meszelt falak, égetett kerámia padló – de az ablakokon betekint a Kozmosz.

– Egészen más dimenziók, a Fogadalmi templom és Rerrich Dóm tere között kellett elhelyeznie az orvoskar Oktatási Épületét. A teret körbeépítő elképzelés megvalósulása akkorra már fél évszázada késett, a székesegyház mögötti épületek összképe pedig finoman is eklektikusnak mondható, ideértve a Somogyi-könyvtár hivalkodó cipősdoboz-komplexumát is. Historizáló templom, historizáló, egyszersmind modern térkiképzés és esetleges környezet – embert próbáló kihívás lehetett. Ma is lenyűgöz a végsőkig letisztult formák és hátköznapi anyagok – öntött beton és füstüveg – zseniális szerkezetté rendezése, ami reneszánsz paloták homlokzatát idézi.

– Az épület tömegében, magasságában, megjelenésében a szomszédos plébániaépületet tekintettem kiindulásnak. Muszáj volt alkalmazkodnom a házgyári elemekhez. Ebben szerencsés módon segítségemre voltak a Biológiai Kutatóközpont építése során szerzett tapasztalatok. A fényvisszaverő ablakokkal pedig a Dóm látványának megkettőzése volt a célom. Ugyanennyire fontosak voltak a funkcionális célok: egy háromszáz fős előadóterem és hallgatói laboratóriumok elhelyezése. Minden orvostanhallgató megfordul ebben az épületben – ez is a feladat nagyságára vall. Nem szólva a Dóm téri árkádsor lezárásának kihívásával, amit Tóth Valéria falikútjával sikerült megoldanunk.

– Ismét az építészet korszerűségének és kortalanságának kérdésénél járunk. Fölmerült, fölmerülhetett-e egyáltalán a nyolcvanas években a Rerrich-féle tervek megvalósítása vagy valamiféle adaptációja?

– Az építésznek mindig számolnia kell a meglévő adottságokkal. Ráadásul a Dómot hátulról övező épületek a SZAB-székház műemlék-épületét leszámítva jellegtelenek, nem kiemelkedő színvonalúak… A Somogyi-könyvtár bontott tömegű épülete pedig csak tovább feszíti a teret. De mindezt tudomásul kellett venni.

– Mi a célravezető, ha az építésznek kedvezőtlen adottságok között kell megalkotnia új művét? Alkalmazkodni a meglévő építészeti környezet stílusához, esztétikumához, vagy tudomást sem venni róla?

– Nehéz figyelembe venni, és talán nem is kell. Minden kor ragaszkodjon a maga építészeti stílusához technikában, formában, megjelenésben.

– Nem kis kihívás! Ha egy építész beleszületik egy történelmi korszakba, nem tervezhet barokk palotákat, bármint is vágyna rá. További kérdés, hogy az építész technikus-e vagy inkább építőművész, ahogyan a régiek nevezték magukat?

– Alapvetően technikusnak kell lennünk, miközben a művészi vénát sem szabad mellőznünk. Ahogy elnézem, mostanában ennek egyre inkább híjával vannak az építész kollégák.

– Ennek mi lehet az oka?

– Ezt nem tudom, de ami engem illet: bár az épületeimmel sohasem sikerült teljesen törésmentes illeszkedést kialakítanom a környezettel, többé-kevésbé azért ez mégiscsak sikerült. Azonos gerincmagasság, azonos homlokzat-magasság, hasonló tömeg – mint az Oktatási Épület mutatja.

– Sokszor az ez érzésem, a mindenáron való egyénieskedés rejlik a háttérben: ami hagyományosan egyenes, az legyen ferde, amit síknak szoktunk meg, legyen ívelt. Mindez teljességgel önkényes alapon. Csakhogy ami önkényes és ötletszerű, hogyan válhatna időtállóvá?

– Kevés épület felel meg ezeknek a kritériumoknak, magam is ezt tapasztalom. Persze az építészeti mű végeredménye számos tényező eredője. A könyvtárépület ennek ékes bizonyítéka. Egy kimagasló tehetségű építész munkája, mégsem érzi senki sem igazán a magáénak. Van úgy, hogy a megszabott építészeti program – például a belső terek mérete és funkciója, az eleve kiszabott terület és építészeti környezet – gátat szab az építészi képzelet szárnyalásának.

– Kárász utcai lakásuk ablakából épp rálátni a Nagyárvíz centenáriumának emléket állító Zenélő szökőkútra. Amelyben az építészet térképző funkciója is nyilvánvalóvá válik.

– És amely az évi görögországi utazásunkat, az epidauroszi színház élményét visszhangozza. Ez volt az ihletőm. Sajnálom, hogy a víz fölé nyúló színpadot nemigen használják, pedig egy sor esemény számára alkalmas helyszínt nyújthatna, amelyeknek újabban mobilszínpadot állítanak. A szökőkút mintegy válaszol a tér túlsó szögletében álló, 1957-ben tervezett villamosvárómra. Ez a négy oszlopon álló, hiperbolikus paraboloid vasbeton héjszerkezet akkoriban nagyon divatos volt. A tér átalakulásával új funkciót nyert, de talán így sincs útjában senkinek. Funkcióját elveszítve plasztikai térformává vált.

– Egész életműve technológiai, politikai, világnézeti és stiláris kötöttségek szorításában valósult meg, amelyek kihívások elé állították az építészt. Szerencsésnek tartja magát, hogy ebben a korszakban alkothatott?

– Nagyon érdekes, izgalmas világ volt! Manapság, hogy már kívülről szemlélem a dolgokat, nemigen találkozom az érdeklődésünkre számot tartó építészeti alkotásokkal. Kevés építészeti mű üti meg a kritikai színvonalat, Szegeden nem is tudok ilyenről az utóbbi évtizedekben. Örülök, hogy a nekem rendelt korban éltem és alkothattam!                      

Megjelent a folyóirat 2023. májusi számában