Hegedűs Réka: „Várakozáson felüli volt mindaz, amit Szeged tartogatott a számomra”

Beszélgetés Kiss Adél grafikussal

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki egy ismeretlen világban született meg. Útra indult a képzelet birodalmában, barátai lettek, szomorkodott és örült, nevetett és sírt, beteg lett majd egészséges, megvigasztalt és reményt adott. Covidellának hívták, aki most Szegedre érkezett. S ez már egy sokkal vidámabb történet. A közösségi oldalon nagy sikerrel futó rajz-sorozat megalkotója, Kiss Adél a Szegedi Román Kulturális Egyesület szervezésében a nyárra elhozta Covidella Szegeden című kiállítását a Somogyi-könyvtárba, ahol hat, kifejezetten Szegedről készült alkotással örvendeztette meg a helyi közönséget. Kiss Adél grafikussal beszélgettem népszerű figurájáról, erről a hat különleges, ízig vérig szegedi rajzról és a városhoz kapcsolódó jövőbeli terveiről is.

 

– Kérlek mesélj kicsit magadról! Covidella mellett, hogyan telnek a munkás hétköznapjaid grafikusként?

– Gyulán születettem, a Nicolae Bălcescu Román Gimnázium és Általános Iskolába jártam, 18 éves koromig éltem a szülővárosomban, majd érettségi után Kolozsvárra felvételiztem, az “Ioan Andreescu Művészeti Akadémia” Design szakára. Hat évet töltöttem Kolozsvárott, majd egy évre visszaköltöztem Gyulára, 2000-től a fővárosban élek. Sokrétű a munkám, amelynek egy pici – de annál fontosabb szelete – a Covidella-rajzok. A grafikai munkák mellett olajfestményeket is készítek, minden kiállításra új képek is készülnek. Vannak egyedi megrendeléseim, amelyeket szintén nagyon szeretek: születésnapokra, nászajándéknak, de bármilyen alkalomra vállalok rajzokat felkérésre. Emellett reklámgrafikai munkákat is végzek: logó-, arculattervezés. Most egy igen sűrű időszak van mögöttem, amely még tartogat számomra új élményeket. Nemrégiben például egy csopaki művésztelepre kértek fel tanárnak egy rajzos előkészítő, felkészítő csoportba, amely egy újabb izgalmas kihívás. A munka átszövi az életemet, és ha határidő van, sokszor hétvégén és ünnepnapokon is dolgozom.

– Az egyedi megrendeléseidnél – gondolom – valamelyest behatárolt az alkotás. Ezt az alkotói folyamatot szereted jobban, vagy mikor teljesen szabadjára engedheted a fantáziádat?

– Izgalmasnak találom azt az alkotói folyamatot is, ahogyan egy egyedi megrendelés elkészül. Nem fotó alapján készítem ugyanis ezeket, hanem információkat gyűjtök be a témáról, az adott emberről, vagy társaságról, akikről készülnek a képek. Kicsit olyan vagyok, mint egy pszichológus, beszéltetem őket a kedvenc ételeikről, zenéikről, filmjeikről, a közös élményeikről. Felszívom, mint egy szivacs, amiket elmesélnek nekem és ezek mind-mind valamilyen formában megjelennek az alkotáson. Majd elkészül egy vagy két vázlat és a végleges verzióról egyeztetünk. Mire befejezem a rajzot kicsit úgy érzem, mintha ismerném az embert, a társaságot, akiket rajzolok, mintha én is a baráti kör része lennék, és ez különleges élmény. Egyéb munkáim esetében a legtöbbször szabadabb a témaválasztás, ám ilyenkor is az információgyűjtés az elsődleges. Sokat kutatok, olvasok az adott témához, ez kell ahhoz, hogy megérkezzen az ihlet.

– Covidella megszületését a koronavírus-járvány ihlette. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

– Elsősorban az a döbbenet, az a beláthatatlan állapot hozta létre őt, amelyet akkoriban valamennyien átéltünk. Az első rajz 2020. március 8-án, nőnapra készült el, amikor már egy pár napja éreztük, hogy valami van a levegőben, valami ismeretlen, amivel nem igen tudunk mit kezdeni. A rajzon egy férfi egy nőnek ad virágot, a fejükön pedig korona van. Persze nem volt egy tudatos döntés, hogy akkor én most végig fogom rajzolni a járvány időszakát, hiszen fogalmam sem volt meddig fog tartani, mi mindent hoz majd magával. A figura neve sem tőlem származik, hanem egy nagyon kedves gyulai tanáromtól, Ruzsa Irénke nénitől, aki a Facebook-oldalamon az egyik kép alá kommentelte: „Covidella”. Tény, hogy nagyon önjáróan működött, kialakult köré egy online közösség, akik a legnehezebb időszakokban is naponta várták, hogy új történet kerüljön fel. Ha kimaradt egy nap, hiányolták. Számomra – és úgy gondolom a közösség számára is – ez egy feldolgozási formája volt a koronavírus-járvány által okozta döbbenetnek. Mert végigvezette a szörnyűségeket, a nehézségeket, de közben igyekeztem humort is belecsempészni, anélkül sokkal nehezebb lett volna átvészelni.

– Valószínűleg azért is működött ennyire, mert az emberek a saját hétköznapjaikat, gondolataikat, megéléseiket látták visszaköszönni Covidella „kalandjain” keresztül.

– Én is ebben látom a titkát. Egy kényszerhelyzetbe kerültünk, amely felértékelte az online közösségek szerepét. S ha sok jót nem is hozott magával, de a kreatív energiákat felszabadította az emberekben.

– Említetted, hogy minden kiállításodra új képeket készítesz, különösen igaz ez a város-sorozataidra, amelyek hat-hat alkotásból állnak. Honnan gyűjtöd az információkat, a történeteket ezekhez az alkotásaidhoz?

– Általában két-négy hónapot rászánok, mielőtt belefogok egy sorozatba. Történeteket, históriákat olvasok az adott városról, filmeket nézek, zenéket hallgatok, híres emberek, költők, írók írásait olvasgatom, építészeti albumokat bújok. Mint egy kis patak, elindulok egy csapásvonalon, amely új és új témákat hoz, egyetlen információ még 20 érdekességet hozhat magával, ahol folytatni tudom az ihlet begyűjtését. Szegedről is készült egy sorozatom – azaz hat darab kép – de még legalább ugyanennyit el tudnék készíteni, hiszen bőven rejt még magában témát a város.

– Mesélj a hat szegedi alkotásról! Mely történetek ihlettek meg elsőként a várossal kapcsolatban?

– Például a szögedi papucs története. Gyerekkorom óta tudtam, hogy létezik, édesanyámnak – aki egyébként Szegeden végezte a felsőfokú tanulmányait – volt papucsa és mesélt is nekem róla. De az, hogy még utánaolvastam – hogy például miért kerültek rá a bojtok, vagy hogy honnan erednek a papucs készítésének hagyományai – sokat hozzátett az alkotási folyamathoz is. Nem jelenik meg túl sok minden ezen a képen, viszont ott a papucs Covidella lábán, a paprika, a népviselet és a sámli, amin áll, Szeged városának a nevével van díszítve több nyelven – latinul, szerbül, románul, görögül. Izgalmas volt, hogy máshogy hangzik valamennyi nyelven.

– Jól tudom, hogy a Somogyi-könyvtárnak adományoztad a papucsos képet?

– Igen, ők ezt a képet választották ki a hat közül és nagyon örülök, hogy méltó helyre került.

– Nem a mostani kiállítás volt az első együttműködésed a Somogyi-könyvtárral. Milyen projekt kapcsán ismerhetett meg a szegedi közönség?

– 2022 márciusában a Szegedi Román Kulturális Intézet felkérésére érkeztem a Somogyi-könyvtárba egy népi alkotóműhely keretében. Március elseje kiemelt ünnep Romániában, amelynek kapcsán elterjedt egy népszokás, hogy márciuskákat (románul: mărțișor) készítenek férfiak, nők, felnőttek, gyerekek. Ez a népi hagyományban egy tavaszváró ajándékozási gesztus, a fehér-piros szalaggal átkötött márciuska a szerencse, az öröm, a szeretet, a szerelem szimbóluma. Népszerű program volt, sokan eljöttek és én magam is nagyon jól éreztem magam, reméltem, hogy még visszatérhetek majd a könyvtárba.

– Milyen eseményeket, szegedikumokat örökít meg a Szeged-sorozatot többi öt darabja?

– Természetesen foglalkoztam a nagy szegedi árvízzel is, amely egy tragikus esemény, viszont az újjászületést is szimbolizálja, hiszen minél többet járom a várost, annál inkább rácsodálkozom, hogy bár Szeged egy régi város, mégsem ódon az épületek fala, az árvíz utáni újjáépítésnek köszönhetően nagyon egységes a szerkezete, a hangulata. Több, a vízhez, az árvízhez kapcsolódó irodalmi alkotást rárajzoltam a Tisza hullámaira, olyan embereknek a szavait idéztem, akik maguk is átélték az eseményeket, mint például Zubovits Fedor huszárkapitány vagy Jókai Mór. Egy másik képemen pedig Szent-Györgyi Albert szerepel. Úgy gondoltam, ha Szegednek van egy Nobel-díjas tudósa, akkor kötelességem megörökíteni. Ikonikus épületek is szerepelnek a rajzokon, mint a Reök-palota, amelynek szintén érdekes a története. Az építtetője, Reök Iván ugyanis Munkácsy Mihály unokatestvére volt, s mivel gyakran járt ki hozzá Párizsba, megismerkedett a szecessziós stílussal. Hazatérve, Magyar Edétől már azt kérte, hogy ebben a stílusban alkossa meg a palotát. S mivel Reök Iván vízügyi mérnök volt, megjelennek a vízi növények az épületen. De egyetemi épületek, az Új Zsinagóga és még a Lófara is meg lettek örökítve. Ahogyan szegedikumok is, mint a már említett szögedi papucs, a napsugaras házak, vagy éppen a téliszalámi, amiről korábban nem tudtam, hogy azért kapta ezt a nevet, mert a hűtőházak megjelenése előtt csak télen gyárthatták. Igyekszem olyan dolgokat megrajzolni az adott város történetéből, amelyek az egyetemes kultúra részei. Mert értéket képviseltek 50-100 évvel ezelőtt is és biztos vagyok benne, hogy értéket képviselnek majd 500 év múlva is.

– Mielőtt belefogtál ebbe a projektbe mennyire ismerted Szegedet? Tudsz-e valami egyedi hangulatot hozzákapcsolni, ami semmilyen más városhoz nem hasonlítható?

– Nem sokszor voltam előtte Szegeden, nem mondhatnám, hogy jól ismertem. Mostanra sem sikerült minden részletét bebarangolnom. Talán az alkotás szempontjából izgalmasabb is volt az olvasmányélményeim és nem a látott, jól ismert vonások alapján megragadni a szegedi hangulatokat, így a fantáziámra volt bízva, hogyan szűrődnek le bennem a történetek. De mostanra elmondhatom, hogy mint egy jól informált turista járom Szeged utcáit. Már említettem, hogy nagy hatással van rám, ahogyan egy tragikus természeti erő, az árvíz és az azutáni újjáépítés az épített környezetet alakította. Ilyen szabályos szerkezetű várost én még nem láttam. A másik, ami egyből feltűnik, az a nyitottság, a frissesség. Hogy egyetemváros révén rengeteg fiatal van itt, erős hagyományai vannak az oktatásnak, a kultúrának. Nagyon szívesen pillantanék be valamennyi szegedi évszakba, egészen biztos, hogy más a város hangulata nyáron, vagy mondjuk ősszel, amikor beindul az egyetemi félév.

– Szeretnél még új projekt kapcsán visszatérni Szegedre?

– Már eddig is várakozáson felüli volt mindaz, amit Szeged tartogatott a számomra, de borzasztóan szerencsés vagyok, mert mostanra biztossá vált, hogy nem ért itt még véget a szegedi történetem. Egyrészt továbbra is kapcsolatban állok a Somogyi-könyvtárral, valamint a szegedi Tourinform irodából Ács Szilviával, aki felhívta a figyelmemet egy újabb izgalmas nemzetközi projektre. Veszprém és Elefszína mellett ugyanis Temesvár a harmadik európai város, amely 2023-ban az Európa Kulturális Fővárosa címet viseli. Ennek kapcsán 4 ország, 4 városából kérnek fel 2-2 művészt, hogy Odessza, Szabadka, Temesvár és Szeged szecessziós épületeiről készítsenek alkotásokat. Minden művész ugyanazokat az épületeket rajzolja. Nem vagyok szegedi, így még nagyobb megtiszteltetés, hogy engem delegáltak ebbe a projektbe. Már gőzerővel rajzolom az épületeket, így gyakorta meg-megfordulok Szegeden újabban. Szeptemberben lesz a kiállítás megnyitója és a tervek szerint a későbbiekben mind a 4 ország, mind a 4 városába elhozzák majd az elkészült alkotásokat. Folyamatosan visz előre a lelkesedés, hogy mindig adódnak új projektek, új motivációk. Szerencsés vagyok és nagyon hálás.

– Várunk vissza Szegedre! Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2023. szeptemberi számában

A Covidella-rajzokat Kiss Adél jóváhagyásával közöltük. A fotók a Somogyi-könyvtár, Covidella Szegeden című kiállítás megnyitóján készültek.