Simoncsics János: Vinkler-portré Dózsa Erzsébetről

avagy Dózsa Erzsi-portré Vinkler Lászlótól

In memoriam Dózsa Erzsébet

Már, amikor Paál István esküvőjéről írtam évekkel ezelőtt, már akkor azt írtam Vinkler Lászlóról, hogy minden érdekes embert lerajzolt, lefestett Szegeden, akihez közel került. Dózsa Erzsi pedig érdekes volt. A Tanárképző Főiskolán pedig ott ült mindig Vinklerrel szemben minden rajzórán, hiszen a tanítványa volt.

Erzsi ekkortájt, e portré készülése táján (a ’70-es évek elején/közepén), a Szegedi Egyetemi Színpad vezető színésznője volt, őt minden, az egyetem környékén vagy közelében élő fiatal és nem fiatal ember, ismerte. Hogyne ismerte volna őt a mindenre nyitott szegedi festőművész Vinkler László!

Azért írok most róla, mert a minap bent jártam a Móra Ferenc Múzeumban (teljesen más ügyben) s, ha már ott voltam, eszembe jutott, hogy ott, a Vinkler-hagyatékban, van egy Dózsa Erzsit ábrázoló festmény. Kértem, hogy hadd’ másoljam le:  

Épp most, 2023. március 15-én volt egy egyetemi színpados találkozó, amelynek fókuszában a hajdani 1973-as Petőfi-rock című előadás volt, benne Dózsa Erzsébet ikonikus alakjával. De Erzsi már előbb, azaz ’73 március 15-én délelőtt nagyot alakított!

Ott voltam, s így emlékezem.

A városi hivatalos ünnepség úttörőkkel, kiszesekkel, ifjú gárdistákkal, munkásőrökkel, pártemberekkel, valamint egyéb fegyveres és civil erőkkel, túl korán ért véget. A jelenlévő spontán ifjúságnak ez a rövid, formális és lelketlen ceremónia kevés volt. Mozgolódás támadt. „Menjünk, koszorúzzuk meg Petőfi szobrát!” – terjedt el a sokadalomban. Így is lett. A számos fiatal elindult a Dóm téri árkádok alá, s ott valaki elszavalta a Nemzeti Dalt (vagy fölolvasta a tizenkét pontot – nem emlékszem már. Én, mint egyetemista voltam jelen az eseményen). Egyre többen lettünk, s akkor valakik, ott elől, zászlót bontottak: nemzeti színű zászlót!!! (Viszonylag messze álltam, azt hittem, hogy alsóbb-éves joghallgatók, akiket mi nem nagyon ismertük, de mint most, az internetből megtudtam, az erdészeti technikum diákjai voltak.) „Csináljunk saját ünnepséget!” „Menjünk vissza a Kossuth-szoborhoz!” Ekkor már egyre többen s többen lettünk: a környező egyetemi kollégiumból sokan kijöttek velünk tüntetni. A Kossuth-nótát, a Gábor Áron rézágyúját énekelve visszavonultunk a Klauzál térre. Ott, a Himnusz és Szózat eléneklése után még mindig nagy volt a tanácstalanság. A tapasztalatlan elől levők sem tudták valójában, hogy mi is történjen, de valaki kitalálta, hogy menjünk a Múzeum elé! Ez logikus is volt ebben a forrongó hangulatban, hiszen a klasszicista/timpanonos/oszlopos múzeum formája a magyar forradalom szimbóluma. A gyarapodó tömeg elindult. Még megállt Széchenyi István szobránál is (gondoltam magamban: a gróf úr nem nagyon rajongott a rebellióért), ott is elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot, s vonultunk tovább a múzeumhoz. A Nagyposta Vár utcai oldalában volt két nyilvános telefon (nem telefonfülke, hanem csak két falra erősített, nyitott telefonkészülék.) Amikor elhaladtam mellette, egy bőrkabátos, civilbe öltözött ember épp akkor mondta a készülékbe:

Most mennek a múzeum elé.

(Ide szúrom be azt az emlékemet, hogy ugyanebben a délelőtti órában Budapesten már többeket letartóztatott a rendőrség, mert meg szerették volna koszorúzni az ottani Petőfi-szobrot. Később azt olvastuk az újságokból, hogy több fiatalt – gimnazistát és egyetemistát, köztük két ismerősömet is: Erdély Györgyöt és Kövendi Dénest – a társadalmi rend megbontásának kísérletéért negyven napi elzárásra ítéltek!)

De térjünk vissza Szegedre: így érkezett a spontán tömeg a múzeumhoz, betöltve a teret. A Hatalom, bizony félhetett az ifjúságtól: az emlékezetükben még élénken élhettek az öt évvel korábbi ’68-as diáklázadások eseményei, amelyek fölforgatták Nyugat-Európa addigi nyugalmát.  Mit akar csinálni ez a sok diák itt? Forradalmat? Beavatkozzunk? Szétverjük őket?

Mire odaértünk, a múzeumlépcső közepén már ott állt történetem hőse Dózsa Erzsébet, aki lassan végignézett rajtunk, és hangosan (hisz’ erősítés nem volt), tiszta, szép szavakkal elszavalta Ady Endre A Tűz márciusa című versét.

S akkor, az utolsó versszak kezdetén, föntről, a lépcső tetejéről (mintha egy fekete-fehér magyar művészfilmet látnánk), a vers ritmusát és lüktetését követve, lassan elindult lefelé Serfőző Lajos rektorhelyettes. (Bölcsész volt, volt stílusérzéke – írom most elismerőleg.) S amikor Erzsi a szavalat végén levitte a hangsúlyt, akkor Serfőző Tanár Úr a vállára tette a kezét, és így szólt a tömeghez: 

Köszönjük a szép ünnepséget, mindenkinek jó étvágyat kívánunk!

Dél lett…, és az éhség legyőzte a forradalmi hevületet!

Annyi idő még maradt, hogy Erzsi gyorsan meginvitálta a tömeget az Auditorium Maximumba, a délutáni és az esti Petőfi-rock előadásra.

Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában