Marton Árpád: „Nevét idézik, de a szellemét nem”

Szabadság-, szerelem- és Petőfi-kultusz Juhász Gyula, Móra Ferenc és József Attila életművében [1]

Ha létezik közös nevező nemzettudatunk irodalmi kifejeződésében, Petőfi neve és alakja az. A kétszáz esztendeje született, hősi halált halt költő életműve valóságos „magyar mitológia”, sorsában pedig a nemzetéért síkra szálló vátesz, próféta ideáltípusa ölt testet minden időkre. Nem vitás, hogy minden utána járó költő kialakítja a maga viszonyát Petőfi személyiségéhez és költészetéhez. A mi három óriásunk, Juhász Gyula, Móra Ferenc és József Attila sem kivétel.

Ami annál is izgalmasabb kérdéseket vet föl, mivel hármójuk személyes kapcsolatán és kölcsönös szellemi hatásán túl némileg árnyalhatja a képet eltérő politikai vonzalmaik egybevetése. Móra a polgári radikalizmus elkötelezett hirdetője. Juhász Gyula világképében egyedülálló, már-már prófétai harmóniára lépnek a szocializmus és az Evangélium eszméi. József Attila előbb a szociáldemokrácia, utóbb a kommunizmus eszmerendszerében keres támpontokat – és marad magára mindkét irányzat köreiben.

Petőfi kultuszának általánosan tapasztalható kifejeződése, hogy számos településünk zarándokhely gyanánt tart számon egy-egy színhelyet – házat, fogadót vagy épp évszázados fát –, ahol a költő időzött. A mi nagyjaink sem maradnak ki a sorból. Juhász Gyula több ízben is említést tesz ama tényről, hogy a költőórás Zoltán fia megfordult az ő Ipar utcai szülőházában. „A königgrätzi csata után Petőfi István, csákói gazdatiszt érdekes kosztost hozott a nagyapámnak szegedi Serház utcai házába: Zoltánkát, a magyar Sasfiókot. Abban a szobában lakott egy félévig a nagy Petőfi kis fia, amelyben én születtem. Így esett egy halvány fénysugár az örök glóriából az én szegény fejemre.”[2] Részletesebben: „Szegeden kerek három hónapot töltött csak Zoltánka, és meg lehet állapítani, hogy zivataros életútjának alapjában ez volt a legcsöndesebb és legbékésebb állomása. Komolyan nekilátott a tanulásnak, gondtalanul és a legnagyobb gondozás mellett élhetett, hiszen anyai nagyanyám maga volt a jóság és háziasság mintaképe, míg nagyapám ugyancsak kardos férfi volt, haláláig törhetetlen függetlenségi, aki mindig magyar ruhában járt, és Kossuth iratait az emigrációból úgy olvasta, mint a kinyilatkoztatást.”[3] S egy újabb, önérzetes utalás a költői-emberi jogfolytonosságra: „A ház, ahol születtem, kosztos diáknak látta Petőfi fiát, Zoltánt, akinek selymes haját nagyanyám dolgos keze szemrehányóan simogatta. S nekem akarsz te prédikálni magyarság irányában?”[4] Legmaradandóbban persze a Szeged című költeményben:

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Ritkábban idézzük a Petőfi Zoltán című szonettet:

A kis szobában, hol e verset írom,
Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek,
S merengett egy korai, messze síron,
Hol apja alszik. Ó, hol is lehet?

S borongott S. M. kisasszony szerelmén,
S eszebe jutott Júlia anya,
És fájt neki a titkos végtelenség
Felé sugárzó örök csillaga.

Borok es lányok mindhiába csalták
Rövid mámorba; nyomta valami:
Egy szent örökség roppant álmai.

Ez ablakból kitárta vézna karját
Felétek: élet, szabadság, halál,
S már vitte gyorsan az lllés-batár!

Tudvalévő, milyen vetélkedés folyt Petőfi származásának dolgában Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között. A félegyházi származék Móra kapcsán épp Juhász mutat rá a sorsszerű egybeesésre: „Nem messze tőlük, az ódon templom mögött állott a földszintes ház, amelynek a helyén Petrovics mészáros és korcsmáros Sándor fia töltötte gyermeksége legszebb idejét, és hallgatta dajkája dalát, a Cserebogár, sárga cserebogár-t. Ezen a tájon játszadozott a kis Móra Ferenc is a Barta-gyerekekkel, itt röpítette az első sóhajt és az első sárkányt.”[5] 1926-ban így utal Petőfi kiskun gyökereire:

Félegyhazai dalos jelige

1

A legnagyobb is itt dalolt e tájon,
Hol délibáb leng és kalász terem,
Mi is daloljuk bátran és vidáman,
Dalaidat: szabadság, szerelem!

2

Délibáb és magyar nóta, Petőfit itt ringaták,
Lelke bennünk zeng azóta, s véle áldjuk a hazát!

A hazulról hozott negyvennyolcas eszmeiségről már maga Móra ad számot, imígyen: „Ami ma a kalendárium pirosába öltöztetett törvény, az az én kisgyerekkoromban, mikor a liberalizmus álarcában járt az abszolutizmus, félig tűrt, félig tilalmas, de mindenképpen  vétkes cselekedet volt Magyarországon. (…) Az édesapám az amúgy egészen rendes kiskunok kategóriájába tartozott, szerették az úri renden levők is, barátságosan elfogadták a köszöntését, sőt olyan is volt, aki előre rámosolyogta a jónapot, mert olyan ügyes és becsületes dohányvágó ember nem volt a városunkban. (…) – Márton – mondták neki a tekintetes urak -, magában semmi hiba se volna, ha nem volna olyan nagy negyvennyolcas. (…) Az édesapán megrögzött bűnösnek ismertetett, akire nem volt érdemes szép szót vesztegetni. (…) A március tizenöt nemzetiszín pántlikás ékszerdobozából kézen-közön elsikkadt a briliáns. (…) Az úrnak nem kellett a március tizenöt, mert az úr cinikus volt, és lojális volt, és a parasztnak se kellett, mert a paraszt elfásodott, és hitetlenné vált. Így lett a mindenki ünnepéből a senki ünnepe.”[6] Politikai témájú cikkeiben szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy az általa képviselt szellemiség a Petőfiének lenne méltó örököse. Az őszirózsás forradalom idején írott sorai örökre szóló tanulságot fogalmaznak meg: „A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ani nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!”[7] Ha Móra számára negyvennyolc a nemzeti függetlenség és a demokrácia örök viszonyítási pontja, Petőfi megítélése a költő társadalmi státuszának örök jelképe. Mind pozitív, mind negatív értelemben: „Mert tartottam én egyszer ünnepi beszédet a kiskunok földjén, a Petőfi-ház előtt, meg is hallgatták illendőségtudóan, még bele se köhögtek, csak a végén kérdezte meg tőlem egyik báránybőrsüveges szószóló, hogy hány órás vonattal is jön az az úr.

– Melyik úr?

– Az a Petőfi, vagy minek hívják azt a követet.

(…) Mert kiskun észjárás szerint, harminc esztendővel ezelőtt, csak követ lehetett az az érdemes ember, akiről egy óra hosszáig szavaltak az urak a piacon.”[8] Ami a hivatalossá tett kultuszt illeti, több ízben is kesereg álszentsége, meddő volta miatt. „Kultusz, kultusz… az embernek rájár a szája, és beszél Jókai-kultuszról, Petőfi-kultuszról, Ady-kultuszról – pedig én attól tartok, hogy ebben az országban nincs az íróknak kultusza. A peloponnészoszi háború szicíliai szakaszában a spártaiak szabadon eresztették azokat a hadifoglyaikat, akik szavalni tudtak Homéroszból. Ez csakugyan Homérosz-kultusz volt.”[9] Más helyen így perlekedik: „A magyar örökkévalóságban hiszünk, mint az örökkévaló Istenben. De bizonyos-e az, hogy Jókai Mór meg a „Szent Petőfi” meg Kossuth Lajos meg az egész márciusi mítosz részesedik a magyar örökkévalóságban?”[10] Egyik kultúrpolitikai tárgyú vitacikkében ellenpéldával is szembesíti azért a „kegyelmes és méltóságos urakat”: „Időnként (…) hallok (…) öregbéresekről, számadó gulyásokról, akik esténként maguk köré gyűjtik a kisbéreseket, a bojtárgyerekeket, a libapásztorokat, s elővéve a szűrujjakból Arany Jánost és Petőfi Sándort, lángoló szavakkal tanítják honszerelemre a bórembukkokat és trajcigfircigeket.”[11]   

Juhász Gyula egyik legelső költői példaképeként emlegeti Petőfit. „Ó, én imádott, áldott nemzetem! / Be jó, hogy én, a magyar és a költő, / Petőfi alázatos, bús utóda, / E tündöklő bosszút megérhetem!” – írja a Világosért zárlatában 1914-ben, a kezdeti háborús lelkesedés hevületében. A könyvek és én című értekezésében fölveti az ismert kérdést: egy özönvíz esetén mit vinne magával „a veszendő kultúra bárkájába. (…)  Ha engem hirtelen megkérdeznének – felel önmagának -, hogy melyik az a tíz könyv, hát meglehetősen zavarba jönnék. A Bibliát elsősorban és mindenesetre választanám. Petőfit szintén. Adyt hasonlóképpen. A többiekkel úgy vagyok, mint Pókainé a két fiával. (…) Volt néhány mélységes élményem könyvek révén, amelyekkel az élet nemigen tudott fölérni”[12] – folytatja, majd Dosztojevszkij, Jacobsen, Goncsarov, Maupassant, Leonyid Andrejev, Oscar Wilde, Csehov, Gárdonyi és Tömörkény mellett Az apostolt emeli ki. (A Téli éjszakákon című versében Balassi, Csokonai és Petőfi, Arany és Tömörkény szerepelnek irodalmi előképek gyanánt.) Másutt részletesebben is okát adja Petőfi iránt érzett csodálatának. „Költőnek lenni annyi, mint erős érzést és erős képzeletet egyesíteni. Petőfire gondoljunk, aki a magyar Alföld nagy költője lett. Hogyan? Petőfi előtt is volt Alföld, voltak szépségei, mégis, az alföldet a költészet – és így az olvasók – számára Petőfi hódította meg, ő fedezte fel.”[13] Ezt a Petőfi láttatta Alföldet Juhász Gyula messze a Petőfi-epigonokét fölülmúlón idézi meg, saját élményvilágára szabva:

Petőfi

Csöndes falu, bús őszi este,
Már alszanak a barna asztagok,
Most ébred a kaszálók méla lelke,
A kémény füstje szőkén kanyarog.

Halk hegedűszó sír a faluvégen,
Valaki a babáját temeti,
Tenger csillag ragyog a magas égen,
Szép, büszke, sok fény, könnyű ott neki.

De valaki ma búcsút mond a háznak,
Kakukkos óra elválást dalol,
Lehull szirma az őszirózsafának,
Fekete árnyak várnak valahol.

Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak
Bús szőkesége, szíve oly nehéz,
Ezüstöt sző rá fénye holdvilágnak
Vár rá a nagyság és a szenvedés.

A Tisza pedig közös ihlető élményként jelenik meg 1919-ben:

A szent magyar folyó
A Tisza-kantátából

Ballagdáló, mint a magyar ember,
Aki nézi csöndes szerelemmel,
Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
Ó, de néha bilincseket tépdel,
S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
Ez a Tisza Petőfi folyója!

Újabb részlet Juhász poétikai kis tükréből: „Ki érdekel igazán bennünket? Aki valóban kiváló, akiben különb, mint mi, mint a többiek, a sokaság. Akiben a nagy érzések és mély gondolatok különös varásza van, egyszóval: a költő egyéniség. A nagy lírikus tehát nagy ember, bennünket gazdagító szív és szellem, akire örömmel és méltán hallgatunk. (…) Petőfi elsősorban dalköltő. Azzá teszi őt a pillanat hatásaira erősen és hevesen reagáló vérmérséklete, élményeit azon melegében formába öntő szókimondó lelke. (…) Epikája is – éppen legszebb részleteiben – lírai természetű: balladáiban csupa szenvedély, a nagy alanyiság ereje forr az epikus felszín mélyén.”[14] 

Juhász publicisztikájában a senkifia-költő toposza is visszaköszön. Nem is akárhol: József Attilát bemutató, prófétai ajánlásában, a Szépség koldusa legelső lapján: „Ez a most serdülő és és még iskoláit járó költő már eddig is sokat és mélyen szenvedett az élettől és az emberektől, hordozta a kietlen nyomor és elhagyatottság keresztjét, árván és nincsetlenül (sic!) vándorolt és dolgozott és tanult, egyetlen vigasztalása az a jótékony és áldott géniusz volt, amely Csokonait és Petőfit – dicsőséges elődeit nyomorban és küldetésben – a cudar és átkozott nélkülözés kőpárnáin és szalmavackán sem hagyta cserben.”[15]

A garabonciás alakja versben is megjelenik:

Petőfi-kép

Az én lelkemben így él a te képed:
Nagy garaboncás, a széllel dacolva
Űzöd a jövőt és a messzeséget,
Belésírván a lelked a dalodba

Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva,
És hivatásod csillagára nézve.
Vár rád a távolban egy ódon csárda
És álmaidnak késő dicsősége.

Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel
Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,
Míg beszürkül tört ablakon a reggel.

Közönyösen ketyeg a falióra,
Te ráborulsz a zöld asztalra némán,
Mint valami nagy, magányos, sötét árny.

Hasonlóképp a Fotográfiák soraiban:

Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,
De végig melegít egy szent lidércláng,
Egy forró hagymáz hírről és hazáról.

Kettős, forradalmár-költő szerepkörében is Petőfit tekinti példaképének: „Egy nagy bűnöm van, hogy Petőfi eljövendő országáról álmodom.”[16] S hogy miben áll Petőfi országa? Ezt egy 1927-beli cikkében fejti ki részletesebben: „Egy régi fiatalság jut eszünkbe, amelynek Petőfi Sándor és Jókai mór voltak a vezérei, és amelynek alvezérei között is olyan nevek szerepeltek, hősök és vértanúk nevei, akikről csak mélységes hálával és hódolattal lehet emlékezni. Ez a fiatalság egy szabad, nagy és boldog Magyarországról álmodozott és ennek érdekében cselekedett. Ez a fiatalság azt kívánta, amit az egész magyar nemzet kívánt, faji, felekezeti, párt- és osztálykülönbség nélkül, (…) és ennek az ifjúságnak örök érdeme, hogy a magyarságnak becsülete és jó híre van a nagyvilágban. (…) Tavasz akar lenni, és mi Petőfivel együtt aggódva és reménykedve kérdezzük újfent: Lesz-e gyümölcs a fán?”[17] Verssé formálva:

48. március 15.

Ö, régi szép est… tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivei,
A deszkáidon tetté vált a szó.
Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen – ó, büszkeség! –
A gondolatszabadság született.
Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
Szinésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt…
O, régi szép est: jössz-e vissza még?

1909-ben ódai emelkedettséggel idézi meg a márciusi ifjakat:

Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan,
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szivünkbe szórja.
O, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett, zászló lobogott;
A költő kérdett, és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
O, nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

A Lisztre utaló Petőfi szellemének címen két ünnepi óda is kikerül Juhász keze alól 1921-ben és egy esztendővel később.

Te jársz a szélben a Kárpátok ormán,
Maros haragos árjában dalolsz,
Te vagy a villám, és te vagy az orkán,
Mitől remegve búvik a gonosz.
Te vagy a mámor Tokaj óborában,
Mitől új költő új igét teremt,
Te vagy e csonka ország szent integritása,
Múltból jövőbe zengő izenet!

– utal a trianoni tramuára a korábbiban. A másodikban még egyetemesebb jelentőséget tulajdonít Petőfinek:

Határtalan szárnyakkal szelted át
A végtelent és örökkévalót:
A föld szivébe szálltál és a Napba,
A káoszt láttad, és a végitélet
Bősz trombitái zengettek füledbe!
Huszonhat évvel egy egész világot
Teremtettél nekünk, s egész világért
Mentél halálba, megváltó magyar!

Száz esztendeje, 1923-ban ugyancsak Petőfi-emlékév zajlott széles (illetve épp összekeskenyedett) e hazában. A jubileum jó alkalmat kínált a számvetésre Petőfi örökségével és a korabeli közállapotokkal. Tárcaíróként mind Móra, mind Juhász hangot ad álláspontjának, mindketten jóféle rebellis, negyvennyolcas alapállásból. Móra egyenesen Petőfi második temetésének nevezi a centenáriumi év eseményeit. Érdemes hosszabban idéznünk, mivel cikke – minden szarkazmusa mellett – Petőfi egyik legszebb méltatása: „Az elsőt, amiről versek százait írták az epigon magyar költők, maga az Úristen végezte hetvennégy esztendővel ezelőtt a segesvári halottak mezején. Az Isten, aki a maga lelkét lelkezte a kiskőrösi zsellérpár gyermekébe, azon szűzen visszaszólította őt a maga örökkévalóságába, mielőtt a földi emberek világa szennyet ejthetett volna rajta.

– Leküldtem őt szövétnekül nektek, sötétben tévelygő szegény magyaroknak – mondta az Isten –, de ti nem ismertétek föl benne az én követemet. Az örökkévalóság kenyerét küldtem le tőle nektek, és ti kitagadtátok a mindennapi kenyérből. Új evangéliumot bíztam rá, és ti nem mertetek rábízni egy mandátumot. Én a halhatatlanság jegyével vallottam magaménak, és ti ráütöttétek az országfelforgató bélyegét. Bíborba kellett volna öltöztetnetek, vállatokon hordoznotok, körüloltároznotok, és eléje virágot hintenetek – ti pedig elküldtétek kozák lovak patkói alá. Nem volt közébetek való, mert az én lelkemből való lélek volt, és én visszavettem őt magamhoz a jövendő magyarság mennyei nagykövetének.”[18]

Móra nem a centenárium alkalmával emel szót első ízben a hamis Petőfi-kultusz ellen. Már 1906-ban szóvá teszi: „Petőfi napján nem ünnepel a hivatalos ország semmilyen formában. Nevetséges is volna az a politika minálunk, amelyik költőt ünnepelne. Ha csak nem százados évfordulón, amikor megköveteli az illendőség a miniszteri tósztot. Az illendőség és nem a költő szelleme, amely nem tart számot az ilyen hiábavalóságokra. Az uralkodó hatalom semmilyen fajtája ne is bántsa meg soha Petőfi emlékét azzal, hogy udvaroljon neki, aki tolvaj éjszakában először hozta le az égből a szabadság tüzét a szolgaság földjére.”[19] 1919-ben is a negyvennyolcas láng lobogását kéri számon a nemzeten: „hogy a nemzet lelkébe pirosbetűs ünnepül fogadtatott március 15, kifakult és elhétköznaposodott. az esztendő ibolyakoszorús hónapleánya, a forradalom hava megöregedett, magára maradt, se tette, se vette senki. (…) Még pattogtatták a frázisokat, még elharsogta egy-egy jó torok, hogy mit kíván a magyarnemzet, még szavalták a Talpra magyart, de a magyarnak esze ágában se volt talpra állni.”[20] Ugyanezen esztendő októberében költői metaforával fejezi ki ugyanezt: „Mellverdeső szóval azt kell mondanunk, hogy ez a nemzet nem érdemelte meg a vértanúit. Csontjaikat belerakta az oltár kövébe, de az oltáron gyilkosainak mutatott be áldozatot.”[21] 1927-ben, a Széchenyi-ünnepek alkalmával is fölemlegeti a hivatalos ünneplés kudarcát: „csináltak egy rendkívül jámbor, legitimista és fajvédő ókonzervatív Petőfit.”[22] Juhász megsemmisítő ítéletet mond a Petőfi-epigonokról:

Petőfi egy volt, Istentől ajándék
S nem új Petőfi, ki ma úgy dalol.[23]

Legsommásabban azonban a Petőfi-centenárium soraiban összegez:

Nevét idézik, de a szellemét nem.
Az él és gyújt szivekben, észrevétlen,
Mint a futótűz korhadó avarban,
Terjed titokban és nő láthatatlan,
Míg égbe nem csap, éjbe nem világol,
És pirkad tőle közel és a távol,
Hűs csillagok sápadnak rőt hevétől,
És bíbor pernyék hullanak az égből,
És futva futnak dúvadak riadtan:
Petőfi lángol a világviharban,
Elég babona, máglya, bamba gazság,
És napod virrad, szent Világszabadság!
Kevésbé erőteljes az 1922-ből való alkalmi vers:

Petőfi

Szabadság, dicsőség: két csillagod ez volt,
Most borús fölöttünk a szép magyar mennybolt,
De lesz majd ragyogó, amilyen még nem volt!

Petőfi, Petőfi: te vagy a vezérünk,
Sötét éjszakában ragyogó reményünk,
Ha te maradsz velünk, nem lesz soha végünk!

Haza és szabadság: ezért imádkoztál,
Hőse, vértanúja e kettőnek voltál,
A neved m a zsoltár, a sírod ma oltár!

Juhász több versében megjelenik a népies zsánerképek Petőfi-alakja is:

1926. július 31.

Petőfiért toroz a társaság,
Fölzengenek a víg és bús danák,

Az örök ifjú lelke bujtogat
Vad vágyakat és édes álmokat.

Kiskocsma éjén nótás magyarok
Emléke és reménye kavarog.

És egyszerre az ivó ajtaján
Megjelenik egy kedves barna lány,

Szemében tűz és ajakán mosoly,
Oly tiszta, édes, oly derűs, komoly,

Magyar lány, és a költő nézi őt,
És fájva látja tűnni az időt,

Mily fiatal, mily szép, ha látta volna
Petőfi őt, ily bájjal andalogva,

Tán legszebb versét írta volna itt!
Fiúk, igyunk! Idézzünk Valakit!

Ennek előképe egy évvel korábbi:

Július 31.

Petőfi meghalt, könnyű néki,
Mivel Petőfi halhatatlan,
Én élek, és a szívem ég,
Öreg szívem, mint régi katlan,
Mert Rózsika oly szép, oly édes
És fiatal. Petőfi meghalt,
De szívem ég, és lelkem él,
S vágyam, szerelmem, mint Petőfi,
Oly halhatatlan, olthatatlan.

Noha irodalmi értéke csekély, érdekességként idézzük ehelyütt Móra népies hangvételű elégiáját, A koltói cigánylányt. 1923-as keltezése nem hagy kétséget afelől, hogy ugyancsak a Petőfi-centenárium adott alkalmat a megírására. (A máig vitatott hitelességű alaptörténetet Jókai terjesztette el: 1876-ban maga is balladába foglalta Az utolsó eszménykép cím alatt, és az Úti táskámból lapjain a cigánylánnyal való állítólagos találkozásáról is hírt ad.)

Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén –
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?
Mig ők himnuszt zengnek az
Örökkévalóról,
Én e halk dalt cirpelem
Pila Anikóról.

Nem volt hattyú, hófehér,
Sem királyi kócsag,
A szerelem bújdosó
Gerlicéje volt csak.
Nyárest volt, hogy megpihent
A Petőfi vállán,
Piros rózsát kacagó
Fekete cigánylány.

Erdőd felül feketült
Haragos napszállat…
“Fellegeknél feketébb
Szivemen a bánat!
Várkisasszony habkeze
Teritette rája,
Gyere ide, kacagd szét,
Puszták rózsaszála!”

Puszták rózsaszála volt:
Nyomtalan lepergő.
Erdők gerlicéje volt:
Elhivta az erdő.
Felcikázó fénybogár:
Belehunyt az éjbe.
Rőzse lobbant hegytetőn:
Hamva szállt a szélbe.

Soha mirtuszt nem viselt,
Se az özvegy fátylát:
De soha nem feledé
Vadgerlice-gyászát.
Ő a költő porait
Legtovább kereste –
Míg le nem szállt rája is
Az örök napeste.

Sirja halmát valahol
Vadszegfű benőtte,
Porló szive megeredt,
Rózsa lett belőle.
Hazajáró csalogány
Sokat sirt e síron –
Selyemkendőül reá
Én e dalt borítom.[24]

József Attila makói gimnazistaként volt tanúja a Petőfi-centenárium alkalmával fellángolt politikai és irodalmi vitáknak. Szabolcsi Miklós részletezően kimutatja[25], miként szivárogtak be példaképeinek – mindenekelőtt Juhász Gyulának – gondolatai a maga Petőfi-versébe:

Petőfi tüze

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi – az Eszme: hol van?

* * *

Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.

Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.

És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! – így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik.

Egyik legtalányosabb, szürrealitást realizmusba oltó, a költészet küldetését megfogalmazó versében félreérthetetlenül idézi Petőfi gondolatát:

(Szállj költemény…)

Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény, –
van idő, csipjük csak fülön.

Nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét – lesz majd kegyelem.
Forrást kutat, nem vért itat
a szabadság s a szerelem.

Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szivükbe – nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.

A költeménynek külön hangsúlyt kölcsönöz, hogy a költő életének utolsó esztendejében, 1937. márciusában íródott, a Születésnapomra közvetlen szomszédságában!

Megjelent a folyóirat 2023. júniusi számában 

Jegyzetek

[1] A makói József Attila Múzeumban 2023. május 12-én elhangzott előadás eredeti, teljes változata

[2] Az el nem hagyott zászló. In: Borsszem Jankó 1922. december 24. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi 1981. 783.

[3] A kis Petőfi Szegeden. In: Magyarság 1923. november 18. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi 1981. 814.

[4] Szögedi embör – váradi ember. In: Szeged és Vidéke 1913. január 27. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi 1981. 584. o.

[5] Móra Ferenc ezeregy élete. In: Literatúra 1927. november In: JUHÁSZ Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi 1981. 973. o.

[6] Az édesapám vétke In: Móra Ferenc: A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, Szépirodalmi 1979. 89. sköv.

[7] „Hiszek az emberben”. In: Szegedi Napló 1918. december 25. In: MÓRA Ferenc: Memento. Szépirodalmi 1967, 303.

[8] Sírkő-szobor. n: Magyar Hírlap 1927. november 6. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 584. o.

[9] Az élőfa ünnepe. In: Délmagyarország 1926. április 20. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967.  506. o.

[10] Ünnepnapon. In: Délmagyarország 1926. március 16. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 497. o.

[11] Személyes kérdésben. In: Magyar Hírlap 1928. december 16 In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 612. o.

[12] A könyvek és én. In: Hétfői Rendkívüli Újság 1922. december 11. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1981. 779. sköv.

[13] Juhász Gyula: Poétikai tanításom kis tükre. A szakolcai kir. kat. főgimnázium értesítője In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1981. 570. o.

[14] Uo. 574. sköv.

[15] Előszó József Attila Szépség koldusa című kötetéhez. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1981. 782. o (Az eredeti kiadás nyomdahibájának szerkesztői javításával.)

[16] Perelj, Uram, perlőimmel. In: Délmagyarország 1925. szeptember 1. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1981. 880. o.

[17] A magyar ifjúság. In: Délmagyarország 1927. február 27. In: Juhász Gyula Válogatott Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1981. 943. sköv.

[18] Petőfi második temetése. In: Szeged 1923. augusztus 1. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 365. o.

[19] Petőfi napján. In: Szegedi Napló 1906. július 31. In: MÓRA Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi 1967. 27. o.

[20] A halhatatlan forradalom. n: Délmagyarország 1919. március 16 In: MÓRA Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 320. o.

[21] Nemzeti ünnep. In: Szegedi Napló 1919. október 5. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi, 1967. 327. o.

[22] Magyarok szent kardjai. In: Magyar Hírlap 1927. február 12. In: Móra Ferenc: Memento. Budapest, Szépirodalmi 1967. 519. o.

[23] Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz

[24] Móra Ferenc: Georgikon, Könnyes könyv. Budapest, Szépirodalmi 1989, 188. o.

[25] vö. Szabolcsi Miklós: József Attila. Budapest, Kossuth, 2005 I. 264. o. sköv. Petőfi további stiláris hatására a József Attila-életműben itt nincs mód kitérni, ld. hivatkozott mű.