Boros Tamás: „Önfeledt művészi rettegés” a Genéziusz Színház előadásain

Beszélgetés Üllei-Kovács Gizellával és B. Juhász Péterrel

Szubjektív nézőpont, de a 2011-ben alakult és 2012 óta Genéziusz Színház néven játszó társulatról jó magam azt látom, hogy az utóbbi 2-3 évben, mintha vettek volna egy nagy levegőt, és újult erővel, valamint kibővült csapattal álltak volna ismét színpadra. Pedig biztosan nem lustálkodtak előtte sem. Legújabb bemutatójuk a Marie-Anne Áruló Szíve címet viseli. Hogyan indult el a társulat, milyen nehézségeik voltak a múltban és a jelenben, miért tudtak mindezek ellenére mégis talpon maradni, és egyáltalán, milyen műfajokkal lehet többségében találkoznia annak, aki jegyet vált a Genéziusz Színház egy előadására? Egyáltalán, mit takar a cikk címe? Ezekről is beszélgettünk a társulat két vezetőségi tagjával, Üllei-Kovács Gizellával és B. Juhász Péterrel.

– Gizi tudom, hogy te alapító tagja vagy a Genéziusznak. Peti, te nem, de te is régi tagnak számítasz.

Juhász Péter: Én valóban nem merem magam alapítónak nevezni, mert az alapítás után néhány hónappal csatlakoztam a társulathoz. Lényegileg az első előadásunk során már beugró voltam. Ez volt Rejtő Jenő nyomán a Tévedések Összjátéka.

Üllei-Kovács Gizella: Emlékeim szerint Peti már akkor a társulat szerves részévé vált, szóval jó döntésnek éreztük a behívását.

J. P.: Én ekkoriban egy vándorszínháznál voltam, ám nem éreztem annyira jól magam ott, nem tudtam művészileg kiteljesedni. Ide viszont úgy éreztem, hogy tudok kapcsolódni, szabadidőmben, de állandó jelleggel. Az alapító társulatból majdnem mindenkit ismertem, láttam, hogy ők egy jó projektet kezdtek Szegeden kidolgozni, és úgy gondoltam, hogy én is szívesen jönnék, hogyha van hely. Szerencsére volt.

Ü-K. G.: Mindannyian Szegeden a Kelemen László Színitanodában végeztünk. Ez volt a csapat alapja, de a kezdetekben még Impro Társulat néven indultunk, és a társulati vezetőnk Horváth István lett, azaz őt kérték fel. Nem mindenre emlékszem már ennyi idő távlatából, de az biztosan tervben volt, hogy a színitanodán végzett csoport előad egy darabot. Ezek után szerettünk volna együtt maradni, de az a társaság tagjai elköltöztek mindenfele, Budapestre vagy épp volt aki a határon túlra.

– Az Impro Társulatot mégis létrehoztátok, tehát voltak, akik jöttek.

Ü-K. G: Igen, De én valóban csak annyira emlékszem, hogy egyszerűen játszani akartunk, mégpedig közösen. Tulajdonképpen, ha visszatekintek most erre az elmúlt 14 évre, akkor leginkább azért is vallhatom magam szerencsésnek, mert ez az álmunk, amiben tulajdonképpen vagyunk, azóta sem változott.

J. P: Azért is szerettünk volna nevet váltani, mert az Impro Társulat nevet gyakran összekeverték az improvizációs színházzal, ami egy másik színházi műfaj. Ezt szerettük volna tehát elkerülni. Aztán egyszer csak leültünk 10-14-en, ott voltál te Gizi, én, Hajdu Robi, Gárdián Edit, Jónás Ancsa, és mások is, sajnos én sem tudok mindenkire visszaemlékezni. Először nem is ezt a nevet találtuk meg, de végül Szent Genéziusz mellett döntöttünk, aki a római császárkorban élt, vértanúságot szenvedett színész volt, aki egyszer egy kereszténységet gúnyoló darabban készült fellépni, ám valamiféle megvilágosodás révén felállt a színpadon, s a császár és a közönség előtt hitet tett az egy igaz Istenről. A színészek védőszentjének is tartják őt. Én annyira emlékszem azokból az időkből, hogy kikerültünk a Színitanodából, és egyből meg kellett próbálnunk elhelyezkedni egy olyan szakmában, ami nagyjából kihalásos alapon működik sajnos, ráadásul a környezet sem támogatta igazából a diplomával nem rendelkező, de színész képesítésű emberek elhelyezkedését. Ettől függetlenül szerettünk volna művészek maradni, önmegvalósítani és ezáltal a szakmában maradni. Az elején tényleg nem volt semmilyen ars poetica, valóban csak játszani szerettünk volna, színpadon lenni, megmutatni azt, ami bennünk volt. A hónapok majd évek alatt kezdett kialakulni, hogy mi érdekel jobban bennünket, műfajilag mi az, amivel foglalkozunk vagy épp mivel nem szeretünk foglalkozni. A Rejtő darabunk óriási siker volt, és az is előttem van a kezdeti időkből, hogy mennyire fájt a szívünk, amikor 10 év után „el kellett temetnünk. Ekkoriban bele kellett adnunk apait-anyait, hogy megismertessük magunkat a közönséggel, mert ugye nem a reflektorfényből léptünk elő. Azt se feledjük el, hogy ekkoriban még kevésbé voltak Facebook események. Plakátokat vittük az egyetemre és ilyesmi, talán szórólapoztunk is. Egy-két évadig ez jól működött, ezzel pedig megismert minket az „alapközönségünk”. Utána vette át az elsődlegességet a közösségi média.

– A műfajokkal kapcsolatban említettétek, hogy az első előadások után ez is szépen lassan körvonalazódott. De mi is volt az, ami körvonalazódott?

J. P: Azt tudom mondani, hogy Horváth Pisti nagyon nagy zsenije volt például a horror műfajának. Most is az, de ő már akkor nagyon-nagyon szívesen kísérletezett a horror színpadra állításával. Emellett pedig mindannyian imádtunk komédiát csinálni, és szépen lassan kialakult egy ilyen skála, hogy a vígjáték és a horror között elkezdtük ingázni. Rejtő Jenőtől kezdve Az ELEFÁNT/ember-en keresztül, Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté című művéig vagy ott volt a „Virágot Juan Gustavo Manuel Demetrio Baltazar Fernandez sírjára IS” című komédiánk. Igazából ez a mai napig valahol megmaradt, ezeket a műfajokat kedveljük és ezeknek valamilyen fajta kombinációjával szeretünk dolgozni.

Ü-K. G: Valójában tényleg arról volt szó, hogy nem akartunk leragadni egy tematika vagy műfaj mentén, úgy éreztük, így változatosabb. Hogyha van olyan, ami megtetszik, amiről úgy látjuk, hogy van benne valami, amit mi is hozzá tudunk adni, akkor azt szívesen színpadra visszük.

J. P.: Persze lehetnek éppen olyan dolgok, amik nem annyira találnak be nálunk, amik nem találnak utat hozzánk, de az évek során számos különböző műfajban kipróbáltuk magunkat. Rengeteg performanszt csináltunk, felolvasóesteket, kocsmaszínházat, sok dologban kísérleteztünk, ahol valamilyen formában meg tudtuk valósítani a színházat, ahol volt egy előadó, egy tér és közönség. Szerettük megnézni, hogy mit lehet ebből kihozni azzal az eszköztárral, amivel mi rendelkezünk.

– Mondtátok, hogy Horváth Pisti hozott darabötleteket. Mások is hoztak az idők folyamán?

Ü-K. G.: Lényegileg ez bárkinek fennállt lehetőségként, és volt, hogy éltünk is vele. Ha megvalósítható volt, akkor színpadra állítottuk. Tehát nem volt így kőbe vésve, hogy csak a Pisti hozott darabokat, de ő ontotta magából az ötleteket, amiket örömmel megcsinált mindenki, aki érintett volt.

J. P.: De ha most megnézzük, például Gizinek megy az Így vagy úgy című darabja, most a Marie-Anne Áruló Szíve. Arra pedig kifejezetten próbáljuk ösztönözni a többieket is, hogy hozzanak ötleteket. Egyébként is sokan jönnek hozzánk szerencsére, és az újabb emberek újabb plusz impulzusokat termelnek.

– Mindig is voltak új tagjaitok, de mostanában mintha ti is új energiával vágtatok volna bele az egész projektbe, már ha csak azt nézem, hányan csatlakoztak hozzátok az elmúlt években akár.

Ü-K. G.: Valóban folyamatosan voltak cserélődések a társulaton belül. Hiszen akadt olyan, hogy valakit a munkája vagy új családi állapota elszólított a színháztól, akár Szegeden kívülre is. Tartjuk velük attól ugyanúgy a kapcsolatot, de szerencsére mindig jönnek új emberek, és, ami még nagyobb büszkeséggel tölt el minket, többen maradtak is. Egy ilyen társulathoz, mint a miénk, a fluktuáció hozzátartozik.

– Ha már a teret szóba hoztad. Az évek alatt ti játszottatok és jelenleg is a Pinceszínházban léptek fel, illetve a 2010-es évek első felében volt a Mikszáth utcában a Zero Art Café nevű hely, ami ma már sajnos csak történelem. Kellett valaha saját helyben gondolkodnotok? Lehetséges lenne ez egyáltalán?

Ü-K. G: Persze mindenki reménykedhet abban, hogy megnyerjük a lottót, és valami hely a sajátunk lehetne, de a realitás az, hogy örülünk, hogy van hol lennünk.

J. P: Egy hozzánk hasonló társulatnak nem sok lehetősége van ezen a téren Szegeden belül. Volt egy rövid időszak, amikor működött az általad is említett Zero Art Café, és ez nagyon ideális volt nekünk, ezen kívül viszont a Pinceszínház, ahol lehetőségünk van megfelelő körülmények között működni. Ez nekünk biztonságot és stabilitást nyújt.

– A stabilitás megvan, de arról már talán ti is beszéltetek áttételesen, hogy nyereségessé azért nehéz válni, gondolom.

J. P.: Nekünk bevételünk csak az előadásokból származik. Az arra elég, hogy a következő évben fedezni tudjuk a díszletet, jelmezeket, ha kell, plakátot nyomtatni. Ebbe is sok időt, energiát teszünk bele.

– Viszitek más helyekre is a darabjaitokat?

Ü-K. G.: Ez régen inkább a jellemzőnk volt, egyetemista vagy fiatalabb felnőtt korunkban őszintén erre sokkal több energiánk volt. Ma már azért sokunknak civil munkahelye van, valamint családja. Úgyhogy ezek az alkalmak már sokkal ritkábbak.

J. P.: Ez nem jelenti azt hogy egyszer-egyszerű ne utaznánk egy-egy darabbal, ez is remek csoportkohéziós lehetőség, de sokkal kevésbé van rá már módunk.

– Visszautalnék arra, hogy sok fiatal jön hozzátok rendszeresen. Ebből a szempontból mennyire nehéz darabot találni, értem ezalatt azt, hogy mindenkit tudjatok úgymond foglalkoztatni? Hiszen emlékszem olyan előadásotokra magam is, ahol egyszerre nagyon sokan voltatok a színpadon.

Ü-K. G.: Persze attól függ minden, hogy éppen milyen darabot állítunk színpadra. De volt például Horváth Istvánnak az A Szegedi boszorkányok előadása, ahol ha jól emlékszem 28 ember állt a Pinceszínház színpadán. Az igen nagy feladat volt, hasonlóan a Szabadságkarámhoz, amely egy vers és techno színházi előadás volt.

J. P.: Viszont éppen ezekkel a projektekkel kapcsolatban azt is látni kell, hogy nem mindig tudjuk őket úgymond „kijátszani”. És nem azért, mert ne lennének sikeresek. Nagyon is azok, hiszen A szegedi boszorkányok is végig teltházzal ment. Ám megint csak arra kell hivatkozni, hogy nem profi társulat vagyunk, így nagyon nehéz ennyi embert folyamatosan összeszervezni, és nehézségekbe ütközünk ilyenkor. Mostanában inkább arra törekszünk, hogy több projektet hozzunk létre inkább, kisebb létszámmal. Vagy mint ahogy a Marie-Anne Áruló Szívében is, inkább dupla szereposztással játszunk, hogy mindenkinek legyen lehetősége. Ez most jó iránynak tűnik.

Egyébként általában szájhagyomány útján terjed az, hogy lehet hozzánk jönni. Nem szoktunk ezzel kapcsolatban sehol kiírásokat vagy hirdetéseket feladni. Aki Szegedre jön egyetemre, nagyon sokszor körbenéz, hogy milyen lehetőségek, milyen műhelyek vannak a színjátszás területén, és megtalálnak minket is. Szóval nagyon sokszor úgy találunk új tagokat, hogy ránk írnak, majd elhívjuk, nézzen meg minket, és ha van lehetőség, ahova be tudjuk őt venni, mint szereplőt.

– Korábban Horváth István volt a vezetőtök, mi most a helyzet?

J. P.: Most öten visszük a vezetőségi feladatokat, azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó rá. Van például olyan, aki a marketing résszel foglalkozik, megint más a művészeti vezetéssel, szóval megosztjuk a feladatköröket. Segít elkerülni a kiégést.

Ü-K. G.: El akartuk azt kerülni, hogy valakire „rászakadjon” minden. Úgy látjuk, egyelőre bevált ez a fajta munkamegosztás, ráadásul, ha valakinek nincs ideje valamire, akkor más átvállalja. Például aktuálisan úgy érzem, hogy ez igen nagy segítség abban, hogy a próbákat is hatékonyan meg tudjuk szervezni. Van amikor hetente egyszer próbálunk van amikor kétszer, a főpróbahéten többször.

–  Úgy vélem, mivel elég régóta játszotok a Pinceszínházban, ez a fajta próba és előadás beosztás, ha nem is megy könnyen, de nem okozott talán még egyszer sem kibékíthetetlen ellentétet a többi ottani társulattal.

J. P.: Ezért is szoktunk mindenkit arra is sarkalni, hogy gyakoroljon otthon is, hiszen lehet hogy nincs mindig annyi próbalehetőségünk, hogy elégszer eljátszhassunk egy-egy monológot vagy jelenetet ezeken a próbákon. Ez pedig rugalmasan, mindenkinél működik.

Ü-K. G.: A próbaalkalmak megszervezése mindig érdekes „sakkjátszma”. Szintén a főpróbahéten, tehát a premier közeledtével, esetleg máskor, nagyon ritka esetben szoktunk hétvégi próbát tartani. Ez persze azért jó, mert Ilyenkor hosszabb ideig együtt tudunk lenni, begyakorolni a folyamatokat, el tudunk tehát mélyedni az előadásban és a játék elemzésében.

– A Marie-Anna Áruló Szíve kritikáját az olvasók és ti is elolvashatjátok a Szeged folyóiratban, de milyenek voltak ezen kívül az első visszajelzések?

J. P.: Az elsők nagyon jók, de nem esünk egyrészt abba a hibába, hogy csupán jó ismerősök és barátok véleménye alapján értékeljünk egy-egy darabot. Bár kétségtelen, ők is lehetnek értő, sőt kritikus véleményformálók is. Másrészt az is hiba lenne a részünkről, hogyha a premier után vonnánk mérleget a sikeresség kapcsán.

Ü-K. G.: Körülbelül amikor már egy évada játsszuk a darabot, akkor szoktuk ezt megtenni és kiértékelni szakmailag az addig látottakat. Ezek után döntünk a darab további sorsáról.

– A későbbi terveket, többek között a darabterveket mennyire látjátok előre?

J. P.: Jelenleg darabtervekről még nem beszélhetünk, az most még korai lenne. Úgy tervezzük, hogy felmérjük, mely előadásokat érdemes még játszani a repertoáron lévők közül, és melyeket érdemes esetleg kivezetni. Minden évben egyet-kettőt temetnénk el, ahogy ezt mondani szokták. Ennek megfelelően pedig évadonként egy-két premiert szeretnénk a közönség elé vinni.

– Melyek azok a darabok, amiket eltemetnétek?

Ü-K. G.: Ez most még nem dőlt el. Annyi bizonyos, hogy most megy a Szín az űrből című kozmikus horrorunk, az Így vagy úgy és most atuálisan a Marie-Anne Áruló Szíve. De még a régi daraboknál is az a helyzet, hogy amennyiben azt látjuk, hogy van rá igény, akkor folytatjuk. Viszont ha el is kell temetni egyiket-másikat, kétségbe akkor sem esünk, mert nagyon ötletdús kis csapatunk van. Egy társulati ülésen már több mint 20 ember foglal helyet, és már csak emiatt sem kell aggódnunk a jövő miatt.

Megjelent a folyóirat 2025. decemberi számában