Veszelka Attila: In memoriam A. M. F.

„Amiért költők vagytok, még nem köll föltétlenül hülyének lönnötök!” – intette meg őket a csendesen pipázgató Feri bácsi, Rike (Petri Csathó Ferenc) édesapja, ha elege lett a hülyeségeikből, mert azokból aztán nem volt hiány a három cimboránál. Fiatalok és harsányak voltak, mint Athos, Porthos és Aramis, és barátok, akik persze nem Anna királynő védelmére szövetkeztek, s arra, hogy furtonfurt keresztbe tegyenek a fondorlatos Richelieu bíborosnak: ők a világot készültek megváltani, de legalábbis a magyar irodalmat.

Poeta non fit, sed nascitur. Ők hárman, akiket valamiféle rejtélyes okból Szegeden hozott össze a sors, született költők voltak. Persze ez az ok, ha jobban belegondolunk, nem is volt olyan rejtélyes. Egyívásúak leendtek.  A barcsi Veress Miklós a József Attila Tudományetem Bölcsészettudományi karának magyar – orosz szakán, az ungvári születésű Szepesi Attila a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – rajz szakán, a szegedi Petri Csathó Ferenc a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – történelem szakán kezdik meg felsőfokú tanulmányaikat, így Szeged, a költészet, az egyetemek, a főiskolák, a pezsgő diákélet, a kultúra városa mint jó pásztor, könnyedén összeterelhette a három ifjú titánt.

A hatvanas éveket írták. A „kincstári lózungversek”, a tűrt, a támogatott és tiltott művészek, művészeti alkotások időszaka volt ez, amikor a hivatalos költőfejedelem Váci Mihály, a Kádár-rendszer nagyhatalmú kultúrpolitikusa pediglen Aczél György (alias Appel Henrik), így azután a három muskétás kerülte is (amíg tudta) a politikát, mint az ördög a tömjénfüstöt.

Emellett ugyanakkor ugyanígy kerülték a sztálinista kaszárnyaszellemben „tanár-bürokratákat” nevelő főiskolát és egyetemet is, aminek a későbbiekben komoly következményei lettek. Szepesi Attila évismétlésre bukott, Petri Csathó Ferenc a második évben kimaradt, egyedül Veress Miklós szenvedte végig viszonylag simán a diplomához vezető Via Dolorosát.

Persze, mindezek ellenére, cseppet sem kellett félteni őket. A főiskola és az egyetem helyett a „girhes, nagyálmú diákok” bőszen látogatták a Somogyi Könyvtárat, ahonnan rakásszámra kölcsönözték ki Trakl, Celan, Reverdy, Lorca és Pilinszky köteteit, mely könyvekről azután hajnalba nyúlóan vitatkoztak számos pohár sör, avagy karcos siller mellett Szeged számtalan kiskocsmájának valamelyikében, de legfőképpen a Béke Tanszéken. Itt folytatták vitáikat az új művészetről életre-halálra. S ha netán ráuntak a prózára, hexameterben folytatták tovább a társalgást, majd Sándor-versre váltottak, illetve alkaioszira, pindaroszira, négysarkú versre, vagy éppen felező nyolcasra.

A Béke Tanszék ekkortájt talán a legjelesebb bohémtanya, a szegedi művészvilág kedvelt találkahelye. Füstös termeivel, műkőpadlatával, abrosztalan asztalaival, alumínium hamutálaival, olcsó konyhájával igazi szocreál képződmény a város szívében, az egyetemektől, főiskoláktól karnyújtásnyira.

előttük palackok sora
tartanak már a harmadiknál
hexameterben diskurálgat
totális rímeket farigcsál
Szepesi és Petri Csathó

aztán megérkezik Veress
átállnak pindaroszi sorra
egyik szava a másikét sodorja
metrum szelében vitorláznak
iszogatnak és játszanak

(Petri Csathó Ferenc: Béke tanszék)

Petri Csathó – Rike – különösen értett a szómágiához, a szófacsaráshoz. „Áramszolgáltató? Arám szól Gál tata.” Fogadásból az elhangzó mondatok betűszámát is azonnal megadta, lehettek azok bármily hosszúságúak. A fejben lejátszott sakkpartik mintájára gombfociztak – szintúgy fejben. A fáma szerint az egyik ilyetén Szepesi – Petri összecsapás közel fél óra hosszat tartott. S ha bezárt a kocsma: jöhetett egy jó kis nyáréji fürdés a Széchenyi tér áram alá helyezett, kivilágított szökőkútjában, amiből, természetesen, nem kis botrány kerekedett.

S ha azt írtuk fennebb, Szeged mint jó pásztor, összeterelte ezeket a nehezen kezelhető költőzseniket, szólnunk kell arról a ritka szavú, rájuk figyelmező pásztorról, Ilia Mihályról is, az akkori Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztőjéről, akinek értő gondoskodása végigkísérte őket ezen életszakaszukon, de mondhatni: egész életükön Első zsengéiket gyakorta neki mutatták meg, s az arra érdemeseket ő közölte először a lapban (bár az igazsághoz ragaszkodván hozzá kell tennünk, hogy a 16 éves Petri Ferenc első versét, 1961-ben, Andrássy Lajos, a Tiszatáj akkori főszerkesztője engedelmével Lődi Ferenc szerkeszti be a lapba).

Azután, idő múltán, kezdtek repedések mutatkozni barátságuk addig sziklaszilárdnak hitt bástyafalain.

Szepesivel, ki (végre kézhez kapván a diplomát) állást remélve felkeresi az akkori helyi tanügyi hatalmasságot, virágnyelven közlik: lesz állás, de be kell lépnie a pártba, mire Attila szó nélkül sarkon fordul, és meg sem áll Budapestig.

Nem jár jobban a másik utat választó, akkor már nős, a Délmagyarország újságírójaként fungáló Veress Miklós sem, ki lakás reményében belép a pártba. Cserébe csak arra kérik: „konszolidált” írásokat hozzon a redakcióba. Nem ment. Így azután lakás sem lett, amiért Rózsaszínű (barátai titulálták így „belépője” után) a párttitkárra borítja az asztalt –, és megy.

Rike hirtelenjében barátok nélkül marad, s bár tesz egy gyámoltalan kísérletet újságíróként Pesten, a Vasárnapi Híreknél, hamarosan visszatér Szegedre. Ekkortájt születik meg, a régi barátokra emlékező tárgyilagos hangú vers, az A. M. F.

A M. F.

Együtt darvadtunk jó Szegedben,
s vagyunk hárman királyok, költők,
akik barátok eleve

Attila zenék bajnoka
Miklós a rímek hőse
Ferenc cilinderekből varázsol nyulat

Attila hisz
Miklós remél
Ferenc csak kételyeihez talál utat

Attila később elmegy Pest-Budába
Aztán Miklóst viszi oda a lába
Ferenc Szegeden él és fityiszt mutat magára

Veress Miklósnak, immár a tűz közelében (Budapesten) lassan-lassan futni kezd a szekere. Az Élet és Irodalom munkatársa lesz, könyvei jelennek meg, József Attila-díjat kap, ám egy nem várt fiaskó (a Mozgó Világ főszerkesztői székéből a még mindig renitensnek számító Rózsaszínűt – az egész szerkesztőséggel egyetemben – eltávolíttatja Aczél, egy Hajnóczi Péter novella miatt) komoly egzisztenciális válságba sodorja, amiből később ugyan sikeresen kilábal, az ÉS főmunkatársa lesz, illetve a Magyar Írószövetség főtitkára.

Szepesi Attila (ki hármuk közül talán a leggyanakvóbb mindenféle politikai irányultsággal szemben) sorsa is jóra fordult a fővárosban.  A Kortárs versrovatának szerkesztőjeként dolgozik, sokat ír, verseskönyvei szépen sorjáznak, kis idő múltán a József Attila-díjat is kiérdemli.

Petri Csathó Ferenc mindezen idő alatt a Csongrád Megyei Hírlapnál és a Délmagyarországnál robotol, s míg pesti barátai már többkötetes költők, neki egyetlen könyve sincs. Begubózik, a baráti szálakat elszakítja, még talán Szepsi Attilával tartja legtovább a kapcsolatot. Pedig ír, s ha nem is az asztalfióknak, mert versei a legrangosabb lapokban (Kortárs, Hitel, Tiszatáj) jönnek, hamar elfelejti őket, nem törődik velük, s bár egyre jobban hatalmába keríti a magányérzet és az alkohol, költészete felizzik, s miként a haldokló hattyú, egyre szebben énekel. Alábbi verséből nem nehéz kihallani A megsebzett galamb és a szökőkút apollinaire-i vagy a Radnóti Á la recherce-ébe sűrített fájdalmát.

Szegénylegények

Szepesi Attilának

 álmodtunk verseket lányoknak gömbölyű hasat
gonosztevőnek nyaktilót öregnek könnyű véget
itt csatangoltunk hajnalig boldog szegénylegények
idéztük bús juhász gyulát égi porcelán
világított a hold nekünk s világított a költemény
itt csatangoltunk hajnalig mi két boldog szegénylegény
gauguin tinódi bosch reverdy bartók és paul celán
voltak vendégeink a kacskalábú kocsmaasztaloknál
s álmodtunk verseket a szép szavaknak hímes tiszta ágyat
attila ládd magam csatangolok mert régen nem talállak
e városban mit úgy szerettél hogy reá mindig dohogtál
ahol kedves tiszánk tükrén a hold halványló ónezüstje ring
a víztükör emlékezik hol van a hű barát bölcs szuromi pali
s a többiek bohony és zsolnai no ládd milyen nehéz kimondani
magam csatangolok elmentetek jó cimborák ti sorra mind
magam maradtam itt magányom fojtogat fonott kenderkötél
s nem jöttök el nem hallom drága hangotok többé soha
és megvakult a víztükör a jég beállt s víz alatta fut tova
s a trombiták torkára sál tekerve: TÉL

 Miklóssal már nem, de Attilával még néha-néha találkozgatnak, de ezek a találkozások is inkább a hallgatás jegyében telnek már, míg végtére ez a vékonyka fonál is elpattan. Szepesi válaszversében, miként az Elbocsátó, szép üzenetben, utoljára még felfénylik a múlt:

Téli Sanzon

Petri Csathó Ferencnek

két kalapos balek a hídon
dohányfaló és versfaló
két óváros között a senki
földjén míg fönn  szakad a hó
dünnyögnek kezük zsebrevágva

már nincs szavuk az éjszakára
voltak pedig húrszaggató
süvölvény orfikus poéták
sirályokkal rikoltozó  
kedvük rég elmaradt mögöttük

hová lettek a jelenések
 a kettős kard a fényhozó?
 előttük ködbe fúlt a város
alattuk jéghátú folyó
és arcukat a köd felissza

utat és álmot elfeledve
csak bandukol a két fogyó-
szavú igric két ordas árnyék
Isten két nyugdíjas bohóca
míg varjakkal kering a hó

Közülük leghamarabb, mindössze ötvenkét évesen, az önpusztító életet élő Rike hagyja itt az árnyékvilágot. Veress Miklós ironikus szösszenettel búcsúzik barátjától.

Rike megboldogulására

 Idefigyelj, Ferenc!
Ha már szentté leendsz,
s eget földdé teremtsz –
porlódj néha hátra,
köztes pátriádra,
hol költővé szege(n)d/sz!
Fogyó utókorod
issza ki óborod,
fél-múltba toloncolt
petriesült lelenc
kit léte már boncolt,
s ik/k/telenült ige:
rikék, rikél – Rike.

2017-ben Szepesi Attila is elhagyja e siralomvölgyet, 2019-ben pedig az utolsó muskétás, Veress Miklós is. És az ige testté lőn:

 A Béke tanszék immár idefent
égi székekről lóg le lábunk

bohémtanya egy utcasarkon
már por vagyunk már füst vagyunk
az újság hírül adta holtunk
az is lehet hogy sose voltunk
csak most vagyunk csak most vagyunk

(Petri Csathó Ferenc: Béke tanszék)

Megjelent a folyóirat 2020. januári számában