Nátyi Róbert: Dinnyés Ferenc (1886-1958) festőművészről − legújabb emlékkiállítása ürügyén

A Móra Ferenc Múzeum a festőművész halálának hatvanadik évfordulója alkalmából emlékkiállítással tisztelgett a szegedi alkotó munkássága előtt. A tárlat a múzeum szinte az életmű minden témáját felölelő, gazdag kollekciójából válogatott, a hézagokat néhány magángyűjteményi darabbal kiegészítve. A Fekete ház emeleti kiállítótermeiben együtt láthattuk a művész kettős karakterű oeuvre-jének reprezentáns műveit, köztük a közönség által jobban ismert tájképeit és a múlt század eleji Szegedet ábrázoló alkotásait. Továbbá az erdélyi és győri utcarészleteket, illetve a harmincas évektől ezekkel párhuzamosan készült szimbolikus, szürreális, drámai hangvételű, az absztrakció irányába mutató munkákat. A szegedi festő tevékenységének ezt a másik, kevésbé közérthető vonulatát alig láthatta néhány alkalommal a közönség. A kiállítás ezenfelül ceruzavázlatok, krokik segítségével elevenítette fel Dinnyés rajzművészetét[1], illetőleg az eddig a szakma figyelmét kevésbé felkeltő, konstruktív, dekoratív ex libris művészetébe is betekintést nyerhettünk.       

A mai napig méltatlanul mellőzött alkotónak a tízes évektől erőteljes színkontrasztokra épülő, kirobbanó kolorizmusú festészete, mintha csak a hagyományos, lokális témák és az egyéni hangvételű, modernebb formanyelv ötvözésével próbált volna egyensúlyozni, a helyi elvárások és a korszerűbb igazodás igénye között. Persze ezt a modernizmust nem feltétlenül az akkori magyar progresszió és avantgárd irányából kell értelmeznünk, hanem a húszas évek szegedi képzőművészeti lehetőségeinek figyelembevételével. A túlnyomórészt szegedi témák feldolgozásának köszönhetően sokan művészeti törekvéseit csak a lokálpatriotizmus jellegzetes csőlátást eredményező szemüvegén keresztül látták és láttatták. Természetesen ez a hely szellemiségét tiszteletben tartó attitűd Dinnyésnek tagadhatatlanul és fölvállaltan sajátja, de munkássága ennél a sajátos problematikánál jóval távolabbra mutat. Az 1956-os gyűjteményes kiállítása kapcsán Vinkler László a művelt pictor doctus érzékenységével mutatott rá, hogy művei belső értékét nem feltétlenül a helyszellemének rajongó felidézése adja. Hanem éppen abban találjuk meg esszenciáját, hogy minden, ami ecsetjére kívánkozott a képen átlényegült, mássá, többé vált.[2] Így alsóvárosi utcái, a szegedi paprikapiac standjai, az újszegedi liget parkrészletei, Győr barokk palotákkal és templomokkal csipkézett kis utcácskái, az erdélyi házak dekoratív székely kapui nemcsak a valaha létezett, a festő által látott világot, az akkori miliőt varázsolják vissza, hanem szimbolikus tartalmak hordozóivá is válnak egyben. Ezek a házak, a tárgyak szinte élőlényként „viselkednek” a képein. Mintha a színes házfalak, a parázslóan izzó cseréptetők vöröse, a festett kerítések a színes árnyékok szivárványfényében maguk is lélegző, pulzáló, vonagló organizmusok volnának. Érzékeljük, hogy az épületek nem csak házak, a bennük lakók sorsának, életének a jelképei, illetve emóciók kifejezői is egyben. Színes, türkizben, vörösben pompázó aurájuk zárt, védett világok képzetét keltik. Valamifajta belső feszültség, visszafojtott indulat hevíti, tölti meg energiával őket. Ezt érezni a lágy tavaszi napsütésben, a ködös téli utcarészletekben, a nyári nap által átizzított lombok lila, kék, piros árnyékaiban.

Dinnyés Ferenc festőművész életútja rendhagyó módon alakult. 1886-ban Budapesten született, ahol az ifjú művészi tehetségét rajztanára ismerte fel. 1903-ban beiratkozott az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolába, ahol mestere, a korszak népszerű zsánerképfestője Pap Henrik (1864-1910) volt. Művészi képzése egészen 1910-ig elhúzódott, ebben az időszakban reklámgrafikusként és plakáttervezőként kereste kenyerét a Bruchsteiner és Linhardt cégnél.[3] Közben három esztendeig járt az Akadémia esti tanfolyamára, ahol Ferenczy Károly és Hegedűs László voltak tanárai. Elsősorban Ferenczy plein air szín és fényköltészete volt rá hatással ekkoriban, ennek ellenére egyetlen évben sem találkozunk nevével a nagybányai szabadiskola hallgatói névsorában.

1910 környékén, tanulmányai befejeztével párizsi útra indult. A francia főváros pezsgő, forrongó légkörében, ahol éppen a kubizmus volt a legújabb, a közönség érzékeit borzoló, provokatív stílus, Dinnyés számára mégis Van Gogh festészete, illetve a fauves-ek mozgalma vált példaértékűvé. Ennek ellenére formanyelve, mely kapcsolódik párizsi benyomásaihoz, csak jó néhány évvel később alakult ki. Itt érdemes egy közbevetést tennünk, ugyanis a szegedi képzőművészetben volt olyan elődje, aki a vadak stílusához vonzódott, mégpedig az a Szöri József (1878-1914), aki Dinnyésnél egy évvel korábban, 1909-ben érkezett Párizsba. Célszerű lenne megvizsgálni a két festő közötti kapcsolatot. Szörinek a galíciai fronton, az Uzsoki szorosban bekövetkezett, korai, hősi halála folytán nagyon kevés festménye ismert, de néhánynak a tanulmányozása közülük, mint például a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő Lechner téri házak[4]azt feltételezik, hogy Dinnyés expresszív stílusára hatással lehetett néhány évvel idősebb pályatársa művészete.

Miután Párizsból hazajött, még ugyanebben az évben letelepedett Szegeden. Ettől az időponttól kezdve, a következő majd négy évtizeden keresztül a város és Dinnyés festészete szorosan összeforrottak a közönség tudatában. Mindezeknek elismeréseként kapta a kortársaktól a „Szeged festő poétája” elnevezést. Ebben a minőségében egyébként az egy évtizeddel idősebb, tragikusan korán elhunyt, halk szavú Károlyi Lajost (1877-1927) követte. Festményeiket tanulmányozva is, úgy tűnik, hogy ez a képletes stafétabot átvétel valóban megtörtént. Ezeknek a hatásmechanizmusoknak vizsgálata szétfeszítené jelenlegi tanulmányunk kereteit, de a jövőben ez a kutatás eredményekkel szolgálhatna. Dinnyés Károlyi iránti tiszteletét jól érzékelteti, hogy temetésén a szakma nevében ő, illetve Móra Ferenc és Juhász Gyula búcsúztatták a festőt.[5] 

Művészi pályája nemzedéktársaihoz hasonlóan nehezen indult, hiszen 1914-ben őt is besorozták katonának. A Doberdónál vívott harcokban megsebesült, majd csak 1918-ban szerelt le. Festői útkeresése, a hosszú kényszerszünet után tudott csak kibontakozni. Ettől kezdve viszont, mintha csak be akarná pótolni a sors által rákényszerített lemaradást, szorgalma lankadatlan eredményeként sorjáztak ecsetje alól a képek. Szinte megszállottan dolgozott, így folyamatosan új válogatással jelentkezett a kiállításokon. Egyik legelső bemutatkozása 1919 májusában, a rövidéletű Tanácsköztársaság időszakában, a Kultúrpalotában volt, olyan művészek társaságában, mint Cs. Joachim Ferenc, Papp Gábor, Károlyi Lajos vagy Gergely Sándor. Ekkor írta recenziójában róla Juhász Gyula a következő sorokat: „… tájképei egy igen rokonszenves és vérbeli festőt mutatnak be, aki friss és meleg színeivel máris a beérkekezettek sorába került ezen a fővárosi nívót képviselő kiállításon. Szegedi tájak ihletik Dinnyést, szegedi kolorit csillog a képein, amelyek a téli és nyári napsütést és a novemberi borút egyaránt reális erővel és igazsággal rögzítik meg.”[6] Az év végén – a névsor alapján – még egy igen érdekes kollektív kiállításon vettek részt festményei a Szegedi Napló házában, ahol Nyilasy Sándor, Heller Ödön, Tardoss Taussig Ármin és Moholy Nagy László munkái is szerepeltek.[7] Moholy ekkor már külföldön tartózkodott és elindult a világhírnév felé. A szegedi kollégák pedig, itthon maradtak és folytatták a sors által kiszabott útjukat…

A korai festmények (Utcarészlet fával; Tájkép; Parkrészlet; Folyópart), a nagybányaias, posztimpresszionista tradícióból építkeznek, tagadhatatlan hangulati hatásaik ellenére, alapvetően a látvány szabatos rögzítését tűzik ki célként, ahogyan ezt Juhász recenziójának néhány sorából is olvashattuk. Az alkotót még az atmoszférikus hatások, a levegő perspektíva, a színek és a megvilágítás fokozatai, természetes benyomásai foglalkoztatják. A tájképek mellett, folyamatosan növekszik a Tisza-parti városról készült veduták, utcarészletek száma (Utcarészlet; Alsóvárosi utca), közben fokozatosan alakult át művészete.   

1921 tavaszán a Kass Szállóban a háború befejezését követően, viszonylag rövid idő alatt készült, hetven darabból álló, önálló összeállítást mutatott be a szegedi közönségnek.[8] Ezután, a helyi lapokból tudjuk, a Tátrába tervezett utazást a Mednyánszky tanítvány Katona Nándor (1864-1932) társaságában. A két művész őszre egy közös tátralomnici kiállítást is terveztek.[9] A következő évtizedben, lakóhelyén szinte minden évben jelentkezett egy-egy kiállítással, amit néhány fővárosi bemutatkozás is kiegészített.[10] 1924 szeptemberében a Nemzeti Szalon XXXIX. csoport kiállításán 26 művével jelent meg, köztük a most a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő Alsóvárosi ferences templom (1922) és Régi Ipar utca (1924) című képekkel.[11] Mindkét alkotás magán viseli már a kiforrott stílusjegyeket. A vastag, pasztózus festékfelvitelnek köszönhetően a felület híven őrzi a spontán munka, lázas, kereső jellegét. A több színből felépülő struktúrának köszönhetően a képek intenzív színélményt biztosítanak. Az erőteljes fényben az árnyékok szivárványszínben irizálnak. Ezt az utat folytatja a Régi utcarészlet a Dömötör-toronnyal, (1927), ahol nem csak egyre bátrabb színhasználattal találkozunk, hanem Paul Gauguin, a Pont-Aven-iek és a Nabis festőinek kedvelt fogásával, a cloisonizmussal. Dinnyésnél a dekoratív körvonalak abroncsába fogott részletek furcsa, színes auraként veszik körbe az épületeket.

A sokat szereplő, agilis művész 1927. május elsején műtermes lakást kapott a várostól a Szentháromság utca 4. számú házban, ahol a következő években számos műterem kiállítást rendezett, továbbra is folyamatosan bővülő új műveiből. Az év szeptemberében például a Nemzeti Szalon 56. csoportkiállításán huszonkét, elsősorban szegedi témájú festményét állították ki.[12]

Ebben az időszakban alakult ki a festő sajátos expresszív, erőteljes kolorizmusú, egyéni stílusa. Jellegzetes feszültséget okoz a képeken, hogy a vastagon felhordott festékanyag, a szinte indulatos ecsetkezelés, a színek dinamizmusa némileg ellentmond a helyenként poétikus, helyenként viszont éppen prózai témaválasztásoknak. Megint csak Vinklert érdemes idéznünk: „Dinnyés Ferenc képei előtt feltétlenül megragad bennünket sajátos látásmódja. S ez a látásmód különösen az utóbbi két évtizedben, s az utolsóban leginkább − egészen egyéni, egészen sajátos, és mégsem maga magához szóló belső monológ csupán. Színei − melyek kezdettől a szabad levegőn való festés legjobb magyar hagyományához, a nagybányaihoz kapcsolódnak, mind inkább a belső látás kifejezőivé lesznek. Nem az optikai értékek lemérése a fő kérdés számára most már. A kép egységgé forrasztása, tömeggé fogása izzítja át színskáláját is, mintha csak valami olvasztókemence tüzében akarná átlényegíteni azokat. A narancsok, a vörösek naplementés tüze izzik a formákon, a szervetlen is megvonaglik, mintha csak a biológiai lét magasabb mozgásformájába akarna átszellemleni…”[13]

Festői témáinak a régi Szeged archaikus utcácskái kölcsönözték a színpompás díszletet (Oroszlán utca; Munkásotthon (Hétvezér utca); A régi Maros utca; Ipar utca). Alsóváros, Felsőváros, Móraváros, a Palánk ódon hangulatot árasztó, az évek alatt fokozatosan a bontócsákányok munkája alatt sorra eltűnő házsorai, épületei, a romlás poézisét sugárzó részletei mellett, kirándult a Tisza-partjára, kedvelt témája volt az újszegedi liget, borongós, romantikus hangulatainak a megidézése is. Megfestette a tájat nyári verőfényben élénk, robbanó színekkel, mély kontrasztokkal, vagy bágyadt napsütésben az ősz érett, mélabús, zsongító gazdagságában. Kirándulásokat tett a környező vidéken, ahol számottevő darabokkal gyarapította az alföldi tájképfestészetet (Behavazott kazal). Több szerzőt korábban foglalkoztatott, hogy a Dinnyés életmű mennyiben sorolható az alföldi festők munkásságába,[14] hiszen a század első harmadában festészete párhuzamosan alakult, a szomszéd Vásárhely legjelentősebb festőinek, Tornyai Jánosnak és Endre Bélának a művészetével, illetve a szegedi Nyilasy Sándoréval. Szelesi Zoltán a festő 1961-es emlékkiállítása kapcsán még kutatói programként a következő célt tűzte maga elé. „Méltó helyét elmulaszthatatlanul ki kell jelölnünk az alföldi mesterek… soraiban”.[15] Negyedszázaddal később, ez az értelmezés éppen korszerűtlennek számított. Szuromi Pál helyesen mutatott rá, hogy Dinnyés alapvetően urbánus festő volt, de elvétve találhatunk nála alföldi témákat.[16]

1930-as Kass Szállóbeli kiállításán, egy Erdélyben történt nyári szünidei utazás hatására tematikává bővült, a korábban csak elvétve, helyben festett sorozata.[17] Ezeken a képeken a helyi kultúra, Bánffyhunyad és Udvarhely környékének karakterisztikus vonásai mellett a művész beleérző képességét jellemzi, hogy túlcsorduló érzelmeit sikerül a tájba sűrítenie. A szinte hullámzó színes, dekoratív parasztházakban, a dúsan faragott székely kapuk szimbolikus formájában, mind érzékelhető a szimbólumokban gondolkodó festő útkeresése (Kontyos ház; Erdélyi ház). Szinte deklaratív formában jelenik meg ezeken a festményeken a metaforikus jelleg. Nagyjából ezzel párhuzamosan egy másik témakörrel is gazdagszik festészete. Ugyancsak rokoni kapcsolatok révén jut el Győrbe, ahol a barokk város műemlékei, a sárgára festett melegséget sugárzó homlokzatok, a nap fénye által tüzesre szított égő vörös cseréptetőkkel, az utcasorból előreugró, fantasztikus sarokerkélyes, fegyelmezetlen palotáival lenyűgözik festői képzeletét. A festői eszközök hasonlóak, mint szegedi és erdélyi utcaképei esetében, de itt kevésbe találunk újszerű megoldásokat, mintha inkább a szín és esztétikai problémák megoldásai érdekelnék (Győri belvárosi utcarészlet). Az izzó napfény hatására, akárha a házak olvadozni kezdenének, korvonalaik feloldódnak, hullámoznak, lüktetni látszanak. Az alkotói képzelet lázadásra kényszeríti őket, ellentmondanak a házsorokba rendező, fegyelmezett építészi akaratnak.

A képi dramaturgia eszközei Dinnyésnél ekkora határozottan karakteresebbekké válnak. Izzóbbá fokozódnak a színek, a szivárványszíneiben pompázó árnyékok még több jelentéssel bírnak, a markáns, vastagon felvitt, színes kontúrok kifejező ereje növekszik. Egyidejűleg megjelenik festészetében egy erőteljesen szimbolikus festői vonulat is, mely nem csak tematikai változást, de egyfajta stiláris törésvonalat is jelent. A paletta élénk színei, a tragikus, dionüszoszi felütésnek megfelelően komorabbá, sötétebbé lesznek, mintha e képeket egy egészen más célzatú és szándékú művészi akarat hozná létre. A korábbi szerzők D. Fehér Zsuzsát ismételve rendre a szecesszió formaadását vélik felfedezni a műveken. Ez alapvető tévedés. Dinnyés képei ugyanis egyáltalán nem táplálkoznak a századelő, boldog békeéveinek közkedvelt, dekoratív stílusából. Sem szellemiségükben, sem stiláris jegyek alapján nem sorolhatók ide. Ez a megoldás ebben az időszakban, jóval túl a szecesszió virágzásán egyébként is okafogyottá, időszerűtlenné vált volna. Ha mindenképpen kifejezésmódjának forrásait keressük, akkor a századelő törekvései közül a kortárs Mattis Teutsch János (1884-1960) Dinnyésénél jóval kevésbé tragikus, ellenben absztraktabb, dekoratívabb lélek tájképeit említhetjük.

1932-1933-ban egy régebbi találmányának az ürügyén egy akkoriban nagyport felvert politikai per (Füssy László-féle per) egyik vádlottjaként száz napot töltött vizsgálati fogságban.[18] Ebben az időszakban rabtársairól készültek rajzai és vázlatai. Dömötör János tanulmányában ehhez az eseményhez kötötte, hogy a művész hosszú ideig – szerinte az 1938-as szegedi Egyházművészeti és Világi kiállításig – nem állt közönség elé műveivel.[19] Az állítás első fele minden bizonnyal helytálló, a másik fele már kevésbé, hiszen 1935-ben egy műterem kiállítás figyelemfelkeltő ismertetőjét olvashatjuk a helyi napilapban. Miszerint Dinnyés, aki nem kapott helyet a Képzőművészeti Társulat kiállításán műtermében mutatta be képeit. A cikk névtelen írója a következőket jegyezte le az eseményről: „De mintha valami egészen új karaktervonás tolulna most fel a művész szemléletében. Teljesen hatalmukba ejtették a képzelet fantasztikus víziói, ábrándképek, megfoghatatlan lírával, álomszerű látomások izgatják. Halványszürke árnyakban finom aktok különös kompozíciók jelennek meg, azután Vad vihar, névvel veszettül vágtató, sötét felhőkbe burkolt apokaliptikus lovast festett. Vörös haja, ábrázata félelmetes viharokat sejttetnek, a megtépázott életű festőben, majd a meghatottság, az elkeseredés, az idegizgalmak elől lágy zenéjű mesékbe menekül…”[20]

A nyugtalan léleknek ezek a kivetülései, zaklatott látomások formájában jelennek meg, a harmincas években, furcsa, Gulácsy Nakonszipán sorozatának szellemiségére emlékeztető szürreális, mesebeli képek formájában (Kiszáradt nyárfák; Tájkép). Szelesi Zoltán a harmincas évek gazdasági pangásával, szellemi állapotával, illetve a festő szerény anyagi megbecsültségével magyarázza befelé fordulását. Ezeket a műveket az évről-évre megismétlődő műterem kiállításokon mutatta be.[21] D. Fehér Zsuzsa a Nemzeti Galériabeli kiállítás katalógusának előszavában e mesebeli képeket a két felfogás közötti szintézis keresés eredményének tekintette.[22] Később az egyre megrendítőbb hangszereléseké lesz a főszerep. Míg végül, a kavargó örvénylő formák lázas vízióikként jelennek meg az absztrakció határait feszegetve, de a figurativitáson túli világ mezsgyéjét át nem lépve. Úgy tűnik a kortársak ezekről a képekről kevésbé vettek tudomást, mint a könnyebben érthető és befogadható, retinának szóló üzenetekről. Mintha hallgatólagosan a kritika is átlépett volna ezeken a munkákon, s így a korabeli recenziókat olvasgatva szinte alig találkozhatunk említésükkel. Az 1968-as nagyszabású Nemzeti Galériabéli emlékkiállítás kevés számú recenzense döbbenten tapasztalta, hogy a két világháború közötti Szeged sajátosan expresszív, kedvelt polgári festőjének milyen modern, szürreális lázálmai is születtek a vásznakon. Ráadásul nagyjából egy időben az említett alföldi vedutákkal.[23]

Az emlékkiállítás kapcsán érdemes néhány szót ejtenünk a művész egészen egyedi ex libriseiről, melyek a magyar kisgrafikának mindmáig felfedezetlen területét jelentik. Könyvjegyei lényegesen új megvilágításba helyezik alkotójuk munkásságát, hiszen teljesen újszerű utat választott rajtuk. Ezek a konstruktív, síkban tartott kompozíciók szinte semmilyen kapcsolatot nem mutatnak korabeli festményeivel. A jelentős szegedi mecénás és műgyűjtő családok számára készített könyvjegyek stílusa, mindenképp az úttörők között jelöli ki helyét a kisgrafika helyi művelői között. Ez a megállapítás akkor nyer igazán értelmet, ha hozzátesszük, hogy a XX. századi szegedi ex libris művészetnek olyan művelői voltak, mint Buday György, Vadász Endre, Bordás Ferenc, Kopasz Márta. Dinnyés néhány jelenleg ismert lapját az art decora emlékeztető, geometrizáló stílus alapján a húszas-harmincas években készíthette. Kopasz Márta szerint az első lapok 1919-1920 körül születtek, így a szerző, ehhez a dátumhoz kötötte a szegedi kisgrafikai művészet elindulását.[24] Igaz, ezt az állítást semmilyen adatolt darab, vagy forrás eddig nem támasztotta alá. Galambos Ferenc közelebb járhatott az igazsághoz, szerinte a harmincas évek elején kezdhetett a művész a grafika ezen, nemes ágával foglalkozni. Továbbá felismeri, hogy az alkotó könyvjegyei először az 1934-es Nemzetközi Exlibris és Alkalmi Grafikai Kiállításon szerepeltek.[25] Dátumok hiányában nehéz lenne erre a kérdésre megnyugtató, pontos választ adni. A dinamikus formák, a feszes kompozíciók jól érzékeltetik, hogy a művész pályája elején komoly gyakorlatot szerzett és élénken foglalkozott az alkalmazott grafikával, hiszen 1910-ig, művészeti tanulmányai alatt plakát és reklámgrafikusként dolgozott. Elképzelhető, hogy a harmincas évek elején, a gazdasági válság éveiben, amikor ezekkel a folyamatokkal szoros összefüggésben a magyar grafika is éppen „első aranykorát” élte, Dinnyés is, a helyi kultúratámogató, mecénás családok jóvoltából a tenyérnyi sokszorosított lapokkal egészítette ki jövedelmét.       

1937 májusában egy hosszabb erdélyi utazása előtt a Tömörkény Társaság szervezésében műteremtárlat keretében számolt be munkásságáról. A tárlat keretében Juhász Gyula emlékére estet rendezett a Tömörkény Társaság, ahol Lugosi Döme, Magyar László és Hajnal István tartottak előadást.[26] A következő január végén lányával Dinnyés Évával együtt Makón nyílt kiállítása.[27] A háborús évek dacára 1943 áprilisában újból egyéni kiállítással jelentkezett a Kultúrpalotában, ahol negyven művét mutatta be.[28]

Az ötvenes években Dinnyés nem különösebben igazodott a szocialista realizmus követelményeihez, csak néhány festményén jelenik meg például a munka ábrázolása, de ezek is korábbi, saját stílusában, illetve már a háború előtt is létező tematikájának folytatásaként, nem pedig a kultúrpolitikai elvárásoknak megfelelően. Az életmű feldolgozatlansága miatt nehéz messzemenő következtetéseket levonni ennek az időszaknak a festői terméséről. Úgy tűnik a korábbi szimbolista, befelé forduló, önreflexív festményei készültek nagyobb számban (Kavargás; Lelkek; Absztrakt fej). 1956-ban a Móra Ferenc Múzeum megszervezte a festő gyűjteményes kiállítását, amely a pozitív értékelések ellenére nem hozott áttörést a festő megítélésében.[29] 1958. április 18-án bekövetkezett halála után Szelesi Zoltán írt róla nekrológot a Délmagyarországban.[30] Ezt bővítette emlékező tanulmánnyá a Tiszatáj hasábjain, mely írás vált a csírájává a Szeged képzőművészetében megjelent összefoglalásának, ami azóta is nélkülözhetetlen forrása a művészről szóló kutatásoknak.[31]   

1961-ben a szegedi művészeti napok rendezvény sorozat keretében a Móra Ferenc Múzeum és a család szervezett hetven – jórészt addig a nagyközönség által nem látott – alkotásból álló emlékkiállítást a volt műteremben.[32] A festő legnagyobb szabású kiállítását a Magyar Nemzeti Galéria és a Móra Ferenc Múzeum szervezte meg 1968-ban, halálának tízedik évfordulóján. A 334 festményt és 122 rajzot felvonultató megakiállítás ellenére a festő életműve nem került a szakmai érdeklődés homlokterébe, amely helyzet tulajdonképpen napjainkig sem változott. 1986-ban születésének centenáriumán újfent a szegedi Múzeum adózott egy gyűjteményes tárlattal a művész emlékének.[33] 1992-ben a festő keramikusművész lánya, H. Dinnyés Éva (1916-2001) gyűjtőmunkájának köszönhetően és kiadásában megjelent egy album, melynek előszavát Dömötör János jegyezte.[34] Mindmáig ez a szerény kötet jelenti a legteljesebb képes összefoglalást.

A Fekete házban 2018. január 23-án nyílt kiállítás talán újra ráirányítja a figyelmet a helyi közgyűjteményben és a szegedi magángyűjteményekben megbecsült helyen álló, de a szakma részéről mellőzött festő életművére és egy jövőben elkészülő monografikus kötet is megszülethet ebből, mely tovább színekkel gazdagíthatja a XX. századi szegedi művészettörténet számosan sorakozó fehér foltjait.         

Megjelent a folyóirat 2018.februári számában

Jegyzetek

[1] Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972/3-2. Szeged, 1975. 177. o.

[2] Vinkler László: Dinnyés Ferenc gyűjteményes kiállítása. Délmagyarország, 1956. május 13. 4. o.

[3] Szelesi Zoltán: Dinnyés Ferenc emlékezete. In: Tiszatáj, 1958. május. 2. 2. o.

[4] Szöri József: Lechner téri házak. MFM ltsz.: 67.14.1

[5] Sz.n.: Ma délelőtt temetik Szegeden Károlyi Lajost. In: Délmagyarország, 1927. március 20. 7. o.; Sz.n.: Eltemették Károlyi Lajost. In: Délmagyarország, 1927. március 22. 3. o.

[6] Juhász Gyula: Szegedi művészek kiállítása a kultúrpalotában. In: Délmagyarország, 1919. május 18. 2. o.

[7] Sz.n.: Képek, rajzok, műtárgyak. In: Délmagyarország, 1919. december 7. 4. o., Sz.n.: Dinnyés Ferenc kollektív kiállítása. In: Délmagyarország, 1919. december 28. 4.  o.

[8] Cs. Sebestyén Károly: Dinnyés Ferenc kiállítása. In: Szegedi Napló, 1921. III. 20. o.

[9] Sz.n.: Dinnyés Ferenc reprezentatív búcsúkiállítása. In: Szeged, 1921. március 17. 3.o.; Márky Imre: Dinnyés Ferenc. In: Szeged, 1921. március 25. 2.  o.

[10] Sz.n.: Dinnyés Ferenc kiállítása. In: Szeged, 1922. december 21. 5. o.; l.v. (Lengyel Vilma): Dinnyés Ferenc képkiállítása. In: Szeged, 1924. szeptember 28. 10-11. o.; Lengyel Vilma: Dinnyés Ferenc képkiállítása. In: Délmagyarország, 1925. október 18. 10. o.; l.v. (Lengyel Vilma): Dinnyés Ferenc tárlata. In: Délmagyarország, 1927. január 30. 8. o.; Sz.n.: Dinnyés-műterem kiállítása. In: Délmagyarország, 1928. szeptember 30. 11. o.; l.v. (Lengyel Vilma): Dinnyés Ferenc műteremtárlata. In: Délmagyarország, 1929. december 22. 17. o.

[11] Nemzeti Szalon 321. kiállítás. A 39. csoportkiállítás katalógusa: Dinnyés Ferencz, Erdős Lajos, Johan Hugó, Lakos Alfréd, B. Vaszkó Ödön, 1924. szeptember 7-16-ig. Budapest, 1924.

[12] A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1927. Az 56. csoportkiállítás: Dinnyés Ferenc, H. Schuschny Erna, Haála Gyula, Habsburg-Lotharingen Henrik Ferdinánd, Kolozsváry Sándor, Kőrösy Vilmos, Lobisser Svitbert, Örsi Sándor, Sas Árpád. Budapest, 1927.

[13] Vinkler i.m.

[14] Siklós János: Szegedi kolorit. In: Délmagyarország, 1968. november 17. 6-7. o.

[15] Szelesi Zoltán: Dinnyés Ferenc emlékkiállításáról. Tiszatáj, 1961. október. 10. sz. 8. o.

[16] Szuromi Pál: Nyugtalan tájakon. Dinnyés Ferenc emlékezete. In: Művészet, 1987. január. 28-32. o., 29. vö. Szelesi i. m. 175-176. o.

[17] Sz.n.: Dinnyés Ferenc kiállítása. In: Délmagyarország, 1930. november 1. 15.; Sz.n.: Dinnyés Ferenc képkiállítása. In: Délmagyarország, 1930. november 9. 16. o.

[18] Szelesi i. m. 171. o.

[19] Dömötör János: Dinnyés Ferenc. In: Kállai Júlia (szerk.). Dinnyés Ferenc (1886-1958). Szeged, 1992. 5-11., 6. o.

[20] Sz. n.: Dinnyés Ferenc kiállítása. In: Délmagyarország, 1935. április 21. 17. 

[21] Szelesi i. m. 175. o.

[22] D. Fehér Zsuzsa: Dinnyés Ferenc művészete. Dinnyés Ferenc (1886-1958) emlékkiállítása. (Szerk.: D. Fehér Zsuzsa−Szelesi Zoltán). (Kiállítási katalógus) Magyar Nemzeti Galéria (Budapest)−Móra Ferenc Múzeum (Szeged), 1968. 5-10. o., 9. o.

[23] Akácz László: Dinnyés Ferenc emlékkiállítása. In: Délmagyarország, 1968. november 12. 4. o.; Siklós János: Szegedi kolorit. In: Délmagyarország, 1968. november 17. 6-7. o.

[24] Kopasz Márta: Dinnyés Ferenc, az ex libris művésze. Délmagyarország, 1987. szeptember 12. 7. o.

[25] Galambos Ferenc: Dinnyés Ferenc ex librisei. In: Kisgrafika, 1973. 3. sz. 4-7. o., 6. o.

[26] Sz.n.: Dinnyés Ferenc műteremtárlata. In: Délmagyarország, 1937. május 26. 8. o.

[27] Sz.n.: Dinnyés Ferenc kiállítása Makón. In: Délmagyarország, 1938. január 30. 14. o.

[28] Sz.n.: Dinnyés Ferenc képkiállítása. In: Délmagyarország, 1943. április 16. 7. o.; Sz.n.: Ma délben nyílik meg Dinnyés Ferenc képkiállítása. In: Délmagyarország, 1943. április 18. 9. o.

[29] Szelesi Zoltán (Bev.): Dinnyés Ferenc festőművész gyűjteményes kiállítása. Szeged, Móra Ferenc Múzeum képtára. Katalógus. Szeged, 1956, 7. o.; Vinkler László: Dinnyés Ferenc gyűjteményes kiállítása. In: Délmagyarország, 1956. május 13. 4. o.; Szelesi i. m. 177.  o.

[30] Szelesi Zoltán: Dinnyés Ferenc: 1886-1958. In: Délmagyarország, 1958. április 19. 3. o.

[31] Szelesi i. m. 171-182. o.

[32] L. F.: Dinnyés Ferenc emlékkiállításán. In: Délmagyarország, 1961. augusztus 17. 6. o.; L.F.: Akik a múltjukat nyomozták a tárlaton. In: Délmagyarország, 1961. augusztus 22. 3.

[33] A „paprikás” festő levele a „paprikás” tudóshoz Dinnyés Ferenc emlékkiállítása. In: Délmagyarország, 1986. április 21. 5. o.

[34] Kállai Júlia (szerk.): Dinnyés Ferenc (1886-1958). Szeged, 1992. Előszó: Dömötör János, 5-11.  o.