Tóth István: A polgárság Szeged város életében

Szeged város polgárait már több szempontból kívánta vizsgálni a történettudomány. Elsőként Reizner János és Kovács János helytörténeti munkáikban szántak egy-egy részfejezetet a polgárságra. Őket követi időrendben Iványi Gábor, aki a jogtörténet felől közelített. Fodor János nemzetiségi szempontból folytatott vizsgálatot, míg legutóbb Habermann Gusztáv a Szeged-belvárosi Kaszinó tagjaira alapozta munkáját. Meg kell még említenünk még Bálint Sándor és Tápay-Szabó László munkáit is, melyek szintén alapmunkák. Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy milyen haszna van a téma további kutatására, hiszen úgy tűnhet, hogy már minden ismeretanyaggal rendelkezünk. Ám ez nem így van. Habermann adattárában szereplők többsége nem rendelkezett polgárjoggal, hiszen az egyleti tagsághoz nem volt kötelező, illetve a társaság működésének nagyobb része 1848 utánra tehető. Bálint Sándor főképp a polgári kultúrát elemzi, míg Iványi a jogi procedúrákat közli. A polgárjogot kapott emberekkel – mely jelenesetben a legfőbb vizsgálati alapom – Reizner, Kovács és Fodor foglalkozik először. Reizner és Kovács csak részleteket emelnek ki, arra hozva példát, hogy a kontinens mely tájairól érkeztek emberek a szegedi polgárjogért. Fodor már egy részletesnek, precíznek tűnő munkát készített a polgárság etnikai megoszlásáról, ám sajnos sok hiba és hiátus található benne. Munkám célja az, hogy a szegedi polgárság eddig nem ismert szemszögét mutassam be.

1759-1782

1719. május 21-én Szeged – hosszas procedúra után – ténylegesen is visszakapta szabad királyi városi jogállását. Az ezzel elnyert kiváltságok fontosnak bizonyultak a társadalmi és gazdasági fejlődésben, hiszen motiváló erőként szolgált az idetelepülőknek. Az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért nem 1719-től kezdve foglalkozom a polgárjogot szerzett emberekkel? Erre több magyarázat is van. Előbb a források adnak magyarázatot. Legfőbb forrásom a szegedi levéltárban található, ún. aranykönyv vagy polgárlajstrom, melyben a frissen felvett polgárokat írták össze. Nevével ellentétben nem egy könyv, hanem egy iratcsomó, melyben évenként vannak összeírva a felvett polgárok, hol táblázat formájában, hol jegyzékként. (1. és 2. kép) Ez 1759-től van folyamatosan vezetve. Erre az évszámra többen is hivatkoznak, ám ez nem teljesen igaz. 1740-1747 közötti időszakból is vannak adataink, ahol csak nevet, származást és vallást jegyeznek fel, a későbbiekhez képest igen szerény, egyszerű feljegyzések. Az első tanácsi jegyzőkönyv – melyet 1717 és 1723 között vezettek – még nem említ felvett polgárokat. Ellenben az 1720. évi országos összeírásban már találunk polgárokat, szám szerint 232 főt.[1] Ezen okokból választottam az 1759-es kiinduló dátumot, mivel látható, hogy a korábbi időszakban adminisztrációs nehézségek vannak. Az 1782-es évszám amiatt került választásra, mivel így is egy hatalmas iratmennyiségről beszélünk, s jelenleg csak idáig sikerült feldolgoznom az anyagot. A lajstrom vezetésének kései kezdete magyarázható azzal, hogy a török uralom alóli felszabadulás után következő évtizedek igen áldatlanok voltak. Járványok, szárazság, éhínség, árvizek, tűzesetek, boszorkányperek, úgy vélem nem szorulnak további magyarázatra. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a polgárjog megszerzését Szeged város tanácsa szankcionálta. Természetes módon, mint a legtöbb szabad királyi városban, itt is több feltétele volt a polgárjog megszerzésének. Az egyik legfontosabb az volt, hogy az adott személy rendelkezzen saját ingatlannal. Ezen felül két tanácsbéli feladata volt megvizsgálni a személyét.[2] Ha jó erkölcsűnek találták, akkor a tanács elé állhatott, ahol az eskü letétele és a polgártaksa befizetése után megkapta polgárlevelét. Ez a polgárlevél személyigazolványként és útlevélként is szolgált, hiszen ezzel tudta egy adott személy bizonyítani kilétét, illetve milyen jogok vonatkoznak rá. Azután, hogy valaki polgárrá avattak bizonyos kötelezettségekkel járt – például polgárőrség – melyeket most nem kívánok taglalni, Reizner és Kovács munkáinak vonatkozó részei kiválóan bemutatják. A polgártaksa mértéke is folyamatosan változott. Eleinte, akik már a privilégium elnyerése előtt a városban éltek és a közteherviselésből kivették a részüket, azok mentesültek a pénzfizetés alól. Akik a kiváltságok elnyerésekor Szegeden laktak azok 8 forintot fizettek, akik pedig később jöttek, ők 24 forintot tettek le a polgárjogért. A város kiváló bevételi forrást látott a taksákban. 1729-ben a 24 forintos taksát 50 forintra emelték, ami nagyon magas összegnek bizonyult, így visszatértek a korábbi díjszabásra, ám a tehetősebb polgárjelöltekkel néha még az 50 forintot fizettetik ki, például a makedón kereskedőkkel, mint Liota Demeterrel. 1775-ben már 6 forint lesz a taksa, illetve Iványi évszámával ellentétben nem 1779-ben, hanem már 1777-ben csökken a díj 4-6-8 forintokra, melyekből 4-et a szegediek, 6-ot azok, akik a Habsburg birodalom más részéről vagy a Német-római Császárságból érkeztek, 8-at pedig azok, akik ezen vidékeken kívülről jöttek. Érdekes, hogy vannak olyan esetek, ahol a szegediek is 6 forintot fizetnek.[3] Felekezeti feltételeknek is meg kellett felelni. 1747-ben a magistratus úgy döntött, hogy csak a római katolikus vallást gyakorlók folyamodhattak polgárjogért és vehetnek részt a belső tanácsban, görög rítusúak nem. Ez főleg a szerb lakosságot érintette, de mellettük a helyi német és horvát lakosokat is ki kívánták szorítani a város vezetéséből, kiknek azt mondták, a polgáresküt és a kérvényt csak magyar nyelven lehet letenni, benyújtani. Ezt az intézkedést nem másért hozták, mivel az akkori városvezetés kényesen ügyelt arra, hogy csak a magyar ajkúak irányítsák a várost, a magyar tudat domináljon, illetve nem is beszélték nagyon egy nemzetiség nyelvét sem. Természetesen hozzátették, hogy akik eddig benne voltak a vezetésben ki már nem tétetnek, viszont a továbbiakban majd a külső tanácsban kapnak szerepet a nemzetiségek. Természetesen az érintettek nemtetszésüket fejezték ki – főleg a szerbek – és 1748 májusában folyamodványt adtak be a kancelláriához az őket ért megkülönböztetés miatt. A kancellária erre való válaszként egy végzést intéz Szeged város tanácsa felé, hogy a nem török alattvaló, keresztény folyamodók felvehetők a polgári rendbe. A tanácsnak el kellett fogadni ezt a döntést, viszont fenntartották, hogy csak magyar nyelven lehet letenni az esküt.[4] Ez érdekes ténynek számít, hiszen az első tanácsi jegyzőkönyv arról is ismert, hogy annak végén esküszövegeket is feljegyeztek, s a polgáreskü szövege nem másképp, mint délszláv nyelven is fel van jegyezve, mely magyar nyelvre fordítva a következőképpen hangzik:

Én, N.N. esküszöm az Isten nevére, a Szentháromságra, a kegyes Szűz Máriára és minden szentekre, hogy ettől a pillanattól, amelyben e Nemes Szabad Királyi Város polgárává fogadtak, és mindenekelőtt a megválasztott, megkoronázott Ő Királyi Felségéhez mindig hű leszek, e Nemes Város törvényei ellen nem vétek, nemkülönben elöljárómmal alázatos és szófogadó kívánok lenni. Isten engem úgy segéljen.[5]

Így már csak a szerbek és horvátok megkülönböztetése érthetetlen, hisz láthatjuk, meg volt hozzá a formula, hogy polgárrá avassák őket, igaz más kérdés az, hogy mit kívánt a tanács akarata. Az első jegyzőkönyvben és a polgárlajstromban szintén megtalálható eskü magyar formulája, mely a következőképpen szól:  

Én N. N. esküszöm Attya, Fiú és Szent Lélek Istenre, tellyes Szent Háromságra, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szentéire, hogy ezen időtül fogvást, mellyben N(emes) Szabad Királyi Szeged várossa Polgárságába be vittettem, legh elsőbbenis választott Koronás Fölséges Királlyomnak és Nemes hazának mindenkoron hiv leszek és úgy nemes haza, mint pedigh ezen Királlyi Peculiumnak Privilegiumi és szabadsághi ellen nem tusakodom, nem külömben úgy egyházi, mint világhi előjáróimnak törvény és igasságh szerént engedelmes leszek. Isten enghem úgy segélyen.[6] (3. kép)

A jegyzőkönyvben és az aranykönyvben leírt esküszöveg között egy különbség van. A jegyzőkönyvi változatban az Isten engem úgy segéljen szövegrész előtti mondatot kiegészítik a következőképp: „s. e’ mellet tisztességes ruházat viselésben is magamat külömböztetem.” Ezt oldalra, függőlegesen a margóra jegyezték fel, mely nagy valószínűséggel egy utólagos kiegészítés.[7] A polgáreskünek volt német nyelvű verziója is, mely továbbra is érthetetlenné teszi a tanács magyar nyelven való esketési szabályát, hiszen a németajkúakra is volt szánva egy formula, mely eredeti nyelven a következőképpen néz ki:

Ich N. N. schwere und lobe Gott dem Allmächtigen, der allerheiligsten 3faltigkeith Gott dem Vatter, Gott dem Sohn, und Gott dem Heiligen Geist, (unser lieben Mutter  Gottes Mariae, und allen Gottes heyligen) dass kunfftig  hin, und vor diesen Zeit, wo ich vor ein Amt glied oder mitbürger der Königlichen freystatt Szegedin bin eingenohmen worden zum ersten meinem allerhöchsten erwehlten König, und dem Löblichen Königreich, allezeit getrey verbleilben werde, und nicht allein die Landt Rechten, sondern auch dieser Statt Privilegien und freyheiten beschützen, und darwider das geringste nichts vornehmen, meinen Vorgesetzten geistlichen und weltlichen Obrigkeit den gebührenden gehorsam erweisen werde; So helffe mir Gott, (unser liebe frau, und alle  Gottes, heyligen)[8]

Fordításában majdnem megegyezik a már említett magyar nyelvű változattal. A zárójelbe tett részek viszont különbséget jelentenek, melyek végül kihúzásra kerültek a szövegből. Az első zárójeles résznél az élő Anyánk, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szentjére rész került törlésre. A minden szent rész érthető, hiszen ezt már említik ezelőtt így szóismétlés lenne, ám a Szűz Mária résznek kikerülését nehezen lehet magyarázni. Feltételezésem szerint ezzel is különbséget kívántak tenni magyarok és más nemzetiségűek között, mivel Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya. De ezt cáfolható azzal, hogy a délszláv nyelven írt esküformában szintén megtalálható Szűz Mária, így e résznek kikerülése a német nyelvű változatból jelenleg nem áll módomban megmagyarázni. A második zárójeles törölt rész – mely a szöveg vége is – jelentésében megegyezik az előbbiekben leírtakkal, azzal a különbséggel, hogy itt Szűz Máriára úgy utalnak, mint a „mi élő asszonyunk”-ra.

Még érdemes megemlíteni azt, hogy a zsidók és a cigányok a polgárság közé nem véthettek be, viszont városi lakosok lehettek, rájuk szintén egy külön esküvonatkozott.

1759 és 1782 között 722 főt vettek fel Szeged szabad királyi város polgárai közé. Érdekes figyelni azokat a számokat, melyeket Reizner, Kovács és Iványi közöl. Ők főleg 1760 és 1764 közötti számokat közlik az aktuális időszakból, majd legközelebb már 1785-ből hoznak példákat és a XIX. század elejéről.[9] Az okát nem tudni, talán minden korszakból kívánnak adatokat hozni. Pedig igen jó számadatokat láthatunk a kimaradt időszakban is. Iványi úgy írja, hogy nem nagy a szegedi polgárság száma, ami csak a század végén, a következő század elején emelkedik. Ha csak azt az időszakot nézzük, amelyre hivatkoznak, az ténylegesen azt mutatja, hogy nem sok ember folyamodott polgárjogért, 8-16 ember, évenként. Viszont ezek a számok 1775-től emelkednek, melyet a táblázat is jól mutat.

Polgárjogot nyert személyek száma Szegeden 1759-1782 között a polgárlajstromok alapján.
(1767-ből nincs adat)

Év

1759 15
1760 12
1761 9
1762 11
1763 11
1764 16
1765 8
1766 8
1768 7
1769 11
1770 10
1771 8
1772 12
1773 16
1774 10
1775 21
1776 142
1777 27
1778 11
1779 59
1780 60
1781 37
1782 201

Észrevehetjük, hogy 1759 és 1774 között átlagosan évente 10 ember folyamodott a tanácshoz polgárjogért, majd az első nagyobb ugrás 1775, de az 1776. évi 142 fős felvétel is igen komoly előre lépésnek számít. Láthatjuk, hogy ezután csak az 1778. évi mondható gyengébbnek, míg a többi, az 1759-1774 közötti időszakhoz képest is kiemelkedő, nem is beszélve az 1782-es 201 főről, melyből 38 embert október 30-án vettek fel.  Jogosan merül fel a kérdés, minek tudható be ez a hatalmas növekedés 1776-tól? A polgárlajstromokat megvizsgálva elmondható, hogy ekkor kezdik felvenni a szegedieket is a polgárok közé. Fontos tudni, hogy a következő adatokat jegyezték fel ezekben az iratokban: név-foglalkozás-származási hely-felvétel időpontja-vallás-eskü módja-pénzdíj összege. 1759 és 1775 között 5 fő kapott polgárjogot, akiknek származási helye Szeged volt. 1776-tól kezdve már a szegediek dominálnak a felvételek listájában. Úgy gondolom hiába írták eddig a szakirodalmak, hogy igen kevés a polgárfelvételek száma, szerintem jól mutatja a táblázat is, hogy 722 fő nem számít kevésnek. Felekezeti tekintetben a katolikusok vannak abszolút többségben, 676 fővel, míg a görög rítusúak csak 46 fővel vannak jelen. (4. kép) Területi eloszlásból azt vehetjük ki, hogy a legtöbben Szegedről szereztek polgárságot, szám szerint 429 fő. Ez a szám – 5 fő kivételével – az 1776-1782 közötti időszakban, 6 év alatt gyűlt össze. A mai Magyarország területéről 90 fő, a mai Ausztria területéről 27 fő, Cseh- és Morvaországból 25 fő, Erdélyből 4 fő, Felső-Magyarországról – mai Szlovákia területéről 45 fő érkezett és kapott polgárjogot.[10] Vannak települések, melyek problémát okoznak az azonosításban. Talán a két legfontosabb Meanville kérdése, a másik pedig Kosan. Az első település Franciaországhoz kapcsolják, míg Kosant Macedóniához. Úgy gondolom, hogy sem a források, sem Reizner nem téved benne, hisz ő is a forrásból veszi tudását. Viszont a gondot az okozza, hogy napjainkban nem tudjuk, hol feküdtek ezek a települések, sajnos egyelőre nincs adat arról sem, hogy esetleg mely mai településekbe olvadhattak bele.

Voltak olyanok, akik nagy valószínűséggel hívták rokonaikat is. Erre igen jó példa a Kraiczenperger/ Kraiczperger szitás család, akik a morvaországi Znojmo városából érkeztek Szegedre. Először 1766-ban Károly érkezett a városba, majd 1772-ben Márk András és Engelbert. Itt biztosan feltételezhetjük azt, hogy Károly értesítette rokonait, hogy megtérülő lehet nekik is Szegedre helyezni székhelyüket. Azt nem tudni, hogy milyen rokoni kapcsolatban álltak egymással, illetve a letelepedésük után egy üzleten belül dolgoztak, vagy mindenkinek megvolt a sajátja.[11]

Foglalkozások tekintetében nagyon sok különböző mesterségű személy érkezett, melyek felsorolása majdnem egy egész tanulmányt tenne ki, így a legnagyobb számban érkezőket sorolom fel. Vargából 10 fő, mészárosból 14 fő, takácsból 34 fő, szűcsből 38 fő, kereskedőből 58 fő, csizmadiából 60 fő, míg hospesből 258 fő jutott polgárjoghoz.[12] Fölkeltheti a figyelmet a hospes kifejezés. Az újkorban már a privilégiumokban csak, mint formula használják, hiszen a középkorhoz képest ez a jogállás kikopott.[13] Magának a szónak a jelentése idegen, vendég, jövevény. Ekkor már nem használják e szavakat, hiszen a vendégek nem részesülnek polgárjogban. Többen másképp értelmezik, például Fodor János munkájában gazdaként. Hozzá kell tenni, hogy az aranykönyvben csak szegedi személyeknél használják ezt a címet, illetve tipikus magyar nevekkel rendelkező embereknél. Véleményem szerint olyan embereket titulálnak ezzel a szóval, akik birtokosok, tulajdonosok, hiszen ahogyan említettem, fontos feltétele volt a polgárság megszerzéséhez a saját ingatlan, birtok tulajdonlása. Említés szintjén érdekes lehet, hogy mind a 3 halász, aki polgárjogot nyert ezen időszak alatt, azok szegediek voltak. Szintén érdekes lehet, hogy a fazekasok közül is 3 fő jutott polgárjoghoz.[14]

Mint említettem, Fodor János egy igen nagy, átfogó munkát kívánt csinálni, mely dicsérendő. Az 1947-ben készített doktori munkájában a szegedi polgárság nemzetiségi megoszlását vizsgálja 1686 és 1848 között, melyhez fő forrásaként a szegedi levéltár tanácsi jegyzőkönyveit és a szegedi plébániák anyakönyveit használta. A felsorolásában a nevek mellett a szakmát és a származás helyét is megemlíti. Sajnos nem tudhatjuk, hogy miként döntötte el a különböző etnikumhoz való sorolást. Több problémát is ejt, melyekből csak néhányat kívánok kiemelni. A horvát lakosság számát igen kevésre becsülte, ám Heka László szegedi dalmátokról szóló munkájában ezt a hibát már javította. Talán mondhatjuk, hogy Fodor a német és magyar nevek értelmezéséhez jól értett, ám a többihez sajnos kevésbé. Talán így okozhatott problémát számára a dalmát népelem elkülönítése a szerbektől, vagy a szlovákot a csehtől. Példaként hoznám Majercsek/Majercsik György példáját, aki csizmadia volt, a Trencsén megyei Zvegyelikről érkezett és 1761-ben szerzett polgárjogot. Őt Fodor besorolja mind a szlovák, mind a cseh csoportba, miközben az előbbihez sorolandó. Sok helyen magyarítani kíván, mely nem tesz jót a szavak értelmezésének. Chlupis/Chlupisz János, varga a Nyitra megyei Csinováról 1771-ben kapott polgári jogokat Szegeden. Nevét Fodor Klupicsként közli. Talán annyit elismerhetünk Fodornak, hogy legalább szláv névváltozatott próbált adni neki, ám sajnos ez nem tesz jót a későbbi elemzéseknek. A chlupis, hlupec szavak szlovákul bolondot jelölnek, vagy olyan személyt, akinek olyan torzonborz haja van, mint egy bolondnak. Így könnyebben sorolható a szlovákok közé. Megemlíteném Szluha István példáját is. Őt Fodor a magyarok közé sorolja. 1760-ban lett Szeged város polgára mészárosként, aki a Nyitra megyei Verbőről érkezett. Neve nagyon ismerős lehet, hiszen Szluha Ágoston szépapja, aki országgyűlési kiskövete és városi tanácsnoka is volt Szegednek. Családnevük a szluha – szlovák helyesírással: sluha – szolgát jelent.[15] Mint ennél az esetnél, Fodor művében több helyen is csak a névetimológiára tudunk hagyatkozni – ha nemzetiségek szerinti tagolást választjuk –, mely nem minden esetben helyes. Hiába kíván a kutató igazságot tenni, hogy Fodor mely esetekben járt el helyesen vagy nem, hiszen ezek már-már csak feltevések. Nagyon jól tudjuk, hogy a XVIII. század végétől kezdve – mely már főleg a XIX. századra jellemző – az identitást nem a név vagy a vér határozza meg, hanem a tudat. Keveset tudunk az ekkor élt emberekről. Nem tudjuk, vagy csak igen nehezen behatárolható, hogy identitásuk tekintetében csak eggyel rendelkeznek vagy kettőssel. A névetimológia arra mutathat rá, hogy valaha milyen nemzetséghez tartozhatott, hiszen elképzelhető, hogy a történelem viharos szelein keresztül nemzetiségi tudata változott, eredetét csak nevében őrzi.

Igaz, nem sorolom fel mind a 722 polgárt, ám így is van pár fő, kiknek nevét érdemesnek tartom megemlíteni, hiszen családjuk nagy hatással lesz a város életére. Itt most Szluha Istvánt nem kívánom megemlíteni, ámbár ő is ehhez a csoporthoz tartozik. Elsőként Felmayer/Feldmayer Károly, mészáros nevét kell megemlíteni, aki 1759-ben költözött Bécsből Szegedre és lett a város polgára. Fontos számunkra, hiszen e családból származik az összes többi Felmayer/Feldmayer a városban, akik szűrszabók, kékfestők és fűszerkereskedők voltak. 1764-ben nyert polgárjogot Vedrics György szűrszabó, a horvátországi Globócról. Tán ebben a névalakban nem ismert, és az sem mikor változtatta át, ám e család Szegeden Vedresként ismert. Vedrics György fia nem más, mint Vedres István. (5. kép) 1765-ben született Szegeden, – édesapja letelepedése után egy évvel – aki Szeged város földmérője, mérnöke, az eredeti városháza tervezője, aki 1809-ben József nádor látogatáskor jelen volt, aki a rókusi templom terveit elkészíti, akinek a nevéhez köthető a Vedresház városunkban, és akit 1826-ban emelnek nemesi rangra.  1771-ben költözött Szegedre, s lett polgára Pozsonyi Ignác, aki a Nyitra megyei Mocsonokról jött városunkba. Neve onnan lehet ismerős számunkra, hogy nevét mai is utca viseli, ami a szegedi I. közkórház mellett van. Talán ez nem is véletlen, hiszen Pozsonyi Ignác volt az a személy, aki az első szegedi állandó ispotály ügyét és a rókusi plébánia megépítését támogatta saját pénzen, illetve nevét viselő alapítvány révén. Érdekesség, hogy ez a kórház a mai 1. sz. városi közkórház, melynek épületét nem más tervezte, mint Vedres István. Az aranykönyvben az alábbiak szerint szerepel a neve: Ignatius Posoni alias Springer. Jól látható tehát, hogy a Pozsonyi az ő felvett neve. Valószínűsíthető, hogy ezt a nevet itt, Szegeden, vagy városunkba való költözés előtt vette fel. Pozsonyi Ignác életrajza eddig ismeretlen, nem dolgozta fel senki, mely érthetetlen olyan emberről, kiről utcát neveztek el Szegeden. Ezen hiátust a következő években pótolni kívánom. Számunkra, múzeumi dolgozóknak, illetve azok számára, kiknek fontos Szeged története, Reizner András személye kiemelkedő. 1776-ban nyerte el a polgárjogot Szegeden, és ekkor is jött le a Sopron megyei Rusztról, mint bognármester. Ő nem más, mint a híres szegedi történetírónk, múzeum- és könyvtárigazgatónk – aki szintén foglalkozott a polgárjogot szerzett emberekkel – Reizner János nagyapja.

Összegezve kijelenthetjük, hogy Szeged város polgársága sokrétű volt. Kiválóan látható, hogy nem csak a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság területéről érkeztek emberek, hanem a balkáni és a nyugat-európai régióból is. Elmondható az is, hogy a hospeseket leszámítva, az idevándorlók abszolút többsége mesterember volt. Úgy gondolom, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődéshez minden adott volt. Természetesen ezek a mesterek nem csak azért érkeztek, mert polgárok lehettek, hanem egy újból visszafoglalt, kissé néptelenebb, szakmailag elmaradottabb területen van lehetőségük haszonra szert tenni, esetleg terjeszkedni üzletükkel. Ez persze a térségnek is jó, hiszen a szakmák aktuális trendjeit és technikát elhozták, el lehetett tanulni, másrészt többségük letelepedett és a népesedési problémák is megoldódtak. Fontos megemlíteni, hogy jelenleg csak azokról beszélünk, akik polgárjogot szereztek, mely a város lakosságának csak egy töredéke. Véleményem szerint sikerült bemutatni azt, hogy a szegedi polgárságról hiába születtek már munkák, ám azok csak szemelvényeket tudtak mutatni, így igenis fontos a további kutatásuk.

Vizsgált időszakunkban 1540 főt vettek fel a Város polgárai közé. Sajnálatos módon az 1794. és az 1795. évekből nincsenek adataink, eddig nem kerültek elő ezen esztendők összeírásai. Ám az kimondható így is, hogy az előző, 1759. és 1782. közötti évekhez képest nem csak összeségében növekedett ez az adat, de átlagában is. Míg akkor, a 24 esztendő folyamán 722 főt fogadtak a polgárok közé, ami évenkénti átlagban 30 főt jelent, addig az 1783. és 1813. közötti 31 esztendőben átlagosan évi 49,5 fő részére adott a város kiváltságos jogokat. Számuk évenként a következőképpen alakult:[16]

Polgárjogot nyert személyek száma Szegeden 1759-1782 között, a polgárlajstromok alapján

(1794 és 1795-ből nincs adat)

Év
1783 70
1784 49
1785 39
1786 3
1787 2
1788 4
1789 18
1790 83
1791 72
1792 46
1793 12
1796 augusztus – 1798 április 71
1798 május – 1802 április 251
1802 május – 1804 június 99
1805 114
1806 97
1807 48
1808 130
1809 141
1810 – 1811 augusztus 103
1812 47
1813 41

Érdekesség, hogy Reizner János úgy írja, II. József uralkodásának (1780-1790) korában csak évenként egy-két polgárosítás történik, sőt, 1788-ban senki nem folyamodik polgárjogért[17], ám amint azt a fenti táblázat is kiválóan mutatja, Reizner ebben tévedett – jóllehet az 1786-os, 1787-es és 1788-as évek gyengébbnek mutatkoznak a többi évhez képest. Tény és való, hogy 1790. után ismét nagyobb számban vétetnek fel személyek a szegedi polgárok közé, ám úgy gondolom, hogy az 1780-1790 közötti 566 fő sem számít elenyésző mennyiségnek.[18] Ha még igazságosabbak akarunk lenni, és az 1780. és az 1790. éveket nem számoljuk, hiszen ezen években fél évet sem uralkodott II. József, akkor is az uralkodása alatt polgárjogot nyert szegediek száma 423 fő, amely igen tisztességesnek mondható.

1. A polgárlajstrom összeírásos változata. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár, szegedi levéltár.

Foglalkozások tekintetében elmondható ugyanaz, mint az előző tanulmányban, vagyis, hogy a hospesek (gazdák), csizmadiák, kereskedők számban dominálnak: 585 gazda, 177 csizmadia és 109 kereskedő található a listákban, ami azt jelenti, hogy ez a három foglalkozást űzte az időszakban felvett polgároknak több, mint a fele. Ugyanakkor ezen a ponton szükséges megjegyeznem, hogy jelen esetben a kereskedők kifejezés alatt nem teszek különbséget a mercator (nagykereskedő), questor (kereskedő) és propola (szatócs) között, melyek kivételesen, gyűjtőfogalomként együtt szerepelnek.

Fő forrásom, a polgárlajstrom kapcsán észrevehetünk pár érdekes eltérést. Míg az 1759. és 1782. közötti évek összeírásainak lefőbb különbsége az volt, hogy vagy folyóírással, vagy táblázatszerűen, de pontosan készültek, addig a vizsgált időszakban adathiányokkal is szembesülnünk kell. Az 1786-1789 között felvett polgárok foglalkozásáról hiátusaink vannak, hiszen igen elenyészően vezették fel az adatokat. 1811-től kezdve már követték azt is, hogy a Szeged város választott polgárai közé újonnan felvétetett személy apja szintén rendelkezik-e, rendelkezett-e polgárjoggal, s ami talán a legfontosabb, és a későbbi időszak vizsgálatára is kihatással lesz, az a származási hely megjelölése. 1793-ig azt tartották fontosnak, s ebben a szellemben vezették a listákat, hogy ki mely helyről települt be Szegedre, ám 1796-tól ez megváltozik, hiszen ekkortól már nem az új polgárok előző tartózkodási helyére (ex Possessio), hanem származásukra (Natio) voltak kíváncsiak. Természetesen ez a vizsgálódásomat is két részre tagolja.

Az 1783. és 1793. közötti 11 évben 398 személy kapott polgárjogot, akiknek a származási helyét nem, azonban a Szegedre költözésüket közvetlenül megelőző tartózkodási helyüket ismerjük. Grafikonomon régiók és államok szerint igyekeztem beosztani a felvett polgárokat.

A polgárlajstrom táblázatos változata. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád- Csanád Vármegyei Levéltár, szegedi levéltár.

Észrevehető, hogy a döntő többség az alföldi nagytájról származott, közülük 265-en eredetileg is szegediek voltak. Számottevő számban, jelesül húszan érkeztek Felső-Magyarországról (a mai Szlovákia területéről), ezen belül Pozsony megyéből öten, Nyitra megyéből hatan jöttek. Ugyanígy említésre méltó az észak-dunántúli régió, ahonnan 17 fő érkezett, akik közül 8 személy Zala megyéből.[19] Ha a származásokat nézzük 1796-tól 1813-ig, észrevehetjük, hogy a magyarok abszolút többségben vannak a többi nációhoz képest. Jelentősebb arányúnak mondható még a német és a délszláv.

A polgárlajstromban található esküszöveg. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár, szegedi levéltár.

Ezen adatsor is csalóka lehet, hiszen feltételezhető, hogy (ha a névetimológiát vesszük figyelembe) a magyarnak nevezett személyek között más nemzetiségűek is megbújhattak, ám több, mint valószínű, hogy származási helyük a Magyar Királyság területe volt, így lehet az, hogy a ’Natio’ mezőbe a ’Hungarus’ kifejezést írták.

Az olvasó biztosan észreveszi, hogy nem a szerb vagy a horvát kifejezés szerepel a diagrammon, hanem a délszláv. Ennek oka igen egyszerű, hiszen a lajstrom vegyesen írja az ’Illyr’, ’Croat’, ’Ratien’, ’Dalmat’ kifejezéseket, így egyelőre származásuk pontos megállapítása még várat magára – ám Heka László műve ebben a segítségemre lesz.

A felekezeti kérdést is érintenünk kell.

Grafikon a betelepült polgárok felekezeti megoszlásáról 1759–1782 (fő és %-os arányban), készítette: Tóth István.

Úgy vélem, senkit sem ér váratlanul az a tény, hogy a katolikusok abszolút többségben vannak, akiket az ortodoxok követnek. Ami mégis említésre méltó, az a református és evangélikus hitű személyek felvétele a polgárok sorába, ami azt mutatja, hogy ebben a korszakban kezdődött meg a bebocsájtásuk a választott polgárság körébe. Az első ilyen ember Schreiner Mihály, német vaskereskedő volt, aki 1805-ben kapott polgárjogot.

A polgártaksa-fizetésben is találhatunk újdonságokat.[20] A 4-6-8 forintos skála ismételten változott, ám most kibővült, és visszahozták a 25 forintos fizetési tételt is. Egyelőre pontos adatom nincsen, milyen további elv alapján hoztak létre egy negyedik fizetési kategóriát, amit viszont észrevehetünk, hogy akadnak, akik mentesülnek a taksafizetés alól. Ezen személyek többsége részt vett az 1805. és 1809. évi nemesi felkelésekben, s mint insurgensek (felkelők) a napóleoni háborúk után mentesültek a díjfizetés alól. Vannak, akiknél a foglalkozásánál említik meg felkelői mivoltukat, másoknál pedig a taksa összegénél jegyzik meg, hogy mentesek a fizetés alól mint ex insurgens.[21]

A tárgyalt időszakban felvett polgárok közül szeretnék egy-két embert kiemelni. Ilyen például Vedres István, akit mindenképpen meg kell említenünk, hiszen őt előző cikkemben is említem, és Szeged életében fontos szerepet játszott. Édesapja, Vedrics György szűrszabó 1764-ben jön Szegedre és szerez polgárjogot. István – szegedi születésűként – mint földmérő lesz a város választott polgára 1792-ben, még mielőtt a város főépítészévé, főmérnökévé válna.

De nem csak őt érdemes megemlíteni, hiszen igen érdekes vonulatai is látszanak a szegedi polgárságnak. Auer Mihály parókakészítő például 1805-ben szerez polgárjogot – fodrászként hivatkoznak rá. Az ő leszármazottjai Auer János órásmester, illetve Auer Lajos fényképész is.

Az 1810-11. évben a polgárság körébe felvétetett Brauswetter János/József, akinek a foglalkozása szintén fodrász, ami talán még nem is lenne annyira érdekes, hiszen ekkora városban elfér több fodrász is, ám Brauswetter nőül vett egy Auer lányt, Annát (róla nem tudni, hogy Mihály lánya vagy unokája), s így került a két család rokoni kapcsolatba. Ezt pedig még mindig lehet fokozni, hiszen Brauswetter fia, János, aki eleinte rézműves volt, szintén az órás mesterségben szerez jártasságot és ismertséget. [22]

Úgy gondolom a szegedi polgárságról tanulmányom jelen, rövidebb részében is bebizonyítottam, hogy érdemes a vizsgálódásra, és a kutatás érdekes történetekkel is tud nekünk szolgálni.

Vastag Sándor: Vedres István. Móra Ferenc Múzeum, Képzőművészeti gyűjtemény, 65.1.1. (Napjainkban a Városháza épületében található)

1783-1813

Vizsgált időszakunkban 1540 főt vettek fel a Város polgárai közé. Sajnálatos módon az 1794. és az 1795. évekből nincsenek adataink, eddig nem kerültek elő ezen esztendők összeírásai. Ám az kimondható így is, hogy az előző, 1759. és 1782. közötti évekhez képest nem csak összeségében növekedett ez az adat, de átlagában is. Míg akkor, a 24 esztendő folyamán 722 főt fogadtak a polgárok közé, ami évenkénti átlagban 30 főt jelent, addig az 1783. és 1813. közötti 31 esztendőben átlagosan évi 49,5 fő részére adott a város kiváltságos jogokat. Számuk évenként a következőképpen alakult:[23]

Polgárjogot nyert személyek száma Szegeden 1759-1782 között, a polgárlajstromok alapján

(1794 és 1795-ből nincs adat)

Év
1783 70
1784 49
1785 39
1786 3
1787 2
1788 4
1789 18
1790 83
1791 72
1792 46
1793 12
1796 augusztus – 1798 április 71
1798 május – 1802 április 251
1802 május – 1804 június 99
1805 114
1806 97
1807 48
1808 130
1809 141
1810 – 1811 augusztus 103
1812 47
1813 41

Érdekesség, hogy Reizner János úgy írja, II. József uralkodásának (1780-1790) korában csak évenként egy-két polgárosítás történik, sőt, 1788-ban senki nem folyamodik polgárjogért[24], ám amint azt a fenti táblázat is kiválóan mutatja, Reizner ebben tévedett – jóllehet az 1786-os, 1787-es és 1788-as évek gyengébbnek mutatkoznak a többi évhez képest. Tény és való, hogy 1790. után ismét nagyobb számban vétetnek fel személyek a szegedi polgárok közé, ám úgy gondolom, hogy az 1780-1790 közötti 566 fő sem számít elenyésző mennyiségnek.[25] Ha még igazságosabbak akarunk lenni, és az 1780. és az 1790. éveket nem számoljuk, hiszen ezen években fél évet sem uralkodott II. József, akkor is az uralkodása alatt polgárjogot nyert szegediek száma 423 fő, amely igen tisztességesnek mondható.

Foglalkozások tekintetében elmondható ugyanaz, mint az előző tanulmányban, vagyis, hogy a hospesek (gazdák), csizmadiák, kereskedők számban dominálnak: 585 gazda, 177 csizmadia és 109 kereskedő található a listákban, ami azt jelenti, hogy ez a három foglalkozást űzte az időszakban felvett polgároknak több, mint a fele. Ugyanakkor ezen a ponton szükséges megjegyeznem, hogy jelen esetben a kereskedők kifejezés alatt nem teszek különbséget a mercator (nagykereskedő), questor (kereskedő) és propola (szatócs) között, melyek kivételesen, gyűjtőfogalomként együtt szerepelnek.

Fő forrásom, a polgárlajstrom kapcsán észrevehetünk pár érdekes eltérést. Míg az 1759. és 1782. közötti évek összeírásainak lefőbb különbsége az volt, hogy vagy folyóírással, vagy táblázatszerűen, de pontosan készültek, addig a vizsgált időszakban adathiányokkal is szembesülnünk kell. Az 1786-1789 között felvett polgárok foglalkozásáról hiátusaink vannak, hiszen igen elenyészően vezették fel az adatokat. 1811-től kezdve már követték azt is, hogy a Szeged város választott polgárai közé újonnan felvétetett személy apja szintén rendelkezik-e, rendelkezett-e polgárjoggal, s ami talán a legfontosabb, és a későbbi időszak vizsgálatára is kihatással lesz, az a származási hely megjelölése. 1793-ig azt tartották fontosnak, s ebben a szellemben vezették a listákat, hogy ki mely helyről települt be Szegedre, ám 1796-tól ez megváltozik, hiszen ekkortól már nem az új polgárok előző tartózkodási helyére (ex Possessio), hanem származásukra (Natio) voltak kíváncsiak. Természetesen ez a vizsgálódásomat is két részre tagolja.

Az 1783. és 1793. közötti 11 évben 398 személy kapott polgárjogot, akiknek a származási helyét nem, azonban a Szegedre költözésüket közvetlenül megelőző tartózkodási helyüket ismerjük. Grafikonomon régiók és államok szerint igyekeztem beosztani a felvett polgárokat.

Észrevehető, hogy a döntő többség az alföldi nagytájról származott, közülük 265-en eredetileg is szegediek voltak. Számottevő számban, jelesül húszan érkeztek Felső-Magyarországról (a mai Szlovákia területéről), ezen belül Pozsony megyéből öten, Nyitra megyéből hatan jöttek. Ugyanígy említésre méltó az észak-dunántúli régió, ahonnan 17 fő érkezett, akik közül 8 személy Zala megyéből.[26] Ha a származásokat nézzük 1796-tól 1813-ig, észrevehetjük, hogy a magyarok abszolút többségben vannak a többi nációhoz képest. Jelentősebb arányúnak mondható még a német és a délszláv.

Ezen adatsor is csalóka lehet, hiszen feltételezhető, hogy (ha a névetimológiát vesszük figyelembe) a magyarnak nevezett személyek között más nemzetiségűek is megbújhattak, ám több, mint valószínű, hogy származási helyük a Magyar Királyság területe volt, így lehet az, hogy a ’Natio’ mezőbe a ’Hungarus’ kifejezést írták.

Az olvasó biztosan észreveszi, hogy nem a szerb vagy a horvát kifejezés szerepel a diagrammon, hanem a délszláv. Ennek oka igen egyszerű, hiszen a lajstrom vegyesen írja az ’Illyr’, ’Croat’, ’Ratien’, ’Dalmat’ kifejezéseket, így egyelőre származásuk pontos megállapítása még várat magára – ám Heka László műve ebben a segítségemre lesz.

A felekezeti kérdést is érintenünk kell.

Úgy vélem, senkit sem ér váratlanul az a tény, hogy a katolikusok abszolút többségben vannak, akiket az ortodoxok követnek. Ami mégis említésre méltó, az a református és evangélikus hitű személyek felvétele a polgárok sorába, ami azt mutatja, hogy ebben a korszakban kezdődött meg a bebocsájtásuk a választott polgárság körébe. Az első ilyen ember Schreiner Mihály, német vaskereskedő volt, aki 1805-ben kapott polgárjogot.

A polgártaksa-fizetésben is találhatunk újdonságokat.[27] A 4-6-8 forintos skála ismételten változott, ám most kibővült, és visszahozták a 25 forintos fizetési tételt is. Egyelőre pontos adatom nincsen, milyen további elv alapján hoztak létre egy negyedik fizetési kategóriát, amit viszont észrevehetünk, hogy akadnak, akik mentesülnek a taksafizetés alól. Ezen személyek többsége részt vett az 1805. és 1809. évi nemesi felkelésekben, s mint insurgensek (felkelők) a napóleoni háborúk után mentesültek a díjfizetés alól. Vannak, akiknél a foglalkozásánál említik meg felkelői mivoltukat, másoknál pedig a taksa összegénél jegyzik meg, hogy mentesek a fizetés alól mint ex insurgens.[28]

A tárgyalt időszakban felvett polgárok közül szeretnék egy-két embert kiemelni. Ilyen például Vedres István, akit mindenképpen meg kell említenünk, hiszen őt előző cikkemben is említem, és Szeged életében fontos szerepet játszott. Édesapja, Vedrics György szűrszabó 1764-ben jön Szegedre és szerez polgárjogot. István – szegedi születésűként – mint földmérő lesz a város választott polgára 1792-ben, még mielőtt a város főépítészévé, főmérnökévé válna.

De nem csak őt érdemes megemlíteni, hiszen igen érdekes vonulatai is látszanak a szegedi polgárságnak. Auer Mihály parókakészítő például 1805-ben szerez polgárjogot – fodrászként hivatkoznak rá. Az ő leszármazottjai Auer János órásmester, illetve Auer Lajos fényképész is.

Az 1810-11. évben a polgárság körébe felvétetett Brauswetter János/József, akinek a foglalkozása szintén fodrász, ami talán még nem is lenne annyira érdekes, hiszen ekkora városban elfér több fodrász is, ám Brauswetter nőül vett egy Auer lányt, Annát (róla nem tudni, hogy Mihály lánya vagy unokája), s így került a két család rokoni kapcsolatba. Ezt pedig még mindig lehet fokozni, hiszen Brauswetter fia, János, aki eleinte rézműves volt, szintén az órás mesterségben szerez jártasságot és ismertséget. [29]

Úgy gondolom a szegedi polgárságról tanulmányom jelen, rövidebb részében is bebizonyítottam, hogy érdemes a vizsgálódásra, és a kutatás érdekes történetekkel is tud nekünk szolgálni.

1814–1848

A jelen elemzett 35 évben összesen 2141 fő nyert polgárjogot. Az eddig vizsgált időszakok közül ekkor vették fel a legtöbb embert, hiszen 1759–1782 között 722 főt, míg 1783–1813 között 1540 fő szerzett jogokat. Igaz, meg kell említeni, hogy e dolgozat vizsgálódási időhatára hosszabb, mint az eddigieké, ám ha átlagot számolunk akkor is látható a korszak dominanciája, hiszen míg az első időkörben átlagosan 30 fő, a másodikban 49,5 fő lett a város polgára évenként, addig a harmadikban átlagban kicsivel több, mint 61 fő került be a választott polgárság körébe. Évenkénti számadatuk a következőképpen alakult[30]:

Polgárjogot nyert személyek száma Szegeden 1814-1847 között, a polgárlajstromok alapján
Év
1814-1815 október 121
1815 november-1819 213
1820 42
1821 105
1822 83
1823 50
1824 37
1825 40
1826 35
1827 45
1828 51
1829 46
1830 62
1831-1833 252
1834 22
1835 58
1836 47
1837 55
1838 73
1839 145
1840 130
1841 26
1842 39
1843 73
1844 87
1845 65
1846 66
1847 64

A polgárlajstrom csak 1847-ig vezeti a felvételt nyert polgárok névsorát. Reizner János közlése szerint 1847 novembere és 1848. április 27-ig összesen 88 embert választottak a polgárság körébe.[31] Jelenleg sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom Reizner állítását, mivel az e korra vonatkozó jegyzőkönyvi bejegyzésekig még nem jutottam el a tanulmány leadásáig, ám erre sor fog kerülni. Viszont Reizner adatát nézve hitelesnek tűnhet állítása, mivel ez a szám illeszkedik a fentebb felsorolt évenkénti megoszláshoz.

A lajstromban továbbra is a következő adatokat vezették fel: az illető neve, vallása, foglalkozása, származása, polgárfi-e, illetve a fizetett taksa mértéke, viszont a polgárosítás dátumát már nem jegyezték fel, ez igaz az előző tanulmány által vizsgált időszak végére is. 1828-tól már az eljárás jegyzőkönyvi számát is felvezették, mely a visszakereshetőséget igen nagyban elősegíti. Változott a személynevek leírása is, hiszen elhagyva a latin módozatot az 1819. évtől kezdve már a vezetéknevek kerültek előre, s csak utána következtek a keresztnevek. Ám 1834-től fogva a latin nyelvet teljesen elhagyták és magyarul kezdték el vezetni az ún. aranykönyvet, mely igen nagy változásnak volt mondható. Feltételezhetjük ebben a reformmozgalom hatását is, hiszen az 1832–1836. évi országgyűlésen került előtérbe a magyar nyelv ügye is. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy a vizsgált korszakunkban a polgárlajstromok már utólagosan készültek el. Jól megfigyelhető, hogy egy adott időhatár után akár egy évvel később készíti el az összeírást az aktuális városi levéltáros, például Szilber Ignác az 1833. november 1. és 1834. október végéig felvételt nyert polgárok összeírását 1835. január 26-án készítette el.[32]

A szakmák szerinti megoszlás dominanciájában nem érhet minket meglepetés, hiszen majdnem ugyanazon mesterségek uralkodnak, mint az előző tanulmányban kutatott korszakban. Ahogyan az előzőekben, most is a hospesek, vagy másnéven gazdák állnak a legelőkelőbb helyen. Ám érdekes lehet számunkra az, hogy 1834-től kezdve megkülönböztetést tesz köztük, miszerint vannak gazdák és mezei gazdák. Feltételezhetően a mezei gazdák a város külső közigazgatási egységeiben tevékenykedtek, akár életvitelszerűen is ott éltek, s rendelkezhettek saját telekkel. Érdekes egybeesés az, hogy az előzőleg vizsgált 30 évben, illetve a jelenleg vizsgált időszakban a polgárjogot nyert hospesek száma megegyezik, 585 fő. Ha arányait nézzük, akkor észrevehetjük, hogy a csizmadiák, kereskedők (propola, questor, mercator) és szűcsök számaránya továbbra is markánsnak mondható. Meg kell említeni az ácsokat, kiknek a számában és arányaikban is növekedés mutatkozik. Igaz a diagrammra nem fértek rá, viszont a hivatalnokok, tisztviselők száma szintén nőtt, talán nem véletlen, hiszen a reformkor ebben is érzékeltette hatását. Jól tudjuk, hogy a reformerek többsége jogi végzettséggel rendelkezett vagy éppen gyakorlatukat töltötték. Számukra az országgyűlés volt a legmegfelelőbb hely, hogy a tűz közelében lehessenek, s elképzeléseiket véghez tudják vinni. A szabad királyi városok szintén delegálhattak két képviselőt jogaiknál fogva a diéták alsótáblájára, akárcsak a vármegyék. Mint tudjuk, aki részt kívánt venni a várost befolyásoló ügyekben, annak legelőször polgárjoggal kellett rendelkeznie. Ezután már csak a politikai viszonyokon múlott, hogy kiből lett küldött vagy városi elöljáró. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy újabb szakmák is képviseltették magukat a választott polgárság körében, mint halász, művész, mezeibiztos, csendbiztos, levéltáros, fuvaros, harisnyás, kéményseprő, hogy csak párat említsek. A polgártaksa ügyét külön most nem kívánom tárgyalni, csak említést szeretnék tenni róla. Általában a 6–12–50 forint differenciálás volt használatban. 50-et legtöbbször azok fizettek, kiknek apja korábban nem volt polgár, illetve azon szakmák képviselői, akik szeszfőzéssel és italméréssel foglalkoztak.[33] 

A származásra vonatkozó adatok ismételten vegyesre sikerültek, mely nem a sokszínűségre kíván utalni, mint inkább a következetlen adatbevitelre. Legtöbb helyen a nemzetiségi hovatartozást, nációt veszik fel, mint ahogyan azt hivatalosan kell is, ám egyes helyekre csak városneveket írtak, vagy azt, hogy hol született. Egy helyen kapunk olyan választ, hogy nemzetisége szerb és Aradon született. A települések közt megtaláljuk Kecskemétet, Bécset, Kalocsát, Kiskunfélegyházát, Kiskunhalast, Kiskunmajsát, Makót, Gyulát, illetve régióként Erdélyt. A náció szerinti megoszlást ismételten diagrammon kívántam szemléltetni. A magyarokat nem tüntetem fel, hiszen abszolút többségben, 1940 fővel képviseltetik magukat, s így az adatok ábrázolása megoldhatatlan lenne. Ami elmondható, hogy a magyarokon kívül a németek és a szerbek képviseltetik magukat nagyobb számmal, mint ahogyan eddig is tették, de jó látni azt is, hogy a csehek és a bajorok sem fogytak el, illetve továbbra is megmaradt egy francia is. Itt azokat nem tüntetem fel, akik neve mellé településeket írtak, mivel a származásukra választ nem kapunk.[34] 

Felekezeti megoszlás terén ismételten jól látható, hogy 96%-ban a katolikusok egyeduralkodók e téren, kiket az ortodoxok követnek, s a reformált vallásokat képviselők is megmutatják magukat, igaz igen elenyésző számban. Meg kell említeni, hogy az esetek 99%-ban az ortodox felekezethez a szerb kereskedők tartoznak, 1-2 kivételtől eltekintve, így számuk sokszor nagyon közel vannak egymáshoz.[35] 

A polgárok családnevei között több, ismétlődőt találunk sokszor névrokonság, de olykor valós, vérszerinti rokonság is észrevehető, feltételezhető. Igen jó példa erre a Vedres család. Vedrics György szűrszabó 1764-ben költözött a horvátországi Globócról Szegedre és kapott polgárjogot. Fia, Vedres István mérnök, kit minden szegedi ismer, 1792-ben lett a választott polgárság tagja. A családból az ő neve a legismertebb, hiszen az eredeti Városháza, a rókusi templom, illetve a rókusi közkórház épületeinek a tervei is mind hozzá köthetőek, ezen felül 1826-ban nemesi rangra emelik, hogy csak pár adatot emeljek ki életrajzából. Fia, Ifj. Vedres István, aki városi jegyző, később megye táblabíró lett, szintén polgárjogot szerzett 1826-ban. Sajnálatos módon 1831-es kolerajárvány során elhunyt, egy évvel túlélve édesapját.[36] Az Osztróvszky családról sem szabad megfeledkezni. Osztróvszky József mészáros 1807-ben nyert felvételt a választott polgárok közé. 1786-ban született Szegeden. 1833 szeptemberében, mikor gróf Széchenyi István Szeged és környékére látogatott, jómaga a kíséretéhez tartozott. Széchenyi naplójából kiderül, hogy igen jól érezte magát társaságában, sőt nagyon tetszett neki József faragott botja, melyet később Osztróvszky Széchenyinek adományozott, melyre a gróf egy gyűrűvel honorálta az ajándékot. Hiába hivatkozik Habermann Gusztáv adattári munkájában arra, hogy Széchenyi naplójában ekkor még „fleischauer”, mészárosnak tüneti fel őt. Fontos tudni, hogy a mészárosok mindig vezető szerepet játszottak Szeged városának életében, mi sem mutatja jobban, hogy Osztróvszky ott van a gróf kíséretében. Nem elhanyagolható, hogy 1845-ben a takarékpénztár alapító részvényese lesz, mely igen fontos alap, illetve a biztos anyagi hátteret is mutatja. Később a városi közkórház felügyelője lesz.[37] Fia, az ifjabb Osztróvszky József szintén rendelkezett polgárjoggal, melyet 1842-ben szerzett. Nem ütközünk vitába, ha kijelentjük, kettőjük közül a fiatalabbik József lett ismertebb, s maradt fent a neve az örökkévalóságnak. Csak röviden kívánom említeni az ő életútját, hiszen Ruszoly József bővebben foglalkozik vele, magam csak a kevesebbet említett tevékenységeire fókuszálok. 1818-ban született Szegeden, piaristáknál maturitált, majd Pozsonyban volt joghallgató. A koronázó várostól nem messze, Malacka településen dolgozó apai nagybátyja, Osztróvszky Imre esperes magára vállalta taníttatását. Később Ocskay Ignác királyi ítélőtáblai ülnök mellé került jurátusnak, akivel az 1839/40. évi diétára bekerült. Itt ismerkedett meg az akkori nagy politikusokkal, mint Deák, Széchenyi, Klauzál.[38] Reizner János úgy vélekedett, hogy „a nemzetiségért, a közjóért és humanismusért való érzés, munka és áldozatkészség mind sűrűbben nyilatkozott, amire nézve kiváló hatással volt ama körülmény, hogy az 1840. és a következő évben, Pestről és Pozsonyból mintegy 20 ifjú ügyvéd került haza, eltelve a szép és jó iránt való nemes lelkesedéssel. Az ifjú ügyvédek öntudatos, következetes és kitartó munkássággal, a polgárság körében kifejtett s fokról-fokra haladó buzdítással rövid idő alatt a város társadalmi és politikai közszellemét tökéletesen átalakították s a haladást és városias fejlődést minden téren megindították”. Osztróvszky is idetartozott, sőt, vezető egyénisége volt. Nem csak az szegedi ifjúak politikai életének, hanem a közügyek egyik élharcosa, első embere volt. Egyik fontos területe a koldusok ügye, a szegénység leküzdése volt, több helyen is felszólalt érte.[39] Reformmozgalma igen ismeretes, sőt, az 1848/49-es szerepvállalása is. A fentiekhez tartva magam ezeket nem kívánom kifejteni, ami lényeges, hogy a város és társadalma igen nagyra tartotta, nem hiába lett megválasztva ekkor országgyűlési képviselőnek, sőt a Szegedre érkező Kossuth Lajost üdvözlő csoport tagjának. A forradalom és szabadságharc után halálra ítélik, majd ezt várfogságra módosítják Josephstadtban. Itt ismerkedik meg a szintén ügyvéd Orkutzky (Abafi) Auréllal, aki Osztróvszky hatására Szegedre költözik, majd közösen társulnak. 1861-ben a város polgármestere lesz, ám az alkotmányosság bukásakor elkerül a tisztségről. Fontos kiemelni, hogy nem csak reformmozgalma volt fontos, hanem a kiegyezés egyik fontos szegedi motorja is volt. 1869-ben költözött fel a székesfővárosba, ahol 1899-ben hunyt el.[40] Kevésbé ismert tény, hogy a Klauzál család két tagja is Szeged választott közösségéhez tartozott. Elsőként Klauzál János, a császári és királyi haderő katonatisztje 1791-ben nyert polgári jogokat. Talán nem véletlen, hiszen Babarczy Ágnest vette feleségül, annak a Babarczy Ferencnek a leányát, aki korábban a város első polgára, polgármestere volt. 1793-ban nemesi rangra emelik. 1812-ben a pesti polgárőrség dandárparancsnokaként emlegetik, mely azt jelentheti, hogy Pesten megkapta a polgárjogot. Ez nem lehetetlen, hiszen mind a két település szabad királyi városi ranggal rendelkezett, így a megfelelő taksa lefizetése ellenében az új helyen is megkapta ugyanazon jogokat. Fia, Klauzál Gábor, aki az első felelős magyar kormány minisztere volt, 1830-ban került a szegedi polgárság körébe. Talán felesleges róla hosszú bekezdéseket írni, hiszen életpályája és munkássága mindenki számára ismert. Viszont meg kívánom azt említeni, hogy igaz, politikai munkássága főleg Csongrád vármegyéhez kötötte, ám ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük szegedinek. Lakhelye nem máshol volt, mint a később róla elnevezett téren, a Lengyel Lőrinc-ház, mai Kisvirág cukrászda helyén. 1842-ben a szegedi Szabadelvű párt vezetője, így igen nagy hatása volt arra, hogy a reformeszmék még szélesebb körben elterjedjenek a város közönsége között. 1861-ben és 1865-ben Szeged szabad királyi város országgyűlési követe. 1866-ban elhunyt Kalocsán, ám testét Szegeden helyezték öröknyugalomra.[41] Említést érdemel egy eddig ismeretlen család, a Kreitzperger. Nevük több változatban is megtalálható a lajstromban. Első említésük 1766-ban történik mikor is Kraiczenperger Károly, a morvaországi Znojmo-ból, mint szitás mesterségű ember letelepszik Szegeden és polgárjogot szerezz. Őt követi 1772-ben Kraiczperger Márk András, illetve Kraiczperger Engelbert, akik ugyanarról a helyről érkeztek, ugyanazon mesterséggel. Következő 1815–1819 között Kreitzpreger Ferenc szitás, kinek a bejegyzéséhez már azt írták, hogy polgárfi. Ugyan így tettek 1826-ban Kreutzberger Ádámnál, illetve 1846-ban ifjabb Kreitzperger Ferencnél, aki feltételezhetően az idősebb Ferenc fia. Úgy gondolom, hogy a rokoni kapcsolat biztos lehet, nem lehet véletlen, hogy mindannyian a szitás mesterséget űzik, illetve még ugyanonnan is származnak. Feltételezhető, hogy Kreutzberger Ádámnak volt két fia, Kreitzperger/Kreuczperger György[42] és János. Szögi László: A Temesvár felsőoktatási intézmények hallgatói 1804–1852 című munkájának adattárában találjuk őket, miszerint Szegeden születek, apjuk neve Ádám, társadalmi státuszuk civis, polgár. Úgy vélem ez is egy erős bizonyíték a rokoni szálra, ám további kutatások szükségeltetnek ez ügyben.[43]

Barabás Miklós: Klauzál Gábor (Móra Ferenc Múzeum, Képzőművészeti gyűjtemény, 50.520.1.)

Találunk érdekes eseteket, melyekről korábban megvoltak a források, ám a történelem viharos szelében vagy eltűnt, máshová került, vagy megsemmisült. Erre példa Peti János esete. Iványi Béla munkájában maradt fent az a történet, miszerint 1820-ban Nagy Ferenc és Aigner József tanácsbéliek jelentik Szeged város tanácsának, hogy Peti János, aki Niderlandbul érkezett, Kuvin Pietoni néven született, római katolikus, mesterségére vasszögkészítő, már három és féléve az egész közösség megelégedésére Szegeden működik, polgárjogért jelentkezik. A polgárjogra érdemesnek találják, mivel öt évig a Latour vadász háziezrednél szolgált és ezüst medallional jutalmaztatott, Rohan hercegétől felségétől pedig kivándorlását megnyerte.[44] 1820-ban ténylegesen is felvételt nyert[45], ám származását tekintően nem németalföldi, vagy holland eredetet ad meg, hanem gall, azaz francia nációt. A sok információ közül ezt elhihetjük, hiszen Rohan hercege breton, akik a Franciaország területén találhatóak. Igen szép történet, ám jelenleg nem tudjuk megítélni, hogy az esetleges szolgálatok és kitüntetések mennyire vallhatóak igaznak. Kasza Ferenc 1819. évben tett kérelme is sajátosnak mondható. Ő maga is polgárjogért folyamodik ám az alábbi kérelmet intézi a város tanácsa elé:

Tekintetes nemes Tanács!
Minden városi lakos állapottyának előmozdítására megkivántatik, hogy polgári szabadsággal élhessen, nékem szinte ősseim példáját e részben követni eltökéllett szándékom, de mivel erköltseim minémüségein kívül némely ollyan feltételek végben vitelével a polgári jussnak elnyerésiért mostan esedezők tartoznának, mellyek időmmel legyinkább süröbb bágyadozásaim miatt tehettségemmel ellenkezők; azért könyörgök alázatossan a tekintetes nemes tanács előtt, méltóztassék engem ruházat nélkül[46] polgárnak bévenni, más kivántató feltételek bétöltésén kívül az ispitályra fizetni kész vagyok, tsupán az említett teher alól magam felodoztattni alázatossan kérem…[47]

Nem véletlen, hiszen ekkor már a polgároknak polgárőrségi, azaz militáris funkciókat is el kellett látniuk, melyhez a felszerelést maguknak kellett biztosítaniuk. Ahogyan a lajstrom mutatja, Kasza Ferenc a polgárok közé felvétetett 1819-ben[48], ám nem tudjuk, hogy a tanács elfogadta kérelmét vagy kötelezte az egyenruha meglétére. Az előző két esetre Iványi úgy hivatkozik, a dokumentumok megtalálhatóak az ún. aranykönyvben, másnéven polgárlajstromban. Az iratanyagban való kutatásaim során sajnos ezekkel nem találkoztam, reménykedem benne, hogy nem megsemmisültek, hanem más iratkötegbe kerültek át.

Kátay Lajos: Osztróvszky József (Móra Ferenc Múzeum, Képzőművészeti gyűjtemény, 50.492.1.)

Összegezve el tudom mondani, hogy a cikksorozat elérte azon lényegét, hogy betekintést nyújtson a szegedi polgárság életébe még azon korban, mikor is a polgárjog nem mindenkinek járt, hanem meg kellett szerezni. Jól látható, hogy városunk polgársága sokszínűnek volt mondható, új kutatási irányokat adott, illetve olyan részletek is kiderültek (pl.: Klauzálék polgársága), melyek novumként szolgálnak a történettudomány számára. Természetesen még további kutatások szükségeltetnek a témában, hogy a nagy egész mű elkészülhessen, ám eme tanulmánysorozatot kiválónak tartom arra, hogy a részeredményeket közölje, illetve bemutassa azt, hogy Szeged városára mekkora hatást gyakorolt a polgárság, mennyire fontos volt az ő munkájuk, mely befolyással volt a város életére, arculatára, jövőjére.

 

A szerzőt a tanulmány megíráséában a Szegedért Alapítvány támogatta.

 

Megjelent három részben, a folyóirat 2023. júniusi, július-augusztusi és szeptemberi számaiban

Jegyzetek

[1] Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár, N 79, 1720. évi országos összeírás, 26. téka.

[2]Iványi Gábor: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra. In: Dr. Illyefalvi Imre Lajos (szerk.): Statisztikai közlemények. Budapest, 1936. 64-65 o.; Reizner János: Szeged története III. Szeged, 1900 107-109. o.

[3] Iványi Gábor: i.m. 74-75. o.; Reizner János: i.m. III. 107-109. o.; Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1901. 105-114. o.; Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár (továbbiakban MNL-CSCSVML), szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-25.

[4] Iványi Gábor: i.m. 91-92. o.; Kovács János: i.m. 111-114. o.

[5] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, IV. 1003. a, 1717-1723; Bratinka József – Szigeti Ferenc: Szeged város tanácsának első jegyzőkönyve 1717-1723. In: Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből XVIII. Szeged, 1991. 191. o.

[6] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-25; U.o. IV. 1003. a, 1717-1723; Bratinka József – Szigeti Ferenc: i.m. 170. o.

[7] U.o

[8] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, IV. 1003. a, 1717-1723; Bratinka József – Szigeti Ferenc: i.m. 170. o.

[9] Iványi Gábor: i.m. 81. o.; Reizner János: i.m. I. 368-369. o; Reizner János: i.m. III. 107-109. o.; Kovács János: i.m. 111-114. o.; MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-25.

[10] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-25.

[11] U.o.

[12] U.o.

[13] Iványi Gábor: i.m. 36. o.

[14] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-25.

[15] U.o; Fodor János: Adatok Szeged népességének történetéhez. Szeged, 1947.

[16] Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár (továbbiakban MNL-CSCSVML), szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[17] Reizner János: Szeged története III. Szeged, 1900. 108. o.

[18] Az előző tanulmányból áthozott adatok: 1780: 60 fő; 1781: 37 fő; 1782: 201 fő

[19] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[20] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[21] Iványi Gábor: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra. In: Dr. Illyefalvi Imre Lajos (szerk.): Statisztikai közlemények. Budapest, 1936, 75 o.; MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[22] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.; Délmagyarország, 1930. július 12 4. o.; 1930. szeptember 14. 13. o.

[23] Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár (továbbiakban MNL-CSCSVML), szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[24] Reizner János: Szeged története III. Szeged, 1900. 108. o.

[25] Az előző tanulmányból áthozott adatok: 1780: 60 fő; 1781: 37 fő; 1782: 201 fő

[26] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[27] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[28] Iványi Gábor: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra. In: Dr. Illyefalvi Imre Lajos (szerk.): Statisztikai közlemények. Budapest, 1936, 75 o.; MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.

[29] MNL-CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24-26.; Délmagyarország, 1930. július 12 4. o.; 1930. szeptember 14. 13. o.

[30] Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár (továbbiakban MNL- CSCSVML), szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[31] Reizner János: Szeged története III. Szeged, 1900. 110. o.

[32] MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[33] Uo.

[34] Uo.

[35] Uo.

[36] Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez In.: Tanulmányok Csongrád megye történetéből 19. Szeged. 1992. 298. o; MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[37] Széchenyi István: Napló, szerk.: Dr. Viszota Gyula, Gondolat kiadó, Budapest, 1982. 748–749. o. Habermman: Gusztáv: i.m. 207.o. MNL– CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[38] Habermman: Gusztáv: i.m. 206–207. o. Ruszoly József: Osztróvszky József. Reform, forradalom, kiegyezés, Somogyi-könyvtár, Szeged, 1993. 214–217. o. MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[39] Reizner János: Szeged története II. Szeged, 1899. 40–43. o.

[40] Habermman: Gusztáv: i.m. 206–207.o. Ruszoly József: i.m. 221–241. o.

[41] Habermman: Gusztáv: i.m. 150–152. o. MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[42] Részt vett az 1848/49. évi szabadságharcban katonának áll, 1855-ben pappá szentelik, majd ugyanazon évben meghal.

[43] MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26. Szögi László: A Temesvár felsőoktatási intézmények hallgatói 18041852 In.: Felsőoktatástörténeti kiadványok. Új sorozat. 17. Budapest. 2018. 109. o. Zakar Péter: A Csanádi Egyházmegye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában. Akadémiai doktori disszertáció. Szeged. 2018. 71.o.

[44] Iványi Béla: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra. In: Dr. Illyefalvi Imre Lajos (szerk.): Statisztikai közlemények, Budapest, 1936. 38. o.

[45] MNL- CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.

[46] másnéven a polgárőrségi ruha csináltatása nélkül

[47] Iványi Béla: i.m.61–62. o.

[48] MNL– CSCSVML, szegedi levéltár, XV. 15., 8.d., Ö. 24–26.