Apró Ferenc: Móra neje: Walleshausen Ilona

Kereken 70 éve, hogy meghalt, és ez róla az első cikk… Alig néhány fényképe ismert. Amíg a férje élt, még csak szó esett róla, de az 1934 utáni életéből kevés adatot ismerünk. Nem tudok olyan hazai lapról, mely a halálhírét közölte volna…

Walleshausen Ilona Kiskunfélegyházán született 1880. május 2-án. Édesapjának, Walleshausen Jánosnak (1847–1886) jó forgalmú borbély- és fodrászüzlete volt a Szent Istvánról elnevezett piactéren. Élete tragikus módon ért véget: Csongrádon a Tiszába fulladt. (Halálozási idejének a fölkutatását Seres Judit félegyházi könyvtárosnak köszönöm.) A két-három segédet foglalkoztató üzletet a megözvegyült feleség, Kanizsai Nagy Mária (1858–1931) vitte tovább. A családnak anyagi gondjai nem voltak. Másik gyermekük, Gyula (1878–1943), gimnáziumi osztálytársa volt Mórának, aki – némi ellenszolgáltatásért – korrepetálással készítette föl az érettségire: később orvosi diplomát szerzett (1902-ben). A házitanító és Ilonka között az ismeretség rokonszenvvé, majd kölcsönös vonzalommá mélyült. Mórának Walleshausen Ilonához írott, 1897. május 2.-i levele a bizonyság rá, hogy a fiatalok e napokban tárták föl egymásnak érzelmeiket.[1]

Ilona a kétéves óvónőképzőt végezte el Hódmezővásárhelyen, az 1892-ben megalapított intézményben: azok jelentkezhettek, akik az elemi, majd a polgár iskola négy osztályát elvégezték. Élt a kétség már abban az időben is, hogy 16 éves leány el tudja-e látni megfelelőn a kisdedeket… A képző történetét Francisztiné Molnár Erzsébet írta meg (1994), elismerésre méltó adatismerettel, nem kevés ritka arckép közkinccsé tételével. Az éves értesítőket nem tudtam kézbe venni, ám Borus Gábor vásárhelyi várostörténész megtalálta a helyi levéltárban a képző anyakönyvét. Eszerint Ilonka magántanuló volt, nem költözött Vásárhelyre: az 1895/96-i tanévben végezte el az első évfolyamot, és 1896/97-ben a másodikat. A Móra-levelezésben föl-fölbukkanó (fél)mondatokból megállapítható, hogy képesítő vizsgáival késlekedett, oklevelét 1898-ban kapta meg.[2]

Házassága

Móra Ferenc az érettségije után, 1897. augusztus harmadik harmadában jegyezte el a 17 éves Walleshausen Ilonát.[3] A házasságkötésre öt évet kellett várakozniuk, hiszen a pesti egyetemi évek, majd a felsőlövői tanárkodás után a vőlegény csak 1902 májusától jutott biztos megélhetést nyújtó újságírói álláshoz a Szegedi Naplónál. Érzései folyamatosan kifejezésre jutottak az alkotásaiban[4]. A Menyasszonyomnak című költeménye az Új Időkben jelent meg (1900. augusztus 12.-én), az ifjúkori versek kötete nem tartalmazza! Írónk bővítette, és új formájában adta közre a Szegedi Napló 1902. július 13-i számában, egy nappal a házasságkötése előtt.[5]

Öt éve már s ím én eljöttem érted
A régi szóval lázas ajkamon,
Te álmodod-e még a régi álmot,
Eljössz-e hozzám, édes angyalom?

Móra Ferenc és Walleshausen Ilona Félegyházán, 1902. július 14-én, hétfőn (!) kötött házasságot. A polgári esketést Ulrich István anyakönyvvezető, míg az egyházi szertartást a Szent István oltalma alá helyezett katolikus templomban a szegedi születésű Mihálovits Ernő (1873–1951) káplán celebrálta. A vőlegény násza a testvérbátyja, Móra István volt, a menyasszonyé Kovács Sándor tanítóképző intézeti tanár. Hogy Mórát a két és fél hónapos újságírói tevékenysége során mennyire megkedvelték, mutatja, hogy az esküvőjére hány szegedi utazott át: Tömörkény István, Békefi Antal, Balla Jenő, Engel Lajos lapkiadó, Weisz Lipót (1864–1937) földnyilvántartási és kataszteri betétszerkesztő, Beck Pista osztályjegyző és Kass János (1856–1928) szállodatulajdonos. Weisz Lipót Móráéknak ferdén a szembeszomszédja volt (Fodor [ma: Juhász Gyula] utca 4.), Beckhez közigazgatási riporterként naponta járt hírekért a torony alá, ám Kass jelenlétének – mai ismereteink alapján – nem tudjuk magyarázatát adni.

A Napló – Szigethy Vilmos szerkesztésében – humoros alkalmi lapocskát adott ki Éjszakák címmel. Íme Engel Lajos szellemes sorai: „Ezennel figyelmeztetem Móra Ferencet, hogy iparkodjék három havi újságírói működésének egyik olyan sarkalatos mulasztását pótolni, amely méltóvá teszi a bohém névre. Három hónap óta várom kétség és remény között lebegve, hogy mikor kér előleget, – de mindeddig nem tette meg. Remélem, eleget fog tenni rövidesen ennek az általános szokásnak.”

Az újházasok a szegedi Fodor utca 7. számú sarokházában vettek ki lakást, dombrádi Nagy Gyula (1854–1914) csendőr alezredes, későbbi ezredes házának a kapuval szemközti udvari melléképületében. Mórát idézem: „úgy fölvitte az Isten a dolgomat, hogy kétszobás lakásra is futotta a keresetemből. De még konyhát is adtak hozzá, s azt is a két szoba közé tették, ami azért volt nagyon célirányos beosztás, mert így sokkal egyenletesebben lehetett fűteni a központi ételgőzzel.”[6] Itt született Móráék egyetlen gyermeke, a Panka néven ismertté vált Anna, 1903. július 17-én. A tengernyi Móra-irodalomban egyedül Magyar László (1900–1971) tud arról, hogy a Móra család 1904 őszén átköltözött a túloldalra, a 4. számú ház egyik háromszobás lakásába.[7]

A Fodor utcai első bérlemény házszámával nem volt szerencséje az irodalomtörténet-írásnak. Hollósi Ödön és Vogel Antal Szeged város címtára 1911 című összeállítása szerint Móráék lakcíme: Fodor utca 4.[8] Tudni kell, hogy általános helyi névsor (név, lakcím, foglalkozás) ez évben jelent meg először. Péter László irodalom-történész az 1911-ben megadott 4. számot azonosnak tekintette az 1902. évi lakcímmel.[9] A hibát többen átvették.

A teljes képhez tartozik, hogy a Móra család első lakása mellett volt egy különálló egyszobásnyi házikó, ennek pedig – Panka születése után nem sokkal – a Napló másik újdondásza, Farkas Antal (1875–1940) és neje lett a bérlője. Farkas, korának későbbi jónevű írója és költője ha röviden is, megírta az emlékeit.[10]

Ilona asszony valószínűleg 1904-ben – férje előtt titkoltan – gyémánt fülbevalót vásárolt magának hitelből – 600 koronáért. (Móra 1902-ben havi 100 koronáért szegődött el a Naplóhoz, de mint írta, a hó végén 110-et számoltak a kezeihez.) Móráné a férjének azt mondta, hogy a gyémánt hamis, 30 koronába került. Az író csak 1906-ban tudta meg az igazságot, ekkor Pósának öntötte ki a szívét: „Nem az a nyomorult pénz, hanem a hazugság. Az alatt a két hét alatt kezdtem el deresedni, s az alatt a két hét alatt szenvedett meg az én feleségem jobban, mint amilyen a kárhozat lehet. Pedig nem volt köztünk még csak hangos szóváltás se. Mindössze annyit mondtam Ilonkának, hogy ha háromannyiba került volna is az a hitványság, szó nélkül megszereztem volna neki, ha tudom, ha megmondja: hogy szeretné.”[11] Az irodalom-történész finoman hozzátette: „Ekkor jelent meg az első árnyék Móra feleségébe vetett szép, tiszta hitén…”

Írónk ezt az esetet 1924-ben is fölhánytorgatta, amikor ismét el volt adósodva a család. Idézek a feleségének írt, 1924. szeptember 30-án kelt leveléből: „Mit ér nekem hír, dicsőség, bámulók tisztelete, ha tudom, hogy a feleségemnek emésztenie kell magát titkolt adósságok terhe alatt, amik nem is titkok (…) És ne felejtsd el, amit Pásztor mondott, hogy hogy(an) beszélnek rólunk a „barátaink” a társaságban, mint eladósodott és fizetni nem szerető emberekről (…) egész életemben azon könyörögtem, fiatalságunktól kezdve, hogy ne vásárolj hitelbe, ne vegyél részletre, mert a hitel könnyelműségre csábít[…] Mindig kértelek,de te sohase hallgattál énrám, hanem mindig azokra, akik az ellenkezőre beszéltek rá és aztán cserben hagytak. Emlékezhetsz rá, hogy Weiszné volt az, aki még mint gyerek asszonyt rácsábított a meggondolatlan vásárlásra (…) és Weiszék voltak azok, akik először figyelmeztettek engem arra, hogy mennyi az adósságod (…) És amikor kinyögtük a katasztrófát, megfogadtad nekem, hogy soha többé – és mégis mindig elülről kezdődött a baj és egyre mélyebben merültünk bele.”[12] (A Fodor utcában lakó Weisz Lipótné Rosenberg Rebekáról [1865–1935] van szó.) Lehetne több levélből is idéznem, de talán ez az, amelyikben Móra a legkeményebb szemrehányásokkal illette a nejét. Házasságuknak már a 22. évében jártak, és anyagi helyzetük még mindig ingatag… Pedig Móra múzeumigazgató, a Délmagyarország munkatársa, a Magyar Hírlap heti tárcaírója, gyakori fölolvasó körutak ünnepeltje, – és a négy felől érkező pénz nem elég a háromtagú családnak… Az anyagi nehézségekre óvatosan utalt Móra Panka is: „Volt idő, mikor neki is gond volt a házbér, a család eltartása, a gyereke taníttatása.”[13]

Kosztosai, szakácskönyve

Móráné az 1910-es évek legvégén, a 20-as évek elején kosztosokat tartott. Ekkor a Napló-házban laktak, de annak Tisza Lajos körúti kétemeletes részében. Fischhof Ágota (1895–1976) közlése szerint (1974. júl. 11.) – többek között – Balla Jenő újságíró, Hedri Endre orvos, Hézer Béla banktisztviselő, Lovik Károly újságíró, Vidakovich Kamilló orvos ebédelt ott. (Móra az egyik levelében Hedrit írt, keresztnév nélkül.[14] A kötet szerkesztői tévesen Hedry Miklós (1891–1967) sebésszel azonosították.[15]) Magánál az étkezésnél fontosabb volt az állandó jókedv, tréfálkozás, egymás ugratása.

Ortutay Gyula sem felejtett el megemlékezni Ilona asszony kezefőztjéről: „Egyetemi hallgató koromban minden vasárnap délben náluk ebédeltem, s míg mohón nyeldekeltem Ilonka néni finom főztjét, izgatottan hallgattam Feri bácsi fejtegetéseit…”[16]

Móráné szerette, ha délben fogyasztják el az ebédet. Férjének idézett sorai már a kosztosok nélküli időkre vonatkoznak: fél 2-kor „hírnök jő s pihegve szól:

– Az Isten büntesse meg azt a hivatalt, minálunk mindig elpang az étel, mire hazakerülsz…

A pihegő hírnök természetesen a telefondrót, amelynek végén házam úrnője van jelen, mint elektromos feszültség, akinek a közelében ilyenkor nem ajánlatos tartózkodni.”[17]

A Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat adta ki Móráné munkáját Mit főzzünk? Mindenkinek nélkülözhetetlen szegedi szakácskönyv címmel, 1922-es évszámmal. A szegedi szónak komoly súlya volt, hiszen az elődnek minősülő két Rézi néni (Doleskó Teréz, Szekula Teréz) főzőtudománya rangot adott az ízes Tisza-parti konyhának. A Szeged című napilap a papírhiányos időben csak kishírben ismertette a kötetet: „E cím alatt hézagpótló, nagy gonddal összeállított szakácskönyvet írt Móra Ferencné, aki gyakorlati tapasztalatait a legeredményesebben értékesítette a minden érdeklődésre alkalmas szakácskönyvében.”[18] A 240 lapnyi kötet 960 receptet adott közre, ára 400 korona volt.

Móra az Ambrozovics Dezsőnéhez írt, 1922. április 21.-i levelében kitért a neje félévvel azelőtti szakácskönyvére. Jelen időben írt, tehát vagy levélkitöltő soroknak szánta, vagy pedig csöndes dicsekvésnek. Idézek belőle: „…mindez nem okoz nekem annyi gondot, mint az az előszó, amit a feleségem követel tőlem saját alkotása elé. Megirigyelte t. i. irodalmi sikereimet s most ő is ír. Természetesen szakácskönyvet. Állítólag több haszon lesz rajta, mint az én összes irodalmi remekeimen.”[19]

Ez utóbbi tréfás gondolat a nejének Szolnokra küldött levelében (1922. szept. 9.) is előfordul. Készülő regényére, A festő halála utalva írta: „Úgy látszik lesz vagy 270 oldal, tehát honoráriumban felül az 50.000 koronán. Majd meglátjuk, írótárs, melyikünk keres többet a tollával?”[20]

A második, a bővített kiadást az Enciklopédia Rt. kiadó jelentette meg egészvászon kötésben, új címmel: Móra Ferencné szakácskönyve. Az eladási ára 10 pengő volt, a kötet 1927 karácsonyára készült el – 1928-as évszámmal. (Az ilyesmi régi szokás volt a könyvkiadásban.) Részlet a Magyar Hírlap december 17-i számban megjelent, aláírás nélküli ismertetőjéből: „Móra Ferencné az a szakácsművészetben, ami Móra Ferenc az irodalomban: magyarabb és egyúttal európaibb, modernebb a pestieknél. Móra Ferencné szakácskönyvében persze benne van mindaz, ami savát és borsát adja a szegedi konyhának, de vannak benne olyan újítások, amelyek forradalmiaknak nevezhetők a régimódi szakácskönyvekhez képest.”

Rejtély, hogy Móra miért nem írta meg az előszót. A kötet elején olvasható, cím és aláírás nélküli „bevezető” egyetlen igéje, jelzője sem utal rá. Vannak, akik Móráné elöljáró szavainak tartják. E kiadást további négy követte (1937, 1947, 1949, 1950), az ötödik hasonmásban jelent meg 1987-ben. Nem célom e szakácskönyvnél elidőzni, de le kell írnom, hogy kiadástörténete legalább is zavaros: van, aki 10 megjelenéséről tud… Egy pesti editor Édességek könyve címen adta ki a megfelelő részét 2005-ben.

Tápai Antal a képzőművészeti főiskolai tanulmányainak a megkezdése előtt, 1926 nyarán készítette el első Móra-szobrát. A többit az író Kiformáltatásom című tárcájából:

„Tegnap történt meg a leleplezés, a legszűkebb családi körben. – Ti elfogultak vagytok, – mondtam a feleségemnek meg a lányoméknak, – a ti véleménytekre, bocsássatok meg, nem adok. Hanem majd a gyerek lesz az igazi bíró.
A karomra vettem, és odaálltam vele a szobrom elé.
– Te, Ferike, kicsoda ez?
Az unokám rám nézett, aztán a szoborra, és kimondta az ítéletet:
– Pupák.
– Rád ismert, – mondta az öreg nagysága. De ki kell jelentenem, hogy nem volt a hangjában semmi malícia.”[21]

Móra betegsége, pesti műtétje (1933. augusztus 30.) megerősítette a házaspár kapcsolatát.

„Amint betoltak a műtőterembe, még egyszer hátrafordítottam a fejem, hogy mielőtt becsuknák az ajtót, még egyszer odainthessek a küszöbön roskadozó kis öreg nagyságának, azzal mosolyogtam rá, amivel otthon biztatni szoktam, ha ifj. Ferenccel vagy Mötyővel szemben alkalmazásba kell venni a házi fegyelmezés szigorúbb eszközeit:
– Csak férfiasan, Ilonka!”[22]

A műtét után is adódtak az írónak nehézségei: „következett négy rettentő nap, amikor mindennek elviselhetetlen bűzét éreztem (…) a vánkosomnak, a vörös rózsának, a kölnivíznek, a szemüvegem celluloidszárának, a felém közeledő embereknek (…) Utoljára azt kérdezte tőlem a professzor, el tudok-e gondolni olyan ételt, amitől nem undorodnám.

– Igen. Adjanak nekem krumplis tarhonyalevest, de azt a feleségem maga főzze a szanatórium konyháján[…] ahogy az ajtón beléptek a tállal, már a födő alól is bűzök egész orgiája csapott meg[…] ha ebből a filtrából egy kanálnyit a szájamba öntök, attól a lelkemet is kihányom[…] ahogy ránéztem a kis anyamadárra, amint ott reszketett az ágy lábánál, sápadtan, izgatottan, félelem és reménykedés közt, tisztában voltam vele, hogy gonosztettet követnék el, ha meg nem tenném a próbát[…] behunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, és lenyeltem az első kanál levest. Megborzongatott, de – lement, és nem jött vissza. Sőt még utána is küldtem kilenc kanállal.”[23] A professzor a műtétet végző Winternitz Arnold (1872–1938) volt.

Idézek még, ezek a sorok már ifjú Ferencnek szóltak: Hazafelé „ketten vigyáztak énrám akkor az úton: Nagyika, aki arra született, hogy egész életünkben mindig vigyázzon valamelyikünkre”, és a jóbarát Balla Jenő. „Ők ketten takargattak a különfülkében, mikor melegem volt, ők legyeztek, mikor úgy éreztem fázom, ők öntötték belém a konyakot, amikor nem kívántam[…] ők akartak engem mindenáron fektetni, mikor nekem semmi fekhetnékem nem volt.”[24]

A műtét után, amint Winternitz professzor megmondta, rövid javulás következett be, majd írónk egészsége megállíthatatlanul rosszabbodottt. Az utolsó szentestét (1933) Balla Jenő idézte föl: „Móra dolgozószobájában van fölállítva a gazdagon díszített karácsonyfa., amely előtt a két unoka: Vadember s Mötyő fehérbe öltöztetve térdepel. Ferenc, a Vadember összekulcsolt kézzel, halkan imádkozik (…) Hátuk mögött ül Móra, akit jobbról a felesége, balról Panka lánya karol át. Oldalt helyezkedett el a vő (…) A két asszonyt meg a vőt fojtogatta a sírás, de könnyük se rezdült, csak mosolyogva, derűsen tekingettek „apapára”, aki átszellemült arccal nézte unokáit.”[25]

A hasnyálmirigyrák 1934. február 8-án, csütörtök reggel hét óra öt perckor győzte le Móra megfáradt szervezetét. Löw Immánuel főrabbi az író halála utáni napon részvétlevelet küldött az özvegynek.

„Édes húgomasszony!

A nagy viharban nem engednek ki az utcára, a holnapi temetésen pedig a szombati istentisztelet nem enged részt vennem, de nem tudom nagy búsuló gyászomat Ferinkért szó nélkül megállni. Olyan fájó volt már, mikor utoljára láttam, látni, minő rohamosan fogy ez a áldott jó ember. Versenyen kívüli író és tudós volt, akit nagyon nagyra becsültem, de mégis az áldott jó szív és az a kristályos jellem volt az, amiért szívem egész melegével szerettem. Veletek gyászolok én is, családom is.

Öreg hívetek
                    Löw Immánuel”[26]

Szeged városa nagy temetést rendezett nagy fiának február 10.-én. Egyetlen kép: „Aztán fölhantolták a sírt, és odatűzték fejéhez a fakeresztet, rajta a hihetetlen fölírással: Itt nyugszik Móra Ferenc. A következő pillanatban két gyászruhás nő omlott a kereszt mellé. Móra Ferencné és Panka. Gyönge kezük úgy ölelte a hideg, érzéketlen keresztet, mintha soha nem tudna leszakadni róla. Úgy emelték föl őket a fagyos földről…”[27]

A megcsonkult Móra család úgy határozott, hogy nem tartja fönn a Boldogasszony sugárúti magánház bérletét: a Kárász és a Somogyi utca sarkán álló Ungár–Mayer bérházba költöztek. A következő, 1942-s címtárban olvasom: „Móra Ferencné özv., v. ny. Somogyi u. 23.” (A rövidítés városi nyugdíjast jelent, Szeged közgyűlése részesítette Ilona asszonyt ilyen címen támogatásban.) A kutatói szerencse 1995-ben összehozott a Bécsből hazalátogató ifj. Ketting Lajossal, aki közölte, hogy Móránéék az első, ők meg a második emeleten laktak.

Tápai Antal szobrászművész 1943-ban Móra-szobrot ajándékozott az elhunyt családjának. Az özvegy köszönte meg:

„Kedves Mester!
Amikor az ember nagyon sokat szeretne mondani – olyankor rendszerint a torkán akad a szó. Most, mi is így jártunk. Jó lenne nagyon sokat mondani és nem jön a szájunkra más, csak annyi, hogy: köszönjük, köszönjük!
Köszönjük, hogy elhozta ide hozzánk a lehajtott fejét, az elnémult ajkát, annak, aki még él közöttünk ma is, mint kilenc évvel ezelőtt.
Mi már régen aludni megyünk, törődötten és fáradtan, de a szobor még mindig élni fog némán és örökéletűen. És az árnyékában emberré serdül majd a két unoka és a szobor az ő gyerekeikre is vigyázni fog. „Apapa” – nemzedékről-nemzedékre öröklődik és vele együtt, simogató szeretettel emlegetik majd a Mester nevét is. És így törlesztgetjük majd a hálánkat, amit most kifejezni nem tudunk.
A magára maradt Móra család minden tagjának nevében, ragaszkodó és meleg szívvel búcsúzik

Szeged, 943. jan. 8.
                                             Özv. Móra Ferencné”

Betegségei

A Móra-házaspár életét végigkísérték a feleség betegségei. Írónk leveleiből idézek: „tenger pénz kell Ilonára, akit valószínűleg megint operálni kell”[28] „Szegény Ilonka vasárnap megy Herczelhez, aki a jövő héten fogja operálni” – „Ilonát a (…) túlzott izgalmak végképp levették a lábáról, többször elájult, vért hányt” – Ilona miatt megint sokat aggódva (…) Elájult a kádban és lecsúszott, már akkor az alsó ajkáig ért a víz. Alig bírtuk (…) életre hozni.” – Ilonában „hetek óta bujkál a csúz s most már ötödik napja tehetetlen a jobb karjára.” – „Ilona betegebb, mint valaha. Hetek óta vért köhög, szívbántalmai vannak…” – „Ilona a szokott rossz bőrben” – „A reuma sokat kínozza” – „Vasárnap éjjel felutazik valamelyik professzorhoz” – „Most én kísértem be Ilonát a belgyógyászati klinikára. Röntgenezésre (…) nyilván kiújult a háromszor operált gyomorfekélye.”[29]

Mórának Fischhof Ágotához írt leveléből (1917. április 29–30.): „Kedves kis Ági, (…) Bizonyosan megírták hazulról (…) Tömörkény halálát (…) Hihetetlenül összetörtek ezek a napok. A belülről való nagy megrendülés, a temetésrendezés gondja, hivatalainak átvétele (…) s külön árnyék a magunk háza felett is. Pár órával a temetés előtt haza telefonáltak a polgármestertől: a feleségem összeesett az utcán s eszméletlenül hozták haza (…) félek, nem lehetek nyugodt miatta.”[30]

A Hegedűs András közreadta levelekből „A görcsök nem hogy ritkázódtak vagy enyhültek volna, inkább gyakoribbak és hevesebbek.” – „Ilonka[…] sokszor elájul, vért hányt s a szívem majd meghasadt, s milyen elerőtlenedve, gyerekké zsugorodva találtam.” – „Ilonka mára virradóra[…] megint hányt kétszer–háromszor, csupa gyomorsavat.”[31]

A háború után

Adataim innentől erősen megritkulnak. A leírtak a kevésnél is kevesebbek, a munkámban segítő Móra-dédunoka, Vészits Andrea pedig dédanyja halála után született…

A háborús szólamok sokakra hatottak, nem kevesen pedig utasítást kaptak a városinak vagy nemzetinek minősített értékek, fontosabb gyári berendezések elmenekítésére. Vészits Endre (1901–1979) az utóbbiak közé tartozott, így Móráné és a többi családtag 1944 szeptember végén (október legelején?) vele ment Nyugatra. Lelkiismeretlen harácsolók az üresen maradt lakásból széthordták, amit értek, később pedig a Vörös Hadsereg tisztjei költöztek be. Móra könyvtárának, kéziratainak, a hozzá írt leveleknek a túlnyomó többsége megsemmisült. Panka sorai 1946 január végén érkeztek meg Szegedre az ausztriai Weisből: „kétségbeesett hazavágyásuk” van. A Juhász Gyula Társaság az Újságíró Otthonban (Batthyányi utca 4.) tartott Móra-emlékünnepségén (február 8.-án) gyűjtést indított a család hazasegítésére, és fölhívást tett közzé: aki tud a lakásból elvitt ingóságokról, jelezze.[32] Nincs kétségem, hogy a cikket a Mórával barátságos viszonyban állott Magyar László írta: a lap is az övé volt.

A család – valószínűleg – 1947-ben úgy határozott, hogy Budapestre költözik, remélve, hogy Vészits Endre ott könnyebben juthat álláshoz: így is lett. A Verpeléti (ma: Karinthy Frigyes) úton vettek ki magasföldszintes, három szoba, hallos lakást. Csöndesen éldegéltek, az a tekintélyes összeg, melyet Móra – a tudtuk nélkül – Diósszilágyi Samu makói főorvosnál a részükre félretett, az inflációban semmivé vált. Néha eladtak ezt–azt. Egyről bizton tudok. Mórának kedves könyve volt a Szigethy Vilmostól ajándékba kapott remeklés, A régi Szegedből az újba (1932). Szokásával ellentétben nem sorozta be a Somogyi-könyvtár állományába, hanem megtartotta, és ismertette is: „Azt írod dedikációnak a nekem küldött könyvbe: – Sose jön vissza a régi! Egy napjáért esztendőt adnék az újból!

Tudom, Bob, sose jön vissza a régi. Se a régi Szeged jókedve, se a mienk. Se a fekete hajunk, se a piros szívünk.”[33] Évtizedekig váltogathatták egymást a könyv tulajdonosai, mikor 2019-ben Kun Miklós pesti barátom megemlítette, hogy nála van. Olyan cserét ajánlottam neki, melyet nem tudott visszautasítani, így a kötet – kilenc évtized után – hazaköltözött Szegedre.[34]

A Móra család rövidesen három tagúra csökkent: 1950-ben Vészits Ferenc (1925–2000), a volt Vadember, egy évvel később Mötyő, azaz Vészits Márta (1931–2018) kötött házasságot, és költözött el. Apjuk szívritmus-zavarral küszködött, többször megműtötték. Nyugdíjasként egyetlen időtöltése volt, az 1957-ben induló magyar televízió. Neje, a Pankaként ismertté vált Móra Anna (1903–1973) részt vett édesapja emlékének az ápolásában. Hegedűs András (1923–1975) szegedi irodalom-történésznek nem egyszer és hosszasan beszélt Móráról, kéziratokkal is megajándékozta.

Özvegy Móra Ferencné Walleshausen Ilona 1953. november 7-én gyomorrákban hunyt el, nyughelye a Farkasréti temetőben volt. Urnája – amint hírlik – a férje sírjában van…

Megjelent a folyóirat 2023. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Móra Ferenc családi levelezése. Sajtó rendezte Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1987. 19–23. o.

[2] Uo.16–41. o.

[3] Uo. 29–31. o.

[4] Móra Ferenc ifjúkori versei. Mezősi Károly életrajzi tanulmányával. Kiskunfélegyháza, 1976.

[5] Kötetben: Könyes könyv. Szeged, 1920. 9. o.

[6] Móra Ferenc: Napok, holdak, elmúlt csillagok. Magvető, 1958. 461. o.

[7] Magyar László: Móra Ferenc élete. Budapest, Móra, 1966. 65, 70. o.

[8] Hollósi Ödön – Vogel Antal: Szeged város címtára 1911. Szeged, 337. o.

[9] Péter László: Szeged irodalmi emlékhelyei. Szeged, 1974. 90. és 167. o.

[10] Mórával egy kenyéren. In: Délmagyarország 1934. június 10.; Egy kenyéren leszünk. In: Délmagyarország 1938. január 16.

[11] Hegedűs András: Móra Ferenc önportréja – a Pósáékhoz írt levelekben. Jelenkor. 1974. 7–8. 725-733. o.

[12] Móra Ferenc családi levelezése. Sajtó rendezte Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1987. 323. o.

[13] Móra Panka: Apám. In: Délmagyarország 1936. december 25.

[14] Móra Ferenc családi levelezése. Sajtó rendezte Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1987. 322. o.

[15] Uo. 325. o.

[16] Ortutay Gyula: Írók, népek, századok. Budapest, Magvető, 1960. 107–108. o.

[17] Móra Ferenc: Szegedi tulipános láda. Budapest, magvető, 1964. 285. o.

[18] Mit főzzünk? In: Szeged, 1922. október 22.

[19] Móra Ferenc levelesládája. Sajtó alá rendezte Madácsy László. Szeged, 1961. 174. o.

[20] Móra Ferenc családi levelezése. Sajtó rendezte Kőhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1987., 318. o.

[21] In: Magyar Hírlap, 1926. október 31.

[22] Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, Magvető, 1962. 478. o.

[23] Uo. 478., 483–484. o.

[24] Uo. 485–486. o.

[25] Balla Jenő: Móra árnyékában. In: Lengyel András (szerk.): Ének a szegénységről. Budapest, nap, 2003. 294–295. o.

[26] Délmagyarország 1934. február 14.

[27] Délmagyarország 1934. február 11.

[28] Móra Ferenc levelesládája. Sajtó alá rendezte Madácsy László. Szeged, 1961.

[29] Uo. 66., 75., 107., 127., 136., 140., 144., 153. 276. o.

[30] Tiszatáj 1979/7.

[31] Hegedűs András: Móra Ferenc önportréja – a Pósáékhoz írt levelekben. Jelenkor. 1974. 7–8. 732–733. o.

[32] Szegedi Népszava, 1946. február 10.

[33] Móra Ferenc: Szegedi tulipános láda. Budapest, magvető, 1964. 475. o.

[34]Apró Ferenc: Szögedi holmi. Szeged, 2020. 128–130. o.