Apró Ferenc: Szécsi József – 100

Születésének centenáriumi évében tisztelettel emlékezünk rá, a Város zenei életének fáradhatatlan munkálkodójára. Négygyermekes szegedi családban látta meg a napvilágot 1926. január 26-án. Anyja Vas Etelka, apja Szécsi Ferenc (1883–1946) férfiszabó, aki később ruhaáruházat nyitott a Csekonics (ma: Nagy Jenő) utca 4. számú saroképületében, a Szivessy-házban. A bolt jól ment, a szorgalmas papának a telekkönyvben a Valéria (ma: Bartók) tér és a Mikszáth utca déli sarkán álló (14. sz.), földszintes, kétemeletes épület állt a neve mellett. Sőt: övé volt a Mérey utca 12. számú háza is. (A Török és a Mérey utca délnyugati sarkán állott, árvíz előtti, ún. lejárós ház nagy udvarában működő kovács foglalkozású Kovács János 1947-ben a hírdetésében föltűntette: Szécsi-udvar. Félúton van az előbbi kettő között, ez is a övé lehetett?)

A gyermekeit taníttatta: Ferenc jogász, József énektanár, míg Jenő vegyész lett. (Az utóbbival hosszú éveken át együtt ebédeltem a Hágiban, és csak egyetlen témánk volt: „a Jóska”.) A negyedik fiút, Lászlót az orosz fronton nyelte el a háború pokla, holttá nyilvánították (1945).

Szécsi József – az Árpád téri elemi iskola után – hét tanévben a helyi piarista gimnáziumba járt, majd 1945 kora nyarán a három középiskolából kialakított (összevont) Szegedi Városi Fiúgimnáziumban érettségizett. (Így tűntették el a piarista szót!) Osztálytársa volt Paskai László (1927–2015), a későbbi esztergom–budapesti érsek, bíboros.

Fiatal éveiben több minden mutatott a zene irányába. Az Éneklő Ifjúság első szegedi hangversenyén (1935) mint karénekest, Bárdos Lajos vezényelte. A piarista gimnáziumban főtisztelendő Makláry Lajos (1912–1977) tanár úr jobbkeze volt: szólamtanító és kottatáros. Az egyesített gimnáziumban énektanár nem volt, 1945. március 15.-ére ő tanította be és vezényelte – diáktársai előadásában – Liszt Magyar ünnepi dalát.

A diákénekesek java együtt maradt: belőlük alapította meg a Szegedi Ifjúsági Kiskórust. Ennek basszus szólamában énekelt a szegedi születésű Sapszon Ferenc (1929–2011) is, és a tanár úr itt talált rá a leendő feleségére, Prónafalvy Évára: 1947. november 8-án keltek egybe. A Kiskórus ez év adventjében Szeghy Endre Karácsonyi kantátáját adta elő a rádióban – egyenes adásban! Képzettségünk nem volt – borzongott Szécsi József 40 évvel később –, de szerettük a zenét… Részt vettek az 1948. évi centenáris versenyen: a Vaszy Viktor elnökölte zsűri továbbjuttatta őket a szolnoki országos döntőbe, ahol a szépen csillogó második helyet érdemelték ki.

A háború után megnyílt (1947) szegedi Konzervatóriumba nyomban beiratkozott: három évig járt a zeneszerzés előkészítő tanfolyamra, Szatmári Géza és Vaszy Viktor növendékeként. Szinte ezzel párhuzamosan tanult a Pedagógiai Főiskola magyar–ének szakán (1948–1952), igyekezve minél többet elsajátítani Szeghy Endre professzor úrtól.

A friss diplomást – Békéscsaba és a Gutenberg utcai leányelemi után – a szegedi Juhász Gyula általános iskolába nevezték ki tanárnak (1953–1955). E rövid életű tanintézmény a Gutenberg és a Bolyai utca északnyugati sarkán állott, épülete ma a Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Technikumé. Itt ismertem meg 1953 őszén: Török Mihály fölsővárosi kántor után ő lett az énektanárunk. Fontos volt számára a tananyagon túli zenei ismeretek átadása. Mi, kisdiákok tőle hallottuk először, hogy voltak orosz Ötök (Balakirev, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov és Kjui). Elmondta, hogy Verdi neve egyet jelentett az önálló Itáliáért folytatott harccal (Vittorio Emanuel Rex di Italia). Beszélt a plágiumról és hasonló érdekességekről, bizton tudva, hogy több minden leülepszik belőlük. Otthonról becipelte öreg gramofonját, kellő magyarázat után föltette kedves lemezeit. Ma is emlékszem a tőle „zsalugáter-kvartettnek” nevezett négyesre, melyben Rigoletto, Gilda, a herceg és Maddalena énekel. Bemutatta de Falla Rituális tűztáncát is (Ritual Fire Dance). Megalakította az iskola énekkarát. Akkoriban a tanintézetekben hétfőn reggel zászlófölvonás, szombaton egy órakor zászlólevonás volt. A zászló épp hogy csak leért, fölzengett Szécsi tanár úr öblös hangja: Énekkar hátra kilép! Így mi egy órával tovább maradtunk.

Együtt mentünk az 1955 őszén megnyílt Ságvári gimnáziumba: ő tanári, én tanulói minőségben.

Tőle tanultam – énekórán – a nekem legkedvesebb népdalt. Elmondta, hogy nagyanyjától, az alsóvárosi Délibáb (ma: Tisza Lajos) utca 61. számú házában lakó Szécsi Ferencné Császár Pútyi Örzsébettől (1860–1950) kapta örökbe. (A Császár Pútyi dalos família lehetett, Bálint Sándor is gyűjtött tőlük. [Szeged népe. Új gyűjtés I. Szeged, 1933]). A dallam is, a vers is népünk legsikerültebb alkotásai közé tartozik. A nyolc rövid – hatszótagos – sorban ott busong egy élet csöndesen viselt tragédiája, míg moll dallamvilága nekem Ázsia füvellő pusztáit idézi:

Árokparti kökény,
Kökény szömű kislány,
Öszöm a szép szádat,
Mért vagy oly halovány?

Nem vagyok halovány,
Ilyen mindön kislány,
Kinek a gyűrűjit
Más viseli ujján.

Nem egy népdalénekesnek adtam oda a kottáját, énekeljék, terjesszék, tartsák életben…

Szécsi József a Ságváriban virágzó zenei életet teremtett, annak ellenére, hogy csak az első osztályban volt énektanítás. Először leány-, majd jól hangzó vegyeskara volt, sőt gimnáziumi kamarazenekart is létrehozott. Az iskola minden ünnepségén zengett az énekszó. „Szabadság – szerelem” címmel 1957. május 19-én volt a gimnáziumban irodalmi és zenei műsor. A női kar ezeket énekelte: Szeghy–Petőfi: Szabadság, szerelem; Kodály–Vörösmarty: A nándori toronyőr; Kodály–Claude Joseph Ruget de Lisle: La Marseillaise; Kodály–Berzsenyi: A magyarokhoz (Forr a világ…); Tulikov: Győzelmi köszöntő; Bárdos: Zászlódal; Palestrina: Egy márványszoborhoz; Morley–Szemere: Csalogató; Szeged vidéki népdalok Bálint Sándor gyűjtéséből. A gazdag és színes összellítás a vezénylő Szécsi tanár úr érdeme. Az első két szám bemutató előadás volt! Önbizalomra alapozott bátorság kellett a Marseillaise és a Forr a világ előadásához. Az olasz Palestrina és az angol Thomas Morley a 16. századra emlékeztettek, a Szeged vidéki népdalok pedig zenei anyanyelvünket idézték meg… (Akkoriban kötelező volt egy-egy szovjet vagy magyar mozgalmi dal /ún. tömegdal/ előadása, ennek szerzője volt Szerafim Szergejevics Tulikov.)

A Szegedi Zenebarátok Kórusa (állandó oratóriumkórus) megalakításának ötlete három karnagy beszélgetéséből született meg 1958 legelején. Nevük betűrendben: Erdős János, Szabolcsi Iréne (a későbbi dr. Baranyi Albertné) és Szécsi József. A május 5-én megalakult kórus november 7-én lépett föl először.

A gimnázium 1959. május 24-én Humor a zenében és az irodalomban címmel tartott műsoros estet, de immár az Aulában. Szécsi tanár úrnak ekkor már női- és vegyeskara is volt. Az előbbi ezeket adta elő: Csajkovszkij Anyegin című operájából a Málnaszedő lányok kara; a Kakukk című lengyel népdal; Azt mondják, ideje férjhez menni… orosz népdal; Bartók: Legénycsúfoló. Az 1957 őszén megalakított vegyeskar műsora: Viva la musica; Cherubini: Nevető kánon; Szolmizáló kánon; Vavrinecz Béla földolgozásában Széles a Balaton vize… magyar népdal; Giardini: Éljenek a víg nők; Bárdos Lajos földolgozásában Dana-dana; Péczely Attila földolgozásában Tréfás népballada; Szeged vidéki népdalcsokor. Itt már valamivel nehezebb dolga volt Szécsi tanár úrnak, de fölényesen bírkózott meg vele.

Azon kevés pedagógus közé tartozott, akit a tanulók valóban megszerettek. (Pedig nem röstellte a gimnázium kapujában el-elcsípni azokat a diákokat, akiknek éppen nem volt kedvük az énekkari próbára menni: hatalmas tenyerével mutatta a visszautat…) Nagy tudását sosem éreztette, a korholó szavait is tréfába csomagolta. Ügyelt a zenei tehetségekre, a vérében volt a tervezés, a szervezés, a kitűzött célért való kitartó munka. Nem kisebb karvezetőnek, mint Kardos Pálnak (1927–1978) két találó mondata maradt fönn róla: „Szécsi József az a katona, aki a vesztésre álló csatában nem azt kiáltja, hogy előre, hanem azt, hogy utánam! A másik: „Ha parancsolná, a Vörös-tenger is megnyílna előtte.” Tárgyilagosnak kell lennem: neki is voltak csüggedt hangulatai, fáradt és kétségeket hozó napjai, de hite és a zene szívsimogatása mindig túlsegítette…

A régi barát, Sapszon Ferenc, a Magyar Rádió kórusának karigazgatója kétszer is meghívta a gimnázium énekkarát. A közeli Veress Pálné utca egyik kollégiumában aludtunk meg, reggel átsétáltunk a Bródy Sándor utcába. A tanár úrnak volt egy népdal-összeállítása, nagyon szerettük énekelni. Az Árokparti kökény alapozta meg a hangulatot, majd pattogó csárdásokba vágtunk át. (Csöngölébe’ van ëggy malom, Bánatot őrölnek azon… stb.) Zongorán Zentai Attila diáktársunk kísért. 

Szécsi tanár úr hívő ember volt, sosem titkolta. Évente augusztusban ott volt az alsóvárosi búcsúban, beállt a körmenetbe, érces hangján messzire elhallott a vallásos népének:

Isten, hazánkért térdelünk Elődbe,
Rút bűneinket jóságoddal född be!
Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,
Érdemét idézzed!

Féltettem. Ha a Hatalom vagy a Hivatal megtudja, hogy középiskolai tanár létére az alsóvárosi körmenetben énekel, állását veszti. De vigyáztak rá azok, akik sokkalta magasabban vannak, mint a földi Hatalom s a földi Hivatal…

Az egyetemi énekkart két évtizedig vezette (1966–1985), kilenc országban léptek föl. Legnagyobb sikerüket 1973-ban a svájci Montreux-ben érték el a Nemzetközi Kórusfesztiválon (Montreux Choral Festival). A részvételre a Művelődésügyi Minisztérium jelölte ki a kart, amely 64 taggal kelt útra. A három szólistájuk Szécsi Éva, Varjasi Ida és Zámbó Géza volt. Harminc perces műsorukat az első napon adták elő (ápr. 10.). A város nagydíját egy kanadai gyermekkar, míg a 10. fesztivál vegyeskari jubileumi díját – 18 kórus előtt – a szegediek nyerték el. (A svájci sajtó főhajtó elismerései közül csupán egyet idézek: a káprázatos magyarok.)

Könnyűnek nem nevezhető időben, 1954-től 1964-ig volt a megye és Szeged zenei szakreferense. (Ez valójában a kórusmozgalom irányítását jelentette.) Kevéske szabadidejéből futotta cikkírásra (Énektanítás, Délmagyarország), de szívéhez legközelebb két nagyobb lélegzetű munkája állott (Paprika-csípődés cínmű népi játék [1953], és Szeged-Alsóváros lakodalmas népdalai, népszokásai [1953]).

Jóleső érzéssel gondolt arra, hogy mindhárom gyermeke képzett muzsikus lett. A sokoldalú és széles érdeklődésű József (*1948) vallásfilozófus, teológiai doktor az Operaház kórusában is énekelt, Éva (*1951) énektanár, hangversenyező énekművész, István (*1961) a grazi Opera énekkari művésze, gyakran énekel szólót.

Születésének 80. évfordulójára tanítványai, tisztelői emléktáblát akartak állítani a Ságvári gimnázium falán. A Hivatal ezt nem engedélyezte, így Lapis András művét benn az iskolában helyezték el 2006. január 21-én: ehhez elég volt Dobi János igazgató szíves–örömest megadott hozzájárulása. Ekkor vehette át a család a posztumusz Arany Katedra Emlékplakettet. (Valójában érem, mert kör alakú.)

A Sors nem volt kegyes hozzá: még a 70-en innen, 1995. augusztus 31-én hunyt el, a családi gyászjelentés szerint „alázattal tűrt hosszú szenvedés után.” Szeptember 11-én álltuk körül korán megvetett síri ágyát a Belvárosi istenkertben.

Tanár Úr, mindenki Jóskája, köszönjük, hogy köztünk jártál…

Megjelent a folyóirat 2026.márciusi számában