Hegedűs Réka: „Látni a szakma folyamatos fejlődését, szárnyakat ad a napi munkában”

Beszélgetés Borbényi Zita hematológussal, a Szegedért Alapítvány fődíjasával

Borbényi Zita félévszázada töretlen gyógyító tevékenysége a mai napig első munkahelyéhez, a II. Számú Belgyógyászati Klinikához köti – I. és II. sz Klinika összeolvadása után ma az un. Belgyógyászati Klinika része – ahol a vérképző rendszer betegségeinek felismerése, diagnosztikája és kezelése terén bővítette folyamatosan tudását a Hematológiai Munkacsoportban. Az évtizedek során jelentős eredményeket ért el a vérszegénységek kezelésében, valamint a vérképzőrendszer rosszindulatú kórképeinek, elsősorban a leukémiák és a nyiroksejtes daganatok felismerésében és terápiájában. Közreműködésével jött létre a Belgyógyászati klinikán az őssejt transzplantáció alkalmazását kutató és végző munkacsoport, ami ma a Hematológiai Centrum részét képezi. Egyetemi oktatómunkája igen szerteágazó, hiszen mind graduális, mind posztgraduális képzésben foglalkozott és foglalkozik a mai napig hallgatókkal, készít fel tanulmányi versenyekre diákokat. Emellett mentorként minden évben segíti egykori gimnáziumának egy-egy nehéz sorsú diákját céljai elérésében. Munkásságát 2015-ben Batthyány-Strattmann László-díjjal, 2019-ben Marschalkó Tamás-díjjal, a Magyar Hematológia és Transzfúziológiai Társaság életműdíjával ismerték el. Beszélgetésünk apropója, hogy 2026-ban a Szegedért Alapítvány fődíjával ismerték el a betegek érdekében végzett és az orvoslás fejlődését szolgáló, több évtizedes kiemelkedő színvonalú orvosszakmai munkáját.

– Kiskunhalason született, ott járt középiskolába is. Mesélne kérem ezekről az évekről? Úgy tudom, a természettudományos érdeklődés innen ered, bár a sport, a művészetek sem álltak Öntől távol.

– A háborút követő lassú ébredés idején nőttem fel Halason, amikor nagy dolognak számított az is, hogy – nagyszüleim segítségével ugyan – de a mindennapi megélhetésünk biztosítva volt. A Szilády Áron Gimnáziumban eltöltött évek meghatározóak voltak számomra, ugyanis olyan kiváló tanárokkal sikerült találkoznom, akik nem csak szakmai tudást nyújtottak, de példamutató emberi tulajdonságokkal is bírtak.  Humán beállítottságú osztályba jártam, ahol nagyon fontos volt az irodalom, a latin nyelv, a művészettörténet, de kiváló reál szakos pedagógusokkal is összehozott a sors. Az osztály nagy részét vonzotta a biológia és ebben döntő szerepe volt annak a biológia tanárunknak, aki az egész életemet meghatározta. A középiskolát megelőzően vegyésznek készültem volna, azonban nem volt olyan egyszerű vegyipari technikumba bekerülni Magyarországon abban az időben, hiszen néhány ilyen iskola volt csak az országban. A biológia irányába kanyarodtam, azon belül is elsősorban az embertan, az ember fejlődésével és működésével kapcsolatos dolgok érdekeltek, így aztán tanulmányi versenyeken is főként ezen a területen indultam. A tanuláson kívül azonban nagyon fontos volt a sport, a közösségi élet. Balkezes jobb átlövőként próbáltak hasznosítani a kézilabda csapatban, bár nem voltam igazán tehetséges benne. Emellett néptáncoltam is, különösen nagy dolog volt, hogy népi kultúrával is foglalkozhattam.

– Kiskunhalasról Szegedre vezetett az útja…

– Nagy kérdés volt számomra a továbbtanulás, hiszen a középiskolai eredményeken túl a sikeres bekerülést egyéb szempontok is meghatározták, elsősorban a származás, az iskolai ajánlások. Az egyértelműnek látszott, hogy a biológiával kapcsolatos szakterületek felé vagyok nyitott. Középiskolai biológia tanárom, Horváth János már harmadéves koromban elhozott Szegedre a Biológia Intézetbe, hogy belekóstolhassak az itteni pezsgésbe. Tanáraim úgy vélték, hogy talán orvosként megállhatnám a helyen. Nem volt egyszerű egy teljesen új városba, új közösségbe kerülni, és olyan emberekkel együtt lakni kollégiumban – tízágyas szobában – akiket az előtt soha nem ismertem. Akkor azonban megint valahogy mellém állt a sors, hiszen szorgalmas és nagyon rendes emberekkel hozott össze, akik tisztességgel tanultak, s egymásra is figyeltek, jó segítőtársak voltak. a közösségért is sokat tettek. Igazán jó csapat alakult ki, együtt tanultunk, együtt vállaltunk munkát az ösztöndíj kiegészítésére. Közösen jártunk színházba, moziba.

– Gyermekgyógyászi álmokat dédelgetett, ám az egyetem elvégzése után mégis a II. számú Belgyógyászati Klinikán kezdett el dolgozni, ahol már több mint 50 éve tevékenykedik.

– Elvileg szerencsés helyzetben lehettem volna, hiszen az un. Sub Auspiciis Rei Popularis minősítéssel végzett hallgató a szabályzat alapján névre szóló státuszt kaphatott volna az egyetem bármely intézetében. Valóban gyermekgyógyász szerettem volna lenni, de a sors úgy hozta, hogy nem adódott számomra fogadókészség. Aztán felvetődött a szemészet, de úgy éreztem, a habitusom nem megfelelő a nagyon aprólékos, ügyes kezeket és kiemelt türelmet igénylő munkafolyamatokhoz. Beláttam, hogy belgyógyászként bármely szakterületét választhatom az orvoslásnak. Cserhát István professzor úr volt az intézet vezetője a II. Számú Belgyógyászati Klinikának és úgy tűnt, örömmel fogad. Az első időszak azzal telt, hogy a begyógyászat alapvető területeivel ismerkedtem. Néhány év múlva a vérképzőszervek betegségeivel foglalkozó, úgynevezett hematológia munkacsoporthoz csatlakoztam. Izgalmas területnek tűnt, hiszen a vérszegénységeken kívül súlyos vérképzőszervi betegségeket – mint a fehérvérűségeket, a nyirokcsomó daganatokat kezeltük.  Látni lehetett, hogy napról napra óriási előrelépés van, nem csak a diagnosztikában, hanem a betegségek kezelésében, és ezzel együtt a betegek gyógyulási esélyeiben és a túlélésben is. Ez a szakma akkoriban még gyermekcipőben járt, látni a folyamatos fejlődését azonban szárnyakat adott a napi munkában is.

– Több alkalommal lehetősége nyílt külföldi ösztöndíjakat igénybe venni, továbbképzéseken részt venni. Hogyan tapasztalt meg akár szakmai, akár egyéb szempontból más szemléletmódokat?

– 1982 volt az első emlékezetes év ebből a szempontból, hiszen Lajtha László professzor úr meghívására az Egyesült Királyságba, Manchesterbe mehettem ösztöndíjjal a Paterson Laboratóriumba. Nagyon szokatlan és furcsa volt a vasfüggönyön túli területről odaérkezni, és gondot jelentettek az eltérő szokások, a nyelv, a gondolkodásmód befogadása. Teljesen más világba csöppentem – még a buszok is a bal oldalon jártak. Ráadásul egyedül voltam, mert az ösztöndíj nem fedezte volna a család megélhetését – nekem pedig akkor már férjem volt és két kisfiam – így ők itthon maradtak.  Nagyon nehéz volt az észak-angliai nyelvjárással megbarátkozni, s olyan kísérleti munkát bíztak rám, amelyben még nem csak az intézetnek, de a világnak sem volt elmélyült tapasztalata. Az angolok fenntartással viseltettek a kelet-európaiak felé. Összegezve mégis elmondhatom, hogy megálltam a helyem egy számomra új helyzetben, s később vissza is hívtak még egy periódusra. A vérképzés kísérleti úton történő tanulmányozását, a sejtkultúrák módszerét Manchesterben alapoztam meg. 1988-ban a PhD-fokozatomat – akkor még kandidátusnak hívták – is ezen a területen szereztem meg. Majd Svájban, Ausztriában, Németországban, az Egyesült Államokban is lehetőségem nyílt tapasztalatokat szereznem. Valamennyi próbatétel hozzátett a szakmai fejlődésemhez. A tudományos kutatásban lényeges volt az előrelépés. Elsősorban nem az ötletek voltak mások, hanem a technikai lehetőségek, ha a vegyszerekre, a gépekre gondolunk. A magyar leleményesség azonban sok esetben képes volt áthidalni ezeket a különbségeket egy idő után.

– Hogyan alakult mindeközben a hazai szakmai előmenetele?

– Manchesterből való hazatértem után váratlan csapás érte a klinikát. Hirtelen vesztettük el az intézetvezetőnket és a hematológiai osztály akkori vezetőjét, Cserháti Istvánt. Varga Gyula kollégámmal ketten vettük vállunkra az osztályt, igyekeztünk megőrizni az addig elért eredményeket és – olykor szembeszéllel ugyan – de új fejlesztéseket beépíteni a napi munkába, valamint az osztály komfortját is jobbítani. Közös nagy álmunk volt egy őssejt transzplantációs részleg kialakítása, hiszen a ’90-es évek végén az eljárás már úttörő jelentőségű volt. Akkor már a nyugati országokban és az Egyesült Államokban a vérképzőszervi betegségek kezelésében az őssejt átültetés mindennapi beavatkozásnak számított. A munkacsoportunkba fiatal, jól képzett kollégák kerültek és bár a feladatok mennyisége nőttön nőtt, szívesen tettük a dolgunkat. Sok hazai és nemzetközi konferencián szerepeltünk, tudományos közlemények születtek, elsősorban az őssejtkutatás területéről. Csoportunk elsődleges feladata továbbra is a gyógyítás volt, azonban a kutatás is nagyon fontos szerepet töltött be, és minthogy egyetemi intézményről van szó, az oktatói munka is jelentős szereppel bírt.

– Hogyan sikerült összehangolni a munkát a magánélettel?

– Negyedéves koromban házasodtunk össze középiskolában megismert párommal, így az egyetemet házasként, másfél év múlva már egy kisfiú édesanyjaként fejeztem be. Második fiunk a belgyógyászati szakvizsgám előtt született. Férjem, Farkas András a DÉLÉP-nél dolgozott tervezőként és a kezdetektől támogatott abban, hogy harmonikusan működjön a magánélet mellett először a tanulás, majd a munka. Természetes volt, hogy az éjszakai ügyeletek idején ő van a kicsikkel. Társam, férjem több mint 50 éve van mellettem. Mindig csendben tette a dolgát, nagyon sok időt töltött a fiúkkal, s minthogy nagyszülői segítségünk alig volt, nélküle és pótnagymamák nélkül nem tudtam volna tenni a dolgomat a szakmámban.

– Változtak ugyan a beosztások, a pozíciók, de a II. Számú Belgyógyászati Klinika a legelső munkahelye, amelynek hírnevét kimagasló szakmai munkájával folyamatosan gyarapítja. Hogyan sikerül fenntartani a lelkesedését több mint 50 év távlatából?

– Segített, hogy folyamatosan új kihívások elé állított a sors és – ahogy már említettem – figyelemmel kísérhettem a szakterületem fejlődését. Az új klinikai tömb megépülésével döntően megváltoztak a körülményeink, a Hematológia Centrum szakorvos létszáma is gyarapszik – persze az új sejtes terápiák bevezetéséhez további személyi feltételek kellenének. Sokan kérdezik, hogy hogyan lehet ennyi időt eltölteni egy helyen, erre mindig azt válaszolom, hogy ma is jó szívvel jövök be reggel, kérdezem meg a betegeimet, hogy vannak. Örömmel oktatok, még ha olykor úgy is érzem, nehezen tudok a fiatalok jelenlegi elvárásaihoz igazodni. Talán a legfőbb gondot a megfelelő emberi kapcsolatok megtartása, megőrzése okoz. Sokkal embert próbálóbb, mint a szakmai elvárásoknak megfelelni.

– Gratulálok a Szegedért Alapítvány fődíjához. Még sok motivációval teli évet kívánok Önnek.  

Megjelent a folyóirat 2026. márciusi számában