Boros Tamás: Egy kiegyensúlyozottabb bajnokságban szerezték meg a szegedi kézilabda első bajnoki címét

Interjú Skaliczki László kézilabda mesteredzővel egy kettős évforduló kapcsán

Nem azt állítom, hogy szegediként kötelező szeretnem a kézilabdát, de az tény, hogy a város lakójaként igen gyakran szembejöhet velem és mindannyiunkkal. Ám én ráadásul imádom is ezt a sportágat. Hogy ez kialakulhasson bennem, abban nagy szerepe volt Skaliczki László kettő, de talán három csapatának is az évtizedek során. Először is ő volt a Pick Szeged első, bajnoki címet szerző gárdájának sikeredzője az 1995/96-os szezonban, és később, ellenfél szurkolóként is tudtam becsülni azt a munkát, amit a Dunaferr edzőjeként véghez vitt 1999 és 2001 között. Mindkét alkalommal ő és csapatai tudták a Veszprémet letaszítani a magyar kézilabdázás trónjáról. Ezt követően a válogatott szövetségi kapitánya lett, és minden idők egyik legkatartikusabb tornáján, 2003-ban Portugáliában tudták kiharcolni a 2004-es athéni olimpián való szereplés lehetőségét. 2025 kettős ünnep, kettős évforduló volt Skaliczki László életében, hiszen nem csupán áprilisban töltötte be a 70. életévét, hanem 50 éves évfordulóját is ünnepelték Szegeden annak, hogy az első osztályba jutott az akkori Szegedi Volán SC, a későbbi Pick Szeged csapata.

– Hogyan írja le nevét? Mert amióta én önt látom például a televízióban, és ez már körülbelül az én életemből 30 év, azóta őszintén több formában is láttam a Skaliczki nevet leírva.

– Amikor Szegedre jöttem játszani, akkor még mondhatni nagyon változatosan írták le, tz-vel és y-al, cz-vel és y-al, ami talán abból is adódhatott, hogy a családom a lengyel határtól nem messze származtatja magát, a mai Szlovákia területén van egy Skalica nevű város, magyarul Szakolca. Itt pedig az volt a szokás, hogy y-al írták a nevek végződéseit, nem i betűvel, ezért lehetett kavarodás, de a 60. születésnapom után ezt rendeztük, szóval valóban, hivatalosan is i betűvel írják a nevem végződését, y-nal pusztán az e-mail címemben szerepel a nevem.

–Az, hogy hogyan kapcsolódott ön először a sporthoz, talán abból a szempontból nem is kérdés, hogy minden gyermek szeret mozogni, sportolni. Azt olvastam, hogy a sportág választásnál önnél nagyon sokáig képben volt a foci is.

– Valóban, kisgyerekként Újkígyóson mi is nagyon szerettünk kijárni focizni a többiekkel, gyakorlatilag naphosszat. De volt ott kosárlabda palánk, télen tudtunk jégkorongozni, nagyon sok lehetőségünk volt. Mivel a hatvanas évekről beszélünk, ekkor még minden a foci körül forgott. Az én gyerekkoromban már tudtunk az iskola a fekete salakos pályáján játszani. Először kapus voltam, annak is készültem, drága nagyanyám vett is nekem egy ilyen mezt, rávarrtunk egy 1-es számot. Kézilabdában is a kapuban kezdtem, aztán viszont megnyúltam, és szerettem volna kipróbálni magam a mezőnyben. Hívtak futballozni is ekkortájt, de aztán olyan baráti társaság és olyan iskolai tanár jött az életembe, akik inkább kézilabda felé vittek, velük töltöttem sok időt, és ilyen értelemben ez döntötte el a sorsomat. A megyei bajnokságot háromszor nyertük meg, és harmadjára, pont az idén lesz 50 éve, hogy megnyertük az osztályozót is és sikerült feljutni a csapatnak az NB II-be, de én már akkor Szegeden edzettem, a sikerben csupán annyi részem volt akkor, hogy tavasszal játszottam egy meccsen. Kiváló társaság volt, egy remek vezetővel, tanárral.

– 1965-ben világbajnok lett a felnőtt női válogatott. Mindennek ellenére kérdezem, hogy nagy volt a kézilabda presztízse ezekben az években az országban, ha objektíven nézzük?

– A 70-es évektől már mindenféleképpen, országosan és Szegeden is. Az előbb említettem a megyei bajnokságot, amelynek volt nívója, tíz feletti csapatszám volt, tehát a sportág népszerűsége felfutóban volt. Ezt láthattuk a mikrokörnyezetünkben. És azt se felejtsük el, hogy az 1972-es olimpián már ott voltak a férfiak, majd a 76-os és 80-as olimpián már mellettük a nők is. Így a fiataloknak lehettek példaképei, hiszen voltak világválogatott játékosaink ezekben az években. Ez nagyon fontos volt abban, hogy a kézilabda olyan népszerűvé tudjon válni, amelynek a gyümölcsét ma is élvezhetjük. Én is ekkor már folyamatosan néztem, hogy mi történik a kézilabda világában, emlékszem, hogy a katonaság alatt néztük a 74-es kézilabda vb-t. Ha nem vettek volna fel Szegedre a főiskolára, akkor Békéscsabán játszom a helyi Vízmű csapatában az NB II-ben, de így Szegedre kerültem.

– A kézilabda vagy a tanulmányok játszották az elsődleges szerepet abban, hogy Szegedre került?

– Ez úgy alakult, hogy én középiskolában orosz tagozatra jártam, de például történelemből Ki miben tudós? versenyen is értem el szép megyei eredményt. Matematika-testnevelés szakra akartam jelentkezni, de az csak Szombathelyen indult. A távolság, ugye akkor a közlekedés még nem volt ennyire fejlett, és a férfi sportok közül ott végül a kosárlabda fejlődött, nem pedig a kézilabda. Éppen ezért jöttem az akkor már kézilabdában erős Szegedre, valamint matematika-fizika főiskolai szakra. Nem volt könnyű, nappalin tanulni és mellette azt elérni, hogy a legmagasabb szinten is játszhassak. De úgy érzem, minden belefektetett energiát megért, és önbizalmat adott sok későbbi feladathoz is.

– Önről tudom, hogy a mai napig rendkívül vonzódik a matematikához, számos olyan beszélgetést láttam, olvastam, ahol ebből a tudományágból merít példákat.

– Azért is, mert én tanítottam általános iskolában matematikát. Valóban, a mai naig rendkívül érdekel ez a tárgy. A gondolkodásomban tudott sokat segíteni, egész edzői pályafutásom és az életpályám további részében is. Hogy milyen premisszákból milyen konklúziókat tudok levonni, ez minden elemző munkámban sokat segített. Mert amit mondtam, amit elemeztem, azokat mindig ténnyel kellett alátámasztani, hogy ne csak a levegőbe beszéljek. A szubjektum csak annyiban fontos, hogy nehéz helyzetben mutatkozik meg az, hogy ki milyen ember, milyen versenyző alkat, milyenek a döntései. Tehát az érzelmi oldalt sem lehet kizárni soha, de csak ennyiben. Én mindig azt mondtam, az ember agya tud felejteni, de a gondolkodásmód az megmarad, és még az ilyen felejtések esetén is tudjuk, hogy hol nézzünk utána egy információnak. De azért azt mondanom sem kell, hogy edzői pályámban azért a fizikát sem szabad elhanyagolni, a dinamikát, ami fontos a mozgásban, ezek ismerete is rendkívül hasznos volt számomra.

– Ami miatt legutóbb hivatalosan is felköszöntötték önöket Szegeden októberben, hogy éppen 50 éve volt 2025-ban annak, hogy az akkori Szegedi Volán SC 1975. október 18-án döntetlent játszott a Komlói Bányásszal és feljutott az NB I-be. Egy pár hónapot azonban még ehhez képest is visszamennék az időbe. Milyenek voltak a kezdetek Szegeden?

– Az első rossz emlékem nem Szeged hibája volt, hanem a katonaságé: 11 hónapig labdát nem foghattam a kezembe. A seregből ez idő alatt háromszor tudtam hazajönni, előfelvételisek voltunk, aki még emlékszik erre az időszakra, annak ismerősen hangzanak ezek a szavak. Mellettünk voltak Testnevelési Főiskolások, különböző szakokon, de a lényeg, hogy a tudásom megkopott, ezért hátrányból indultam. Ellenben remek közegbe csöppentem, értem ezalatt a játékostársakat és Kővári Árpád vezetőedzőt. Nagyon profinak éreztem az egészet. A mostani eszemmel is, az akkori képzés, a csapat szocializációja nyugodtan megállná a helyét napjainkban is. Játékostársaim közül nem is emelnék ki szívesen senkit, mert az egész közeg annyira befogadó volt, rengeteg munkával, de sikerült bepótolnom a lemaradást. Kis közösség volt, 12 játékossal, tényleg remek közeg.

– Hogy emlékszik vissza a feljutásra, arra a szezonra?

– Az utolsó, Komló elleni mérkőzés is döntetlen lett, ahogy említette is, de arra emlékszem, hogy a Székesfehérvári Máv Előre, akikkel közösen jutottunk fel, valamint a Dunakeszi is nagyon ambiciózus tervekkel bírt azokban az időkben. Például a Dunakeszi elleni idegenbeli mérkőzésünk igazi kulcsmeccs volt. Egyáltalán nem volt tehát sétagalopp az a szezon és a feljutásunk. Arra is szívesen emlékszem vissza, hogy akkor még szabadtéren, az újszegedi Kisstadionban játszottunk, hiszen a csarnok még a legfelsőbb osztályban sem volt kötelező.

– Ráadásul az első komoly hazai sikerre és nemzetközi megmérettetésre sem kellett sokat várni…

– Nekünk az első nagy siker a következő évben az első osztályban maradás volt. Utána pedig jött az első, amire országosan felkapták a fejüket. Amiatt is szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben az időszakban éppen tudtam játszani a csapatban. Akkor a kupát ugye még Magyar Népköztársaság Kupájának hívták, amit 1977-ben megnyertünk. Ezért indulhattunk a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK), és éppen a Barcelonát kaptuk. A szegedi mérkőzés is szenzációs volt, a visszavágón pedig bemehettünk a labdarúgó csapat öltözőjébe, de erre azért élményként még az is rárakódott, hogy sikerült továbbjutnunk. Az a kupaszereplés más pályára állította a szegedi kézilabdát, nyugodtan mondhatom.

– Mondta, hogy nem akar senkit kiemelni, én mégis ,,provokálom” kicsit. Kit vagy kiket tudna megemlíteni?

–  Egyébként őszintén mondom, hogy mindenkit. De hogyha Kővári Árpád mellett valakit ki kell emelni, akkor azt tudom mondani, hogy Giricz Sanyi mint csapatkapitány nagyon jól összefogta az együttest. Előbb a kortársakkal, majd a később jövő fiatalokkal is kiválóan megértette magát, igazi vezére tudott lenni a csapatnak. Viszont ugyanennyire fontos hogy ki volt a kapuban, ebből a szempontból Badó Lászlót tudom kiemelni, aki egy zseniális ember volt, sajnos már csak múlt időben tudok róla beszélni, de ugyanígy ki tudom emelni a nagyon gólerős Tamás Sándort vagy Oláh Bélát is. De Kővári Árpádnak éppen az volt talán a legnagyobb erőssége, hogy mindenkinek meg tudta találni a helyét, ahol igazán hasznára válhatott a csapatnak

– Utána viszont hazatért Újkígyósra.

– Végeztem a főiskolán, tanítani is szerettem volna, ráadásul a településen olyan ambíciózus vezetők voltak, egyébként kiváló agrárszakemberek, akik az NB II-ben szerettek volna egy stabil csapatot kiállítani. Ezekhez a célokhoz pedig én tudtam alkalmazkodni. A sportág szempontjából fontos közösségi esemény volt, hogy járt nálunk edzőmérkőzéseket játszani akkoriban Kanada vagy éppen az Egyesült Államok válogatottja. Utóbbi a pár év múlva esedékes, 1984-es Los Angeles-i olimpiára készült.

– Irányító volt, ugye?

– Irányító és jobbátlövő voltam Szegeden, a belső posztokon játszottam, később Újkígyóson már dominánsabb játékos voltam, tehát én határoztam meg a támadások arculatát.

– Mennyire nevezhető tudatosnak az, hogy ön egyrészt az edzői pályára lépett, másrészt pedig az ahogy a pályájának ezen részét felépítette?

– Azt hiszem teljes mértékben annak mondható. Én már a tanítás mellett elkezdtem edzősködni, 1979-ben a fiú csapattal megnyertük a megyei bajnokságot, is nagyon jó kis társaság jött össze. De emellett sokáig játszottam is. Később 1989-ig edzettem az Újkígyóst, a végén játékosedzőként két és fél éven keresztül. Mellette a fiatalabb csapataimmal úttörő olimpiát nyertünk, illetve a Diákolimpián másodikok voltunk. Ezt követően váltottam és a 89-90-es bajnokságban a Békéscsaba edzője lettem, de még mindig úgy, hogy mellette tanári főállásom volt. Ez az időszak azért nem tartott sokáig Békéscsabán, mert bár nekünk sikerült bent maradni a bajnokságban, de a vezetők nem igazán látták a későbbi perspektívát, mint ahogy későbbiekben a békéscsabai férfi kézilabda hanyatlásnak is indult.

–  Ezután jött a Komló, amely időszakról és együttműködésről már azért szebbeket olvashat az ember…

– Amikor érkezett a Komló felkérése, ahol azért volt már hagyománya a kézilabdának, hogy mást ne mondjak, ellenük harcoltuk ki 1975 őszén a feljutást a Szegeddel az NB I-be, szóval dönteni kellett, mert immáron azt mellékállásban nem lehetett csinálni. Nagyszerű elődöket követtem, abban az évben Faludi Mihály kezdte el a szezont és Kovács László fejezte be. Én meg ott voltam egy 37 éves tanárember, ezen a nemzetközi szinten is elismert nevekhez képest. Biztos vagyok benne, hogy sok szurkoló semmit sem tudott rólam akkor Komlón. Akkor meg is jegyezte Kővári Árpád, hogy kemény fába vágtam a fejszémét. De ez mindig is jellemző volt rám, szeretem a nehéz kihívásokat. Szerencsére remekül indult a komlói kalandom, egy remek csapatot örököltem, akik már ezt megelőzően is egyszer hatodik helyen végeztek a bajnokságban. Velem pedig sikerült még ezen is javítani, negyedikek lettünk, ami azóta is a csapat történetének legjobb bajnoki szereplése. Nemzetközi kupában indultunk, emlékezetes is volt a portugál ABC Braga elleni City Kupa meccsünk. Aki emlékszik, ez volt az úgymond leggyengébb nemzetközi kupa, viszont a portugálok éppen előtte játszottak Bajnokcsapatok Európa Kupája, tehát a legerősebb nemzetközi kupában döntőt. Így igen jó csapat volt, csak a bajnokságban akkor épp rosszabb helyezést értek el. Sajnos itthon a portugálok kapusa kivédte a szemünket, így mínusz héttel mentünk Ibériába, ahol tulajdonképen a továbbjutás sem volt reménytelen, de végül nem jött össze, bár nyertünk 18-14-re. A következő évben is jól szerepelt a bajnokságban a csapat, ötödik helyen végeztünk, és volt egy olyan, Szeged elleni mérkőzésünk, ahol meg is tudtuk lepni jóval esélyesebb vetélytársunkat. Ekkor keresett meg Kővári Árpád, hogy 20 évvel 1975 után lenne-e kedvem visszatérni Szegedre, mint vezetőedző.

– Milyen csapat várta önt ott akkor?

– Egy kész csapat volt. Még annak ellenére is, hogy Sándor Pista a jobbátlövőből elment akkor. Egyedül Dalibor Brajdicsot kellett leigazolnunk és beépítenünk a csapatba, ás ő egy jelentős erősítés volt. Azt kell mondanom, hogy nem csak jól összerakott, hanem egy jól felkészített csapat is volt. Én akkoriban, 1992-95 között az ifiválogatottat edzettem, Fazekas Lászlóval együtt, és szerencsésnek mondhattam megint csak magam, mert nagyon jó rálátásom volt a nemzetközi trendekre, követelményekre, igyekeztem minden meccsben az összefüggéseket észrevenni, és mindezeket tudtam Szegeden kamatoztatni.

– Ez a kicsi plusz kellett ahhoz, hogy 1996-ban egyből bajnoki címet ünnepelhessenek?

– Az a meglátásom, hogy igen. A férfi röplabda, a Medikémia Szeged bajnoki címe után a város ,,éhezett” egy újabb csapatsikerre, és ehhez éppen a Pick Szeged volt akkoriban a legközelebb. A csapat már addig is többször ért el második és harmadik helyezést a bajnokságban, éppen csak egy kicsi hiányzott a kiugró sikerhez. Olyan ez, mint a Himaláján áll a csúcshódítás, ahol az utolsó 150-160 méter a legnehezebb talán. Nekem mindig az volt a mottóm: a siker az 40 százalék munka, 30 százalék menedzselés és 30 százalék szerencse. Abban az évben tényleg minden összejött, és ez persze nem csak nekem volt köszönhető, ebben a csapat is óriási szerepet játszott, nagyon erős és egységes magja volt. Abban az évben volt két döntetlenünk és csak Veszprémben kaptunk ki, de a legnagyobb riválisunkat hazai pályán egy heroikus mérkőzésen sikerült megverni.

– A bajnoki cím után viszont többen távoztak az együttesből. Volt, aki éppen Veszprémbe…

– Fekete Róbert, kiváló, legendás kapusunk Spanyolországba, illetve Oszlánczi András, az egyik leggólerősebb játékosunk Veszprémbe ment. Utóbit ráadásul azért is nehéz volt pótolni, mert egy kiváló balkezes játékos volt. Később Mezei Ricsi is távozott, szóval elég sok embert kellett pótolnunk. Ezek a nehézségek, egy ózdi és egy százhalombattai vereség vezettek végül is ahhoz, hogy 1998-ban elváltak az útjaink egymástól. Nem éreztem azt, hogy ugyanazt a szintet tudnánk tartani, ezt megmondtam az elnökségnek és a változás mellett döntöttünk,

– Kicsit még ennél az időszaknál, a 90-es évek második felénél maradva: milyen színvonalúnak látta ezidőtájt a magyar bajnokságot? Mert most van két messze kimagasló csapat, és sajnos vagy nem, de őket a 2010-es évek óta nagyon nehéz akárcsak meg is szorítani, néha persze vannak kivételek.

– Kiegyensúlyozott volt például az 1995/96-os pontvadászat. Emlékszem, még Nagykanizsán is megizzadtunk, 24-20-ra nyertünk egy nem élcsapat ellen. De ott volt a mindig veszélyes budapesti Elektromos, az akkor még nagyon jó Győr, akik most térnek vissza a férfi élmezőnybe, egy Ózd, Nyíregyháza, Komló, és ezek mind teltházas meccsek voltak idegenben. A Veszprém elleni hazai győzelmünk után még 8 meccset kellett hozni. Mások voltak az erőviszonyok és különösen a csapatok közötti tudáskülönbség, az utazásokról nem is beszélve. Ezért is volt nagy siker, hogy 23 győzelem mellett csak 2 döntetlenünk és egy vereségünk volt abban a bajnoki évben. Hogy ma könnyebbek lennének az összecsapások, az csak a látszat. Én azt veszem észre, hogy a bajnoki meccseket sokan egyből feladják.

– Mármint az ellenfelek közül?

– Pontosan. Manapaság, ha egy kisebb csapat a Szeged vagy a Veszprém ellen játszik, akkor nem erőlteti meg magát annyira, mondván, inkább a számukra fontosabb meccsekre koncentrálnak. Bevallom ez a mentalitás tőlem mindig távol állt. Én később, még akár a Mezőkövesd vezetőedzőjeként is azt mondtam, hogy mérettessük meg magunkat ezek ellen a csapatok ellen, tegyük oda magunkat, nézzük meg mi jön ki belőle. Szegeden nem emlékeznek rá túl szívesen, de egyszer a Kecskemét edzőjeként sikerült a Picket nyolc góllal legyőznünk. Éppen Konstancából érkeztek egy Bajnokok Ligája meccsről. Az sem mindegy sokszor tehát, és ezt mint egykori válogatott szövetségi kapitány is tapasztaltam, hogy milyen sorrendben, mikor, milyen fáradtsági szinten áll ki egy csapat egy mérkőzésre.

– Miként jött a válogatott? Először még nem szövetségi kapitányként tűnt fel a felnőtt férfi nemzeti csapat körül, de a stábba bekerült.

– Vass Sándor kért fel, hogy legyek a stáb tagja, akkor még Kolics János is ott volt mellette. Nekem még volt egy éves szerződésem a Tiszavasvári SE NB I/B férfi kézilabda csapatánál, de örömmel elfogadtam a válogatott invitálást. Ráadásul az 1998-as Európa-bajnokság kiválóan sikerült, Bolzanoban az addigi legjobb kontinenseredményt értük el, 6. helyen végeztünk. Ám azt is nagy sikernek éltem meg Tiszavasváriban, hogy egy kiváló magyar kupamérkőzést tudtunk játszani a Dunaferr együttesével. Talán ekkor figyelt fel rám a dunaújvárosi csapat vezetősége, és ajánlottak nekem szerződést. És hát azt látták, hogy én voltam, aki a Veszprém hegemóniáját meg tudtam törni, ők pedig akkor a Szeged mellé trónkövetelőként léptek fel.

– Akkor tehát fontos volt a szegedi ,,portfólió” is?

– Minden bizonnyal. Később, mikor olvastam Barabási Albert Lászlónak a Képlet című könyvét, hogy a jövőbeni siker az az alkalmasság szorozva a korábbi sikerrel, hát akkor már mondtam, erre a szerződésemre vonatkozólag, hogy ebből nem lehet semmi baj. És hát a Dunaferrel is sikerült bajnokságot nyernünk 2000-ben, ugyanebben az évben KEK döntőt játszottunk az akkor világsztárokkal teletűzdelt Pamplonával. Végül is bejött az én és a vezetőség várakozása egyaránt. Ezek az évek a hármas versenyfutásról (Dunaferr, Veszprém, Szeged) szóltak a bajnokságban, ami jót tett a pontvadászatnak. 

– Sok pletykát lehetett hallani ekkortájt, hogy esetleg nem volt felhőtlen a viszony a szegedi és a veszprémi játékosok között a válogatottban. Az eredmények nem ezt mutatták. Volt ennek a pletykának igazságalapja?

– Én ilyet nem vettem észre, minden játékost korrektnek tartottam emberileg az akkori nemzeti csapatból.

– 2001-ben lett a válogatott szövetségi kapitánya, ráadásul egy nehéz időszakban.

– Igen, mert egymás után négy világversenyre nem kvalifikálta magát a csapat. Lemaradtunk a 2000-es Európa-bajnokságról, ezáltal a Sydney-i olimpiáról, a 2001-es vb-ről, majd a 2002-es Eb-ről. Na, ha valami nem volt egy tuti munka, akkor ez egészen biztosan. De hát ugye szeretem nehéz fába vágni a fejszémet. Hárman kandidáltunk, a Buday Feri, Kovács Péter és én, ráadásul nekem már volt akkor egy szaúd-arábiai szerződésem, amit, mivel én lettem a válogatott edzője, vissza kellett mondanom.

– A 2003-as portugáliai világbajnokságon viszont már ott volt a válogatott. Ha ennyi személyes megjegyzést megenged, életem egyik legemlékezetesebb kézilabda világversenye volt. Hiszen már szinte csomagolt a csapat a csoportmeccsek után, amikor kiderült, hogy mégsem kell hazajönni még. És nemcsak, hogy nem kellett, hanem egyből megváltották az athéni repülőjegyet.

– Az egy horror vb volt belülről. Ugye azért estünk ki majdnem, mert volt egy argentin válogatott, amely óriási meglepetésre megverte Horvátországot, amely később azt a vb-t és egy évre rá az olimpiát is megnyerte. Mi akkor egy góllal kaptunk ki az első meccsünkön az oroszoktól, és az utolsón a horvátoktól (a franciáktól 5-tel). El voltunk kenődve. Mert úgy volt, hogy Szaúd-Arábiának meg kellene vernie Argentínát, amit képtelenségnek tartottunk, nem is néztük azt a mérkőzést. Már mindenki csomagolt, indulunk haza, amikor jött a hír, hogy nyertek az arabok, úgyhogy folytathatjuk. Na, de nem ért ám ott véget a dolog, mert a középdöntő utolsó meccsén vezettünk hárommal a szlovénok ellen! Ha marad, akkor játszhatunk az 5-8. helyért (7 csapat kvalifikálta magát az olimpiára), ha nem, akkor most már tényleg mehetünk haza. És Szathmári János a végén egy átlövést földöntúli képességekkel, visszavetődve védett. Így tudtunk aztán a jugoszlávokkal játszani, hát az is egy szívrohamos meccs volt, kétszeri hosszabbítás, és a végén nyertünk.

– Szerintem az egy sportági klasszikus Magyarországon.

– Egy sokkal esélyesebb, világsztárokkal teletűzdelt jugoszláv csapatot győztünk le. Ha csak a kapuban nézzük, Sterbik Árpádot vagy Pericset, de akkor Fazekas Nándi nyújtott óriásit. Többen mondták nekem, hogy ott tényleg a nyugtatókhoz kellett nyúlniuk és a szívnek sem tett jót az a meccs. De nyertünk, kijutottunk az olimpiára, óriási ünneplés! Ám másnap reggeli 9 órási, oroszok elleni mérkőzésre kis túlzással mondom, de alig találtam meg a csapatot. Hiszen annak a mérkőzésnek igazából már nem volt tétje, egyik fél részéről sem. A vezetőség még számon is akarta rajtam kérni, hogy miért nem szereztük meg az ötödik helyet. Mondtam nekik, hogy értem, de tényleg úgy kellett néhány játékost összeszednem lasszóval. Hiszen óriási volt az ünneplés, 1992 óta nem jártunk olimpián a férfi válogatottal, így talán érthető volt.

– És óriási siker volt a negyedik hely az olimpián.

– Én inkább azt mondom, hogy nekem csalódás. Az elődöntőben is csak kettővel kaptunk ki a horvátoktól, majd Lavrov, az orosz kapuslegenda a bronzmeccsen kivédte a szemünket, pedig neki már volt egy aranyérme, nekem viszont egy kicsi érem olyan jól esett volna! Na de az élet nem kívánságműsor, ezt jól tudtam. Ráadásul azon az olimpián a csoportkörben megvertük a németeket, akik favoritok voltak, később döntőt is játszottak Athénban. Amit pedig én személyesen sajnálok utána, hogy szakmailag nem léptem tovább, pedig voltak lehetőségeim akár Németországban is. A világ legerősebb bajnoksága, a Bundesliga, mondanom sem kell, óriási szakmai fejlődési lehetőség lett volna. A következő négyéves ciklus, különösen annak a vége, már nem volt ilyen sikeres, hiszen éppen Németországban maradtunk le egy utolsó másodperces góllal az olimpiai selejtezőről. A vége pedig egy boszniai ,,jutalomjáték” volt. Egy vb-selejtező, ahol itthon csupán két góllal nyertünk, így a visszavágón Szarajevóban igazi pokol várt reánk, amit meg is kaptunk. Mindent bedobáltak a nézők a pályára, amikor már három góllal vezettünk, a bírók le is fújták a meccset, beküldték a csapatokat az öltözőbe, majd amikor folytatni akarták, nem csillapodtak az indulatok, és az ellenőr berekesztette a meccset. Szörnyű élmény volt, a játékosoknak menekülniük kellett, az öltözőben is sokáig nem volt nyugalmunk.

– Hogyan emlékszik a második időszakára Szegeden, ami 2010-2013 között volt?

– Kevésbé volt sikeres, mint az első, ilyen szempontból nem annyira kellemes. Sajnos a nemzetközi eredmények sem jöttek, és bár sikerült a Veszprémet legyőzni Szegeden többször is, de az átütő eredmények elmaradtak…

– Azóta sem unatkozik. 70 éves korában is követi a kézilabda mindennapi eseményeit?

– Nagyon érdekel a modern kézilabda is. Figyelem a sportág változásait, a gyorsulását, hogy mennyire más a dinamika, amit említettem, a matematikai és fizikai összefüggések tekintetében is. Hogy hány lépésből, mekkorát ugorva kerülnek a játékosok helyzetbe, hogyan fognak talajt, ez sporttudományi szempontból engem megfog. A fiatal játékosok kapcsán is azt vallom, hogy a profizmus ott is kezdődik, hogy a meccseken, az edzőtermen kívül is mennyire van a fejedben a kézilabda. Gondolsz-e rá máskor is, megnézed-e a nagyok meccseit, elemzed-e magadban őket? Vagy az is kérdés egy fiatal, de akár idősebb játékos esetében is, hogy elvégez-e plusz edzésmunkát, mint ahogy a férfiaknál és a nőknél is a skandinávoknál látjuk. Még a legutóbbi időkben is jártam konferenciákra, figyelem az új trendeket, érdekel a sportág, talán a mesteredzői címem is kötelez erre. Mindenképpen örvendetesnek tartom, hogy még van erőm a jövőbe tekinteni, amellett, hogy akár az eddigi 70 évemre, akár a Szegeden mintegy fél évszázad alatt töltött, összeadva körülbelül egy évtizedemre mindig jól esik visszaemlékezni. Szeged az én szívemnek mindig különösen kedves volt és marad is.

Megjelent a folyóirat 2026. februári számában