Hét évvel ezelőtt egy vásárban – talán a dorozsmaiban, már nem emlékszem pontosan – egy füzetet vásároltam. Hasonló füzetekbe, sorokat megtömve írta Shvoy Kálmán altábornagy naplóját és emlékiratait. Ez esetben is egy naplót rejtett a szürke borító, azonban csak négy oldalon volt írás, s maga a napló ebből három oldalt tett ki. Ismeretlen szerzője október 8-tól 11-ig jegyezte fel útját: a front elől menekült Szegedtől Budakalászig. Nem tudta, de pont az utóbbi napon foglalta el a várost a Vörös Hadsereg.
A füzet borítólapja. (A szerző gyűjteményéből)
A naplót szöveghűen, de az értelemzavaró helyesírási hibákat javítva adom közre, a kisebb nyelvi kiegészítéseket kapcsos zárójelbe tettem. A szerzőt nem tudtam azonosítani: sem a füzet, sem az eladó más áruja alapján nem lehetett kideríteni. A következőkben röviden keretek közé helyezem a naplót: egyrészt a II. világháború szegedi polgári menekültjeiről írok, másrészt arról, hogy milyen várost hagyott itt a szerző 1944. október 8-án. A későbbi események magyarázatát, az azokkal kapcsolatos kiegészítéseket az olvasó a végjegyzetekben találja meg.
Szovjet katona egy „kölcsönvett” kerékpárral. (Forrás: Fortepan, 171184, ad.: Vörös Hadsereg)
1944 nyarán egyre közelebb került Magyarországhoz és egyben Szegedhez is a front. Ugyan a háború szele – előbb az 1941-es jugoszláv, majd az 1944-es amerikai légitámadások következtében[1] – részben már a civileket is érintette, de 1944 augusztusáig távolinak tűntek a harcok. 1944. augusztus 23-án Románia oldalt váltott, amelynek köszönhetően a szovjet csapatok három nappal később átlépték az akkori Magyarország határát Észak-Erdélyben, majd szeptember 23-án Battonyánál elérték a trianoni területeket is.[2]
A háború hamarabb elérte Szegedet, mint a front – az Aradi vértanúk tere bombázás után. (Forrás: Fortepan, 21266, ad.: Fortepan)
Ezen a napon Shvoy Kálmán arról írt naplójában, hogy menekültek érkeznek Arad felől Szegedre, sőt az „újszegediek is hurcolkodnak”.[3] A város kiürítésének előkészítésére már szeptember 9-én kiadták az utasítást, egy nappal később pedig hadműveleti területnek minősítették a települést. A hónap végén vagonokat rendeltek a különböző közintézmények kitelepítéséhez. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kiürítették a várost, sőt a vezérkari főnök utasítása szerint a lakosság helyben maradhatott, de a menekülést sem tiltották. A mégis kitelepítendő civileknek Kiskunhalasra vagy a Kalocsai járás területére kellett távozniuk. Nehezítette a távozást, hogy a Délvidékről és részben Erdély területéről érkezők is Szegeden keresztül mentek, majd haladtak tovább Kecskemét és más városok felé.[4] Ugyanazon a napon, mikor a naplóíró elindult, kezdték elhagyni a várost a zárt alakulatokba összevont leventék és munkások, valamint a katonai egységek. Kanyó Ferenc becslése szerint mintegy 15–20 ezer fő távozott el Szegedről, de többségük maximum 50 kilométer távolságra menekült. A messzebb menőkre több hónap menekültlét várt – közéjük tartozott a következőkben idézett ismeretlen szegedi is, aki megörökítette, hogy miként jutott el néhány nap alatt Szegedtől Budakalászig, több mint kétszáz kilométert megtéve.
Utóbb a Vörös Hadsereg Kecskemétet sikerrel megközelítette és 1944. október 31-én elfoglalta. (Forrás: Fortepan, 175121, ad.: Vörös Hadsereg)
A napló szövege
„Vasárnap. 1944. okt. 8. Kora hajnali órákban közeledő ágyúdörgés hallatszott. Az oroszok lőtték Tápét és a mieink őket.[5] Régi elhatározásunkat akkor tett követte. Felkészültünk és ½ 11-kor elindultunk. Mindössze csak a megható búcsúzás volt nehéz. Még a városban ért bennünket a számunkra talán már utolsó szegedi légiriadó.[6] Kerékpárunkra [tett] kevés csomaggal és mindössze 350P-nyi[7] készpénzzel indultunk el a keserves útra. Az úton mindenütt menekülők, német és magyar autók váltakozva, sváb menekülők kocsikkal akadályoztak bennünket a haladásban. Néhány óra pihenés után Kiskunfélegyházán keresztül érkeztünk d.u. ½ 6-kor Kecskemétre. Itt rövid kérdezősködés után megtaláltuk a keresett helyet és az éjszakai szálláshelyünket. Majd a városba mentünk további rokonok felkeresésére, majd onnan visszatérve jóleső álomra hajtottuk fejünket.
Hétfő, Kecskemét, 1944. okt. 9. Viszonylagos pihenés után [a] kora délelőttöt kerékpárok javításával töltöttük el, majd a városba mentünk, ahol Pistát fölkeresve rövid ideig elbeszélgettünk. Innen visszatérve naplóíráshoz fogtunk. Már innen is hallatszik jól követhetően az ágyúdörgés. Itteni hírek szerint Csongrád elesett és valószínűleg Szegedet is feladták.[8] A menekülés Kecskemétről is megkezdődött és valószínűleg a holnapi napot itten nem fogjuk megérni.[9] Az idő beborult. Gondolataink szüntelenül otthon tanyáznak. Egészen rövid búcsú után folytatjuk utunkat Bp felé ½ 2-h kor. Utunkat Lajosmizsén megszakítjuk. Innentől kezdve útitárs is csatlakozik hozzánk, és egészen a besötétedésig együtt kerékpározunk, csak néhány percig állunk meg az út menti csárdában. A besötétedés után 32 km-re Bp-től megszakítjuk utunkat, és a Fazekas-féle majorban[10] szállunk meg. Itt az ököristállóban is jóleső pihenésben van részünk.
Kedd, Buda 1944. okt 10. Esős időben indulunk el és azután, eltéríttetve az ócsaiak jóleső segítségével, mellékutakon és Soroksáron, majd Pesterzsébeten át, félórai romok közt való utazás után érkezünk meg Pestre, majd Budára. Röviden pihenünk, aztán Budakalászra indulunk barátunk felkeresésére. Majd itt éjszakázunk.
Budakalász a második világháború idején. (Forrás: Fortepan, 116297, ad.: Fortepan)
Budakalász Szerda. 1944. okt. 11. Korán reggel elindulunk, hogy megpróbáljunk valamiképpen bejutni a Budakalászi Textilüzembe.[11] A kísérlet félig jár csak sikerrel. A gyár vezetőségének irányítására a Községházra megyünk, ahol a jegyző úr[12] jóindulata mellett, valamint egy alezredes[13] megértő támogatásának köszönhetően sikerül megszerezni a kívánt községi bizonyítványt. Ezzel még Szentendrére kell menni. Közben a szegedi ismerősök mind nagyobb csoportja verődik össze ebbe a kis budai községbe. Újabb és újabb menekülők érkeznek, magukkal hozva a frissebbnél frissebb híreket, az otthon mindennél jobban érdekel. Bennem élő gondolatok és nehézségek [olvashatatlan][14]”
Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában
Jegyzetek
[1] Tóth Marcell: Az első amerikai bombázás és Szeged: hat ismeretlen kép a városunkat ért 75 évvel ezelőtti támadásról. In: Szeged, 2019/6. 35–41. o.
[2] Veress D. Csaba: Magyarország hadikrónikája 1944–1945. I. kötet. Budapest, 2002. 15–26. o., 112–117. o.
[5] A szovjet csapatok előző nap Tápétól északra keltek át a Tiszán. 9-én robbantották fel a védők a tápéi kompot, majd megpróbálták visszaszorítani a Vörös Hadsereg erőit. Az aknák és a repeszek miatt több civil meghalt a községben. L. erről bővebben: Oltvai Ferenc: A felszabadulás és az új élet megindulása. In: Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza. Tápé, 1971. 119. o.
[6] A megelőző napokban három-három légiriadó volt, de ezt már nem jegyezték fel a hivatalos szervek. Bombázás másnap érte a várost. L. erről bővebben: Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23. Szeged, 1996. 97. o.
[7] Ez kb. megfelelt egy alacsonyabb összegű katonai altiszti vagy tisztviselői havi bérnek.
[8] Mind Csongrádon, mind Szegeden ekkor még folytak a harcok. Az előbbi település egyes külterületei ugyan már október 8-án szovjet kézre kerültek, de az egész várost csak 12-én sikerült elfoglalni. Szeged október 10-ről 11-ére virradóra esett el. L. ezekről bővebben: Fodor Péter: A második világháború harci eseményei Csongrád városában és környékén (1944. október 7–12.). In: Zombori István (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Historica 13. Szeged, 2010. 243–265. o.
[9] Előző éjjel megindultak a Vörös Hadsereg egységei a város irányába, de a támadást végül sikerült visszaverni a védőknek, a szovjet főerők pedig még csak Kiskunfélegyházánál voltak. Október 10-én elrendelték Kecskemét polgári kiürítését: a férfiaknak tízfős osztagokban kellett távozniuk, a polgári lakosság többi része (egyes testületeket leszámítva) maga dönthetett arról, hogy távozik-e. A parancsot nem sokkal később visszavonták és csak október 23-án hirdették ki újból, némileg eltérő tartalommal. L. erről bővebben: Rigó Róbert: Kecskemét szovjet megszállása. In: Forrás, 2014/4. 95–96. o.
[10] Nem tudtam azonosítani. Valószínűleg Ócsa közelében lehet, miután egyrészt következő nap ezt a községet érték el, másrészt az 5-ös út 32. kilométere ma is a település mellett található.
[11] Hivatalos nevén Budakalászi Textilművek Klinger Henrik Rt.
[12] Feltételezhetően azonos Zapotoczky Jenő budakalászi főjegyzővel, aki évek óta, így 1944 elején is (ekkor jelent meg az utolsó Tiszti cím- és névtár) betöltötte a tisztséget.
[13] Kilétét nem tudtam megállapítani. A telefonkönyvek és visszaemlékezések alapján egyetlen alezredes, Lerch Alfréd hadbíró élt Budakalászon ebben az időszakban, de bárki mást is beoszthattak a településre, aki ezután hosszabb-rövidebb ideig itt szolgált.
