Boros Tamás: A tanítás szabadsága miatt maradt végig szegedi oktató

Interjú Kenesei István nyelvészprofesszorral, a Szegedért Alapítvány Szőkefalvi-Nagy Béla díjának 2026. évi kitüntetettjével

Nem Szegedről származik, sokáig utazó oktató volt, ám a várost az első pillanattól kezdve megszerette, annak befogadó közege és az oktatás szabadsága miatt. Kenesei István oktatói pályafutását az Angol Nyelvi- és Irodalmi Tanszéken kezdte. Jól emlékszik a kezdő dátumra: 1971. február 1. Azóta nem csupán neki emelkedett magasra szakmai pályája, de külön örömmel fogadta azt is, hogy nagyon jó közegbe, inspiráló kollégák mellé került és számos egykori hallgatója lett azóta elismert szakember a tudományos pályán vagy éppen saját szakmájában. Megelégedéssel gondol vissza tudományos iskolateremtő szerepére, de jogos büszkeség töltheti el többek között, hogy 2022 óta az MTA rendes tagja, előtte pedig 15 évig vezette az Akadémia Nyelvtudományi Intézetét. Volt, amikor arról érdeklődött az interjú közben, hogy miért nem kérdezek közbe. Nos, azért, mert a Szegedért Alapítvány Tudományos Kuratóriumának Szőkefalvi-Nagy Béla díjának kitüntetettjét, Kenesei Istvánt, akit a magam részéről ezelőtt személyesen nem ismertem, igazán megtisztelő, és ami még fontosabb, érdekfeszítő hallgatni. Remélem ez az érzés önök számára is egyértelmű lesz, ezt az interjút olvasva.

– Sokan mondják, hogy a pályaválasztásunkra hatással vannak az esetleges remek oktatók. Azt olvastam, ez az ön esetében is így van. Mesélje el kérem, miért is lett nyelvész?

– Angol-magyar szakon kezdtem az egyetemet. Egy nagyon jó csapathoz tartoztam a gimnáziumban, többekből színész, színházi ember lett. Engem is vonzott ez a pálya, ám azért választottam a bölcsészkart a rendezői szak helyett, mert azt tanácsolták, hogy ne rögtön jelentkezzen az ember 18 éves korában ilyenre, hanem végezzen el egy másik képzést, így esett a választásom az ELTE-n a Bölcsészettudományi Karra, mint szívemnek kedves területre. Ekkor azonban még nem volt konkrét tervem. Az egyik tehetséges diákomtól, akiből azóta szintén nyelvész lett, és most Hollandiában tanít, egyszer megkérdeztem, hogy miért pont kémia–angol szakos lett, együtt a barátnőjével. Ezek ugye szemmel láthatóan össze nem illő szakpárok. Azt válaszolták, hogy ezeket a tárgyakat tanították a legjobb tanáraik a gimnáziumban. Végül is emiatt lettem én is nyelvész. Mert volt néhány olyan tanár az egyetemen, akik elcsábítottak ebbe az irányba. És nyugodtan mondhatom, ezzel a színházi élet nagyot nyert. Nem lettem volna igazán tehetséges rendező, ezt már látom, ennyi évtizednyi színházlátogatás után.

– Mi az, ami önt megfogta először a nyelvészet tudományában?

– Először az oktatók mellett az a hangulat, ami az egyetemen uralkodott a 60-as évek közepén és második felében. Ennek a hátteréhez hozzátartozik, hogy ezekben az években az amerikai Ford Alapítvány elkezdett ösztöndíjakat adni magyar tudósoknak, köztük nyelvészeknek is. Hogy én akkor szellemi frissességet tapasztaltam, az abból is adódhatott, hogy 3-4 tanárom is kint volt Amerikában és hazahozták azt a tudást, ami akkor terjedt el a világon. Ne felejtsük el, Magyarország akkor eléggé el volt zárva a nemzetközi irányoktól, különösen a bölcsészettudományokban. Ám az ilyen programokon keresztül tanárainknak mégis volt csatlakozási lehetősége. Ráadásul anyagi okok miatt nem voltak friss „nyugati” szakkönyveink. Őszintén szólva később magam is úgy fogalmaztam már a diákjaim felé: előnye is volt, hogy a könyvek tekintetében két-három éves elmaradásban voltunk, mert addigra kiforrt az, hogy mi volt efemer, azaz csupán pillanatnyi érdekesség, és mi tartós, mit hitelesített később a nemzetközi tudomány. Ez pedig azzal járt, hogy végső soron a körülményekhez képest naprakész tudást kaptunk, nemzetközi szinten is. Szemléltethetem ezt egy közérthető példával önnek és az olvasóknak?

– Természetesen, sőt kifejezetten kérném is rá.

– A hagyományos nyelvészet, amit gondolom ön is a gimnáziumban tanult, úgy nézett ki, hogy húzzuk alá az alanyt egy, az állítmányt pedig két vonallal, ugye ezt tanulták?

– Kifejezetten ez van az emlékezetemben.

– Ez a módszer, elnézést a kifejezésért, de nevetséges. Mi az alany, ugye abban a mondatban, hogy: „A fekete hajú kislány elszaladt.” Melyik szót is kell aláhúzni?

– Azt, hogy „kislány”.

– Pontosan. Miért is? Mert a „fekete hajú” az jelző, azt máshogy húzzuk alá. Na de hát ki szaladt el, ki ennek a mondatnak az alanya? Hát a fekete ajú kislány. És azon belül van egy jelző. De az is lehetne kérdés, hogy mi is az az „A” ott a mondat elején? A hagyományos nyelvtan ezekről nem beszél. Ezek az akkoriban újnak számító nyelvészeti megközelítések voltak, viszont nem az alany definícióját kérdezték, hanem azt kutatták, hogyan vagyunk képesek gyermekkorunkban nagyon kevés nyelvi input alapján – amennyit egy mindenkori gyermek a környezetéből kap – egy teljes nyelvi tudást felépíteni a fejünkben, és ennek alapján felnőttként már nyelvészetileg releváns ítéleteket hozni. Ez az úgynevezett generatív nyelvészeti  irányzat, amely az amerikai Noam Chomsky nevéhez fűződik, egy tudományos forradalmat indított el és gyakorlatilag a máig virágzó és kiteljesedő kognitív tudománynak az alapjait tette le az asztalra. Ez még akkor is nagy eredménynek számít, ha tudjuk, hogy a konkrét nyelvészeti eredmények, mint például a mondatelemzések vagy a mondatszerkezeti leírások, alkalomadtán előbb-utóbb elavulhatnak. De a hagyományos alany-állítmányos mondatelemzés és a mögötte álló felfogás ma már olyan, mintha még mindig földközpontú lenne a világképünk.

– Az egyetem után milyen gyorsan lépett rá arra az útra, ami az akadémiai vonalhoz vezetett?

– Szinte egyből, de azért volt egy rövid átmenet. Én is próbáltam megélni, tolmácsoltam az angol nyelvtudásom segítségével, továbbá idegenvezetőként is dolgoztam. Valamint mivel tanárként végeztem, ilyen gyakorlatot is szereztem, például Székesfehérvárott. De, ennyi év távlatából már elmondhatom, csalódtam abban a rendszerben, a közegben, rendkívül merevnek és tekintélyelvűnek tartottam. Hiába voltam jó tanár, úgy éreztem, a közoktatás nem nekem való, és ott álltam, hogy bár alkalmi idegenvezetőként megéltem, mégsem ez szerettem volna lenni.

– Ezt követően vezetett az útja Szegedre. Ritkán emlékszik az ember konkrétan az első útjára, de úgy tudom, önnél kifejezetten emlékezetes volt, ahogy a városba jött.

– Miután végeztem az egyetemen, az egyik kedves tanárom szólt nekem, hogy az oktatási közlönyben van egy állás: Szegeden nyelvészt keres az angol tanszék. Beadtam a pályázatomat, sőt el tudtam jönni Szegedre, mert Győrben felvettem egy Bécsből buszon érkező angol-amerikai csoportot, elhoztam őket Budapestre, és mivel a csoport Jugoszláviába ment tovább, így feladatom szerint a buszban elutaztam velük Szegedre. Elsőre azonban nem kaptam jó hírt, mert Janurik Tamás akkori dékáni titkár arról tájékoztatott, hogy ezt a pályázatot egy konkrét oktatónak írták ki. Nem lepődtem meg, ősszel folytattam az idegenvezetést. Januárban azonban csörgött az otthoni telefon: Szegedy-Maszák Mihály jelentkezett, aki a Hankiss Elemér alapította tanszék „ügyvezetője” volt, és az időközben megnövekedett hallgatói létszám miatt hívott az angol tanszékre. Később azután ő is visszament Pestre, Hankisst követve. Szóval így kezdődött az egyetemi pályafutásom, 1971 február 1. volt a dátum, ettől kezdve lettem szegedi oktató. A mai napig hálával gondolok Szegedy-Maszák Mihályra. És, tegyük hozzá, valójában ő, bár névlegesen Halász Előd, a hivatalos tanszékvezető vett fel az egyetemre. 

– Azt is olvastam már önnel készült korábbi interjúban, hogy a szegedi tanítást „szegedi szabadságnak” is nevezte. Miért?

– Szegeden csak nyelvészetet tanítottam, és talán pár beszéd- és stílusgyakorlatot az elején, de nem kellett mindent. Ugyanis voltak olyan egyetemek, például Debrecen, ahol ha valaki belépett, akkor végig kellett oktatnia az egész kurrikulumot, irodalmat, nyelvtörténetet stb. Nem volt nyelvészetből főnököm. Volt ugyan két kollégám, akik szintén nyelvészetet tanítottak, de velük felosztottuk magunk között a tananyagot. Abban az időben (is) nagy kincs volt, hogy becsukhattam magam mögött az ajtót, és azt tanítottam, amit akartam, nyilván persze meghatározott, de szakmai keretek között, ám csak a saját módszereimmel, saját magam választotta anyagok alapján. És boldog voltam, amikor egy-egy diákom európai útjáról azzal jött haza, hogy „Tanár úr, a kinti egyetemen nagyon elcsodálkoztak, hogy milyen modern nyelvészetet tanulunk itt Szegeden!”. Azt azért hozzátenném, hogy könnyebb volt nekem szabadon tanítani, ugyanis a nyelvészet a múlt rendszerben nem volt politikailag érzékeny terület, szemben a történelemmel vagy a filozófiával. Volt egy másfajta szabadság is, ami ahhoz kapcsolódott, hogy, elnézést a kifejezésért minden szegeditől, de én Budapestről lejártam. Ráadásul rokonoknál lakhattam, nem az egyetemen aludtam, mint sok „sorstársam”. Félre ne értse senki, imádtam a várost az első pillanattól kezdve, de olyan jó volt például jönni a vonattal, hiszen akkor még csak naponta három pár gyorsvonat közlekedett Budapestre és vissza, így gyakran lehetett találkozni az étkezőkocsiban a kollégákkal, készülni, eszmét cserélni vagy egyszerűen csak beszélgetni. Emlékszem, ezek szenzációs utak voltak, a fiatalon elhunyt barátommal, Mártonfi Ferenccel, Soós Gyula matematikussal, Kovács István alkotmányjogásszal, Bata Imre irodalomtörténésszel vagy épp Rozsnyai Bálinttal, aki Szegeden az Angol-Amerikai Intézet létrehozásában szerzett múlhatatlan érdemeket. A kezdeti utazások arról is szóltak, hogy ők és további közvetlen kollégáim beavattak engem a szegedi munkahelyi létbe, mit kell tudni Halász Elődről vagy éppen  Mérei Gyuláról. A város iránti szeretetemet erősítve, arról is megemlékezek, hogy nagyszerű, befogadó attitűddel találkoztam az itteni kollégák részéről, az első pillanattól. Megemlíthetem például Tar Ibolyát, a klasszika-filológia tanszékről, Hajdú Pétert vagy Ilia Mihályt. Utóbbi saját magát öreg barátomnak nevezte, és ez számomra rendkívül megtisztelő, bár irodalmi vénám nekem sosem volt. Tulajdonképpen ez is része volt a szegedi szabadságomnak – és „egyetemi tájékozottságomnak”.

– Hosszú távra tervezett?

– Eleinte igazából nem. Azt hittem, ez egy ideiglenes munka, amíg nem lesz valami üresedés Pesten. De azt hallottam, hogy ott épp az a tanári önállóság nem létezett sokáig, ami Szegeden nekem megvolt, és amiről fentebb magam is szóltam. Például Nádasdy Ádám mondta nekem akkor, hogy vannak olyan oktatók a pesti tanszéken, akik mindenbe beleszólnak. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Egy idő után pedig kifejezetten az lett a célom, hogy a szegedi nyelvészeti képzést feltegyük a „világtérképre”. Ráadásul később már elvállaltam bizonyos tisztségeket, mint a tanszékcsoport-vezető, ez a mai intézetvezetői pozíció elődje, kari tanácstag lettem, majd miután megszereztem az akadémiai doktori fokozatot, kimentem egy évre tanítani Amerikába. Szenátusi tagnak eközben választottak meg, illetve kineveztek egyetemi tanárrá. Ez is növelte a kötődésemet a város felé. Most hogy így beszélgetünk, és hagy engem nosztalgiázni, számos ember eszembe jut. A Mihályok: Szegedy-Maszák Mihályt és Ilia Mihályt már említettem, de Szajbély Mihályt sem lehet kihagyni abból a sorból, akikkel rengeteg szép közös kollegiális és baráti emlékünk van. Utóbbi kettővel kiváló csapat voltunk mint a Szenátus választott bölcsész tagjai. A rendszerváltás után a BTK-nak pedig remek dékánjai voltak.

– Nagyon pozitív légkört ír le valóban. Mintha érezném is a levegő frissességét.

– Tényleg minden összeállt. Kiváló doktori iskolákat működtettünk, például  a nagyszerű Róna-Tas András akadémikussal, a sajnos túl korán elhunyt Mikola Tiborral és Berta Árpáddal és még sok más kollégával.

– Viszont egy idő után le kellett költöznie Szegedre.

– Szerencsére akkorra már abszolút nem kényszerként éltem meg. Balázs Mihály dékán nyitott be az irodámba, és mondta, hogy: Pistám, neked is kell valami tisztséget vállalni, és mivel éppen mi, a BTK vagyunk a sorosak a tudományos rektorhelyettesi pozíciót illetően, ez lenne számodra a feladat. Nem gondolkodtam sokat, elvállaltam, és ezzel egyidőben már Szegedre is költöztem, állandó lakásom lett a városban. Volt olyan egyetemi szenátusi tag, az egyik dékán, aki kezdetben méltatlankodott, hogy hogyan lehetek rektorhelyettes, ha nem Szegeden lakom. Hát, addigra már itt laktam.

– Elnyerte a tetszését ez a feladatkör?

– Igen, mégpedig azért, mert örömmel láttam rá más tudományterületekre is, és ez nemcsak élmény volt, hanem megerősített abban, hogy milyen jó a tudományos közeg az egyetem. A megbízatásom 2000-ben ért véget, amikor az egykori JATE egyesült a SZOTE-val és a JGYTF-el, és akkortól az orvosi kar, Benedek György barátom személyében adta a következő tudományos rektorhelyettest.

– Melyik feladatkörét élvezte a legjobban?

– Talán az oktatásszervezést. A nyelvészeti doktori iskola alapítói tevékenységemre büszke lehetek, illetve arra, hogy bár az évtizedek során akadtak nehézségek az egyes tanszékek, iskolák életében, ám ezeken sikerült úrrá lennünk. Mondok egy példát: az uráli-finnugor képzés Mikola Tibor váratlan halála miatt professzor nélkül maradt, így hosszú távon félő volt, hogy megszűnik. Ekkor jutott eszembe egy régi kedves ismerősöm, aki főállásban a Nyelvtudományi Intézetben volt, Bakró-Nagy Marianne. Az elején még vacillált, hogy jöjjön-e, de végül elvállalta a szegedi tanítást, és a szak egyik nagy nyeresége lett. De Pléh Csabát is én győztem meg, hogy jöjjön a Pszichológia Tanszékre. A saját kedves tanítványok sikerei mellett ezeknek tudtam igazán örülni. Illetve annak, hogy az Akadémia, szerintem régi adósságát törlesztve, (például Csetri Lajossal, Balázs Mihállyal, vagy Szajbély Mihállyal szemben, akiket sajnos mellőzött) végre szegedi akadémikusokat is választott a soraiba, úgy mint Németh T. Enikőt vagy a már említett Bakró-Nagy Marianne-t.

– Mintha a múlt és a jelen tablóját mutatná be nekünk, olvasóknak.

– És még hány nevet említhetnék! Félek is, hogy valakiket, akik pedig szintén arra érdemesek, kihagyok a felsorolásból. Meg kell említeni például Károly Sándor nevét, aki az általános nyelvészeti képzés megújításában játszott óriási szerepet. De ha már arra kérdezett rá, mire lehetek büszke: például azokra a könyvekre, sorozatokra, kiadványokra, amelyeket kiváló munkatársaimmal közösen hoztunk létre. Amikor már kandidátusként pályázhattam, arra koncentráltam, hogy a magyar nyelvvel foglalkozó tudományt tegyük minél láthatóbbá nemzetközi szinten is. 1984-ben nyertem el egy minisztériumi lehetőséget, és egy évre rá kiadtam egy, akkor még csak kétkötetes művet, Approaches to Hungarian címmel. Később a harmadik kötetben elméleti cikkek kaptak helyet. Aztán sor került továbbiakra a JATE kiadásában, a 7-10. rész immáron az Akadémiai Kiadó, majd a 11.-től az amszterdami John Benjamins Publishing Company gondozásában. A sikernek az is kulcsa volt, hogy ebben az időben Magyarország, külföldi, nyugati szemmel, egyébként is érdekes volt. A sorozat ma a kiadóval való megállapodás révén folyóiratként él tovább Journal of Uralic Linguistics néven általam felkért utódom társszerkesztésében. Remek időszak volt, amikor 2002 és 2017 között betölthettem az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatói posztját. És keserű öröm, hogy megúszhattam az akadémiai intézetek átalakításának 2018 óta tartó keserves folyamatát. Ezen kívül hadd említsem meg azt is, hogy kedves tanáraim, mestereim fényképei a mai napig az irodámban vannak. A nyelvészeti tanáraim közül például Telegdi Zsigmond, Szépe György és Kiefer Ferenc. Egyébként az igazán bensőséges barátommá vált (egykori szegedi diák) Kiefer volt a közvetlen elődöm a Nyelvtudományi Intézet élén.

– Mondta, hogy 70 éves korában lett emeritus, tehát ön is nyugdíjba vonult. Mivel foglalkozik azóta?

– Szerencsére még vannak projektek, amikben benne vagyok, és amihez szegediek is kapcsolódnak. Ugye mi indítottuk el LingDok néven a Nyelvészeti Doktoranduszok Országos Konferenciájának sorozatát, amelyen, ha a távolból is, de még mindig igyekszem részt venni. A konferenciaköteteket mindet online el lehet olvasni. Egyébként is vallom, hogy ma már az internet térhódítása miatt egyrészt nehezebb, de nem is feltétlenül szükséges annyi könyvet nyomtatva kiadni. Így vagyok az előadásokkal is: a tudományos előadásokat, szemináriumokat figyelemmel kísérem, Budapestről, ahova a családom miatt is visszaköltöztem. Hogy ezeket itthonról megnézhetem, bekapcsolódhatok, ez számomra óriási előny. Továbbá egy kutatócsoporttal dolgozom az angolul megjelenő, Átfogó magyar nyelvtan (Comprehensive Grammar Resources) nemzetközi sorozat magyar tárgyú kötetein. Ennek máig 5 kötete jelent meg, a tervek szerint 8 részből fog állni és online ingyenesen hozzáférhető. A most munka alatt lévő kötet szerkesztője Bibok Károly lesz, egy másiknak pedig Gécseg Zsuzsanna, mindketten szegedi oktatók. A szerzők között pedig vannak Magyarországon lévő vagy már külföldi állásokban lévő egykori kedves diákjaim is. A korral együtt persze csökken az aktivitásom, a nyelvészet iránti érdeklődésem azonban egy cseppet sem. Ezekben a munkákban, amíg bírom, segítek, remélem minél tovább. Szerencsére vannak olyanok, akik követhetnek ebben a tevékenységben, többet sikerült már arra alkalmasoknak továbbadni, amivel e kezdeményezéseknek a további sorsát lehetett biztosítani.

Megjelent a folyóirat 2026. márciusi számában