Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 18.

„A homoki borok királya” Pusztamérges szőlei és borai a 20. század első felében

Pusztamérges nem tartozott Szeged nagykiterjedésű határához, ám a területén művelt szőlőültetvények egy jelentős hányada városi polgárok kezében összpontosult, akik közül jónéhányan elévülhetetlen érdemeket szereztek a homoki szőlő- és bortermelés meghonosításában. A két világháború között a pusztamérgesi borok, elsősorban az olaszrizlingből szűrt nedűk országos elismertségre tettek szert köszönhetően a nagyobb szőlőgazdaságoknak, ahol a termést a legkorszerűbb eljárásokkal dolgozták fel.  

A mérgesi homokpusztán első szőlőbirtokot, azaz a Nagytelepet Ormódi Béla szegedi bankár 1903-ban létesítette 300 magyar holdon, melynek kialakításában Pittroff Kornél, Csáky Béla és id. Saághy László segítkezett. A szőlőültetvények gondozásához a munkaerőt is biztosítani kellett, ezért 600 négyszögöles telkeken 40 munkáslakás épült. A szőlőtelepítések megindulásáról a Délmagyarország hasábjain 1939-ben megjelent helyszíni tudósítás a következőképpen számolt be: „A kilencszázas évek legelején Ormai nevü uraság volt a mérgesi puszta tulajdonosa és nem tudott mit kezdeni nagycsomó haszontalan homokos földjével. Kiküldte aztán gazdatisztjét: Saághy Lászlót, nézze meg mit lehet azon a hitvány, semmirekelő földön termelni. Saághy László azzal tért vissza, semmi mást: szőllőtt bele minél többet és minél gyorsabban. 1904-ben azonnal betelepített 50 holdat, 1905-ben 200-at, aztán minden évben többet többet.”[1] Az 1903-ban kialakított Nagytelep után 1906-ban létesült a 130 holdas Grüner-féle Hungária szőlőtelep, 1908-ban a Kiss Ferenc-féle szőlőtelep, amelyeket a faluban letelepült szakmányos munkások műveltek. A parcellázás és az úri birtokosok által létesített szőlőgazdaságok von­zását mutatja, hogy míg 1900-ban Mérges pusztán 184 ember élt, addig 1910-ben már 2012 személyt írtak össze.[2]

Csáky Béla az 1910-es évek elején 900 holdra becsülte a Pusztamérges határában elterülő szőlőbirtokokat, amelyeket kiterjedésüket tekintve különböző kategóriákba sorolt. A két, 130 illetve 300 holdas társulati szőlőtelep mellett úri és kisparaszti tulajdonosok kezében fél holdtól 20 holdig terjedő szőlőültetvények voltak. A fajtaállomány tekintetében jelentős különbségek mutatkoztak, mivel a nagyobb szőlőgazdaságokban főként az olaszrizling, a kövidinka és a piros veltelini, a kisbirtokokon ezzel szemben a hagyományos szőlőfélék, a kadarka és a szlankamenka (sárga magyarka) terjedt el, de ezek mellett jelen volt a már említett kövidinka is.

A pusztamérgesi szőlőbirtokosok készítették el a térség első, márkanévvel ellátott típusborát, ami „Pusztamérgesi rizling” elnevezéssel országos elismertségre tett szert. Ennek egyik alapfeltétele az volt, hogy a szőlőgazdaságok nagy mennyiségű, megközelítőleg azonos minőségű termékkel tudtak a piacon megjelenni. Ebben a Nagytelep alapvető szerepet játszhatott, hiszen az 1920-as, 1930-as években nemcsak Csongrád megyei, hanem országos viszonylatban is az egyik legnagyobb kiterjedésű szőlőbirtok volt.[3] Az értékesítés sikerét minden bizonnyal kedvezően befolyásolta a nagyobb szőlőgazdaságok tulajdonosainak a széleskörű gazdasági és társadalmi kapcsolatrendszere is, melynek köszönhetően a pusztamérgesi borok külföldi piacokra is eljutottak. A borkereskedők, kocsmárosok, vendéglősök szemszögéből óriási előnyt jelentett az a tényező, hogy nagy mennyiségben juthattak hozzá azonos minőségű borhoz, ezért vevőkörüknek és fogyasztóközönségüknek az igényeit folyamatosan képesek voltak kielégíteni. A bort a kereskedők egy része, mint például a szegedi Kucska Mihály „Pusztamérgesi rizling” feliratú címkével ellátott üvegpalackokban hozták forgalomba.

Grüner Fülöp, helyi szőlőbirtokos a település fennállásának 25. évfordulóján elmondott ünnepi beszédében a következőképpen mutatta be a helyben termelt bor elismertségét: „25. év minden napi imája hozta meg az utat s most a lakosság verejtékének gyümölcsét, a külföldön, különösen Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban és Csehországban márkának elismert pusztamérgesi bort tudja piacra hozni, mert az út folytán, az értékesítés jobb árban történhetik meg. A község közönsége a hazával szemben minden irányban megtette kötelességét, mondhatni a semmiségből, a homokbuckákból oly kultúrát teremtett, mely dicsőségére válnék bármely nagy városnak is. Az ország minden részében városokban, falvakban egyaránt ismerik a hires pusztamérgesi bor zamatját mely itt legnagyobb részt diszlő veltelini, rizling, kövidinka és nemes kadarka szőlőfajták nedűjéből származik.”[4]

Bártfai László a Szegedi Új Nemzedék hasábjain a következőképpen jellemezte a pusztamérgesi borokat: „Bizony, a pusztamérgesi bor immár nemcsak világhirü, hanem országoshirü is. Nincs tévedés a sorrend megállapitásában. Tény, hogy Pusztamérges borát sokkal előbb ismerték meg pl. Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Csehországban, mint akár Szegeden is. Ennek az a magyarázata, hogy a pusztamérgesi homok nem tudott annyi bort teremni, mint amennyit a külföldi piac a legmagasabb áron át ne vett volna. A belföldi fogyasztásra már nem is jutott belőle, meg azután az exportkereskedelem áraival a belföldi piac ugysem tudott volna versenyezni. Erre tehát van magyarázat, de, hogy az első külföldi érdeklődő miképpen jutott el Pusztamérgesre, hogyan tudta meg, hogy ott egyáltalán bor terem, ezt örök titok fedi. Itthon csupán a világháboru után lett márkás cikk a pusztamérgesi bor. A vámhatárokon ugyanis ez a homoki nedü sem tudott keresztülszivárogni s a hazai piac után kellett nézni. Hogy azután a magyar szakértelem is hamarosan megtalálta a különleges tüzet, izt, aromát a pusztamérgesi borban, ezen nincs meglepődnivaló. S ma már alig van község az országban, ahol legalább hirből ne tudnának a homoki borok királyáról.”[5]

A pusztamérgesi borok sikere azzal is magyarázható, hogy az olaszrizling, illetve a piros veltelini, közülük is különösen az első a hagyományos alföldi fehér fajtáknál, főként a magyarkánál jóval magasabb savtartalommal rendelkezett, ami jelentős mértékben hozzájárulhatott eltarthatóságukhoz. A két világháború közötti szegedi sajtóban, elsősorban a Délmagyarország hasábjain rendszeresen találkozhatunk olyan hirdetésekkel, amelyek arról tanúskodnak, hogy a településen termesztett homoki nedűket a város lakossága is szívesen fogyasztotta. 1925 novemberében Bohn Antal arra igyekezett felhívni az olvasóközönség figyelmét, hogy üzletében (Tisza Lajos krt. 43. szám) megkezdte a „pusztamérgesi zöldfehér óborok” árusítását.[6] A napilap 1926. június 26-ai számában részletesen közzétette a fajborok összetételét is, azaz fehér asztalit, rizlinget valamint burgundi vöröset kínált vásárlóinak.[7] 1927-ben a Hunyadi borozó (Hunyadi tér 1.) újranyitása alkalmából „szabadtüzön bográcsban főtt magyaros paprikás” mellett Széchényi János kocsmáros pusztamérgesi fajborokkal csalogatta vendégeit.[8] A homoki nedűk az Oroszlán utcai Otthon kávéház kínálatában is jelen voltak, 1939-ben Szegeden a Párizsi körút 39. szám alatt pusztamérgesi borozó nyílt.[9]

A szőlőbirtokosok az általuk megalkotott márkanévhez vagyis a „pusztamérgesi” jelzőhöz olyannyira ragaszkodtak, hogy 1938-ban tiltakozásukat fejezték ki az ellen, hogy Bohn József[10] termékeit, borait és pálinkáit „karamérgesi” eredetmegjelöléssel hozta forgalomba, amit Pusztamérges elöljárósága megtévesztő, ugyanakkor jogtalan gyakorlatként értelmezett.[11] A pusztamérgesiek jogi útra kívánták terelni a kérdést azért, hogy tisztázhassák a névhasználatot. Úgy gondolták, hogyha a „mérgesi” elnevezést más is használhatja, akkor a település határában termelt bor hírneve hamarosan leromlik. Meggyőződésük az volt, hogy Bohn József a földrajzi név jogtalan használatának a tényét teljes mértékben kimerítette, ráadásul a két település, Pusztamérges és Kiskundorozsma határos is egymással.[12] Feltételezték azt, hogy Bohn Józsefet a pusztamérgesi bor által szerzett országos hírnév készítette a „mérges” kifejezés használatára. Az egykorú forrásokból sajnos nem tudhatjuk meg azt, hogy milyen eredménnyel zárult a nézeteltérés a pusztamérgesi elöljáróság és Bohn József között. Annyi azonban bizonyos, hogy az 1930-as években már voltak törekvések az eredetvédelem, a földrajzi megjelölés és a bor mint árucikk összekapcsolására, ami ebben az időszakban egyedülálló jelenségként fogható fel.[13]

Pusztamérgesen a szőlőbirtokok alapvetően három típusba tagolódtak, amelyek közül az első csoportba a száz hold feletti Kis- és Nagytelep tartozott. Ezek az üzemtípusok a legkorszerűbb termesztési és borkészítési eljárások alkalmazásával emelkedtek ki, amivel mintaként szolgáltak a többi szőlőgazdaság számára. A 20–25 holdas birtokosok közé Kersch Józsefet, Módra Józsefet, Ördög Andrást, Saághy Lászlót, a Horváth testvéreket és Ákos Györgyöt sorolták, míg a harmadik kategóriába azok a tanyával rendelkező családok tartoztak, akik 1–3 hold szőlővel rendelkeztek. Az egyes birtoktípusok között alapvető különbségek mutatkozhattak a fajtaállomány, a művelési eljárások és a borászati technológia területén, amelyeket a szőlőtermesztés és borkészítés jellege, vagyis az a körülmény határozott meg, hogy a szőlőtulajdonosok árutermelő vagy önellátó gazdálkodást folytattak-e.

A nagyüzemi telepek megművelése jelentős számú állandó, illetve alkalmi munkás foglalkoztatását igényelte, akiknek a birtokok közelében lakóhelyet kellett biztosítani.[14] A Nagytelepen a szakmányosok egy tábla, azaz 1800 négyszögöl szőlőt műveltek, amiért lakást, illetve különböző természetbeni járandóságokat (szalonna, tüzelő, só, liszt, bor stb.) kaptak. Az épületek szabadkéményes konyhával rendelkeztek, a szobában búbos kemence állt, amit szalmával, gazzal vagy venyigével fűtöttek. A település határában növő olajfákat akár feles rendszerben is hajlandónak mutatkoztak téli tüzelőnek kivágni. A Nagytelepen időszaki munkásokat is alkalmaztak, akik tavasztól őszig barakképületekben laktak. A szőlőgazdaság fajtaállományát vegyesen bor- és csemegeszőlők alkották, amelyek közül említést érdemel a rizling (olasz), az oportó, a veltelini, a kövidinka, a kadarka, illetve a fehér és piros saszla valamint a szőlőskertek királynéja.

1920-ban a szőlőbirtokosok Pusztamérgesi Szőlőtelep Betéti Társaság Ormódi Béla és Társai elnevezéssel kereskedelmi társaságot alapítottak azért, hogy sikeresebben tudják képviselni az érdekeiket. A problémák a társaság működése körül abból adódtak, hogy az 1920. áprilisában Szegeden megtartott közgyűlésen beltagnak megválasztott Bíró Ernő városi főmérnök és Lábass Endre nyugalmazott vasúti felügyelő visszaéltek a rájuk ruházott hatáskörrel, ugyanis az 1919. évi bortermést a hektoliterenkénti 2500 koronás ár helyett 420 koronáért értékesítettek. Ezzel a cselekedetükkel jelentős anyagi kárt okoztak a társaságnak.[15] Az 1930-as évek végén a helyi gazdakör kezdeményezésére alakult meg a Pusztamérgesi Kisgazdák Borértékesítő Szövetkezete, melynek megfelelő mennyiségű tőke hiányában csak kisebb forgalmat sikerült lebonyolítania. A tagok bortermését a napi árnál magasabb összegért vásárolta meg a szőlőbirtokosoktól.[16]

Az értékesítési viszonyokról az 1930-as évek közepén Bártfai László a Szegedi Új Nemzedék hasábjain a következőképpen számolt be:

Tagadhatatlanul sokat segitett a községen, hogy éppen a föntemlitett kisvasut és az 1933-ban épitett bekötőut segitségével könnyebbé váltak a szállitás lehetőségei, de hol vagyunk még az ideális állapotoktól? Hiába ad a tüzes magyar homok, a szikrázó nap, az akarat és a munka utolérhetetlen zamatot a pusztamérgesi bornak, gyümölcsnek, ha az értékesités elé nehézségeket gördit az élet. Azonnal más volna a helyzet, ha a háboru előtt tervbevett Szeged–Kiskundorozsma–Pusztamérges–Kiskunhalas vasutvonalból mégis lenne valami. Nem lehet azt állitani, hogy a »jó bornak nem kell cégér«–tétel nem igazság többé, hiszen a pusztamérgesi bor kizárólag ennek az igazságnak köszönheti világhirét, de a mai világban az igazságok is korrekcióra szorulnak.[17]

A pusztamérgesi borok hírnevének, elismertségének növeléséhez jelentős mértékben hozzájárultak az 1930-as években a különböző országos megmérettetéseken elért kiemelkedő eredmények, amelyek közül elsőként az 1931-ben megrendezett Országos Mezőgazdasági Kiállításon Grüner Fülöpnek ajándékozott aranyérem és a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének ezüstből készített kelyhe érdemel említést.[18] 1934-ben ugyanezen a rendezvényen a Nagytelepi Szőlőgazdaság muskotály boráért kapott oklevelet,[19] 1935-ben Schwarcz Jakab és Sebestyén Ármin 1934-es évjáratú rizlingjével aranyéremben részesült.[20]

1930-ban az állami pincefelügyelő ranglistát állított fel a magyar borokról, amelyek között az alföldi kategóriában a kecskeméti és a vadkerti után harmadik helyen a mérgespusztai is feltűnik.[21]

A település szőlő- és bortermelése a 20. század folyamán sajátos „sikertörténetként” is felfogható, hiszen a szőlőültetvények szinte a semmiből bontakoztak ki, amelyek a tudatos fajtaválasztásnak köszönhetően hamarosan minőségi borok piacra hozatalát tették lehetővé. A mezőgazdasági ágazat a 20. század második felében is meghatározó tevékenységnek bizonyult, az 1990-es évek elejétől azonban a szőlőtermesztés folyamatos visszaszorulásának lehetünk tanúi. Csak reménykedhetünk abban, hogy a pusztamérgesi bor egyszer majd visszanyeri korábbi helyét, szerepét, s a borfogyasztó közönség kedvelt italává válik ismét.

Megjelent a folyóirat 2019. februári számában

Jegyzetek

[1] Délmagyarország 1939. március 19. 9. o.

[2] Juhász Antal: A Duna-Tisza közi migráció és hatása a népi műveltségre. Szeged, Móra Ferenc Múzeum–Csongrád Megyei Levéltár, 2005. 249. o.

[3] A Borászati Lapok kimutatásában a „Pusztamérges Szőlőtelep R.–T.” 200 kat. holdas kiterjedésével sorrendben a 17. szőlőgazdaság volt az első világháború utáni Magyarországon. Borászati Lapok 1926. január 21. 34. o.

[4] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár (a továbbiakban MNL CsML) V. 271. b.. A Pusztamérgesi Körjegyzőség iratai. Képviselőtestületi jegyzőkönyvek (a továbbiakban: PKKjgyk.) 1933. 71. o.

[5] Szegedi Új Nemzedék 1936. december 25. 4. o.

[6] Délmagyarország 1925. november 14. 8. o.

[7] Délmagyarország 1926. június 26. 11. o.

[8] Délmagyarország 1927. április 2. 8. o.

[9] Délmagyarország 1939. augusztus 27. 20. o.

[10] Bohn József szőlőgazdaságát Sztriha Kálmán 1937-ben megjelent munkájában a következőképpen jellemezte: „Bohn József szőlögazdasága és szőlővesszőtelepe 162 hold. Ebből 66 hold szántó, 25 hold legelő és bensőség, 41 hold szőlő és gyümölcsös és 30 hold szőlővessző iskola. Gyümölcstelepe messze vidéknek egyik legnagyobb gyümölcsöse, 30 kat. holdon kizárólag egy fajta gyümölcsöt termel: kajszi és rózsabarackot. A 30 hold gyümölcsösön 4200 drb. barackfa áll. A gazdaság kiterjedt csemegeszőlő termesztést is folytat a legnemesebb szőlőfajtákból. A telepen termesztett különleges és nemes csemegeszőlővesszőket nemcsak az ország minden részébe, de Európa többi országába, sőt Amerikába is szállítja a gazdaság.” Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története. Kiskundorozsma, 1937. 286. o.; a szőlőgazdaságról lásd részletesen: Osváth Gábor: Tanyák a homokon. In: Marjanucz László (szerk.): Üllés története és népélete. Szeged, 2004. 420–472. o.

[11] Sztriha Kálmán szerint az Üllés dűlőben található, Pusztamérges felé húzódó barnás, homokos terület megjelölésére szolgált. A tanyaközpont elnevezése során az 1930-as években bukkantak fel a „Karamérges”, „Karaközpont” illetve „Üllésközpont” elnevezések. Sztriha Kálmán: Kiskundorozsma története. Kiskundorozsma község, Kiskundorozsma, 1937. 152–153.

[12] Bohn József az állami szabadalmi hivatalnál a két világháború közötti időszakban bejegyezte a „Karamérges szőllőtelep” megnevezést.

[13] Annyi bizonyos, hogy létezett a Karahomok elnevezésű határrész. További kutatások tisztázhatják azt, hogy a Bohn család szőlőültetvényei ebben a dűlőben terültek-e el. MNL CsML PKKjgyk V. 271. b. 1938. 14.

[14] Az 1930-as években több szőlőmunkás is országos elismerésben részesült, akik több évtizeden keresztül teljesítettek szolgálatot egy-egy pusztamérgesi szőlőgazdaságban. 1931-ben Tösmagi Sándort tüntették ki, aki a Grüner Fülöp-féle szőlőbirtokon tevékenykedett: „Ünnepélyes keretek között adták át Pusztamérgesen a földmüvelésügyi miniszter által adományozott 100 pengős jutalmat és elismerő oklevelet Tösmagi Sándornak, aki 26 esztendeig teljesitett szolgálatot Grüner Fülöp pusztamérgesi szőlőgazdaságában. Az ünnepélyen megjelent dr. Farkas Béla fősipán, Pogány Frigyes országgyűlési képviselő és dr. Dósa István dorozsmai főszolgabiró.” 1935-ben id. Károly János részesült elismerésben: „Id. Károly János pusztamérgesi lakosnak a pusztamérgesi Nagytelepen teljesitett 25 éves szolgálatáért a földmüvelésügyi miniszter 100 pengő jutalmat és elismerő oklevelet adott. A jutalmat és az oklevelet Dósa István járási főszolgabiró ünnepélyes keretek között adta át.” Délmagyarország 1931. április 1. 7. o.; 1935. november 5. 5. o.

[15] Az ügyről lásd részletesen: Délmagyarország 1921. február 27. 3., március 2. 1. o.

[16] Délmagyarország 1939. március 19. 10. o.

[17] Szegedi Új Nemzedék 1936. december 25. 4. o.

[18] Borászati Lapok 1931. április 4. 104. o.

[19] Borászati Lapok 1934. október 13. 350. o.

[20] Borászati Lapok 1935. március 29. 99. o.

[21] Borászati Lapok 1930. november 29. 1. o.