Miklós Péter: Írt és olvasott

Száz éve született Péter László

A száz éve született Péter László irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora a huszadik századi magyar irodalom klasszikusainak életműve mellett többek között textológiával és Szeged művelődéstörténetével is foglalkozott, de – miközben néhány évig múzeumigazgatóként tevékenykedett – ő volt az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztője is.

Péter László 1926. január 21-én Jánoshalmán született. Mindszenten kezdte meg elemi iskolai tanulmányait. Mindig szeretettel emlékezett első tanítónőjére, Kasznár Tóth Emmára, akitől megtanult írni-olvasni. Később gyakran emlegette, hogy egész életében nem csinált mást, csak írt és olvasott. Több száznyi önálló kötete és szerkesztett könyve mellett mintegy háromezer tudományos publikációja is igazolja mindezt.

A hétéves kora óta Szőregen (egykoron önálló település, jelenleg Szeged városrésze) élt Péter László Szegeden, a Baross Gábor Gimnáziumban végzett középiskolai tanulmányai után a szegedi egyetemen kapott magyar–latin–filozófia szakos tanári oklevelet 1948-ban, egy évvel korábban – mindössze huszonegy évesen – pedig doktorátus szerzett ugyanott. Ezt követően előbb a szegedi Pázmány Péter Népi Kollégium vezetője, később a karcagi, majd a makói múzeum igazgatója volt. De dolgozott a szegedi egyetemen oktatóként és a felsőoktatási intézmény könyvtárának munkatársaként is. Évtizedekig a szegedi Somogyi Károly Könyvtár, 1986-os nyugdíjazása után pedig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa volt. 1990-től (miután Móra Ferencről írott könyvével megszerezte a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet) a szegedi egyetem professzorává nevezték ki.

A huszadik századi magyar irodalom nagy ismerője, Péter László az államszocializmus korában mellőzött tudós volt. Jellemző, hogy az egyébként nagy tárgyi tudású és élvezetes stílusú előadó csak a rendszerváltozás után kaphatott katedrát a szegedi egyetemen, ahonnan éppen 1956-os szerepvállalása miatt távolították el, s közben még nyolchónapos börtönt is el kellett szenvednie.

Péter László széleskörű tudományos érdeklődésű, kivételes módszertani fölkészültségű és példás filológiai alapossággal eljáró kutató volt. Ennek jegyében kutatási területei és publikációs tevékenységének tárgyai a folklórtól az irodalomtudományig, a helytörténettől a nyelvészetig terjednek. Tudományos munkásságának két fő iránya volt. Az egyik a huszadik század első fele magyar irodalma klasszikusainak életműve. Ennek jegyében írt könyvet például József Attiláról, Juhász Gyuláról, Radnóti Miklósról, Móra Ferencről, Tömörkény Istvánról. A másik Szeged és a Dél-Alföld (Makótól Hódmezővásárhelyig) helytörténete és művelődéstörténete. Ez utóbbi témakörben számos tanulmánykötete jelent meg az elmúlt évtizedekben.

Gyakran panaszolta, hogy – a tudományos életben való sokéves, elsősorban politikai alapú mellőzöttsége miatt – nem jutott ideje és ereje kedvelt szerzőiről monográfiákat, nagyívű összegző műveket írni, hanem helyette – a föntebb említett alkotókról – korábban megjelent cikkeiből, tanulmányaiból állított össze „monográfiapótlékokat”. Mint jó filológus, különösen nagy jelentőséget tulajdonított a szövegkiadásoknak. Megalkotta az irodalmi szövegek kritikai kiadásának szabályzatát, valamint elsőként oktatott – sajátos módon az újvidéki egyetem magyar nyelvű pedagógusképzésében – textológiát, vagyis szövegtudományt. Ilyen irányú kutatásainak eredményeit – a klasszikus magyar írók és költők textológiai nézeteit összefoglalva – önálló kötetben adta közre.

Nagy vállalkozása volt a háromkötetes Új magyar irodalmi lexikon, amely az akadémia irodalomtudományi intézete keretei között készült, közel egy évtizedes anyaggyűjtés eredményeként, s amelynek főszerkesztője volt. Szerkesztői tevékenységétől elválaszthatatlan, hogy szerepe volt az immár hetvenharmadik évfolyamánál járó Tiszatáj című folyóirat megindításában, amelynek a nevét is ő adta. Évtizedekig szerkesztette a szegedi könyvtár periodikáját, a Szegedi Műhelyt, amelyet könyvtári tájékoztató kiadványól elismert tudományos fórummá fejlesztett.

Nagy szerepe volt a tudományos ismeretterjesztésben. Évfordulókhoz, jeles napokhoz, egy-egy kiadvány megjelenéséhez kapcsolódóan számos közérthető és a szélesebb közvéleménynek szánt írása jelent meg napilapokban, többek között a Magyar Nemzet és a Népszabadság hasábjain is. Elsődleges fóruma azonban a szegedi orgánum, a Délmagyarország volt. Számos ismeretterjesztő előadása mellett az egyetemi katedrán is igyekezett a helyi irodalmi hagyományokat is továbbadni. Erről a következőket mondta egy 1998-ban a Tiszatájban megjelent interjúban. „Amikor 1990-ben visszakerültem az egyetemi katedrára, próbáltam a helyi színt érvényesíteni, a szegedi irodalmat tanítani. Előadást hirdettem Kálmány Lajosról: egyetlen érdeklődő hallgató akadt. Tömörkényről hirdetett kollégiumomnak két hallgatója volt. Juhász Gyulára és Móra Ferencre már senki sem volt kíváncsi. Nem tudtam a szegedi irodalmi örökséget tanítani, holott úgy gondolom, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti oktatásában ezeknek is helyük kell legyen. Idejönnek az ország különböző vidékeiről a jövő tanárai, öt évig tanulnak itt irodalmat, s úgy mennek el, hogy nem látták a város irodalmi emlékhelyeit. Valószínűleg nem is érdekli őket, mert nem szoktattuk rá őket erre a szemléletre. Nem ismerik Dugonicsot, nem ismerik Tömörkényt, Mórát, Juhász Gyulát. Pedig Szent-Györgyi Albert rektori székfoglalójában már 1941-ben megfogalmazta, hogy a szegedi egyetemnek az oktatás, a nevelés és a kutatás mellett van még egy különleges hivatása: »hogy a nagy magyar Alföldnek szellemi központja legyen«.”

Mint a föntiekből kitűnik, különösen fontos volt számára a szegedi helyi színnek a megjelenítése nemcsak az oktatás világában, hanem a közbeszédben is. Ennek jegyében – éppen a lokális identitástudat ápolására és őrzésére – foglalta össze önálló könyvben a szegedi utcanevek történetét és tette közzé vaskos kötetben Csongrád megye irodalmi örökségét. Szegednek – vagy ahogy egyik könyve címében nevezte: „a szerette városnak” – a huszonegyedik századi szerepéről az alábbiakat mondta (az előbb is idézett interjúban).

Szegednek a Dél-Alföld, Bálint Sándor kifejezésével élve »a szegedi nagytáj« igazi szellemi központjává kell fejlődnie. Már ma is az, de még tervszerűbb és átgondoltabb munkára van ehhez szükség. Erre megvan a predestinációja az előzményekből, a rendkívül gazdag szellemi, kulturális, irodalmi, művészeti, történelmi örökségből. Ezt kel­lene tudatosan továbbfejlesztenie. A 21. század szemmel láthatóan az amerikanizálódás jegyében kezdődik, ez pedig uniformizálódással jár. Ez a folyamat a civilizációs vívmányokban, a technikában, automobilizmusban, telefóniában, Internetben elkerülhetetlen, megállítani, vagy akár csak korlátozni, ostobaság lenne. A farmernadrág nem jelent veszélyt, de a szellem, a lélek, az ízlés gleichschaltolása veszedelmes. Hogy ne uniformizálódjék az emberi szellem és tudat, kell, hogy ezek a sajátos, jellegzetes helyi szellemi eredmények és értékek tudatosak legyenek, és átplántálódjanak a harmadik évezredbe. Ezt a célt akarom írásaimmal szolgálni.

A 2019. július 28-án Szegeden elhunyt Péter László a magyar irodalmi hagyomány értékei és a szegedi nagytáj, a Bálint Sándor-i értelemben vett „szögedi nemzet” tradíciói melletti elkötelezettségével, interdiszciplináris látásmódjával, széleskörű tudományos és ismeretterjesztő tevékenységével, valamint fáradhatatlan munkabírásával alapvetően járult hozzá a magyarság kulturális örökségének számba vételéhez és továbbadásához.

Megjelent a folyóirat 2026. februári számában