Szónoky Miklós: Egy Somogyi-könyvtári időszakos dokumentumkiállítás anyagának különleges története

Hogyan maradtak meg a Dugonics Társaság vezetőségi tagjánál, barátosi Bucsy Istvánnál a társasági dokumentumok az 1949-es AVO-s irattári felszámolás ellenére?

„Habent sua fata libelli” – A könyveknek meg van a maguk sorsa

Terentianus Maurus

 Az egyre keményebbé váló Rákosi rendszer 1949-ben és 1950-ben a polgári demokrácia utolsó bástyáit, a polgári egyesületeket is országosan véglegesen felszámolta így a Dugonics Társaságot is. Az 1950-es hivatalos belügyminiszteri betiltó rendeletet megelőzte 1949 februárjában az ÁVO tevékenysége, ugyanis a társaság vezetőségétől az irattárat s a fellelhető egyéb okiratokat is lefoglalta, majd zúzdába küldte. A szerencsés véletlen következtében mégis maradtak értékes egyedi dokumentumok. Egy családi arcivumban őrzött anyagot mutatott be a kiállítás, e cikk pedig az iratok megmenekülésének történetéről szól.

Az előzmények

A 133 évvel ezelőtt 1892. november 20-án létrehívott Dugonics Társaság tevékenységének történetéről igen sok és kiváló munka jelent már meg[1]. Működésének szárnyaló ívét bizony megtörte a második világháború és a történelmünk 1945 utáni viszontagságos időszaka is. Az első világháborút és a következményeit problémák nélkül túlélte a Társaság. Nem úgy a második világégést, mert bizony a Társaság 1944. március 19-től 1946. október 20-ig, újraindulásáig hivatalosan is szünetelt. A Társaság irattára és egyéb dokumentumai addig hiánytalanul megőrződtek. Dokumentumainak sorát őrzi máig is a Somogyi-könyvtár és a Megyei Levéltár is. A háború utáni bizakodó és lendületes újrakezdés viszont rendkívül rövid életű volt. A legutolsó 372. ülést 1948. június 6-án tartották, ettől kezdve szünetelt a Társaság tevékenysége. Végül 1952 március 12-én megérkezett a Kormány végzése is, mely az ország összes irodalmi egyesületével együtt megszüntette a Dugonics Társaság működését is. E sorsdöntő történelmi jelentőségű időről Dr. Madácsy Piroska főiskolai tanár írt nagyszerű cikket a Délmagyarország 1986. október 18-ai számában A Dugonics Társaság két korszaka címmel. Itt részletesen és pontosan leírja a társaság utolsó óráit, hiszen erről Édesapjától Dr. Madácsy Lászlótól (1907-1983) a társaság akkori főtitkárától, a későbbi magyar-francia szakos egyetemi professzortól örökölt dokumentumokat. E cikket még akkor frissen kivágtam és máig is féltve őrzöm, hiszen akkor a rendszerváltást megelőző időben a bátor hangú tényfeltáró írás bizony nagy tett volt tőle és a Délmagyarország szerkesztője részéről is. A megőrzés másik oka pedig az volt, hogy Nagyapám Bucsy István neve kétszer is szerepel az írásban, hiszen az 1946-os újraindítás aktív résztvevője volt s számvizsgálóként az új vezetőség tagja lett. Ez a cikk indította el, vetette fel a gondolatot több szegedi lokálpatrióta értelmiségiben, hogy a társaság centenáriumára 1992-re újra életre kellene kelteni a város eme hajdani szegedi büszkeségét, a hosszú száműzetést megszüntetve.

Madácsy Piroska a cikkében a Társaság e kritikus időszakáról a következőket írja: „Bár 1945 előtt anyagilag mindenkor jól állt, kapott örökségeket, a város hatósága jelentősen támogatta, de a háború megtépázta vagyonát. Így a fennállást biztosítani rendkívül nehéz volt. Utolsó nagy fellobbanásaként még 1948 márciusában ünnepi ülést tartottak a Nemzeti Szinházban a forradalom 100 éves évfordulójára, amelyen Ortutay Gyula kultuszminiszter és Dugonics Társasági tag mondott beszédet. Ám ugyanez év októberében az igazgató tanácsi ülésükön kimondják, anyagiak hiányában a működést szüneteltetni kell. Novemberben van még ugyan egy felolvasó ülés -Mészöly Gedeon Puskin költészetéről tart előadást- de ezután a dokumentumok a politikai felügyelő szervek bizalmának megvonásáról vallanak. A Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) felszólítja Madácsy László főtitkárt, hogy szolgáltassa be három példányban a társaság tisztikarának személyi adatait. (1945. február 25.) Közben már 1949. február 10-én az ÁVO Aldobolyi Nagy Miklós titkártól átveszi a társaság iratait s ezzel megszűnik a Dugonics Társaság létezni. 1950-ben a belügyminiszter hivatalosan is feloszlatja a polgári egyesületeket. Az újjászületet Dugonics Társaság tehát mondhatjuk „tiszavirág” életű volt. Működése az adott körülmények miatt sem fényes, sem sikeres, sem elismert nem volt. A Magyar Irodalmi Lexikon Dugonics Társaságról szóló fejezete meg sem említi az 1940 utáni 3 éves fennállást. De ez a rövid idő is folytonosságot jelentett Szeged irodalmi életében és időlegesen, de összefogta az értelmiség színe-javát.

A vezetőségi névsor ismeretében már az ÁVO azonnal megjelent a vezetőség többi tagjánál, így Nagyapámnál is a családi házunkban és lefoglalták tőle is a több évtizedes számvizsgáló tisztsége során a megőrzött vonatkozó témájú és az egyéb aktuális társulati ügyiratokat. E történetnek 10 éves kisgyerekként szemtanúja és akaratlanul is résztvevője voltam. Az ezután következő fejezet már a személyes visszaemlékezésemről szól.

Néhány szó az iratok megmeneküléséről

E sorok írója a Társaság 1991 január 19-i újraindításának elhatározása után hamarosan a Társaság tagja lett feleségével Ancsin Gabriellával együtt, majd évtizedekig a Természettudományi Szakosztály titkára volt, felesége pedig ma is a Számvizsgáló Bizottság elnöke. Nagy örömmel lépett Nagyapja nyomdokaiba, akit 1921. március 1-én Móra Ferenc titkár értesített a tagok közé való választásról. Évtizedekig komoly tevékenységet végzett a Társaságban, ahol aztán 1933-tól Banner János titkár felkérésére a vezetőségbe is bekerült a Számvizsgáló Bizottság tagjaként. Nagyapám iratainak lefoglalása idején 4. osztályos elemista voltam, de a részletekre máig is jól emlékszem, hiszen ebben sokat segített az, hogy később már gimnazistaként és egyetemistaként átbeszélgettük Öcsémmel együtt e történelmi sodrású eseményeket Nagyapámmal. Krimibe illő módon mégis egy sor értékes dokumentum nem került lefoglalásra s ezúton a zúzdába Nagyapám precíz gondossága következtében. Most ezeket a véletlenül megmaradt iratokat, dokumentumokat ismertetem e cikkben. A szerencsés megmaradás történetét is leírom, hiszen mindez mai szemmel és ésszel elképzelhetetlen történelmi tanulságú szituáció volt.

1949 februárjában történt

A korabeli nyomasztó politikai légkört, a félelmet, a bizonytalanságot nem csak a Szüleink és a Nagyszüleink élték át, de mi gyerekek is tisztában voltunk a valósággal, azzal, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk. A háború bizony korán megedzette a gyereki gondolkodásunkat. Az előzmények ismeretében Nagyapám is gondolta, hogy őt is hamarosan felkeresi a hatóság. Erre nem kellett sokat várni egy délután a csengőszó be is következett. Egy szürke Pobeda autó állt a házunk előtt, s ennek utasa volt a két civil AVO-s, aki Nagyapámat kereste és jelezte, hogy be is akar jönni a házba. Az én dolgom volt a mindig zárt kapu nyitása, beengedtem és a lakásba vezettem őket. Nagyapámmal közölték, hogy a Dugonics Társaság nála őrzött iratairól tudnak s azokat hiánytalanul adja át. A könyvszekrénye alsó zárt részében tartotta Nagyapánk a háború után megmaradt fontos és naponta esedékes iratokat. Itt voltak a Társaság iratai is precízen, mint a Levéltárban két kartonlap közé helyezve és spárgával átkötve a fedőlapon a tartalom feliratával. Nagyapám átadta a paksamétát, belelapoztak, de a többi családi iratcsomagba is szúrópróbaszerűen belenéztek. Az átadott anyaggal megelégedtek. Ezután közölték még Nagyapámmal, hogy „irredenta” könyveit is elkobozzák. Egy listáról sorolták, hogy milyen indexre vett könyveket kell kirakni. Nagyapám székely volta miatt természetes volt, hogy minden Trianon utáni kiadványt beszerzett és könyvtára része lett. Nagy anyag gyűlt össze, hiszen ő még a SZEFE (Székely Egyetemisták Főiskolások Egyesülete) pártoló és tiszteletbeli tagja is volt, ugyanis a Kolozsvárról idekerült Egyetem hallgatói azonnal szervezkedtek és megkeresték a Szegeden élő székely értelmiségieket. Én a szobában lévén segítettem Nagyapának a kezembe adott könyvek átadásában. Még a Székely Remekírók sorozat halina kötésű díszkiadását is követelték. Ezután a két zsáknyi könyvet és a társulati iratokat segítettem levinni az autójukba. Készültek az akcióra, hiszen zsákokat is hoztak. A két ÁVO-s egyébként korrekten és kulturáltan viselkedett Nagyapámmal, értelmiségiek lehettek. Kérdésünkre, hogy mi lesz a lefoglalt anyag sorsa, még nem is válaszoltak. Sokáig nem volt ajánlatos feszegetni a dolgot. Később évek múltán tudtuk meg, hogy országszerte a polgári egyesületek felszámolása során lefoglalt irattárak és indexesnek nyilvánított könyvek sorsa az enyészet lett, nem levéltárakba és könyvtárakba küldték, hanem regionálisan begyűjtve válogatás nélkül a papírgyári zúzdába. Megjegyzendő, hogy a történelem fricskája az lett, hogy a Nagyapámtól elkobozott könyveket Öcsémmel 1956 után szisztematikusan vadászva zsibpiacokon és vásárokban visszaszereztük a nagyszerű Nagyapánk legnagyobb örömére. No, de mégis, a leírtak ellenére, hogyan maradt meg a mostani Dugonics Társasági anyag? Ez igen érdekes és tanulságos történet. Nagyapám a régi családi iratokat, levelezéseket a ház építésének és berendezésének dokumentációját a számlákkal együtt gondosan rendszerezve külön-külön paksamétákba kötve az éléskamra egyik zugában lévő a kisújszállási kun származású Nagyanyám stafírungjából eredő tulipános ládában gyűjtötte. Az anyag 1944-ben a háború alatt beszállásolt orosz tisztek kutakodását is megúszta, mert ők ugyan felnyitották, beletúrtak, de ezt a papíranyagot nem tüzelték el. Ebből a megmaradt irattárból emelte ki Nagyapám 1946-ban a Dugonics Társaság újrakezdésekor szükséges aktuális ügyvitelhez tartozó iratokat. Ezt tartotta aztán a könyvszekrény aljában és ezt adta át az ÁVO-nak. Hajdani precizitásának és gondosságának köszönhetően a személyes vonatkozású társasági iratokat, meg amit nem tartott aktuálisnak egy másik Dugonics Társasági feliratú paksamétába tette. Mivel ezt nem vette elő, a ládában maradt megúszta a lefoglalást. Máig is öröm a többi szerencsés véletlennek köszönhetőn megmaradt 120 éves családi levelek és dokumentumok lapozgatása. Nos a leírtak is bizonyítják, hogy Terentinus kétezeréves bölcs mondása a történelem során végig igaz maradt s bizony a könyvek mellett a mindenkori írott dokumentumoknak is meg volt a maguk sorsa. Nagyapám 110 éves könyvszekrénye ma is meg- van, bennünket szolgál, Nagyanyám 120 éves tulipános ládája pedig házunk megbecsült családi tárgyai közé tartozik. Megjegyzendő még, hogy Nagyapám gazdag könyvtárának immár ez volt a második nagy „megtizedelése”, mert az első a háború során 1944-ben történt, amikor házunk a szovjet csapatok bevonulása után a felsővárosi orosz katonai őrs-parancsnoksága és tiszti szállása lett a város kiutalására. Mivel a családunk a front közeledtével Sopronba menekült és a ház üresen állt lezárva. Erről a város tudott s arról is, hogy a ház kulcsai Seres Zoltánné Dr. Bucsy Piroska fogorvosnőnél, Édesanyám nővérénél voltak leadva. Mi 1945 februárjában hazajőve visszakaptuk a házat, de már nem voltak itt az orosz tisztek. Nem raboltál ki a lakást, a bútorzat, sőt a konyhai felszerelés is megmaradt. Csak kisebb károkat találtunk. Természetesen az éléskamra üres volt, s ami a témát érinti az, hogy Nagyapám könyvtárának egyrészét kb. 80-100 kötetet különösebb válogatás nélkül feltüzeltek a szobák cserépkályháiban, amikor már a házban maradt tüzelő is elfogyott. A háború utáni újra berendezkedéskor sok megcsonkított könyvet találtunk, hol az első, hol a második kötet maradt meg, az Újidők Lexikona sorozatának például az első 10 kötetét égették csak el.

A dokumentumok

A fényképeken szereplő dokumentumok 1917. és 1941. közöttiek.

1. A legrégebbi A Dugonics Társaság Alapszabályzata, az 1916 december 17-iki közgyűlésen elfogadva.[2] A 13 oldalas kiadványt 1917-ben adta ki a szegedi Engel Lajos Nyomda és Lapvállalat Műintézete. Ez az okmány Tömörkény István aláírásával készült. Érdekesség, hogy több paragrafusát később fekete tintás igen szép írással módosították, javították.
2. Esztétikailag is igen igényes Móra Ferenc titkár karakteres kézírásával írott levele Bucsy István Nagyapámnak, melyben 1921. III. 1. dátummal „tisztelve tudatja”, hogy február 27-én a Társaság a közgyűlésen tagjai sorába választotta, s kéri, hogy a „székfoglaló megtartásának megbeszélése végett hivatalomban felkeresni méltóztassék”. Az iktatott levél dísze a bal felső sarokban a Dugonics szobrot ábrázoló céges levélpapír emblémája, s a vörös festékű szintén Dugonicsot ábrázoló társasági körbélyegző. Legalul Móra gyöngybetűs, jól olvasható aláírása van.
3. Megmaradt Nagyapám 1922. XI. 19-i dátumozású, fekete tintával, gondos kézírással megírt 9 oldalas székfoglalója Irodalmi kritikák némely kinövéséről címmel. Az írás bevezető sorait idézem: „Tisztelt Társaság! Midőn először van szerencsém a Dugonics Társaság felolvasó asztalánál megjelenni, első kötelességem szerint köszönetet mondok megválasztásomért. Ígérem, hogy mindenkor lelkes harcos katonája leszek a Dugonics Társaságnak”. Ma már tudjuk, ígéretét 100 %-ban teljesítette!
4. A Társaság kiadásában jelent meg Móra Ferenc: Petőfi oltárára című vers és cikkgyűjteménye 1924-ben.[3] A kisformátumú kiadvány fedlapján Nagyapám ceruzás szignója olvasható. Móra az előszóban így ír: „A Dugonics Társaság 1924 március 25-én tartott évi rendes közgyűlése Szalay József dr. elnök indítványára elhatározta, hogy összegyűjtve kiadja azokat a verseimet és beszédeimet, amelyeket a Petőfi Centenárium idején itthon és szerteszét az ünneplő országban előadtam, mint a Dugonics Társaság főtitkára”. A 60 oldalas könyvecske a Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. munkája
5. A Társaság Dugonics szobros emblémájú 1933 május 21-én iktatott gépírású levelében Banner János titkár és Szalay József elnök így ír Nagyapámnak: „Amidőn van szerencsénk szíves tudomására hozni, hogy a Dugonics Társaság f. hó 21-én tartott rendes közgyűlése Tagtárs Urat a Társaság számvizsgáló Bizottsági tagjává választotta.” A Nagyságos Bucsy István tanár úr megszólítással a korabeli elnevezéssel igazgatósági tag, vagyis a mai értelemben vezetőségi tag lett, ami bizony igen megtisztelő dolog volt abban az időben. A levél külleme esztétikai szempontból is szép.
6. Nyilvánvalóan Nagyapám ekkor kapta meg a vezetőségtől „a Dugonics Társaság rendes és helybeli tiszteleti tagjai 1933.” feliratú korabeli sokszorosítással készült, tételesen keretbe foglalt névsorát, melynek a fejléce az alábbi kategóriákat adta meg a tagok neve mellé: Folyószám, Név, Foglalkozás, Cím és Jegyzet. A névsor 50 rendes tagon kívül 5 helybeli tiszteleti tagot sorol fel. A listán Nagyapám már számvizsgálóként szerepel. A névsort a lakcím felsorolása nélkül közlöm, mert a lista önmagáért beszél, a mai olvasó számára döbbenetes hatású szellemi erőt sugároz. A nevek a következők: Balla Jenő szerkesztő, Banner János dr. egyetemi c. ny.rk. tanár, adjunktus, titkár, Bartók György dr. egyetemi ny. r. tanár, Berczeli Anzeln Károly dr. író, Bibó István dr. miniszteri tanácsos egyetemi könyvtár igazgató,Bucsy István reálgim. tanár, számvizsgáló, Buday Árpád dr. egyetemi ny. r. tanár, igazgatósági póttag, Czógler Kálmán reáliskolai tanár, számvizsgáló, Czeizel János középiskolai igazgató, igazgatósági tag, Csefkó Gyula dr. egyetemi m tanár, polg. isk.r. tanár, igazgatósági tag, Csengery János dr. nyug. egyet. ny. r. tanár, igazgatósági tag, Dobay Gyula dr. ügyvéd volt főispán kormánybiztos, Eckerdt Elek keresk. isk.tanár, Erdélyi László dr. egyetemi ny. r. tanár, Falta Marcel dr. egyetemi m. tanár, számvizsgáló, Fekete Ipoly ny. főgimn. tanár, igazgatósági tag, Györffy István dr. egyetemi ny. r. tanár, Horger Antal dr. egyetemi ny. r. tanár, igazgatósági tag, Huszti József dr. egyetemi ny. r. tanár, Imre Sándor dr. egyetemi ny. r. tanár, Iványi Béla dr. egyetemi ny. r. tanár, Juhász Gyula író, igazgatósági tag, Kelemen László dr. törvényszéki bíró, Kiss Ferenc ny. miniszteri tanácsos, igazgatósági tag, Kogutovicz Károly dr. egyetemi ny. r. tanár, Kováts Ferenc dr. orvos egyetemi m. tanár, ellenőr, Kovács Ödön dr. orvos egyetemi m. tanár, Kutasi (Brunner) Ödön tanító, Lippay György dr. ny. főigazgató, Lugosi Döme dr. ügyvéd, Magyar László hírlapíró, Mally Ferenc dr. reálgimn. tanár, Mészöly Gedeon dr. egyetemi ny. r. tanár, Menyhárt Gáspár dr. egyetemi ny. r. tanár, Móra Ferenc dr. múzeumigazgató, alelnök, Pazár Béla reálgimn. tanár, igazgatósági tag, Pásztor József főszerkesztő, Polner Ödön dr. egyetemi ny. r. tanár, Preszly Lóránd dr. csendőr alezredes, Sebestyén Károly dr. egyetemi m. tanár pénztáros, Sík Sándor dr. egyetemi ny. r. tanár, Solymossy Sándor dr. egyetemi ny. r. tanár, Szalay József dr. ny. m. kir. rendőrkerületi főkapitány elnök, Sz. Szigethy Vilmos városi főlevéltáros, igazgatósági tag, Tihanyi Béla dr. gimnáziumi igazgató, igazgatósági póttag, Tonelli Sándot dr. kamarai főtitkár, alelnök, Turcsányi Imre dr. főorvos, Vidákovich Kamilló dr. egyetemi ny. r. tanát, Zolnai Béla dr. egyetemi ny. r. tanár, igazgatósági tag. Ekkor még a Dugonics Társaságnak egyetlen nő tagja sem volt.[4]

Helybeli tiszteleti tagok: Figedy-Fichtner Sándor törzskarnagy, Homor István nyug. reálisk. igazgató, König Péter zenede igazgató, Nyilassy Sándor festőművész, Somogyi Szilveszter dr. polgármester.

7. Értékes és élvezetes olvasmány Nagyapám egyik fennmaradt 16 gépírású oldalból álló előadása Berzsenyi Dániel költői világa címmel. Elhangzott a Dugonics Társaság 289. felolvasó ülésén 1936. III. 15-én.
8. A Társaság nagyszerű és egyedi kiadványa az 1941-ben, kis formátumú puha kötésben közreadott Juhász Gyula: Tömörkény István élete és művei 76 oldal terjedelemmel.[5] A kötet kolofonja unikális: kiadásért felelős Banner János elnök, Ablaka György Könyvnyomdája Szeged, különlenyomat a Délmagyarország húsvéti mellékletéből, a címlapot Kopasz Márta grafikusművész tervezte. A három és egynegyed oldalnyi előszót Ortutay Gyula írta. Méltatásának kezdő sorait idézem: „Juhász Gyula több mint száz gépírásos apró oldalra terjedő tanulmányát, Tömörkény életrajzát a Dugonics Társaság íratta a költővel 1928-ban, hogy e megbízatással egyszerre hódoljon Tömörkény emlékének, s egyben a legillendőbb módon segítségére lehessen a nehéz anyagi helyzetben élő költőnek. Tömörkény írói végzetéhez tartozik, hogy e kedves és gyengéd szeretettel megírt életrajz csak hosszú évek múltán láthat végre napvilágot”, mint láthatjuk 1941-ben.

Nagyapám ennyi dokumentumot tudott megmenteni. Ez így is nagy szó. E tényt úgy kell felfognunk, mint ahogy a kínai író-filozófus és bölcs Lin Yu Tang hasonló esetekre aranyigazságával reagált: „A gyöngyök akkor is gyöngyök maradnak, ha azok csupán lazára vannak felfűzve”.

Ki volt Bucsy István?

Hábermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok története[6] című munkájából idézem barátosi Bucsy István életrajzát: „Született Marosvásárhelyen 1875-ben, meghalt Szegeden 1959-ben. Bucsy József állampénztári főtiszt és Pálfy Polixéna fia. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd a pesti egyetem bölcsészkarán szerzett tanári oklevelet. Működését Kisújszálláson kezdte, majd Zalaegerszegen folytatta. Innen került 1907-ben Szegedre és lett a szegedi M. Kir. Állami Főgimnázium rendes tanára. 1912-ben a szegedi állami kereskedelmi iskola óraadó tanára is. Majd átkerül a szegedi M. Kir. Klauzál Gábor Reálgimnáziumhoz, mint latin-magyar szakos tanár, ahol minisztériumi megbízás alapján egyben hegedűtanítással is foglalkozik. Az önképzőkör és a zenekar vezetője, zeneszertári őr. A Mikes Kelemen Társaság titkára. A szegedi Dugonics Társaság tagja és számvizsgáló bizottsági tag. Számos dolgozat szerzője és publikálója. Házasságot köt Pethe Piroskával Kisújszálláson (1901), mely kötelékből Piroska (1902), Miklós (1905), Magdolna (1909) gyerekei származtak.” Én, e sorok írója Magdolna fia vagyok (1939-ben születtem). Nagyapámnak köszönhetem, hogy 10 évesen, 1949-ben megtudtam, hogy mi is a Dugonics Társaság s a nagyszülői házban megismerkedhettem Madácsy Lászlóval, a társaság megszüntetése előtti főtitkárával és Aldobolyi Nagy Miklós titkárral. Ők többször is felkeresték Nagyapámat az ügyintézések miatt. Gyerekként e nagy kultúrájú székely ember könyvtárán nevelkedtem, könyvszekrényének polcáról emeltem le sok más mű mellett és ismertem meg a Dugonics Társaság Könyvtára kiadványait is. Meghitt beszélgetéseink során mutatta meg a Társaság megőrzött dokumentumait, melyeket most sikerült közreadnom. Áhítattal olvastam Móra Ferenc titkár úr kézzel írott leveleit is. Tőle hallottam Tömörkény Istvánnal és Juhász Gyulával váltott beszélgetéseiről is. Bibó Istvánnal is igen jó kapcsolatban állt, ő többször járt a házunkban, ugyanis anyai Nagyanyám (Pethe Piroska) 1881-1971 unokatestvére. A kisújszállási kun származású Nagyanyám édesanyja Bibó Irma 1851-1914 volt. A városban tett séták kapcsán, ha pár percre is, de találkoztunk és bemutatott bennünket, fiúunokáit Bálint Sándornak és Beretzk Péternek, ami nagy dolognak számított. Természetesen el is mesélte kik ezek a jeles polgárok. A könyvszekrény rejtett mélyéről előkerültek aztán Nagyapám írásai is. Büszkén olvastuk Öcsémmel munkáit. Öcsém, Szónoky János (1943-1969) már gimnazistaként Nagyapánk publikációs jegyzékét is összeállította és ekkor tudtuk meg, hogy igen sok cikke, verse, tanulmánya jelent meg különböző lapokban 1899 és 1943 közt (Ország-Világ, Magyar Szemle, Magyar Pajzs, Kiújszállás és Vidéke, Aradi Közlöny, Budapest, Petrozsény és Vidéke és a szegedi református Egyházi Híradó). Írt kisebb színműveket, tanári segédkönyvet és igen sok szellemes aktuális verset a családja számára. Dokumentumértékű a háború alatt írt feljegyzése, mely Szeged, Sopron és Klagenfurt között született a front előre nyomulása miatt elmenekült családunk hányattatásainak és Szegedre való visszatérésének történeteként. A könyvek szeretetét neki köszönhetem. Miután észrevette, hogy gyereki érdeklődéseim az élő és az élettelen természet felé visz, az akkori Szukits könyvesboltból és az Alt antikváriumból az 50-es évek szűkös lehetősége mellett is kitűnő könyveket szerzett be érdeklődésemnek megfelelően. Ügyesen rajzolt, ezermesterkedett, s a székely ember kézügyességével akár egy bicskával és néhány egyszerű szerszámmal játékokat készített számunkra a háború alatt Ausztriában. Végül le kell írnom, hogy Nagyapánk az ősi székely lófő családból származó legendás latin-magyar szakos tanár rám és Öcsémre gyermeki eszmélésünktől egyetemista korunkig sorsformáló hatással volt, egyéniségünk, kultúránk az ő keze nyomán alakult ki. A latin közmondások varázslatos világába már kisgyerekként bevezetett bennünket. A nagyon jó verseket irogató gimnazista majd orvostanhallgató Öcsém irodalmi szárnypróbálgatásait is kiválóan irányította,

E néhány sor és gondolat legyen főhajtás az egykori értékes ember, egyéniség és a Dugonics Társaság virágzó időszakának egyik vezetőségi tagja emléke előtt.

Köszönettel tartozom Dr. Vécsei Lászlónak, a Dugonics Társaság elnökének a kiállítás ötlete és annak felkarolása miatt. Dr. Kokas Károlynak, társaságunk vezetőségi tagjának a kiállítás megvalósítását segítő szervezéséért. A Somogyi-könyvtár igazgató asszonyának, Sikaláné Sánta Ildikónak a kiállítási lehetőség biztosításáért, s Kukkonka Judit könyvtárosnak a kiállítás sikeres megrendezéséért, s e cikk elkészítésében, a képanyag gondozásában végzett együttműködéséért.

Somogyi-könyvtár kiállítását kiegészítő értékes magángyűjtemény a Dugonics Társaság történetéhez

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár 2024 őszén megrendezett „egyik kődarab a másikra” Visszatekintés a Dugonics Társaság múltjára című kiállítását egy rendkívül gazdag magángyűjtemény egészítette ki. Ez a kiegészítés jelentősen hozzájárult a tárlat teljességéhez és mélységéhez, bepillantást engedve a Társaság működésébe és tagjainak életébe. A magángyűjtemény olyan egyedi dokumentumokat, fényképeket, levelezéseket tartalmazott, amelyek a nyilvános intézmények gyűjteményeiben nem, vagy csak ritkán fordulnak elő. Ezek a dokumentumok különösen értékesek, mivel személyesebb betekintést nyújtanak a tagok közötti levelezésekbe, kéziratokba s intim, emberi oldalát mutatják be a Társaságnak, túlmutatva a hivatalos iratokon. Egyben hiánypótlóak, mivel olyan információkat és relikviákat tartalmaznak, amelyek más forrásokból nem ismertek, így hozzájárultak a Dugonics Társaság történetének pontosabb és teljesebb feltárásához és segítettek jobban megérteni a Társaság korabeli szellemi, kulturális és társadalmi környezetét.

Ez a kiegészítés különösen izgalmassá tette a Somogyi-könyvtár és a Dugonics társaság közös kiállítását, hiszen a látogatók egyedülálló módon ismerkedhettek meg a Dugonics Társaság örökségével, egy magángyűjtemény által hozzáférhetővé tett, eddig rejtett kincseken keresztül.

Köszönjük az örökösöknek, hogy rendelkezésünkre bocsátották.

Megjelent a folyóirat 2025. októberi számában

Jegyzetek

[1] M.P. (Madácsy Piroska): A Dugonics Társaság két korszaka. In: Délmagyarország 1986 október 18. 8. o.; Dunainé Bognár Júlia: A Dugonics Társaság története 1892-1949. In: Szeged 1990/12-13., 36-44. o.; Bátyai Jenő (szerk.): A Dugonics Társaság centenáriumi évkönyve 1992., 142. o.; Tandi Lajos (szerk.): A Dugonics Társaság Évkönyve 1993-1995. 215 o.;  Kikli Tivadar–Tandi Lajos (szerk):  A Dugonics Társaság Évkönyve 1995-1997., 215 o.; Tandi Lajos (szerk.):  A Dugonics Társaság Évkönyve 1997-1999 és 1999-2001. 330 o.; Tandi Lajos (szerk.):  A Dugonics Társaság Évkönyve 2002-2012. Válogatás egy évtized előadásaiból., 276 o.

[2] A Dugonics Társaság Alapszabályzata. Az 1916 december 17-i közgyűlésen elfogadva. Szeged, Engel Lajos Nyomdája, 1917.

[3] Móra Ferenc: Petőfi oltárára. A Dugonics Társaság kiadása. Szeged, Városi Nyomda és Könyvkiadó 1924.

[4] Megjegyzendő, hogy a korabeli egyetemi tisztségeknél az ny. a nyilvános, az r. a rendes, az rk. a rendkívüli, c a címzetes és az m. a magántanári megszólítást jelentette.

[5] Juhász Gyula: Tömörkény István élete és művei. Szeged, A Dugonics Társaság Kiadása. Ablaka György Nyomdája, 1941.

[6] Hábermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-csládok történetéhez. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XIX. A Megyei Levéltár, a Móra Ferenc Múzeum, a Városi Önkormányzat és a Szegedért Alapítvány Kiadása, 1992. Bucsy István címszó a 38. oldalon