Bátyi Zoltán: „Képeimmel a káoszban a rendet, az enyészetben a szépet, a részben az egészet szeretném láttatni”
Beszélgetés Szerdahelyi Péter agykutatóval, aki fotográfus is
Kamaszkorában a kémia és a kísérletezés vonzotta leginkább Szerdahelyi Pétert. A Somogyországból származó fiatalember Szegedre érkezve el is indult egy olyan pályán, ami lehetővé tette, hogy elismert agykutatóként dolgozzon. Ám súlyos betegségek derékba törték a tudományos pályáját, és új úton kellett elindulnia. Ő a fotózást választotta egy olyan korban, amikor a képi kommunikáció egyre fontosabbá vált, és a természetet, a városokat, az embereket fotózva igyekszik mind teljesebb képet adni a minket körülvevő világról.
– Nem kell sokáig kutakodni az interneten ahhoz, hogy Szerdahelyi Péter fotóira bukkanjon a munkássága után érdeklődő. Nagyon sok év munkája fekszik ebben a hatalmas képanyagban. De mivel foglalkozott akkor, amikor még eszébe sem jutott, hogy egyszer a fényképezés tölti ki szinte minden idejét?
– A legfontosabbal kezdem. Először is megismerkedtem Somogyország szépségeivel. Igaz ugyan, hogy már több, mint ötven éve Szegeden élek, de a gyökereim a Dunántúlhoz kötnek. A Balatonhoz közeli Somogydöröcskén, egy egészen kicsinyke faluban születtem 1954 áprilisában, és ez szó szerint értendő, ugyanis édesanyám otthon, és nem városi kórházban hozott világra. Ez a település egy csodálatos völgyben fekszik, amely kisgyerekkorom óta kínálta számomra az élővilág számtalan csodáját, vagyis mondhatom, hogy már a világra eszmélésemkor életem elválaszthatatlan része lett a természet szeretete. Nagyon jól éreztem magam abban a kis közösségben, éppen ezért traumatizáló élmény volt számomra, amikor az általános iskola elvégzése után Szombathelyen, a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban kezdtem meg középiskolás tanulmányaimat. A falusi csend és rendezettség után a számomra nagyon is nagyvárosi zaj, káosznak tűnő rohanás rendkívül idegen volt, ám sikerült megszoknom. Mint ahogy Hódmezővásárhelyen a sorkatonai szolgálatot is, majd később az igazán nagyvárost, Szegedet, ahol 1972-ben kezdtem meg az egyetemet, mégpedig a JATE Természettudományi Karának vegyész szakán. Hogy miért éppen ide jelentkeztem? Mert akkoriban a kémia volt a mindenem, az töltötte ki az életemet. Köszönhető ez annak, hogy Júlia nővéremtől, aki egyébként akkor már a Szegedi Orvostudományi Egyetem hallgatója volt, megkaptam még általános iskolásként a 100 kémiai kísérlet című könyvet. Az ebben leírt kísérletek teljesen magukkal ragadtak. Így aztán, ha csak tehettem, a kísérletezésekre koncentráltam, és bizony minden megtakarított pénzemet vegyszerekre, lombikokra, kémcsövekre és egyéb, fontos kémiai szakkönyvekre költöttem. Nem tagadom, a nagy ügybuzgalmamat néha aggódva figyelte a család, attól tartva, hogy felrobbantok valamit, de szerencsére semmilyen gond nem történt, így egyenes út vezetett a Szegeden tanuló vegyész diákok közé.
– Szegeddel kapcsolatban a megszokást említette. De mondhatjuk azt is, hogy megszerette a várost?
– Előbb az Alföldet kellett megszeretnem, hiszen ez egy teljesen más világot kínált, mint a Dunántúl. A síksággal volt időm megbarátkozni már Hódmezővásárhelyen, és ebben nagy segítségemre voltak az ott élő és alkotó művészek képei. A festészet iránt mindig is rajongtam, de a Vásárhelyen alkotók olyan közel hozták lelkemhez a síkságot, hogy azóta is imádom az Alföldet mindenestől. A nagyváros elfogadása, és itt most Szegedre gondolok, már egészen más kérdés volt számomra. Az építészet, mint a művészetek egy különleges ága, már gyerekként elkezdett érdekelni. Szegedet pedig úgy köszöntöttem, hogy beültem a Somogyi-könyvtárba, –akkor még a Móra Ferenc Múzeumban fogadta az olvasókat –, és kikértem minden elérhető könyvet, kiadványt az olvasóteremben, ami Szeged épületeivel, tereivel, utcáival ismertetett meg. Szorgalmasan kijegyzeteltem valamennyi olyan látnivalóról szóló információt, amiről úgy gondoltam, ezt feltétlenül meg kell néznem. Aztán fogtam magam, és a könyvekből nyert tudás alapján bejártam az egész várost, szemléltem azt a sok csodát, köztük a nevezetes templomokat éppen úgy, mint az árvíz után megmaradt házakat és persze a víz után épített palotákat is, amit Szeged számomra nyújtani tudott. Látnivaló akadt bőven, de korántsem csak ennek köszönhető, hogy beleszerettem Szegedbe, és otthonommá vált a Dél-Alföld központja. Ennél is fontosabb, hogy itt ismertem meg egyetemistaként későbbi feleségemet, akivel még tanulmányaink alatt házasságot is kötöttünk, és hamarosan megszületett első gyermekünk is. De Szeged kínált olyan állást is a SZOTE-n, ahol agykutatással foglalkozhattam. A szegedi egyetemen szereztem orvos-biológusi címet és PhD-fokozatot, itt foglalkozhattam az Alzheimer-kor kutatásával. Az itt felmutatott eredmények alapján aztán két évig az USA-ban is dolgozhattam kutatóként, amit azóta is életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. A Kentucky állambeli Lexingtonban remek körülmények között éltem, és egyben megismerhettem egy számomra egészen furcsa, a miénktől nagyon eltérő hangulatú, gondolkodású, ám egyben lenyűgöző, látványos világot. De örültem, amikor visszatértem a számomra akkor már oly kedvelt és hiányolt Szegedre, ahol sajnos már csak pár évig folytathattam kutatásaimat. Olyan súlyos betegségek támadtak meg, amelyek arra kényszerítettek, hogy rokkantnyugdíjba menjek. Szerencsére jelenleg, a szakorvosoknak hála, gyógyszerekkel kordában tarthatóak betegségeim, és így most, immár 70 évesen kiteljesedhetek egy egészen más tevékenységben.
– Ugye a fotózásra gondol? A betegség fordította ebbe az irányba, vagy már korábban is dolgozott kezében a fényképezőgép?
– A nyugdíjazással járó sok szabadidő csupán felerősítette bennem, hogy a fotózással foglalkozzak, mert pontosan tudtam, új életemet akkor tehetem hasznossá és elfogadhatóvá, ha megtalálom az új utat, amin indulhatok tovább. De az első képek keletkezésének dátuma a 70-es évek. Családomról, a lakókörnyezetünkről készített képek után egyszer lehetőségem nyílt arra, hogy a számomra egyik legkedvesebb és a magyar irodalomban joggal nagy elismerésnek örvendő Weöres Sándorról készíthettem képeket. Ehhez tudni kell, hogy nem véletlenül tévedt el hozzánk, ugyanis a fotózáskor már erős baráti szálak kötötték édesapámhoz, aki Vas megyében számos publikációval vett részt az irodalmi életben. Ezt követően, amikor már komoly tükörreflexes gépeket vehettem, előbb egy Prakticát majd egy Nikont, egyre nagyobb lelkesedéssel fotóztam. A lelkesedésemet fokozta, hogy idővel jó minőségű optikákkal egészíthettem ki a készletemet. Ugyanakkor a filmre való fotózás korlátokat is szabott számomra, hiszen nem volt olcsó mulatság egy-egy sorozat színes film előhívása. Nagyon meg kellett gondolnom, mikor is kattintsam el a gépet, de persze ez azért nem akadályozott meg abban, hogy egyre több családi és természetfotót készítsek. Fontos állomásként kell megemlítenem az amerikai éveket. Ott ugyanis bejártunk szinte minden fontos nemzeti parkot, ellátogattunk a legismertebb városokba, így fotózhattam New Yorkban éppen úgy, mint Washingtonban vagy Los Angelesben, hogy csak néhány célállomást említsek. Természetesen hazatérésem után is folytattam a képkészítést, és lassan kialakult, hogy három fő téma, az épület, a természet és az ember köti le azóta is az érdeklődésemet. A fotós kiteljesedés a digitális fényképezés lehetőségével ért el, de ez a technika sem változtatta meg a látásmódomat, amit tulajdonképpen a festészet szeretetének köszönhetek. Sokan mondják, hogy festőiek a fotóim, képeimet a természetes fények és az erős kompozíciók jellemzik, Mivel olyanoktól kaptam ezt a minősítést, akiknek adok a véleményére, örömmel el is fogadom. Hozzátéve: ez minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a fotóim elkészítésekor már a kezdeti időszakban is a festészetben látott képi minták voltak rám a legnagyobb hatással. Fontos megjegyezni, hogy nem csak rám vannak nagy hatással a festmények, hanem fotóim is ösztönzőleg hatottak és hatnak festőművész barátaimra, itt Novák András barátomat említeném meg, aki számos fotómat átköltötte vászonra.
–Természet, épületek, emberek – sorolta az előbb fő témáit. De hogyan készül fel egy-egy fotós munkájára? Hosszas tervezés, netán egy adott pillanat megragadása jellemzi inkább a munkáját?
– Egyértelműen az utóbbi. Fényképezni valót találni nem nehéz, hiszen, mint mondani szokták, a téma az utcán hever, csak le vagy fel kell nézni érte. Pontosan tudom ezt én is, ezért amikor felkelek, és kiállok az erkélyre először azt nézem meg, milyen fényekkel ajándékoz meg az a napom. Egy kis szemlélődés után már tudom is, hogy Mártélyra, vagy az Atkai holtághoz vegyem-e az irányt, netán jobban járok, ha a városban maradok. De mindegy is, hiszen a képkészítés számomra mindig egy belső utazás, a tudat alatti rétegekbe történő alászállás, feloldódás a látványban. A fotózás, időjárástól függetlenül, mindig örömmel tölt el. Hozzáteszem: talán olyan ember vagyok, aki „napelemekkel” működik, mert rám a „szép” fények hatnak igazán ösztönzően.
– Nincs olyan alkotó, aki ne szeretne valamit üzenni a munkáival, legyen szó íróról, költőről, festőről vagy fotógráfusról. Biztosra veszem, hogy Ön is megfogalmazta már, miért tartja fontosnak a fényképezést…
– Miért fontos? Mert életem része, nélküle már nem tudnék létezni. De céljaim természetesen vannak a képeimmel. Ars poeticámat én így fogalmaztam meg: képeimmel a káoszban a rendet, az enyészetben a szépet, a részben az egészet szeretném láttatni. Ezt egyébként már számos alkalommal elmondtam, azért hangsúlyozva, mert sok minden változhat az évek során, találhatok új témákat, de az előbb elmondottakon nem fogok soha módosítani. Mint ahogy azon sem, hogy nem üldözöm a sikert. Többször is felkértek, lépjek be ilyen vagy olyan fotós közösségbe, mert így több alkalmam lesz a bemutatkozásra, jobban „képbe kerülök” ott, ahol az elismeréseket osztják. De nekem nem a kitüntetés, hanem a fotózás kínálja az örömöt. Éppen ezért nem is küldözgetek képeket különböző pályázatokra, és azért sem talpalok, hogy minél több kiállításon szerepeljenek a képeim. Számomra az internet nagyon jó terep, hiszen Alaszkától Ausztráliáig egy napon belül megkapom a visszajelzéseket, ha felteszek egy képet. Azért persze nem zárkózom el a világtól. Ha felkérnek, természetesen örömmel rakok össze kiállítási anyagot, mint ahogy az már többször meg is történt. Ezek közül két, természetfotóimból válogató Somogyi-könyvtáras kiállításomat, a DÉMÁSZ székházban rendezett, Szeged építészetét bemutató tárlatomat, a SZAB székházban Balló Andrea festőművésszel közösen rendezett kiállításomat és egy dorozsmai bemutatkozásomat emelném ki. Ez utóbbi esetben is a természetfotóim kerültek a falra. Az pedig külön öröm számomra, hogy Temesi Ferenc Kossuth-díjas író Szeged szemének nevezett.
–A szegedi fotográfusokról szóló sorozatomban eddig minden riportalanyomat megkérdeztem: mi a véleménye az okostelefonok kínálta lehetőségekről, mint ahogy a mesterséges intelligencia szerepéről is. Ön hogyan vélekedik, az említettek segítik, netán éppen leértékelik a hagyományos, fényképezős fotózást?
– Az okostelefont én is használom fotózásra, nincs ezzel a módszerrel különösebb bajom, sőt, sokszor kisegít, amikor gyorsan kell reagálnom egy-egy esemény megörökítésére. Legutóbb például egy Szegeden zajló spanyol filmforgatásról tudtam így készíteni képeket, bár nem volt nálam fényképezőgép. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy az internetre feltöltött rengeteg fotó között olykor-olykor egészen zseniális képeket is feltudok fedezni. De ha rossz kép jön velem szemben, azt sem bánom, mert azt vallom, hogy minden felvételből lehet tanulni, egy rosszul elkészített fotóból is le lehet vonni tanulságokat. Egyébként a telefonos fotózás remek szórakozás is, miért ne élnének vele az emberek, ha a kedvük úgy tartja. A mesterséges intelligencia felhasználásáról már korántsem ilyen kedvező a véleményem. Ilyen esetekben ugyanis azt látom, hogy a képekből éppen a lényeg hiányzik, ami nem más, mint a lélek. Bennem például mindig megszületik ilyen fotókat nézve egy furcsa, ambivalens érzés, ha elmélyülök ilyen kép tanulmányozásában. Egyrészt vonz a látvány, másrészt taszít, és a végén mindig a taszítás kerekedik felül. Tudok erre konkrét példát is mondani. Nemrégiben az interneten összefutottam egy mesterséges intelligenciával alkotott képpel, ami Charles Baudelaire-t és Arthur Rimbaud-t ábrázolja abszint iszogatása közben. A kép korhű környezetben mutatja be a két francia költő óriást, minden részlete hihető, csak éppen a kép összességében hamis, álságos és hiteltelen. Az MI-s képeket nézve mindig eszembe jutnak Jock Sturges amerikai fotográfusnak a fantasztikus portréi, aki a fotójában a kép alanyának egész életét, múltját, gondjait, örömeit tudja láttatni. Ezt nem mondhatjuk el a mesterséges intelligenciáról, de az általam szintén nem kedvelt, stúdiókban készített, beállított portrékról sem.
– Ön az idén 70 éves, de a fiatalokat megszégyenítő termékenységgel örökíti meg környező világunkat. Az eddig megszokott, sokszínűséget folytatja tovább, netán új témákat keres a jövőben?
– A megkezdett úton mindenképp szeretnék tovább haladni, vagyis a természetről, az épületekről, városokról, és az emberekről ezután is igyekszem minél több, jó felvételt készíteni. Ugyanakkor nagy tervem, hogy elmélyüljek a portréfotózásban, mégpedig a spontán megragadott pillanatok megörökítésében. Igen ám, csakhogy ezt a nagyon szigorú, a személyiségi jogokat óvó jogszabályok egyre inkább nem teszik lehetővé. A fotó alanyával előre közölni kell, hogy képet szeretnék készíteni róla, és ilyenkor már megváltozik, bemerevedik az arc, a mozdulat, éppen az a természetesség veszik el, ami számomra annyira fontos. Sajnálom, hiszen olyan sok emberrel találkozom nap mint nap az utcán, akiknek vonásain izgalmas életek tükröződnek, de tele vagyok kétségekkel, éppen az előbb említett megszorítások miatt, hogyan is fogjak hozzá a fotózáshoz úgy, hogy az alany ne kezdjen el pózolni, ne alakuljon át a mimikája. Az is gond egyébként, hogy a lefényképezett személyek általában nem tetszenek saját maguknak a róluk készült képet nézve, sok ember önértékelési zavarral küzd, ezért nem járulnak hozzá a közléshez. De azért mindent megpróbálok, hogy el tudjak indulni ezen az úton, és így tegyem még sokszínűbbé a fotógyűjteményemet.
Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában