Bene Zoltán: A kurátor küldetése

Beszélgetés Nátyi Róberttel a tíz esztendős REÖK kapcsán

Beszélgetőtársam Nátyi Róbert művészettörténész, a REÖK művészeti vezetője, intézményi kurátora, akivel többek között a szegedi képzőművészetben a Regionális Összművészeti Központ 2007. augusztus 17-i megnyitásával indult új időszámításról, a REÖK missziójáról, a helyi képzőművészetről, európai kitekintésről, szemléletformálásról, tárlatokról és kapcsolódási pontokról beszélgettünk.

 

− 10 éve létrehozta a város a Reök-palotából a REÖK-öt, azaz a Regionális Összművészeti Központot, amely, amint arra a neve is utal, a művészet valamennyi ágának otthonául szolgál. Kijelenthetjük-e mégis, hogy az intézmény elsődlegesen képzőművészeti meghatározottságú?

− Amikor bő 10 évvel ezelőtt elkezdtük a REÖK koncepcióját kidolgozni, arra jutottunk, hogy Szegednek kellene egy olyan intézmény, amely összművészeti, ugyanakkor ezen belül a legfontosabb pillére a képzőművészet. Ha az előzményeket tekintjük, bizonyára többen emlékeznek rá, hogy a Horváth Mihály utcában működött egy képtár, s amikor az megszűnt, a város időszaki kiállítóhely nélkül maradt. Nos, ezt a hiányt is szerette volna pótolni a REÖK.

− Ugyanakkor a REÖK messze nem egy városi képtár funkcióját tölti be…

− Egyáltalán nem, ezt kijelenthetjük. Sőt, az első pillanattól kezdve deklaráltuk, hogy egy európai színvonalú képtárat szerettünk volna Szegeden megteremteni. Mégpedig olyat, amely − ha lehet fellengzősen fogalmazni − átgondolt művészettörténeti koncepció talaján áll. Ez, bármennyire furcsán hangozzék is, de szorosan összefügg a kortárs szegedi képzőművészettel. Városunk képzőművészetének ugyanis a 20. század elejétől fantasztikus egyéniségei voltak. Olyan egyéniségek indultak innen, mint például Moholy-Nagy László vagy Bánszky Sándor, Csáky József vagy Gergely Sándor. Világhírűek, széles körben ismertek általában külföldön lettek, viszont az, hogy ők innen indultak, nem elég szilárdan rögződött a szegedi képzőművészeti hagyományban, munkásságuk nehezen válhatott viszonyítási ponttá. A művészeti életünk azon egyéniségei, akik globálisan gondolkoztak, és be akartak kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, zömében kimentek külföldre. Ez a tény szerintem negatív módon hatott vissza az elmúlt 100 év szegedi képzőművészetére. Úgy vélem, hogy azt a fajta progresszív hagyományt kell megmutatnunk, ami Szeged művészeti életében feltárható. Ami maradt, az egyfajta furcsa frusztráció, amiben a lokalitásra a legtöbben mint értékre hivatkoztak. Természetesen az évtizedek alatt különböző történelmi korszakokról, szellemtörténeti irányzatokról beszélünk, ráadásul ismerjük a XX. századi magyar történelem pálfordulásait. Nyilvánvalóan rengeteg kötöttséggel kellett számolniuk ebben az évszázadban a helyben alkotóknak. Nem állíthatjuk azt, hogy egy szabad, független mátrixban mozoghattak, vagy rájuk lett volna bízva, milyen irányban tudják fejleszteni a művészetüket. Nagyon sok tekintetben kényszerpályán kellett haladniuk. A nyitásunk pillanatában arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a mostani, kortárs szegedi képzőművészetet fejleszteni, a helyi művészekben a szellemi muníciót erősíteni úgy tudjuk, hogy nemzetközi és európai áramlatokat mutatunk be a városban. Annál is inkább, mert Szegeden óriási, több évtizedes lemaradás mutatkozott az ilyen típusú kiállításokban − és a kortárs magyar képzőművészet vonatkozásában ugyancsak. Nekünk ezt a hátrányt kellett ledolgoznunk. Ez nem azt jelentette, hogy a legprogresszívebb irányzatokkal foglalkoztunk; sőt, bizonyos értelemben a REÖK soha nem tudta felvállalni, hogy a legradikálisabb mainstream művészetet propagálja. Alapvetően nem kurátori szűklátókörűség miatt, hanem azért, mert minden társadalomnak létezik egy közege, amely saját hatókörében meghatározó. Megszabja akár azt is, hogy egy egy kulturális intézmény mit tud bemutatni. Hozhatunk különböző kitűnő kiállításokat, de korántsem biztos, hogy ettől a közönség ránk nyitja az ajtót. Olyan tárlatokat kell, hogy szervezzünk, amelyek a helyi közönségnek is fontosak. Ugyanakkor sosem mondtunk le arról, hogy ne csak szegedieket, Szeged-környékieket, vagy dél-alföldieket, esetleg a határon túl, de a város vonzáskörzetén belül élőket vonzzuk be, hanem adott esetben olyan kiállítást is létre tudjunk hozni, amit egy budapesti, debreceni, vagy akár Szombathelyről jövő érdeklődő is megnézhet. S mindeközben ne feledkezzünk meg az egyetem külföldi vendégprofesszorairól és kutatóiról, illetve a nagyszámú külföldi hallgatóról sem. Az volt tehát az egyik alapvető szempont, hogy ilyen széles érdeklődési körre számító tárlatokkal induljunk. Arra törekszünk, hogy a szegedi kortárs képzőművészetet is bemutassuk, de ezt mindig is úgy képzeltük el, hogy azokat az alkotókat próbáljuk integrálni, akiknek az életműve beilleszthető a koncepciónkba. Azaz akár a nemzetközi, akár az országos trendekhez kapcsolódnak.

− Hogy érzed, mennyire jártak sikerrel a törekvéseitek a látogatottság szempontjából? Egyáltalán: azt, hogy honnan érkeznek a látogatóitok, mértétek-e? Milyen arányban térnek be helyiek, dél-alföldiek a REÖK-be, s milyen arányban érkeznek más vidékekről?

− Ha országos érdeklődésre igényt tartó kiállítást szeretnénk szervezni, akkor nemzetközileg elismert művészt kell hoznunk. Nagy nevek kellenek, vagy olyan kiállítások, például, amiket a Móra Ferenc Múzeum szokott rendezni. A REÖK inkább kortárs és modern művészettel foglalkozik, következésképpen nyilvánvaló, hogy klasszikus művészeti, vagy az antik kultúrát bemutató kiállítást nem állítunk össze, nem hozunk be az intézménybe, mert nem illik a profilunkba. Ráadásul a két intézmény között nagyon jó a szakmai kapcsolat, létezik egyfajta megegyezés, hogy ki milyen kiállítási típusokat mutat be. Azt le kell szögeznünk, hogy a kortárs és modern művészetre nagyon nehéz nagyszámú közönséget becsábítani. Előre lehet tudni, hogy amennyiben helyi művésztől állítunk ki, akkor biztos, hogy a megnyitón óriási tömegre számíthatunk, de az már távolról sem biztos, hogy ez igaz lesz a kiállítás 6 vagy 8 hetének időtartamára is. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a helyi művészetnek általában a helybeli közönség a legfőbb látogatója. Több ezres látogatószámra akkor számíthatunk, ha nemzetközi vagy országos a tárlat. Ilyen a Nyári Tárlat, a Táblaképfestészeti Biennálé, vagy egy-egy országszerte elismert képzőművésznek egy-egy életmű jellegű kiállítása. A közönségszám szempontjából legsikeresebb kiállításaink eddig a Rembrandt-, Picasso-, az Andy Warhol-, a John Lennon-, a Miró-, a Mel Ramos- és utoljára a Mucha-kiállítás volt, illetve például a Jan Saudek-tárlat. Ezek olyan rendezvényeink voltak, amelyeket akár külföldről, akár belföldről, más városokból érkező közönség is jelentős számban tekintett meg.

− Említetted, hogy jó a kapcsolatotok a Móra Ferenc Múzeummal és voltaképpen téma szerint felosztjátok egymás között a kiállításokat. A REÖK azonban a Szegedi Szabadtéri Játékok része, vagyis szervezetileg az ország egyik legnagyobb szabadtéri színházi fesztiváljához tartozik. És azt se feledjük, hogy egyúttal összművészeti központ is − ebben a tekintetben van-e együtt gondolkodás, létezik-e valamiféle stratégia, hogy miként erősítse egymást a színházi fesztivál és a REÖK?

− Van, és az első pillanattól kezdve volt. A REÖK kifejezetten alkalmas összművészeti koncepciók bemutatására. Magyar Ede legfantasztikusabb szecessziós palotájáról beszélünk, ezért az épület önmagában is eladja magát. A közönség akkor is bejönne, ha üres lenne a palota, hogy gyönyörködjön benne. De visszatérve a kérdéshez, igen, mindig is igyekeztünk kiegészíteni egymást. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok részeként létrejött a REÖK, már ezzel a ténnyel nagyon magasra került a léc: egyszerűen nem működhetünk egy bizonyos szint alatt. Az ország egyik vezető szabadtéri produkcióját szervező, azaz egy komoly múlttal és imponáló jelennel rendelkező fesztivált organizáló struktúrának a része az intézmény, s ez kötelez. Természetesen a két területnek egészen más a súlya, ám a REÖK-nek, mindig is volt olyan ambíciója, hogy igyekezzen hasonló színvonalat elérni, mint amilyet a Szabadtéri képvisel. Persze sem költségvetésben, sem pedig a közönségszámban nem összehasonlítható a kettő. És azt se feledjük, hogy a magyar mindig is literátus műveltségű nemzet volt, az irodalom és a színház mindig közelebb állt a hazai közönséghez, mint a képzőművészet. Ráadásul talán a legmostohább helyzetben minden korszakban a kortárs képzőművészet volt és van. Így óriási hendikeppel indultunk, mégis azt gondoltuk, hogy életre kell hívnunk egy európai színvonalú, vagy legalábbis arra törekvő képtárat. Annak ellenére, hogy tudtuk, bizonyos helyi ellenállásba fog ütközni a tervünk. Hiszen akárhogy is nézzük, egyértelmű, hogy érdekellentétek fognak feszülni, mivel a helyi képzőművészek jelentős része egy ilyen nagyszerű, szép épületben, képtárban szeretne bemutatkozni, de hogyha oda Miró és Picasso és Rembrandt vagy Dali és a többiek jönnek, akkor vajon hol marad hely a számukra? Fizikálisan sem marad és a kiállítási naptárba se igen férnek bele. De mindig is próbáltunk kompromisszumra törekedni, minden évben igyekeztünk egy-egy neves szegedi képzőművésznek, leginkább kerek születésnapjukon életműkiállítást rendezni, s emlékkiállításokat is szerveztünk a valamikor itt élő jelentős művészeknek.

− Nagyon sokszor visszatérünk arra a problémára, ahonnan indultunk. Nevezetesen, hogy létezett egy Városi Képtár, amely megszűnt. Ezt követően kialakult a REÖK, aminek a koncepciójába nem fér bele, hogy „egy az egyben” fölvállalja egy Városi Képtár szerepét, jóllehet nyitott a város képzőművészei felé, azonban csak szűkre szabott keretek között. Nem érzed-e azt, hogy szükség lenne egy városi képtár funkciójú térre? Akár a REÖK égisze alatt, akár attól függetlenül? Mert jelenleg tényleg nagyon nehéz kielégíteni a nem a mainstreamhez tartozó, nem országos jelentőségű, nem kerek születésnapjukat ünneplő szegedi képzőművészek kiállításigényét…

− Ez valóban komoly probléma. Kevés a kiállítóhely Szegeden, a nagy is és a kicsi is. Igen, kellene hagyományos városi képtár, kellene több kis galéria és kellenének a kereskedelmi galériák, amelyek szintén fontos szereplői a képzőművészeti életnek. Ott, ahol nincs elég kiállítóhely, természetesen minden vágy a már létező intézmények irányába mutat. Úgy hiszem, hogy akár 2-3 kis, vagy közepes galéria létrehozatala már jelentős változásokat eredményezne, s ezek be tudnák mutatni azokat az életműveket is, akik nem föltétlen kerülnek be a mainstream-be. Egyébként ez az a műfaj, amit nem lehet jól csinálni, nem lehet mindenkinek megfelelni. Nem csak a REÖK menedzsmentje küzd ezzel a problémával, de szinte minden nagyobb és jelentősebb képtárnak Magyarországon és Európában hasonló gondokkal meg kell birkóznia. Kevés kiállítóhely van, nagyobb léptékű kiállításokhoz megfelelő méretű Szegeden pedig szinte csak a Regionális Összművészeti Központ. Ez az adottságunk egyébként megszabja a lehetőségeinket is. Az épület például korlátozottan alkalmas kamarakiállítások rendezésére, annyira osztottak a terek. Furcsán hangzik, de „csak” nagy kiállításokat tudunk rendezni. Többször fölmerült, hogy valahogy megoldást kellene találnunk erre a problémára. Volt olyan ötletünk, hogy egyfajta szatellit intézményt hozzuk létre, például egy kisebb galériát, ahol pályakezdő képzőművészeknek adhatnánk teret, ez talán enyhíthetné a problémát.

− Nos, igen, nem sok térrel számolhatunk. Mindössze a művelődési házak, könyvtárak, a SZAB-székház és a Belvárosi Kamara Galéria…

− Igen, de ezek a helyek általában ugródeszkának jók, mert kisméretű terekkel rendelkeznek, ahol legföljebb 15-20 alkotással lehet megjelenni. Nyilvánvalóan fontosak, egyáltalán nem szeretném lebecsülni a szerepüket, de egy bizonyos szinthez nagyobb galériák kellenek. Tapasztalatszerzésre, bemutatkozásra kiválóan alkalmasak, a művésznek valamiféle visszajelzéssel szolgálnak. Mindazonáltal rajtuk keresztül meglehetősen nehéz eljutni a közönség széles rétegeihez, nem is beszélve a szaksajtóról, még inkább a kurátorokról. Csak a nagyobb súlyú, nagyobb presztízsű intézmények tudják elérni azt, hogy egy-egy művész nevét vagy munkásságát integrálják az országos vérkeringésbe.

− Egyfajta kánonképzés is feladata tehát a kiállítóhelyeknek?

− Igen, a művésznek is fontos, hogy olyan galériában legyen kiállítása, amely egyfajta szakmai garanciát jelent. Megfordítva a kérdést: nekünk is az. Amikor megkeres egy alkotó, hogy neki Párizsban vagy Rómában, esetleg New Yorkban volt kiállítása, ez még önmagában semmit nem jelent. Sokkal fontosabb, hogy milyen galériákban mutatkozott meg eddig. A kánonképzésre egyébként valamilyen szinten minden nagyobb intézmény törekszik. Alapvetően nekünk óriási a felelősségünk a közönség ízlésének fejlesztésében is. Egyfajta minőségi szintet meg kell állapítanunk, valahol meg kell húznunk egy képzeletbeli vonalat. És ezt nagyon következetesen kell megtennünk.

− Visszatérve a REÖK-re, említetted, hogy fölkeresnek portfóliókkal, amiről eszembe jutott, hogy mekkora a merítés? Mekkora a REÖK-nek a merítése? Hány kiállítás valósul meg a te és a munkatársaid ötletéből és hány jön léte úgy, hogy jelentkezik, ajánlkozik valaki és neked azt kell mérlegelned, vajon idevaló, avagy sem, vajon megüti a mércét, vagy nem üti meg? És melyik az izgalmasabb feladat?

− Mind a kettő izgalmas. A REÖK kiállításai nagyrészt a saját tárlataink, évekre előre meghatározott kurátori koncepciók alapján készülnek, ugyanakkor nagyon sok a fölkérés is, már a nyitáskor sok volt. Az eltelt 10 év, ami több mint 160 kiállítást jelent, valamilyen módon elhelyezett minket a – fogalmazzunk szerényen − magyarországi palettán, ám azért bízunk benne, hogy a környékbeli országokban is némi nevet szereztünk magunknak. Ebből az következik, hogy egyre több művész, vagy művészcsoport keres meg minket. Magyarán: dúskálunk az ajánlatokban. De ezekből a fölajánlásokból szám szerint kevés tud megvalósulni, pontosan azért, mert van egy kész, előre eltervezett koncepciónk. A Nyári Tárlat és a Táblaképfestészeti Biennálé, a külföldi nagy kiállítások is bizonyos modell szerint épülnek föl. Az életműkiállításaink mellett ott vannak az úgynevezett gyűjtői kiállításaink is. Az elmúlt években többször mutattunk be ilyeneket. A műgyűjtést egyébiránt rendkívül fontosnak tartom; nagyon sokféle aspektusa létezik – művészettörténeti, művészetszociológiai, gazdasági szempontok. Örvendetes, hogy az elmúlt 15-20 évben Magyarországon a művészettörténészek figyelme is ebbe az irányba fordult. Gyűjtő, persze, sokféle van. Nem csak magángyűjtők léteznek, de bankok, intézmények szintén gyűjtenek, s vannak önkormányzatok, akik ugyancsak, például Szeged Város és a Csongrád Megyei Önkormányzat is. Nem mellesleg mind a kettő kollekcióját bemutattuk a REÖK-ben. A Csongrád megyeiről még egy album is megjelent. Több magángyűjteményt – így a Kovács Gábor-, a Levendel- és a Bodnár-gyűjteményt – a közönség elé tártunk.

− A jó kurátornak ezek szerint az egyik legfontosabb erénye az előrelátás…

− Ez valóban fontos erény! A kurátori szakmának pontosan az az egyik szépsége, hogy az ember maga próbál kiépíteni valamit. Egy olyan intézménynél, mint a REÖK nem csak egy kiállításban gondolkodunk, nem csak az épp soron következő tárlatot látjuk…

– Miként értékeled ilyen szempontból az elmúlt évtizedet?

­­– Tervezünk megjelentetni egy kötetet, amelyben bemutatjuk az eddigi tevékenységünket, átgondoljuk az elmúlt évtizedet. Őszintén hiszünk benne, hogy egy űrt töltöttünk be a szegedi képzőművészetben. Bemutattunk olyan kiállítókat, akik világhírű vagy európai rangú alkotók. Megpróbáltunk nagyon sokféle szellemi irányzatot, nagyon sokféle kortárs művészeti törekvést megismertetni, közelebb hozni a közönséghez. Volt, amikor sikerrel jártunk, volt, amikor ellenállásba ütköztünk. Azt hiszem, ha végignézünk a megvalósult kiállításokon, talán nem kell szégyenkeznünk. Nagyon sok várossal léptünk szakmai kapcsolatba Cambridgetől Turkun keresztül Párizsig, Darmstadtig, Bécsig, vagy éppen Nizzáig; nagyon sok jelentős művésszel és kiállítóhellyel dolgoztunk együtt. Ha végignézzük az események történetét, akkor látjuk, hogy helyi művészeket, helyi művészcsoportokat is többször bemutattunk, tehát a globális szempontok mellett a lokális szempontokra is figyelmet fordítunk. Azt gondoljuk, ha idehozunk a világból egy darabkát Szegedre, akkor szélesebb kitekintése lesz a közönségnek és a művészeknek is. Szerintem ez egy korrektebb, egészségesebb megközelítés, mint például a belterjes képzőművészet folyamatos – csak szűk körben érvényesülő – kanonizálása. Az előző évtizedekben a vidéki városokra jellemző volt, hogy a képzőművészeti életük igencsak belterjessé vált. Saját logika szerint működő művészeti élet alakult ki, egyfajta helyi hierarchiával, ami inkubátor-szerűen működött. Abban a pillanatban, ahogy a rendszerváltás után nyitottá vált sok minden, így a képzőművészeti élet is, ezek a helyi érdekű eredmények szertefoszlottak. Az a helyi rendszer, ami évtizedek alatt gondosan, akár mesterségesen fölépült, teljességgel szétesett. Azt lehetett látni, hogy nagyon sok vidéki városban a helyi képzőművészet a nagy országos kánonhoz képest lemaradt, sok helyütt nem nagyon tudtak labdába rúgni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy nagyon sok fontos, helyben születő érték van. Ennek ellenére én úgy látom, pontosan azt a hibát követik el több helyen, hogy megpróbálják megőrizni azt a bizonyos, előbb említett hermetikus inkubátorházat. Mi közeledni igyekeztünk a magyar és nemzetközi trendekhez, megtartva a helyi hagyományokból mindazt, amit átmenthetőnek, továbbvihetőnek éreztünk. Szerintem ez hosszútávon jobban működik és helyesebb értékítéletet alakít ki.

− És a szemléletformálást se felejtsük el! Azt, hogy ezzel a hozzáállással talán a helyi közönség személete is formálható, nyitottabbá tehető…

− Igen, egy így igaz! És azt gondolom, formálni is kell, mert a közönség nagyon fontos szereplője ennek a területnek. Amikor vagy a művészről, vagy az intézményről, vagy a kurátorról beszélünk, azokról beszélünk, akik – direkt sarkítom a kifejezést – a terméket létrehozzák. Na, de hát az, akinek eladjuk, tehát a közönség, az legalább ennyire fontos! Bizony, a szegedi közönség évtizedekig nem volt elkényeztetve. Nem a kiállítások száma volt csekély, mert mindig is sok képzőművészeti rendezvényre került sor a városban, köztük egészen nívósakra is, valahogy mégis elmaradtak az eredmények. Úgy gondolom, hogy egy nagy képtárnak ezekben a kérdésekben jelentős felelőssége van. Nem szeretném, ha fellengzősen hangzana, de a REÖK ezt a küldetést vállalta magára. Számunkra éppen ezért a 0 kilométerkő 2007. augusztus 17., a nyitás napja. Hiszünk abban, hogy akkor mi a képzőművészetről valami egészen másfajta, az addigiaktól eltérő gondolkodást próbáltunk meghonosítani. Szilárd szakmai alapokra helyezve, következetesen, de valami egészen mást és egészen másképp kezdtünk el, mint ahogy az korábban ezen a területen a városban megszokott volt. Azt, hogy ez mennyire sikerült, nem nekünk kell eldönteni, de a törekvés őszintesége az tagadhatatlan.

− Végezetül egyetlen kérdés még: hány esztendőre látsz előre? Az új időszámítás kezdete adott (2007. augusztus 17.), de mennyire látod a jövőt?  

− Legalább két évre előre tervezünk a nagyobb kiállítások kapcsán. Mindig hagyunk helyet, hogy a kívülről érkező jó ajánlatokat ne kelljen elutasítanunk, és olyan is előfordul, hogy nagy szakmai szervezeteknek nyújtunk segítséget. Az idei év őszén például a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) éves nagy kiállítása érkezik hozzánk, ami eddig mindig a fővároshoz, vagy a szentendrei Művészetek Malmához kötődött. A rend és káosz című tárlat 600-700 műalkotást vonultat fel, valamint egy több száz oldalas, gazdagon illusztrált katalógust. Terveink pedig vannak szép számmal. A következő években jelentős, mára meghatározó mesterekké érett kortárs képzőművészeknek életműkiállításaira készülünk. Az utóbbi hat-hét évben az első vonalbeli művészek közül több kifejezetten ambicionálta, hogy a REÖK-ben is megmutatkozzon.

− Publikus már néhány név?

− Aknay János mindenképpen, készülünk a 70. születésnapi kiállítására; Nagy Gáborral is tartanak a megbeszélések, ezért kettejük neve már abszolút publikus. Természetesen más nevekben is gondolkozunk. A tervek szerint továbbra is lesznek magángyűjteményi kiállításaink. Idén, a 10 éves születésnapra 3 nemzetközi kiállítást hoztunk: Jan Saudek tárlata tavalyról átnyúlt idénre, majd érkezett a Mucha-kiállítás és bízzunk benne, hogy a Salvador Dali-anyag jó folytatás lesz. A jövőben is szeretnénk nemzetközi kiállításokat rendezni − ha évente hármat azért nem is, mert ennek anyagi korlátai vannak. Természetesen visszük tovább a helyi képzőművészetet bemutató rendezvényeinket is. Már régóta tervezzük, hogy – nem konkurálva a Múzeummal, ám a kortárs művészet közegéből egy kicsit kilépve − néhány klasszikus magyar festő munkásságát bemutatnánk életműkiállítás-szerűen. Ez azért is logikus volna, mert a REÖK azon kevés intézmény egyike Magyarországon, amely alkalmas akár több száz mű befogadására, azaz egy teljes retrospektív kiállítás megrendezésére. Sokkal több jó XIX-XX. századi festőnk van, mint amennyi nagy életműtárlatokra alkalmas kiállítóhelyünk. Ez egy több éve dédelgetett vágyam. Ebben az irányban szeretnénk haladni.

− Sok sikert kívánok neked, nektek ehhez az úthoz és köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában