Apró Ferenc: Tömörkény és Pósa
Nem tudjuk pontosan, hogy mikor ismerkedtek meg. Erre a dorozsmai születésű Kispéter András (1925–2009) sem tért ki alapvető Tömörkény-monográfiájában, sőt az Iskola (ma: Oskola) utcai Hungária kávéház emlékekben gazdag és máig hírlő Pósa-asztaláról sem szólt.[1]
Nézzük az adatokat! Pósa 1881 januárjában került a Szegedi Naplóhoz, a decemberben Pestre távozott Mikszáthnak a megürült helyére. Tömörkény István legelső tárcája, a Sugárúti séták 1884. november 16-án jelent meg a Szegedi Híradóban, majd 1886. március 1-jén belépett a lap szerkesztőségbe.
Innen kezdve becslésre kényszerülünk: Tömörkény 1885-ben, 86-ban ismerkedhetett meg a költővel, és ez idő tájt kaphatott helyet a Pósa-asztalnál… (Alig ismert, hogy az Asztal elődje a „zóna akadémia” volt, melyet Ferenczi János [1838–1896], a belvárosi elemi iskola igazgató-tanítója, az érdemes népnyelvi gyűjtő elnökölt.)[2]
Írónk a Szegedi Híradó 1887. december 7-i számában ismertette Pósa Lajos 140 dal – Kossuth-versek című kötetét: „Hogy Pósa dalai kedvesek, szépek, az már százszor is el volt mondva. És elmondja rájuk a legnagyobb kritikus, a nép.”[3]
A következő évben Pósa költészetéről írt: „És ebbe az állapotba (…) vágtak bele egyszerre Pósa üde, szívből fakadt versei. A költő fölszállt a gyermekek derült, aranyos világába, s néz az ő szemükkel, érez az ő szívükkel, s beszél az ő nyelvükön.”[4]
A Tömörkény 1886 és 1888 közt nem kevésszer láthatta Dankót és Pósát közösen nótát csinálni, de csak jóval később, 1914-ben írta meg[5]: „Mikor az öreg Hungária füstös helyiségében (az is elmúlt már) muzsikált egy nótát, amihez még nem volt vers, Pósa a fehér márványasztalra írta azonnal a hozzávaló verset. Pósának minden betűje nagyobb volt, mint az előző, a vers nem is fért rá az asztalra. Pósa tehát intett Dankónak, s ment át a másik asztalhoz. Dankó ment utána, muzsikálva a nótát, s a vers vége a másik asztalra írva született meg. Igaz ugyan, hogy ezt papiroson is meg lehetett volna csinálni, dehát ez abban az időben így volt alkalmasabb.”
A sajátos humorú Tömörkényt hamar megkedvelték az asztaltársaság tagjai. Berukkolása előtt, 1888. szeptember 23-i búcsúztatásán a hozzá közel állók tréfás versikéket, gondolatokat írtak három nagyméretű, ún. A/3-as papírlapra. (A Somogyi-könyvtár kincseit gyarapítják.) Íme, Pósa sorai:
a már elmégy Boszniába:
Ne menj oda hát hiába!
Hallja híred London, Páris, –
Jőj vissza, mint generális!
A Szegedi Híradó szerint ekkor egy másik tréfás Pósa-vers is született. A lap csak a „végső” strófáját közölte[6]:
És most ajakamra a legbúsabb
[hangot:
Kondítsátok össze a boros
[harangot!
Jó Tömörkény kelj föl e bús
[harangszóra,
Józanon ne vigyen el a
[végső óra!
A Kisdednevelők Országos Egyesülete 1900. évi rendes közgyűlését Szegeden tartotta meg április 15-én, húsvét vasárnapján. Egyben Pósa-ünnepség is volt a városi széképületben, utána a Tisza Szállóban a magyar gyermekirodalmat megalapító költő tiszteletére. A szegedi sajtó már egy héttel korábban közölte, hogy Pósa édesanyja a Tömörkény család házában kap szállást.[7]
E napon Tömörkény is elismerő szavakkal köszöntötte Pósa Lajost, immáron harmadszorra írva róla: „A verset (…) a gyerekre hiába erőszakolják, nem tanulja meg. Pósa versét egyszeri vagy kétszeri mondás után mondja. De tökéletesen és úgy mondja, ahogy azt a vers szerkesztője megcsinálta.”[8]
Jókai Mór és 27 társa – többek között Fadrusz János, Kiss József, Herczeg Ferenc, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond – 1903. január 6-án beadványt intézett Szeged szabad királyi városhoz. Idézek belőle:
Tekintetes Tanács!
Dankó Pista, zseniális dalköltőnk utolsó tusáját vívja a halállal (…)
Az édes szerelmi és a kesergő honfibánat az ő szívén át bűbájos dalokká szűrődve dobogtatja most, és még hosszú időkig a magyar szíveket (…) Az az óhajtása, hogy ha majd dobogni megszűnik, vigyék vissza szülővárosába, és ott temessék el a szegedi temetőben, mert annak édes anyaföldjében édesebb lesz síri nyugalma (…) .
Tömörkény január 11-én „bizalmasan” Pósának válaszolt[9]:
Kedves Lajos barátom.
Az írás, amit Dankó temetésére nézve küldtetek a városhoz, már a hatóság előtt van s intézkedést is tett benne (…)
- A város temetteti el Pistát. Viseli a leszállítás költségét, az itthoni funebrálásét nem különben; gondoskodik arról, hogy itthon az eltakarítás kellő dísszel menjen (…)
A város általán azt szeretné, ha a temetésnek a budapesti része, anyagiakban nem múlná fölül egy hasonló esetben szokásos temetés kiadásának a mérvét (…)
Bizalmasan írom meg neked e pár sort és arra kérlek, hogy a netáni gyászeset alkalmával ehhez képest légy szíves intézkedni (…)
A Dugonics Társaság 1910. január 9-én a városi széképületben díszközgyűlésen köszöntötte a 40. éves írói jubileumát ülő Mikszáthot. Az ünnepség végeztével a távozókról az utcai nagykapu előtt néhány fénykép készült. Az egyiken Mikszáth társaságában egymás mellett áll Tömörkény és Pósa. (A teremben is készültek fölvételek.)
Pósa Lajos 1914-ben meghalt. Tömörkény nem írt róla nekrológot, de tárcában fölemlítette barátjának korai távoztát: „…ebből a régi világból már megint elment a nyugalomnak csöndes éjjelébe egy ember: Pósa Lajos. Abból a kis egyszerű cigányéletből, ami egykor volt, ami Mikszáthhal kezdődött a hetvenes évek végén, s úgy a kilencvenes évek közepe táján ért véget.”[10]
Megjelent a folyóirat 2026. januári számában
Jegyzetek
[1] Kispéter András: Tömörkény István. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.
[2] Szmollény Nándor: Apróságok Mikszáth Kálmánról. In: Apró Ferenc (szerk.): Mikszáth szegediekről – szegediek Mikszáthról. Szeged, 1997. 149. o.
[3] T–ny [Tömörkény István:] 140 dal – Kossuth-versek. In: Szegedi Híradó, 1887. december 7.
[4] Tömörkény István: Pósa Lajos. In: Szegedi Híradó, 1888. február 16.
[5] Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1963. 474. o.
[6] Búcsúztató. In: Szegedi Híradó, 1888. szeptember 25.
[7] A szegedi Pósa-ünnep. In: Szegedi Napló, 1900. április 8.
[8] Tömörkény István: Szépirodalom vidéken. In: Szegedi Napló, 1900. április 15.
[9] Lengyel András: Tömörkény István hatvannyolc levele. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Irodalom- és Művészettörténeti Tanulmányok. 2. köt. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1999. 105. o.
[10] Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1963. 471. o.