Kiss Ernő: Egy rendkívüli építőmester
Megemlékezés Takács Jánosról, születése 90. évfordulója tiszteletére
Takács János építőművész 2025 szeptemberében töltötte volna be születése 90. évfordulóját, de immáron 12 éve és kilenc hónapja, hogy elszólította – egy nagyon szép, bár szűk körben használatos kifejezéssel élve – az Örök Keletbe a Világegyetem Nagy Építőmestere, a Mindenható. Valóban rendkívüli személyiség volt, jóhírnevű férfiú, kiváló építészmérnök, univerzális személyiség. Illyés Gyula szép költeménye jól tükrözi hivatásáról, a világról alkotott felfogását.
1935. szeptember 23-án született Makón, szülőháza a Tompa u. 2. alatt van; édesapja iparosember, kőműves volt, számos általa épített ház a mai napig áll a marosparti városban. (Így voltaképpen a Szent István téren).
A makói Szent István téri Általános Iskola elvégzése után apja nyomdokain haladva a szegedi 1. sz. Magasépítési Technikumban (Szegedi Szakképzési Centrum Vedres István Technikum) szerzett építésztechnikusi oklevelet 1954-ben, de középiskolás éveit még a szegedi piarista gimnáziumban kezdte meg. Igen kiváló személyiségek oktatták, tanáraira mindig hálásan emlékezett, később remek tanulmányban – Tanárportrék közel fél évszázad távlatából – Több mint szubjektív visszaemlékezés örökítette meg őket, mely a Szeged című folyóiratban jelent meg. Középiskolás évei alatt állandó vendége volt a Somogyi-könyvtárnak; amint ő írta: „akkor faltam föl szinte az egész magyar irodalmat, itt lettem – azóta is tartóan – Tömörkény rajongója”.
A műegyetem következett, akkori nevén az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem, ahol az Általános Építészmérnöki Karon kapott okl. építészmérnöki diplomát 1959-ben. Ezután hat évig dolgozott a Dunántúlon, előbb kivitelező mérnökként az Építésügyi Minisztérium 4. sz. Mélyépítő Vállalatnál, Veszprémben, majd beruházó (mai szóhasználatban: bonyolító) mérnökként a Nitrokémia Ipartelepeknél (ma: Nitrokémia Zrt.). Időközben megnősült: első házasságából egy fiú és egy leánygyermek született. (Fia kiváló kőművesmester, Takács Péter, aki János közvetítése révén jelenlegi lakásom burkolási munkáit végezte el, elsőrangúan; lánya képzőművész, több szegedi emléktábla, ill. különféle műtárgyak alkotója.)
1965-ben lett a Szegedi Tervező Vállalat (később: Délmagyarországi Tervező Vállalat, 1993-ban megszűnt) mérnök munkatársa. Takács János kőkeményen őszinte, törhetetlen gerincű ember volt, képtelen volt az alakoskodásra, így már első munkanapján kemény összetűzése volt igazgatójával, aki úgy akart bosszút állni rajta, hogy amikor elkészült első nagyszabású, szép terve – a hódmezővásárhelyi „Hód” Áruház – a megrendelőt arra akarta rávenni, hogy mint „kozmopolita terméket”, ne fogadja el. Szerencsére mind a megrendelő, mind a vásárhelyi városi pártbizottság illetékes osztályvezetője mellé állt, az áruház megépült, jelenleg is áll.
Az ellentét végül a „felfelé bukást” hozta el számára: előbb a szegedi város tanács városépítési osztályának vezetője, majd tanácselnök helyettes lett. Osztályvezetőként rengeteg terület tartozott hozzá, tulajdonképpen 8 vállalat irányítása is; osztályvezetői munkássága idején készült el a város Általános Rendezési Terve, osztályának érdeme, hogy az ekkoriban megindult paneles lakásépítést végző Délmagyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalat (DÉLÉP) a központi elképzelésekkel szemben nemcsak 1,5 és 2 szobás lakásokat készített.
Ma már csak kevesen tudják, hogy Takács János 1970–ben történelmi jelentőségű feladatot oldott meg, példásan: ő volt az akkori árvíz elleni védekezés vezetője. Ez minden szempontból embert próbáló, nehéz feladat volt: a szokatlanul nehéz műszaki, szervezési problémák megoldása mellett számos emberi jellemtelenség nehezítette munkáját a Vész közben, s utána is. Bár többen áskálódtak ellene, ő kormánykitüntetést kapott, s tanácselnökhelyettessé nevezték ki. Politikus lett tehát, de ő soha nem volt politikus alkat, s nem igazán tűrte, hogy szakmán kívüli vezetők szóljanak bele szakmai ügyekbe: ebből időnként komoly ütközések származtak. Az egyik ilyen viták követően kérte, hogy tisztségéből mentsék föl. Ezután egy ideig ismét a Szegedi Tervező Vállalatnál dolgozott, majd a Szegedi Tervező Szövetkezet (TERVSZÖV) főmérnöke, lényegében elnöke lett. A Magánlakás–’84 című komplex rendezvényem szervezése közben ismerkedtünk meg személyesen, de a Tervszöv ekkor nem foglalkozott családi házak tervezésével, így nem vett részt e programban. János szakértelmére ezután az OTP-nél volt szükség – a korabeli lakásépítések ekkor szinte teljesen az OTP vezérlésében zajlottak –, ahol a megyei igazgatóság helyettes igazgatója lett. Amikor azonban itt egy új első számú vezető a községekben is 10 emeletes házakat akart építtetni, akkor megpályázta és elnyerte a megyei főépítészi állást, melyet 10 évig töltött be. Ebben az időszakban már szülőváros, Makó építésügyére is volt rálátása és bizonyára segítette is azt.
A ’70-es évek végén véget ért első házassága, elvált, majd 1980-ban feleségül vette Dr. Bánfalvy Mária bírót, jogászt, ki élete holtig tartó legnagyobb szerelme volt, 33 évig éltek a legboldogabb házasságban.
Különféle meggondolások alapján lett a Szegedi Orvostudományi Egyetem gazdasági főigazgatója, ám épp ez volt az egyetem történetének egyik mélypontja: egy elhibázott rektorválasztás számos súlyos következménnyel járt. Az új rektor többek között Takács Jánost is kézi vezérlés alá akarta vonni, miközben nem volt sem műszaki, sem gazdasági szakértelme; János ezt a következőképpen fogalmazta meg: „olyan nótára akart táncoltatni, amelynek a dallamát, koreográfiáját nem ismertem, de nem is akartam megtanulni.” Az egyetem ezen korszakáról bőségesen írt a helyi és az országos sajtó… Takács János is csak hosszas pereskedés után tudott nyugdíjba vonulni.
1990-ben kerültünk közvetlen munkakapcsolatba: János ekkor – velem együtt – indult az önkormányzati választáson, ő az Ipartestület és az MSZP jelöltjeként. Sajnos, csak „második helyezéseket” sikerült elérnünk, de barátságunk ettől kezdve mindvégig töretlen maradt, sőt egyre erősödött, szinte már testvéreknek tekintettük egymást. Itt kell megemlítenem egy szomorú közös rendezvényünket, melynek során mélyen érző lelkét mutatta meg. Az 1990–es évek elején rendeztük meg az idő előtt elhunyt Nyitrai József építészmérnök emlékkiállítását, a kiállítás megnyitását Takács János vállalta. Szép beszéddel készült, de annak felolvasása során a beszéd feléig sem jutott el, mert – elsírta magát. Kezembe nyomta a szöveget, s csak annyit szólt: Olvasd tovább…
Baráti beszélgetéseink során mesélte el nekem, hogy 1992-ben találta meg a szabadkőművességet: a 39 éves sivatagi vándorlás (a szabadkőművesek így nevezik azokat az időszakokat, amikor szervezetüket az aktuális államhatalom betiltotta) után az elsők között újjáalakult szegedi Árpád a Testvériséghez Páholy egyik első tagja lett. A szabadkőművességről számos téves és rosszindulatú nézet ismeretes, hadd idézzem itt a pontos hivatalos definíciót: „A szabadkőművesség egy jó hírű, szabad férfiakból álló, hagyományőrző testvéri közösség, amely erkölcsi és szellemi fejlődésre törekszik, és szimbólumok, allegóriák, valamint beavatások révén működik. Alapelvei közé tartozik a gondolat, a vallás és a politikai nézetek szabadsága, az egyenlőség, a jótékonyság, a hazaszeretet és a tolerancia. A tagok az emberiség szellemi és anyagi fejlődéséért munkálkodnak, és szigorú belső szabályokat követnek.”
Takács János e szövetség terén igen sokat vállalt: 1994-től saját házában adott otthont az összejöveteleknek, s őmaga, valamint családtagjai készítették a szükséges kellékeket: a Bölcsesség, az Erő és a Szépség nagy gyertyáit, a pulpitusokat, az ún. lángoló csillagot stb. Csongor Győző (1915–1997), a kiváló polihisztor muzeológus főmester halála után 1998-ban őt választották a páholy főmesterévé (lényegében elnökévé), e tisztségét 14 évig töltötte be, óriási elkötelezettséggel, hivatástudattal, aktivitással dolgozott. Számos alkalommal lépett főmesterként a nyilvánosság elé, rádió- és TV-interjúkat adott, előadásokat tartott. 2006. november 11-én exkluzív interjú jelent meg vele a Délmagyarországban Jelvényük a nefelejcsvirág, melyben részletesen beszélt a szabadkőművességről, szegedi vonatkozásairól (a cikk szerzője Újszászi Ilona). A Szeged című folyóiratban feldolgozta a szegedi szabadkőműves szimbólummal ellátott épületek történetét. Főmesteri irányításával került sor a páholy 135. évfordulójához kapcsolódó rendezvénysorozat 2005-ben, számos nyilvános rendezvénnyel, ekkor volt Mozart Kis szabadkőműves kantátája szegedi bemutatója is.
Takács János 70. születésnapjára a Bába Kiadó Születésnapi Lapot jelentetett meg. Ugyanebben az évben, 2005-ben saját maga készítette el életmű kiállítását, melyet nagy gonddal szerkesztett meg; e tárlat ősbemutatója a Bálint Sándor Művelődési Házban volt. Kerek születésnapja alkalmából a Szegedi Akadémiai Bizottság Dísztermében is köszöntötték. A kiadványban és a kiállításban is tükröződik, hogy építészmérnökként, építészként sokféle épületet tervezett; a már említettek mellett hétvégi házakat, családi házakat, társasházakat, ő tervezte az Indóház téri MÁV Munkásszállót, az egykori Sárkány-szállóból átalakított nővérszállót (ma: Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium), a solti általános iskolát, a fűzfőgyártelepi csillagdát, tanulmánytervet készített az Újszegedi Sportcsarnokhoz és az Ópusztaszeri körképépülethez. 1989-ben az általa tervezett algyői családi ház lett Az Év Lakóháza.
Nyugdíjba vonulása után még egy jelentős feladatot vállalt: visszatért szülővárosához, Makó város főépítésze lett. A város a ’90-es évek közepétől igen jelentős fejlesztésekbe kezdett: ekkoriban épültek fel itt a minden szempontból különleges Makovecz-épületek. Makovecz zseniális építőművész volt, ám elgondolásai terén lényegében alig lehetett befolyásolni, s ezek az elgondolások sokszor már a tervezéskor is láthatóan nem, vagy nehezen voltak racionálisan, biztonságosan, időtállóan megvalósíthatóak, sok esetben állandó gondozást igényelnek épületei anyaghasználatuk és szokatlan – bár igen szép – formái miatt. Mindezek ütközési pontokat jelentettek a minden ízében racionális Takács Jánossal; mondanom sem kell, hogy az igazság mindig János véleményében öltött testet. Számos évet töltött azért a makói polgármesteri hivatalban, míg végül – közel a hetvenhez – végre minden erejét a tervezésre fordíthatta.
Kiváló munkája volt a makói Pulitzer-kollégium, a ruzsai, az üllési és az eperjesi templom, a mórahalmi ravatalozó. A Nyugat-Dunántúlon, Máriaújfaluban bensőséges környezetben szép családi háza volt, melyet ő tervezett, itt boldog éveket töltött, ez volt „menedékháza”, ahol kipihente a Dél-Alföld – valljuk be – időnként kissé fojtogató klímáját; s ezen a vidéken szintén több épület – a Magyarlaki Művelődési Ház, a Brenner-pihenő, az óvoda és az iskola – dicséri mérnöki munkáját.
Vezető mérnökként írta meg ő írta a Velox–technológia magyar nyelvű alkalmassági kézikönyvét (a Velox környezetbarát, cementből és faforgácsból készített kiváló hőszigetelő falazóanyag). Igen jelentős volt publikációs tevékenysége, szakcikkeket írt a Műemlékvédelem, a Műszaki tervezés, a Magyar építőipar és a Szeged című folyóiratokba. Írásai a szakmai hitelesség és pontosság teljes betartásával, remek irodalmi stílusban íródtak; Takács János magas műveltségű polihisztor volt.
1961-től kezdve több kitüntetést kapott: Nehézipar Kiváló Dolgozója (1961), Árvízvédelmi Emlékérem (1970), A Munka Érdemrendje Ezüst Fokozata (1970), a Magyar Építőművészek Szövetsége Emlékérme (1971), az Építőipar Kiváló Dolgozója (1988). Építőművészi munkássága alapján feltétlenül érdemes volt az Ybl-díjra, ám életében csak igen későn, halála évében terjesztették föl, s már nem kaphatta meg.
Sajnos, az ezredforduló első évtizede vége felé súlyosan megbetegedett, rosszindulatú daganattal műtötték meg; elkésett diagnosztizálása és elkésett kezelése alapján fölmerülhet az orvosi műhiba lehetősége is. Rövidesen kiderült, hogy olyan helyen alakult ki rákos áttéte, amely helyen nem volt műthető; miután tudta, hogy az ismert más kezelési módoktól teljesen nem gyógyulhat meg, azokat elutasította. Csillapíthatatlan fejfájás gyötörte; testi gyötrelmei, s – itt nem részletezendő emberi csalódásai – hatására ki akart lépni a szabadkőművességből, de időközben tiszteleti taggá választották, s ő kapta meg elsőként az Árpád a Testvériséghez-díjat, amit még láthatott halálos ágyán. 2013. május 15-én, igen nagy szenvedések után költözött el az Örök Keletbe, az Örökkévalóságba. Gyászmiséje május 26-án az általa tervezett üllési templomban volt, nagyon szomorúan kell leírnom, hogy ez a szertartás – talán a misét celebráló nem magyar ajkú lelkész hiányos nyelvtudása okán – méltatlan volt hozzá. Örök álmát Vas megyében, Magyarlak háromházi temetőjében alussza.
Hadd idézzem Kiss Lajos építészmérnök, 2013-ban a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület elnöke szavait:
Az egyik legősibb szakma, az építés elhivatott és kiemelkedő művelője volt Takács János építész. A makói születésű fiatalember otthonról hozta szakmaszeretetét és puritán racionalizmusát. Sokoldalú, a szakma több területét ismerő és sikeresen gyakorló építészmérnökét tisztelhettünk személyében. Kivitelezést irányító mérnök, építész vezető tervező, beruházás irányító, szakközépiskolai oktató, közigazgatási szakember. Pályája csúcsán Csongrád megye főépítésze volt, majd Makón városi főépítész. Tervezői munkásságát számos lakó- és középület dicséri országszerte. Ezeket a házakat – hitvallása és törekvése szerint – a lehető legjobb funkcionális térrendezés, egyszerű homlokzati- és tömegformálás, időtálló és célszerű anyaghasználat jellemzi. És ami a legfontosabb: elégedett használók. Karakán, szókimondó, egyenes ember volt, aki konfliktusokat is vállalva állt ki az általa helyesnek vélt megoldások és vélemények mellett, ha kellett a többséggel és a hatalommal szemben is. Önzetlen és megbízható kolléga volt, aki elemében érezte magát minden értelmes, jó célokért dolgozó szakmai, vagy civil közösségben. Hiszem, hogy nemes ügyeket szolgált céhen belül és azon kívül is.
Egyik legkedvesebb szabadkőműves barátja az alábbiakat írta róla:
Ügyünk tiszta, Főmester Testvér, legfőbb zsinórmértékünk a tisztán emberi erkölcsi törvény, minden igaz meggyőződést tisztelünk, az emberszeretet gyakorlását, a hazaszeretet és a közügyek körül kifejtett hasznos munkásságot tekintjük legszentebb kötelességünknek. Mindezek terén Te oroszlánrészt vállaltál; miképp helytálltál mindenütt, ahová építészhivatásod és karizmád irányított. Örökké emlékezni fogunk Rád, mint a Bölcsesség Őrére, a Páholy első számú világosságára, mert feladatunk mérhetetlen sok van még; ha vannak is bíztató jelenségek, még messze vagyunk az emberszeretet, a szolidaritás és a tiszta erkölcsiség világától. Munkánkban mindig a Te példád fog vezérelni.
2015. szeptember 18-án nyitottuk meg emlékkiállítását a Bálint Sándor Művelődési Házban, bevezetőt jómagam mondtam, majd Dr. Makovényi Ferenc építőművész, a Magyar Építészkamara Elnökségi tagja, az Ybl Miklós Építéstudományi Kar volt dékánja tartott emlékelőadást; a megnyitón elhangzott Wolfgang Amadeus Mozart Die ihr unermesslichen Weltalls Schöpfer ehrt (Ti, akik tisztelitek a végtelen Univerzum teremtőjét) című szabadkőműves szólókantátája, Altorjay Tamás és Dombiné Kemény Erzsébet előadásában.
2016. május 21-én ünnepi szentmisével kezdődött a róla szóló megemlékezés Magyarlakon, majd a Takács János tervei alapján felújított magyarlaki művelődési házban nyitotta meg emlékkiállítását a község polgármestere.
2025. október 29-én – egy hónappal posztumusz 90. születési évfordulója után – emlékkiállítása szülővárosába, Makóra is megérkezett; a József Attila Könyvtár előcsarnokában megrendezett tárlat megnyitóján a jelen sorok írója tartott róla előadást. Az emlékkiállítás teljes anyagát a továbbiakban a makói József Attila Múzeum őrzi.
Őrizzük meg kimagasló személyiségének emlékét, alkotásai előtt megállva hajtsunk fejet.
Megjelent a folyóirat 2026. januári számában