Bakos András: Húsz éve szakadt el Szegedtől Algyő

1973-tól 1997-ig tartott a házasság – Kezdhetik bontani a Dóm egyik tornyát

Egy nagyváros részének lenni sokkal biztonságosabb, mint az önállóság – üzente húsz évvel ezelőtt a szegedi polgármester az algyőieknek, a többségük azonban ezt máshogyan látta. Vajon kinek lett igaza?

Az országos sajtót is bejárta az idei, szeptember 10-i algyői időközi önkormányzati választás híre, azonban Algyő történetében ez már a második időközi választás volt. Az elsőt húsz éve, 1997. november 16-án tartották, szintén országos figyelem mellett. Akkor választott magának először polgármestert és képviselő-testületet a település – miután az előző évben népszavazással úgy döntött, elszakad Szegedtől.

Algyőt 1973. április 15-én csatolta a tíz kilométerre lévő Szegedhez az elnöki tanács határozata. Az algyőiek meggyőződése volt, hogy ez az olajmező felfedezése miatt történt, ám abban az időben országszerte zajlottak ilyen közigazgatási átszervezések. A rendszerváltozás után, 1991-től 1997-ig 48 település vált önállóvá Magyarországon. Az algyőiek nem rögtön szánták el magukat az önállósodásra. Jellemzően azok kezdtek el beszélgetni arról − „sub rosa” −, hogy mi lenne, ha függetlenedne a falu, akik a hetvenes évek elején voltak huszonévesek. Épp családot alapítottak, építkeztek, dolgoztak, s amíg a gyerekek föl nem nőttek, alig éltek közösségi életet. Aztán erre többé-kevésbé egyszerre támadt igényük. Észrevették a korlátokat és a lehetőséget. 

Válás, vitával Az 1973-ban Szegedhez csatolt Algyő hivatalosan 1997. október elsején lett újból önálló település. A válás vitával járt, a legfontosabb kérdésben nem is sikerült a két félnek megegyeznie. A szegedi önkormányzat azt javasolta, Atka területe legyen Algyőé, cserébe a város kapjon ugyanekkora darabot a hozzá közel lévő algyői ipari területből. Ezt az ajánlatot, amellyel a város a veszteségét próbálta volna csökkenteni, az algyőiek visszautasították. A Belügyminisztérium és Göncz Árpád köztársasági elnök lett a döntőbíró. Az 1997. augusztus 27-én aláírt határozat szerint Algyő az 1973-as, eredeti közigazgatási határaival jött létre, vagyis a községé maradt az ipari terület. A válás után a két önkormányzat kapcsolata gyorsan helyreállt, azóta is korrekt.

– Ültem a karzaton a szegedi városházán, figyeltem a közgyűlést, és sokszor nem tetszett, amit hallottam – mondja Borbély János építésztechnikus. – Nagy kínnal, keservvel szavazták meg, hogy az életveszélyes, penészes művelődési házunk helyett épülhet egy új. Pedig a településfejlesztési hozzájárulás révén régóta gyűlt rá a pénz és alapítványt is hoztunk létre egy új ház érdekében. Isten tudja, hányszor kértük, hogy alakítsanak ki építési telkeket, de abban a teremben az volt a jellemző vélemény, hogy ha az algyői fiatalok építkezni szeretnének, vegyenek telket Szőregen vagy Dorozsmán. Az útjaink nagy része földes, kohósalakos volt, évente egy-kettőt aszfaltoztak le. Amerre néztünk, mindenütt javítanivaló. Úgy szerveződtünk a leválás mellett, mint a Jehova Tanúi: előbb tízen, majd mindenki hozott még valakit, és lettünk negyvenen, aztán kétszázan. Voltak ellenvélemények, például, hogy drágább lesz a buszközlekedés, s az algyőieket majd elküldik a munkahelyükről emiatt. Olyat is hallottam, hogy többe kerül majd az áram. Szóval, lehetett látni, nem mindenkinek tetszik az ötlet. Amikor a népszavazásra készültünk, azt kértük az emberektől, hogy jöjjenek el, akkor is, ha nem akarnak önállóságot. Derüljön ki, mit gondolnak! Úgyhogy tény: ha a nemmel szavazók otthon maradnak, érvénytelen lett volna az egész. De közülük is sokan eljöttek, 62,2 százalékos volt a részvétel. A szavazatszámláló bizottságban voltam a sárga iskolánál, kora délután megjelent egy kisebb társasággal Tóth László jegyző, mi már akkor 51 százaléknál jártunk. Mondtam is, hogy kezdheti bontatni a fogadalmi templom egyik tornyát, mert visszük azt is.

Intelem „…Ne feledjük: egy nagyváros részének lenni hosszú távon biztonságosabb, mint önállóan gazdálkodni. Lehetővé teszi, hogy egy városrész, talán a többi rovására, a differenciált fejlesztés következtében, hitelfölvétel nélkül megelőzze magát. Bizonyítja ezt Algyő esete, hiszen az utóbbi években a többi városrészhez képest jobban fejlődött, a nagy szegedi kasszából oda több pénz csurgott. Úgy vélem, egy Algyő típusú településnek a válás pillanatnyi előnyt hozhat. A Mol és az Algyőhöz tartozó területen megépülő gázerőmű iparűzési adója szép bevételt jelenthet. Ám félbemaradhatnak az Algyő további fejlődését hozó beruházások…” (Szalay István szegedi polgármester nyilatkozata a Délmagyarországnak 1996. augusztus 29- én.)

Az első polgármester az a Piri József lett, aki korábban a szegedi közgyűlés tagja, a jogi bizottság elnöke volt. Képviselővé választották Borbély Jánost is.

– Abból a szempontból könnyű dolgunk volt, hogy mindent meg kellett csinálni, és mindennek megkereshettük az ésszerű módját. Mint amikor egy üres lakást rendez be az ember. Előbb be kellett fejezni a csatornázást, és utána volt érdemes utcát aszfaltozni. Nagyon jó döntés volt, hogy a MOL-tól megvettük a barakktábor helyét, mert telkeket tudtunk kialakítani, szükség is volt rájuk. Algyőn, persze, nem ekkor épült a legtöbb új ház, hanem a hetvenes években, a belvíz után. Akkor volt olyan év, amikor 400 építési engedélyt adtak ki a faluban, és nagy részüket folyamatban lévő, a vert falú régi épületek helyére épülő házakra. Mentem végig a faluban biciklivel, és aztán szóltam a tüzépen, hogy ki fog jönni hamarosan tégláért, mert megvan az alap. De akkor egyszerű típustervek voltak, a legtöbben kockaházat csináltattak. Amelyek viszont az ezredforduló után a barakktábor helyén épültek, már mind egyediek és nagyon szépek. Jó rájuk nézni.

Az algyői önkormányzat is látványosan építkezett. Magas szintű szolgáltatásokat vezetett be, rendbe tette intézményeit. Az önállóság első húsz évében bölcsődét, új iskolát, fürdőt, végül szállodát is épített. Tény, hogy volt miből. Az itt működő cégektől befolyt több százmillió forintos iparűzési adó akkor is biztos anyagi hátteret jelentett, amikor egy időben az állam megvonta a helyi ellátásokra járó normatív támogatást. A sok önkormányzat számára irigylésre méltó helyzetről Piri József polgármester egy alkalommal azt mondta, valóban sokat segít az adóbevétel. Ám a megye legtöbb veszélyes üzeme is Algyőn működik, ami teher és felelősség is a helybelieknek, és az ipar bizony itt hagyta a lába nyomát. A képviselő-testületben voltak viták, mint máshol, de nem alakult ki tartós szembenállás egy ideig. A legutóbbi két ciklusról ez már nem mondható el, viszont a közös nevező mindvégig megmaradt: jól döntöttek, akik előkészítették a leválást, Algyő nem maradt alvóváros. Az építési telkek rendre elkelnek, mégpedig nem egy forintért, hanem licitálással. Most már az óvodát is bővíteni kell.

A közös kassza – és a saját A leválás közben látott napvilágot az a kimutatás, amely szerint 1991 és 1996 között Szeged önkormányzata 427 millió forintot költött algyői beruházásokra. Ebből a szennyvízcsatornázás volt a legnagyobb rész, de adott Szeged a Faluház építésére, az általános iskola épületeinek és az óvodának kisebb felújításaira. 1994-ig évről évre nőtt az Algyőre elköltött összeg, azután viszont csökkent. 1994-ben még 156 millió jutott az itteni fejlesztésekre, majd 73 millió, végül 21 millió. Az első teljes évben, 1998-ban az új önkormányzat 382 milliós költségvetési bevétellel számolhatott.

– Gyerekkoromban a Retek utcában laktunk, a negyediken. A nagy viharok mindig Algyő felől jöttek, úgyhogy nem is nagyon akartam látni ezt a helyet – mondja a Bácska utcában lakó Horváth Viktor. – A bátyámék költöztek ide először. Ő is informatikus, sűrűn kijártam hozzá, mert esténként, néha éjszakába nyúlóan voltak közös munkáink. Anyám hozta szóba először, miért nem költözünk mi is ide. Ezt az eladó telket is ő találta, a két szomszéd ház addigra már felépült. Meg is tudtuk venni négymillióért, 2004-ben. Eleinte én ezt csak befektetésnek gondoltam, mert addig néztünk házakat, telkeket Sándorfalván is, Zsombón, Dorozsmán, Domaszéken, de végül e mellett maradtunk. És miután láttam a családban, hogy talán túl lehet élni ép ésszel egy építkezést, belefogtunk. Szerencsénk volt. A bátyámnál akkor már dolgozott az a cég, amely az építőipari tanulókat tanítja a gyakorlatra, kőműveseket, villanyszerelőket, ácsokat, mindenféle szakembert. Lassabban dolgoztak, de nagyon szépen és tisztességesen. Mindent meg lehetett velük beszélni és amire azt mondták, hogy annyiba fog kerülni, az végül egy fillérrel sem lett több. Persze, még mindig van mit csinálni. A házat be is kell még kőporozni például, és a kocsibeállót most csinálom, de majd kész lesz egyszer. Az utcabeliek? Normális arcok, nagyon gyorsan összeismerkedtünk. Jellemző, hogy amikor megérkeztek a nyílászárók, a kőműves azt mondta, érdemes őrizni, nehogy éjjel ellopják. Úgyhogy kijöttem és itt aludtam, zseblámpával. Mint később kiderült, a fél utca tudta, hogy az új srác kinn alszik, vigyáz az ablakokra… Egyszer voltam ideges igazán, amikor Sebőknét vártam az önkormányzattól. Olyan híre volt, hogy nagyon szigorú, kemény – nekem viszont ketyegett a határidő a banknál, élet-halál kérdése volt, hogy megadja-e az engedélyt. Bejött a konyhába, megállt a közepén, nézte a tervet, és elkezdte ingatni a fejét. Én meg izzadtam, ment össze a gyomrom. Merthogy a terv szerint ott falnak kellett volna lennie, de nem volt, mert menet közben meggondoltuk magunkat, nem építtettük meg. Végül megadta az engedélyt, azzal a feltétellel, ha elkészül a teraszra a lépcső, és befejezzük a szagelszívót a WC-ben.

A berendezés ellen nem lehetett kifogása az építésügyi főelőadónak. A házban még a konyhabútort is Viktor tervezte, szabatta le és szerelte össze, élvezi ezt a munkát, mint egy kirakós játékot. A konyhaszekrényben színváltó világítás ég.

6402 volt a csúcs Ha a népesség olyan ütemben nő Algyőn, ahogyan az utóbbi két évben, akkor 2018-ban már 5577 fő lakik a nagyközségben – állapítja meg a nepesseg.com. Az adatok szerint a lélekszám 1890 és 1900 között nőtt a legnagyobb arányban, ám a csúcsot a szénhidrogénmező felfedezése után érte el a település: 1960-ban még 5648-an éltek itt, 1970-ben 6402-en. A lakosságszám ezután csökkent, ahogy országszerte a legtöbb településen. 1990-től 2001-ig azonban ismét nőtt, jelentős részben a beköltözőknek köszönhetően. 2015-ig ezután újra csökkent, azóta megint emelkedik. A hetvenes évek óta tartó bevándorlásnak köszönhető, hogy a beköltözők iránt nyitott a közösség. Az idei időközi választáson például bekerült a képviselő-testületbe olyan jelölt is, aki három éve lakik Algyőn –  és kimaradt belőle több tősgyökeres.

A kert végében ott a négysávos 47-es, amelyen kocsival negyedóra alatt elérhető Szeged vagy Vásárhely, illetve az M43-as autópálya. Most épül a zajvédő fal a porták és az út közé. Viktor is, felesége, Saci is Szegedre jár dolgozni, a 11 éves Erik és a 7 éves Regina is szegedi iskolába jár.

− Jót hallottunk az itteni óvodáról és az iskoláról is, de a nagyszülők Szegeden vannak, besegítenek. Elmennek a gyerekekért, és vigyáznak rájuk, amíg mi végzünk a munkahelyen. Csak így tudtuk megszervezni az életünket. Bár mostanában már egyre fontosabb a szabadidő. A maszek munkákat leépítettük a bátyámmal, szeretem, ha öt óra felé befejeződik a munka és jöhetünk haza. A helyi rendezvényeket nem nagyon látogatjuk. Jellemző, hogy a munkahelyemen dolgozó kolléganőktől tudtam meg azt is, hogy a hétvégén milyen Tisza-parti party volt Algyőn. Amikor mentünk szavazni és megláttam a képviselő-jelöltek majdnem méteres papírját, ledöbbentem: egy csomó, számomra ismeretlen ember… Kicsit gyökértelennek érzem magam, mert szegedi már nem vagyok, algyői meg talán sosem leszek. De az biztos, hogy jó helyen vagyok. Kimegyek például füvet nyírni, hozzáfogok, akkor átszól az egyik szomszéd, hogy „állj, nem jó, nem jól csinálod!” „Mi van?” „Hát nem ittunk előtte sört!” És akkor sörözünk. Szeretem őket. A Jancsi szomszéd sajnos lisztérzékeny lett, negyvenöt évesen derült ki, át kellett állnia teljesen a reformétrendre. Ő nem ihat sört. Úgyhogy vele pálinkázunk. Tőlük szoktam informálódni arról, mi történt mostanában a faluban.

Megjelent a folyóirat 2017. októberi számában