Apró Ferenc: Móra Ferenc édesapja: Móra Márton

Nem történt vele följegyzésre érdemes dolog: született, verejtékezett, meghalt mint a kisemberek tízezrei. Így hát életrajzát se keresse senki, – nincs neki. Jószerével azok a kedves apróságok maradtak meg róla, amelyek két tollforgató fiának, Istvánnak és Ferencnek az emlékőrző tárcáit színesítik.

Móra Ferenc ezt írta a fölmenőiről: „Az apám, Márton, szegényember, mégpedig utriusque iuris, mint szűcs is, mint paraszt is. A kiskunok földjén élt és halt, de mint jászkun bevándorló, az apja, tehát az én apai nagyapám, ott volt vérben dolgozó férfiú, már tudniillik juhvágó, a feleségét, apai nagyanyámat, úgy rémlik Dudás Erzsébetnek hívták[…] az én hiteles családfám ezzel ki is van.[1]

Móra Márton Jászberényben jött a világra 1834. november 7-én, Móra István (1797– ?) és a már írt Dudás Erzsébet (1799– ?) gyermekeként. Ikertestvére, András (1834–1895) tíz perccel volt nála fiatalabb. Keresztnevüket a kor szokása szerint a születésnapjuk körüli névnapokból kapták.

A Márton fiú nem járt iskolát, mindössze két télen át tanult betűt vetni és olvasni. Ennek ellenére írása szép volt, sőt kisebb okiratokat is meg tudott fogalmazni: tehetsége volt hozzá. Nincs kétségem afelől, hogy tavasztól őszig a ház körüli munkákban, a legeltetésre kicsapott állatok őrzésében segédkezett…   

A szülők az ikreket ipari pályára adták: Mártont Jászárokszállásra szűcsinasnak, míg öccse Jászberényben kezdett neki a csizmadiaság kitanulásának. Ám az András gyerek nem tudott megbarátkozni a csiríz szagával, meglépett, és bátyjához hasonlón a birkabőrben dolgozó szakmát választotta.

A testvérek idővel fölszabadultak, következett az akkoriban kötelező valcolás: általában külföldön, ritkásan itthon kellett néhány esztendőt legényként dolgozni, hogy megszerzett tudásuk alapján – a remek elkészítése és bemutatása után – valamelyik céh fölvegye őket a mesterek sorába. 

A két Móra fiú 1861-ben evégett igyekezett Szegedre, de Kecskeméten hamiskártyások karmaiba kerültek. Márton – amint ez már lenni szokott – eleinte nyert az Itt a piros, hol a piros?-on, végül persze csak a rajtavalója maradt. András kis pénzecskéje Félegyházáig futotta, itt beálltak Almási György (1819–1884) mester uram szűcsműhelyébe.

Márton még ez évben feleséges ember lett, nőül vette Nyeszó Juhász Annát (1842–1924). Kommendálták neki a lányt, ő pedig ürügyet keresett a család fölkeresésére. A fiatalok megtetszettek egymásnak, így hát november 23-án összekötötték az életüket. Tíz gyermekük született: a néhány órát élt Anna (1863), István (1864–1957), az egy nap után meghalt Rozália (1867), a világra halva jött János (1868), János (1869–1878), László (1871–1880), Teréz (1874–1878), Ferenc (1879–1934, az író), Mária (1881–1883) és Julianna (1884–1962), a későbbi Tóth Istvánné. A kor réme, a roncsoló toroklob nem kímélte a Móra családot sem, csak három gyermek érte meg a fölnőtt kort…

A másodszülött Móra István ilyennek írta le az édesapját: „Alacsony ember volt, barna bőrű, fekete hajú, fekete bajuszú. Arca színe barnapiros, mint a tisztabúzáé, szeme aprós, fekete, és mindig derült nézésű. Még a csapások közt is: szeme fényes volt, az arca piros (…) Soha sírni nem láttam, még könnyezni sem. Csak csendesnek, ha nehéz baj szakadt ránk.”[2]

A szűcsi mesterség az időben tisztes megélhetést nyújtott. Mártonék házacskát szereztek a fejük fölé, sőt szőlejük is adta a termést Fölső-Galambosban, ám 1876-ban rájuk nehezedett az Isten keze. Elfagyott a szőlő is, a felibül kivett kukorica is, elhullottak a hízóra fogott malacok… Mindezek tetejébe a kiüresedett zsebű szűcs munka nélkül maradt, mert nem volt miből bőrt vennie. 

A családot az asszonyi kéz mentette meg, Nyeszó Juhász Annából ekkor lett először kenyérsütögető asszony…

Móra Márton egész éltében megmaradt hű 48-asnak. Ferenc fiától citálok: „Márton – mondták neki a tekintetes urak – magában semmi hiba se volna, ha nem volna olyan nagy negyvennyolcas. Magát még végrehajtónak is meg lehetne tenni, olyan az írása, csak ebbe a március tizenötödikébe ne vegyeledne bele mindég.”[3]

Azt is Móra Ferenc jegyezte föl az édesapjáról, hogy olyan „ügyes és becsületes dohányvágó ember nem volt a városunkban. Ő vágta finom kockára a szűzdohányt a polgármester úrnak is, meg a rendőrkapitány úrnak is, de soha el nem kóstolt belőle egy pipára valót se, beérte a magáéval…”[4]

Idézek tovább: „apám rangbéli ember volt a félegyházi szűcsök közt. Rangja szerint szolgáló–mester volt. Nagy rang volt, míg a céhek uralkodtak a világon. A szolgáló-mester ugyanazt azt a tisztet viselte a szűcsök céhében, mint a királyokéban az udvarmester[…] Az ő kötelessége volt farsangi lakozásra összekiáltani a mestereket, széthordani a gyászhírt, ha valamelyik letette az élet subáját, és a szövétnekeseket elrendezni a koporsó körül. Rendesen a szegény mesterek közül szemelték ki a szaladjide–szaladjoda embert.”[5]

Az iskolát nem járt Móra Márton szeretett olvasni, minden papírlapot becsben tartott, melyen betűk feketélletek. Ferenc fia írta: „a halasi vásárra dolgoztak, Márton szűcs meg a felesége, meg a két segéd, meg a két inas, sietni kellett, hajnalban volt az indulás, hat subára még fel kellett rakni a rozmaringot.” Ekkor történt, hogy a szél besodort egy papírlapot az udvarba. Ismét az író: „a szűcs most már a műhelypadra csúsztatta a subát, a sapka mellé tűzte a tűt, kiment az udvarra, behozta a könyvlevelet, a könyökével letisztított róla homokot, sarat, meggyújtotta a kedvéért a mécsest is, elolvasta az egyik oldalát is, a másikat, akár Szent Márton püspökről szólt, akár Borneó mérges kígyóiról (…) s csak azután vette elő megint a letett subát és a halasi vásárt[…] talán nem csoda, hogy a foltozó szűcsségen végezte…”[6]

Móra őszinte szavai már a kései évekről szólnak. Apjához csak „olyan subával állítottak be, amin már csak ő segíthetett, abból rendesen az lett, hogy mire egy régi lyukat betömött, szakadt helyette kettő”.[7]  

Nem tartozik szorosan eme kis írás tárgyához, de Móra Ferenc és Somogyi Szilveszter (1872–1934) szegedi polgármester azért (is) állt közeli barátságban, mert mindkettőjük édesapja a tisztes szűcsi ipart gyakorolta. (Farkas Antal 1883. évi Szegedi Kalauza szerint Somogyi József /1844–1912/ szűcs Fölsővároson, a Pusztaszeri utca 13. számú házában varrta a birka bőrét.)

Amikor Móra Márton fölköszönt a szűcsi mesterséggel, a kaszaszék kikerült az udvarba Isten szabad ege alá. Ferenc fia vitte volna Szegedre a sokablakos házba, de az árában nem tudtak dűlőzni. Az apa nem fogadott el pénzt a kidobott holmiért, pedig fia már ki is olvasta a négy forintokat. Erre fordult meg Márton mesterben a sörét: „Négy pengő? Nem lehet úgy lecsökkenteni a szűcsmesterséget, fiam. Öt pengő ennek az ára. Vagy ingyen odaadom, vagy öt pengőt fizetsz érte, de árán alul el nem vesztegetem.”[8] Ebben aztán ki is egyesültek… (Összehasonlításul: Móra 1902-ben havi ötven forintért szegődött el újságírónak.)

Írónk szívesen vont párhuzamot az édesapja és a saját tevékenysége között. „Sohase csináltam mást, mint ő. Tulipántokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgáló-mestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve neki, de mindig oly tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám…”[9]

Móra Márton és Nyeszó Juhász Anna 1911. november 11-én ülte el az aranylakodalmát. Velük ünnepelt István fiuk és neje, Újfalusi Éva, akik 25 évvel ezelőtt léptek frigyre. Délelőtt az egyház áldásában részesültek, este eszem-iszom volt, melyre a két család félegyházi és szegedi jóemberei voltak hivatalosak. (Jelen volt Pósa Lajos is.) Márton mestert jó táncosként ismerték, kitett magáért 77 évesen is, egymás után táncoltatta meg az asszonyokat, menyecskéket.[10]

Gracza János szegedi újságíró Ötven év című versével köszöntötte a házaspárt. Az öt hosszú évtized nehézségei is a tollára kerültek[11]:

De míg ideértek, fájdalom borúja
Hányszor fátyolozta az apa szavát;
Hányszor találhatta az éj leszállása
Csüggetegen, sírva az édesanyát!

Márton szűcs 1913. július 22-én fejezte be az idelenn való életet. Baráti poharazgatás közben gyakorta élt a tréfaszóval, nem fél a Kaszástól, subát varr annak is, hogy ne látszanak ki a csontjai… A valóság másként festett: Deák Ferenc utcai házikójában három nap és három éjjel lázálomban varrta a markolábnak a subát, csak már nem a melles kék kötőben, nem az orrán ülő madzagos pápaszemmel… Három hosszúra nyúlt nap telt el, amikor kedd este a homloka kisimult, és kiült rá a végső békesség…[12] Ferenc fia a szemfödő alá belopott egy szűcstűt egy gombolyag piros berlinerrel, és a szíve fölé csúsztatta a család egyetlen kincsét, a be nem szolgáltatott Kossuth-bankót.[13]

Móra írta a Vadembernek: „Az alsó-temetőben vetettünk ágyat dédapádnak, a sűrű ecetfák alatt[…] szomszédja neki néhai való Almási György céhmester urunk, aki tanítógazdája és násznagya volt félszáz esztendővel ezelőtt[…] Márványkövet nem ültettünk föléje, mert az nem illet minket…”[14]

Íme, Móra Ferenc lapjának, a Szegedi Naplónak a híradása a szűcsmester haláláról. Fehér Árpád a jellegzetes báránybőr sipkával kezdi: „Móra Márton uram alkotásai így jutnak a halhatatlanság tájaira. Minden alkotása meleget ad a szegény ember, küzdő ember fejének. Minden alkotása egy nagyszerű megnyugvás, aki a fülére húzza, akörül szállhat a köd, zúghat a zivatar, omolhat a hó, az mosolyogva, földerült lélekkel tekinthet a télbe (…) Becsülettel töltötte be hivatását, igaz, hogy nem is szerzett semmit a becsületes mindennapi kenyéren kívül. És mégis a legbusásabb, a legdicsőbb örökséget hagyta gyermekeire.”[15]

Móra több tárcában ragyogtatta föl édesapja ködalakját: Mikor én telkes-gazda voltam, Úri kalap, Édesapám vétke, Az utolsó suba, Édesapám fejfái stb. Írt róla (és a nejéről) egyfölvonásos mesejátékot is, mely a mennyországban játszódik (A jó Isten foltozó-szűcse): az Új Idők 1927. április 10-i számában jelent meg (392–397.), majd belekerült [A] Daru utcától… c. összeállításba (1934). Ma már nem tudni, Vajda László önként hagyta-e ki a második kiadásból, vagy pedig szigorú arccal „megkérték” rá… A darabot 1927. január 31-én bemutatták a pesti Városi (ma: Erkel) színházban közel háromezer néző előtt, ugyanis annyian fértek be. Az öreg szűcsöt Mály Gerő (1884–1952) játszotta. Műkedvelő színjátszók számára 1947-ben füzetkében adták ki. Igazi ritkaság, könyvárveréseken sem látni…[16]

Amikor Mórát 1929. június 9-én díszpolgárukká avatták a kiskunok, szegediek csoportja fölkereste Márton szűcs nyugovóhelyét, és virággal ékítette. Erdős Árpád újságíró mondta megemlékezés tisztelgő szavait…

Móra 1914-ben versbe emelte a „remekes szűcs” alakját (Apám):[17]

Kis temetőnkben tudok egy zugot:
Az öreg remekes szűcs nyugszik ott.
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
Neve sokáig él a faluba (…)

Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
Beszitálta hóval a temetőt,
S az öreg szűcs már nem panaszkodik,
Az öreg szűcs már szépet álmodik,
A hó fehér, selymes, sürű, puha,
Úgy takarja be, mint meleg suba,
S a télizöld, mely hegyig belevész,
Az rajta zöld irhábul a szegés.

Megjelent a folyóirat 2025. márciusi számában

Jegyzetek:

[1] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 407. o.

[2] Móra István: Hazaemlékezések. Szeged, 1979. 73. o.

[3] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 68. o.

[4] Uo.

[5] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 497. o.

[6] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 494-495. o.

[7] Móra Ferenc: Georgikon – Nádihegedű. Budapest, 1959. 241. o.

[8] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.101. o.

[9] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 49. o.

[10] A Móra család ünnepe. In: Szegedi Napló, 1911. november 12.

[11] Gracza János: Ötven év. In: Szegedi Napló, 1911. november 12.

[12] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 75. o.

[13] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 77. o.

[14] Uo.

[15] f. á. [Fehér Árpád]: A Móra Ferenc apja. In: Szegedi Napló, 1913. június 24.

[16] Apró Ferenc: Móra a színpadon. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2021. Szeged, 2021. 225–230. o.

[17] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 47. o.