Boros Tamás: Szeged Egyetemi színjátszásának méltó hagyományait folytatják, ám egyediek: 20 éves a Szegedi Egyetemi Színház

Beszélgetés Czene Zoltánnal és Varga Norberttel

A Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) a város kulturális, színházi életének a szerves része immár 20 éve. A történetüknek vannak előzményei, elég csak a Paál István nevével fémjelzett Szegedi Egyetemi Színpadra, vagy a még ennél is korábbi, Horváth István által vezetett Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságra (SZEISZT) gondolni. De ezek csak előképek, a SZESZ ugyanis 2003 óta létezik. A szervezetek jogilag nem utódai egymásnak, ámde abban sorsuk közös, hogy egymás utáni időszakokban képviselték az amatőr, de a hobbinál sokkal magasabb szintű egyetemi, de nem pusztán egyetemisták által előadott színházat Szegeden. A SZESZ előadásaiban rengeteg fiatal bontakoztathatta már ki magát a színpadon. Közülük jó páran maradtak a színészi pályán, mint például Csorba Kata, Szívós László vagy Bánvölgyi Tamás. De mások is maradtak a színház világában, mint dramaturg, súgó, rendezőasszisztens, ám sokaknak ez hobbiként, ám megmaradt a színjátszás, míg megint csak mások civil pályára léptek a SZESZ-es időszakot követően. 2003 óta két művészeti vezetője volt a színháznak. Czene Zoltán 2003−2010 között, azóta pedig Varga Norbert látja el ezt a tisztet. Velük ültem fel a nosztalgia vonatára, amely buktatókkal, kétségekkel és keserűségekkel ugyanúgy bírt, mint sikerekkel és örömökkel. Ez a vonat még mindig jár és a jövő felé visz.

Az utcáról összeszedett 60 ember

− Milyen háttérrel vágtál bele egy önálló társulat megteremtésébe?

Czene Zoltán:  Mindig is imádtam a színházat, talán családi tradíciók miatt is, édesanyám nagy színházkedvelő. Viszont nem vettek fel a színművészeti főiskolára, és mivel szüleim azt mondták, amit ilyenkor a szülők szoktak, hogy legyen valami „normális” diploma a kezedben, ezért beiratkoztam a szegedi tanárképzőre. Pár év múlva mégis égetően kezdett hiányozni a színház. Azt gondoltam, hogyha a hegy nem megy Mohamedhez… Szóval elkezdtem drámák után kutatni, elsősorban 2-3 szereplős darabokat kerestem. Rengeteg művet olvastam akkor, és mégis, édesanyám könyvtárában leltem rá Gyurkó László: Szerelmem, Elektra című művére, ami rögtön rabul ejtett. Gyurkó László, egy Kádár Jánosról szóló, idealizált hangvételű könyve miatt kerülhetett ki a magyar irodalmi kánonból, noha egy zseniális író volt, és ugyanez igaz drámairodalmi munkásságára. A Szerelmem, Elektra, akkor úgy éreztem, tökéletesen kifejezte azt, amit akkor a politikáról gondolt a 2223 éves énem és a korosztályom is. Kiábrándultak voltunk, a politikából úgy összességében. Nem aktuálpolitikai előadást csináltunk, bár politikus színházat. A mondanivaló sajnos ma is aktuális, a mi korosztályunknak, úgy érzem, csalódás a rendszerváltás utáni Magyarország és a politikai környezet. A szereplők között volt egyrészt évfolyamtársam az egyetemről, másrészt akkoriban működött egy tanoda Szegeden, és onnan is válogattam be szereplőket. Az előadás induló gárdja így nézett ki: Kincses Kornélia, Kristó Sándor, Boncz Ádám, Simó Zsófi, Tóth Lambert, Ilyés Lénárd. Azzal a céllal is jöttünk össze, hogy majd közösen képezzük magunkat, bár utólag már úgy látom, nem biztos hogy jó ötlet volt egyből összeereszteni a lelkes amatőröket azokkal, akik ezt a szakmát professzionális szinten kívánták űzni a későbbiekben. De az első előadásra ez rendkívül inspirálólag hatott.

Czene Zoltán mint Minarik Ede a Kell egy csapat című előadásban

Ezek a kezdetek, de egyet visszalépve: hogyan alakult az ki, mi volt annak a háttere, hogy te sikeresen tudtál magad mellé és mögé szervezni egy társulatot, lényegileg, „színházcsináló” tudtál lenni?

Cz. Z.: A közvetlen előzmény az volt, hogy 2002-ben egy monodrámát, egész pontosan egy Rimbaud-estet vittem színre Kiss Ernővel, ezt pedig nagyon sokan látták, tanárok, illetve a tanodások is. Az egyetemen, amikor már tudtam, hogy a Szerelmem, Elektrát be akarom mutatni, például megláttam egy csoporttársamat, Kincses Kornéliát egy referátumot tartani, és azt mondtam magamban: Tessék, itt van Elektra! Utána odamentem hozzá a folyosón, megkérdeztem tőle, nem akar-e játszani a darabban, így indult a mi barátságunk. Tóth Lambertet vagy Ilyés Leót is például megnéztem egy tanodás előadásban. 2003 óta az a legnagyobb értéke a csapatnak, hogy nem valahonnan kívülről, fentről mondják meg, hogy csináljunk valamit. Akadnak persze felkérések, és azt örömmel vesszük, de a repertoárunkat mi állítjuk össze, a pénzt pedig, kisebb támogatáson kívül, nagyobbrészt pályázatokból szedtük és szedik össze Norbiék a mai napig is.

− Ebben az időben azonban még, ha jól tudom, nem volt nevetek.

Cz.Z.: Valóban nem. Az Elektra plakátján, ha jól emlékszem az volt, hogy, ,Szegedi fiatalok előadásában”. Valamikor 2003 decemberében söröztünk, és mondta Lambi (Tóth Lambert − B. T.), hogy nevezzük el magunkat. Mondtuk, hogy mindannyian kötődünk az egyetemhez, akkor legyünk Szegedi Egyetemi Színház, ami ugye SZESZ, rövidítve. Azért is lett ez a név, mert korábban létezett a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpad. Innen az elnevezés különbsége. Meg talán jobban utal egy intézményes formára. Így lett a név, és a következő darabunkat, a Karnyónét, címszerepben Tóth Gáborral, már Szegedi Egyetemi Színházként mutattuk be 2004 márciusában. Hatalmas öröm volt ugyanis, hogy felfigyeltek az Elektrára, Pécsett például, és a többiek részéről is jött egyfajta nyomás, hogy ,,gyerünk, csináljuk tovább!”. Egy nagyon nehéz darab után azért választottam tudatosan egy könnyedebb, „iskoladrámát”, mert tudtam, hogy az Elektra sikere az lehetett véletlen, és kellett egy annál kevésbé kemény dió is. A Karnyóné teljesen más színházi nyelvet igényelt, amit megugrott a társaság. Voltak gyengébben sikerült napok, produkciók, de összességében szép évek voltak ezek. Azt hozzá kell még tenni, hogy egy kényszerű helyszínváltoztatás miatt kikerültünk addigi helyünkről, a Boldogasszony sugárúti Tamási Áron Klubból (TÁK), és nem győzök hálás lenni Kancsár Józsefnek, aki játszóhelyet biztosított nekünk. Egy legendás, vicces történet esett meg velünk ekkor, ugyanis még nem volt közösségi média meg ilyenek, így gyakorlatilag odaálltunk a TÁK-hoz, és közöltük a nézőkkel, hogy át kellene fáradni az akkor még a Horváth Mihály utcában lévő Pinceszínházba. A TÁK-ban 50 ember volt a teltház, a Pinceszínház viszont 110 férőhelyes volt, és a már jelmezbe öltözött Lambiék annyira ügyesen szedték össze a nézőket, hogy amíg átvonultunk a Kárász utcán, meglett a 110 ember. Onnantól maradhattunk a Pinceszínházban, például a következő darabunkat, az Egy szerelem három éjszakáját (Hubay Miklós musicalje) már ott mutattuk be.

Minarik Ede és Kövesi, a tartalék (Czene Zoltán és Varga Norbert) a Kell egy csapat című előadásból

Feltűnik Varga Norbert is

− Ekkor még Varga Norbert nem került képbe, de arra sem kellett sokáig várni.

Cz. Z.: A következő előadásunk a Kell egy csapat volt, és Leó mondta, hogy nézzek meg egy srácot, aki az Öthalmi Kollégiumban csinál valami színjátszókört. A delikvens megjelent pizsamanadrágban, és annyira egyértelmű volt, hogy ott állt előttem Kövesi, a tartalék! A Kell egy csapatot a Bálint Sándor Művelődési Házban játszottuk, abban az évadban egyébként is vándoroltunk, hiszen a szegediek emlékezhetnek rá, beázott a Pinceszínház, így nem volt állandó játszóhelyünk. Én magam 2010-ben mondtam azt, hogy szeretném átadni a helyemet, mint művészeti vezető.

− Utódodként úgy tudom, több jelölt jött szóba.

Cz. Z.: Egészen pontosan három komolyabb. Ebből az egyikük azt mondta, nem érezné magát képesnek arra, hogy egyben tartsa a csapatot, míg egy másik jelölt másfelé orientálódott.  Így lett 2010 szeptemberétől Norbi az új művészeti vezető.

Varga Norbert: Mielőtt de facto átvettem Zolitól a stafétát, mi azon a nyáron rengeteget beszélgettünk, jövőképről, és arról az ars poeticáról, amit például én is vallottam, hogy magyar darabokat szeretnék bemutatni.

Cz. Z.: Nem azért preferáltuk a magyar szerzőket, mert teszem azt magyarkodni szerettünk volna, hanem mert ezek a darabok érintettek meg és ezekhez tudtuk és szerettük volna megtalálni a legmegfelelőbb formanyelvet. Ha már formanyelvnél tartunk: a magam vezetősége alatt azt is gondoltam, hogy ne rendezzen más a SZESZ keretein belül. Tudom, hogy van olyan színházi vezető, aki hasonlóan gondolkodik, míg olyan is, aki máshogy. Szerettem volna egy egységes színházi nyelvezetet kialakítani a társulaton belül. Mert persze sokkal egyszerűbb bejönni egy működő társulatba és azt mondani, hogy: én is rendezek! Összetartani egy működő csapatot: ez igazán nagy meló.

V. N.: Ráadásul arról se feledkezzünk el, hogy azért ez mégis nagyobbrészt amatőrökből álló társulat. Az összetartás, a szabályok lefektetése, a próbák megtervezése, hogy tényleg ne hulljon szét a csapat, az viszont nagyon is egész embert kíván. Én az első vezetői évemben én hátrébb léptem, és engedtem új szemléleteket, ötleteket behozni, mások is rendeztek, hogy ne legyenek nagy elégedetlenkedések a társulaton belül. Ezek általában egy-egy projektre szóltak.

Cz. Z.: Abban az évben nehéz volt a Norbinak. Utólag úgy látom, szét próbálták őt szedni, és volt olyan, aki mindenképpen csak velem akart volna dolgozni, de ez a hozzáállás nem volt fair Norbival szemben, ezt jeleztem is. Már akkor teljes értékű vezetőnek tekintettem, és örültem, hogy voltak, akik ugyanígy gondolkodtak. Most csak példaként említem Gyekiczki Balázst vagy Eller Évát, de voltak mások is. Úgy gondolom, hogy az új társulat is megtalálta a maga hangját, aminek nagyon örültem.

V. N.: Valóban, egy-két év átmenet volt, és ezt beszéltük Zolival, hogy míg az ő időszakának nagy áttörése az Egy szerelem három éjszakája volt, addig 2010 után Müller Péter darabja, a Szemenszedett igazság volt az első nagy siker, ami egy izgalmas, a XIX. századi Franciaországban játszódó krimi volt, és tényleg nagyon szerette a közönség. Ezzel az előadással még a Szegedi Nemzeti Színházban is jártunk, akárcsak később egy modern táncjátékkal, a Kortárstánc interjú a vámpírral-al. Viszont Zolival szinte minden év augusztusában találkoztunk, megbeszéltük a helyzetet, kivel mi történt és elmondtam neki a következő évadbéli terveimet.

Cz. Z.: Innen tudom, hogy Norbinak is voltak hullámvölgyei. Akadt olyan év, amikor azt mondta, hogy ő bizony abbahagyja. Szerencsére nem így történt.

Mint ahogy folytatódott az a hagyomány is, ahogy te is utaltál már rá Norbi, hogy kortárs magyar szerzőket vettél elő.

V. N.: A már említett Müller Péter mellett meg tudtam az engedélyt szerezni Pintér Bélától, így született meg A démon gyermekei előadásunk, amit ugyanúgy szerettek az emberek. Örkénytől is játszottunk, méghozzá a Borék című egyfelvonásost, illetve az egyperceseket, az örökös Radnóti Zsuzsa engedélyével. Kafkai örömök elé is néztünk Kárpáti Péter darabjával az Én a Féreggel. Említek egy kuriózumot is: sokan emlékeznhetek is szerintem erre amikor 4 tyúk volt a színésznőkön kívül az előadásban. Ez volt BTK tornateremben Drubina Orsi saját darabja : Nagyanyám immár webkamerán figyeli a tyúk hogy tojik. Nagyon szerettem ezt az előadást is. Főleg azt, hogy én ott csak rendezőasszisztens voltam. Sokan jöttek mindig. A magyar szerzők alól kivétel csak egy-egy akadt, például amikor színre vittük Ingmar Bergman egyetlen, kifejezetten színpadra szánt művét, a Fafestményt.

Részlet a Kell egy csapat című előadásból (Molnár Tünde és Czene Zoltán)

Cz. Z.: Az egyébként még egy külön nagy feladat, hogy élő szerzővel felvenni a kapcsolatot, sőt, esetleg össze is barátkozni vele, amibe mind a ketten sok energiát fektettünk az évek alatt. Az elhunyt szerzőknél pedig a jogtulajdonosok felkeresése embert próbáló feladat. Még az én vezetésem alatt jártunk úgy, hogy amikor a Heltai Jenőtől a Néma Leventét mutattuk volna be, az egyik jogutód ezt nem engedte meg. Hadd mondjam el azonban, hogy Norbi kincseket talál a XX. századi és a kortárs magyar drámák közül, akár Müller Péterről legyen szó, akár a már nem élő Balázs Béláról, a Halálos fiatalság művével, fantasztikusan színre vitt produkció volt.

A szerzők, amikor látták a saját darabjukat, általában elégedettek voltak vele?

V. N.: Volt ilyen is, olyan is. Erre megint csak egy jó példa: Müller Pétertől először nem a Szemenszedett igazságot szerettem volna bemutatni, hanem a Búcsúelőadást. De éppen Müller mondta, hogy abban a műben a cirkusz leomlik. Egy akkora térben egy általában alacsony költségvetésű csapatnak erre nincs megfelelő eszköztára. Emellett az is járt a fejemben, hogy a Búcsúelőadásban a grandiózus cirkusz a darabban fizikailag összeomlik de lelkileg nem és ezért akarnak Müller darabjában egy búcsúelőadást csinálni a cirkusz művészei. Aztán persze ennek annyi olvasata akad, amennyit akarsz bele láttatni. Visszagondolva, én annyit akartam mondani akkor, hogy tulajdonképpen miért ne indulhatnánk, folytathatnánk a csellel, a búcsúzással. Csakhogy közbelépett a Szemenszedett Igazság, ami az igazságok kereséséről szól és végül, többször is elolvastam, és ez is berántott oda, amit szerettem volna mondani: sokféle igazsága van a színháznak és az életnek egyaránt. A kérdésedre válaszolva, ha őszinték akarunk lenni, akkor azt kell mondjam, a még élő szerzők nem mindegyike volt jelen a premieren. Azt el tudom mondani, hogy akik itt voltak és megnézték, nekik mit jelentett: például Márton László itt volt, amikor a Szent-Györgyi Albert Agórában a Lepkék a kalapon című előadást mutattuk be. Jól emlékszem arra a mondatára, hogy az előadásnak az ifjonti, tehát az egyetemi színházas hevülete és lelkesedése is nagyon izgalmas volt számára.  Ez csak egy példa. De az, hogy nem tetszik vagy tetszik, az millió dologtól függ, leginkább az adott pillanattól vagy, hogy az adott szerző mikor és honnan érkezik, ilyen nem teljesen apróságoktól is.

Cz. Z.: Én Gyurkó László mellett Hubay Miklóst emelném ki, akivel jó viszonyba kerültem, és tetszettek is nekik a darabok, amiket bemutattunk.

Említettétek, bár nem a szerzőkkel kapcsolatban, hogy voltak negatív reakció is az évek alatt, akár az egyes előadásokkal kapcsolatban. Ennek kapcsán maximálisan személyes véleményem, hogy egy fiatalokból álló művészeti csapatnál teljesen természetesnek kell lennie a kísérletezésnek. És hogy ezáltal néha előfordulhatnak rosszabb előadások vagy akár csak esték is. Talán épp ezért érdekesen hangzik, de ez is hozzátartozik az egész szépségéhez.

V. N.: Ez szerintem is így van.

Cz. Z.: Természetesen, mint ahogy azt is érdemes beleszámolni, hogy nem mindig ugyanazt szereti a szakma és a közönség. Erre tökéletes példa a Darvasi László műve alapján készült Argentína. Nagyon fontos és jó munkának tartottam, de a közönséget nem hozta lázba.

Részlet Simai Mihály: A félszárnyú tündérek völgye című előadásából (balról: Kun Áron, Varga Norbert, Kincses Kornélia)

Jó lenne, ha a pécsi minta honosodna meg Szegeden

Van itt még egy nagyon fontos téma, amiről tudom, hogy mind a kettőtöknél érzékeny pont és nem lehet a szerepét és kérdését megkerülni, hiszen a társulat nevében is benne van ez a szó. Az elmúlt 20 évben hogyan alakult a viszonyotok az egyetemmel?

Cz. Z.: Sokszor nehezen, hektikusan. És mivel ez valóban érzékeny pont, senkit nem szeretnék, főleg utólag, megbántani. Ez nagyon régen volt, a színház pedig jelen idő! Szerencsére minden e-mail, dokumentum megvan, aki kíváncsi, megnézheti. Nagyszerű elődeink voltak, a nagy többség elsősorban a Szegedi Egyetemi Színpadot ismeri, nem véletlenül, Paál Istvánék Szegeden is nagyszerűt alkottak, későbbi életútja is (mint ahogy említhetném Árkosi Árpádot is) a magyar színházi élet nagyjainak sorába emeli őt. Nekik sem volt „könnyű” viszonyuk az egyetemmel. De hogy jót is mondjak: még 2004-ben Tajti Gabriella, az egyetem kulturális irodájának a vezetője beajánlott minket a Pécsi Egyetemi Színháznak az országos fesztiválra. Benkő Imolával ketten elmentünk a terüket megnézni, hogy hogyan férnek majd be az előadások és ámultunk: háromméteres belmagasság, körbe munkakarzat, zsinórpadlás, ahova reflektorokat lehetett elhelyezni, 100 fős nézőtér, egyszóval, az egyetemen belül kialakított játszóhely, amiről mi akkor és azóta is csak álmodhatunk. T. Molnár Gizella, akkori tanszékvezető asszony és Szeri István, a Tisza Volán akkori igazgatója nagyon sokat segített nekünk, anyagi értelemben is.

V. N.: Időnként voltak azért kisebb megállapodásaink az egyetemmel. Egy rövid ideig, ahogy Drubina Orsi darabjánál meséltem, használhattuk a BTK régi tornatermét, a mai Radnóti Café helyén, illetve mind a ketten azért pályázatokon tudtunk nyerni, vagy kisebb támogatásokat kaptunk az egyetemtől, mint ahogy megbízást is. Ez utóbbi keretében láthatta a közönség a korábbi SZEISZT rövid történetét, a Horváth István és Tóth Kata tragikus szerelméről szóló Rohadt az államgépben valami című előadásunkat, ami az akkori fiatalok 1941-es, óriási sikerű Hamlet előadása kapcsán született, melynek István a rendezője volt, Kata pedig Gertrud királynét játszotta. A történelmi szituációban csakúgy, mint  Erdődy János Jó ​éjt, királyfi!… című könyvében fontos szerep jut az akkor már Nobel-díjas rektornak, Szent-Györgyi Albertnek. Ezt az előadásunkat megnézték az egyetemről, jó véleménnyel voltak róla, ez is a sikeres darabjaink közé tartozott és tartozik, azért mondom jelen időben, mivel 10 év után felújítottuk. Azt tudomásul kell, akár az egyetemnek is, venni, hogy teljesen más időket élünk, mint a 70-es években. Más a színházi nyelv, máshogy kell a fiatalt, aki játszani szeretne vagy a nézőt megszólítani. Paál Istiék volt, hogy bent aludhattak az egyetemen a próbateremben, nekünk ma erre sehol sincs módunk. De nem is kell, hogy ilyen lehetőség legyen.

A félszárnyú tündérek völgye (Kun Áron és Varga Norbert)

Ma is vannak érdeklődő arcok

Norbi, a te időszakodból is lehetne számos történetet elmesélni. Az viszont szemmel látható, hogy a színház iránti érdeklődés, bár lehet, hogy csekélyebb, de ki semmiképp sem halt. Miért jelentkeznek ma a fiatalok a SZESZ-be?

V. N.: A kulcs ma is az, hogy játszani szeretnének. Ismét visszautalok arra, hogy Paál Istvánékat tartja ma sok felnőtt ember az etalonnak. Hogy ők a Kádár-rendszer idejében politikai színházat csináltak. Pedig ,,csak” színházat csináltak. Amikor 2023 szeptemberében bemutatták Nánay Istvánnak a Paál István munkásságáról szóló, Nyitott színház  című könyvét  és beszélgettek az akkori társulati tagok a könyvbemutatón a korszakról, a társulatról, akkor egyikük azt is mondta, hogy például 1962 és 1973 között a SZESZ-ben nem azt érezte, hogy ő most politikailag mond valamit, nem ismerte a politikai környezetet, jobban mondva, nem az érdekelte: ő csak játszani akart. Nem voltam ott, nem tudom mi történt és az, hogy hogy történt és miként éreztek, azt ők tudják. Ma el tudják mesélni nekünk. Mindenki el tudja mesélni a saját „SZESZ-élményét”, legyen szó 1941, 1962, 1973, 1986-ról vagy a 20032023 közötti időkről. Ez lenne a lényeg és ez a legfontosabb része az egésznek. Szeretnek játszani ma is a fiatalok, új dolgokban gondolkodni, megmutatni magukat a deszkákon. Ma is szeretik a színházat. Óriási dolog, hogy idén is megrendeztük, ezúttal már a VI. Szegedi Egyetemi Színházi Találkozót (SZESZT), és például a pécsi és a debreceni egyetemistákkal ez mindig egy közös platform, találkozási pont. Eredetileg Pécsett van a téli sáv, Szegeden a tavaszi, kicsit egyidőben velünk pedig Debrecenben. Ezt a covid is felbolygatta és mi is, de próbálunk szervezni továbbra is ilyen fesztiválokat és eseményeket. Elsősorban az a fontos, hogy a találkozzunk és inspirálódjunk egymás munkáiból. És bizony, ezeken a helyeken, ha elmegyünk Debrecenbe a DESZínházhoz vendégségbe vagy a JESZ-hez Pécsre, megvalósul az a pillanat, hogy a művészeti vezető nem érzi mélységesen egyedül magát. Kinyílik a világ és újra elkezdesz lábra kapni, hogy juhé, hát ezt így is lehet, meg úgy is. Visszatérve a negatívumokhoz, van olyan akinek lövése sincs erről a világról, hogy hogyan és miből merítünk, miből építkezünk, de puskagolyója az van. Mélységesen elszomorít ez. A Szegedi Egyetemi Színházi Találkozót pályázati forrásokból egyesületünk és a Szegedi Tudományegyetem támogatásával valósítjuk meg.

Cz. Z.: Sokkal gyorsabban változik a világ, mint 20 éve. A Covid után, nem a nézőszám alapján, de csökkent a színház jelentősége, én ezt láttam. Remény azonban van. Ha csak a SZESZ előadásaira gondolok: most megy a Norbi rendezésében, szintén Pintér Bélától a Kaisers TV, Ungarn. Ott a plakáton lévő egyik fiatal srác szemében abszolút látom a csillogást. Ez azért a jövőre nézve engem is bizakodással tölt el.

V. N.: Nekem azért még mindig egy nagy álmom, hogy legyen egy olyan hely, ami a miénk, ahova már nem csak mint vendég tehetjük ki az elmúlt 20 év, valamint a még meg sem született előadások plakátjait. Csak ez az álom egyelőre elérhetetlennek tűnik, pedig enélkül nincs stabilitás. Megyünk persze tovább, csak mindig kicsit ingoványosabb úton.

Megjelent a folyóirat 2024. januári számában