Miklós Péter: Féja Géza Kálmány-képe

Féja Géza (1900–1978) a népi írók mozgalmának ikonikus alakja, a magyar szociográfia műfajának egyik úttörője és programadója, a Márciusi Front (s ezzel a Makón 1939. június 29-én megalakult Nemzeti Parasztpárt szellemiségének) egyik vezető ideológusa, a huszadik századi magyar esszé európai látókörű, ugyanakkor a magyar népi és nemzeti hagyományból merítő, egyéni hangú képviselője több alkalommal – ráadásul életének és munkásságának eltérő periódusaiban – foglalkozott Kálmány Lajossal.

Nem pusztán Kálmány – folklorisztikai gyűjtői és elméleti-módszertani – munkássága érdekelte Féját, hanem a személyisége is. Sőt, úgy vélem, ez utóbbi nagyobb hatással volt rá, mint szövegközlő gyűjteményei, vagy éppen számos tudományos újdonságot tartalmazó szaktanulmányai. Féja Géza a „lázadó pap” – egyik írásában a Dózsa György vezette parasztfölkelés Mészáros Lőrincéhez hasonlította[i] – karakterét látta benne, amely beleillett a maga alkotta „magyar népi politikai” rendszerbe. A katolikus egyház, a korabeli tudományos élet és végső soron a társadalom által kitaszított tudós pap Féja számára tudományos és közéleti programként került értelmezésre: a tizenkilencedik–huszadik századi politikailag radikális és progresszív, egyben a népélményben, s a paraszti társdalom és tudat értékőrzésében és érdekképviseletében gyökerező magatartás egyik korai mintájaként.

Féja Géza két világháború közötti politikai alapállásának és az 1930-as években megfogalmazott közéleti cselekvésmintáinak illusztrálására – amely szándékaim szerint érthetőbbé teszi Kálmány-képének mozaikjait is – az alábbiakban a Magyar politikai káté című programadó esszéjét ismertetem.

A népi írókhoz, s társadalomkutató és politikai mozgalmukhoz kötődő Kecskeméti Lapok című hetilapban 1939 márciusában és áprilisában folytatásokban közölték Féja Géza Magyar politikai káté című cikksorozatát.[ii] A tizenkét írásból álló, eredetileg az akkor Párizsban megjelenő Szabad Szó hasábjain közzétett politikai pamfletben Féja a népi írók – és a szellemiségüket követő majdani politikai szervezet, a Nemzeti Parasztpárt – társadalmi állapotokról és folyamatokról vallott nézeteit foglalta össze.

Mint cikksorozatából kiderült Féja Géza népi politikának a magyar népnek a modernitásban megjelenő és már 1848-ban is megfogalmazott követeléseit és annak az örökségét (Táncsics Mihály, Áchim L. András, Nagyatádi Szabó István törekvéseit) tartotta. „A magyar nép nem akart felfordulást, nem akarta feldúlni az ország békéjét, nem tört más foglalkozású polgártársai vesztére törni, csupán a maga megillető politikai jogait követelte.”[iii]

Féja szerint a magyar nemzeti függetlenség a magyarság legfontosabb értéke, amelyet mindenáron meg kell őrizni, a több évszázados török, német és Habsburg elnyomás után. „A magyar nép jól tudja, hogy milyen nehéz a szolga sorsa. Nehéz dolog másnak szolgálni, de a legnehezebb idegennek szolgálni. A balsors a múltban sokszor arra kényszerített, hogy idegennek szolgáljunk, hogy idegenért vérezzünk. Véres küzdelmünk árán vívtuk ki függetlenségünket. Nem is mondunk le róla sohasem!”[iv] A független nemzetnek szerinte öntudatos polgárokból kell állnia, akik saját identitásuk, nyelvi és kulturális hovatartozásuk mellett morális elvek mentén – a becsületességet megélve – tevékenykednek. „Az öntudatos ember a becsület és a törvény útján jár. Tudja, hogy minden bűn elveszi büntetését. És azt is tudja, hogy a rossz törvényt egységes, erős népakarattal meg lehet javítani. Ha azonban felfordulás jön, akkor a becsületes emberek háttérbe szorulnak és az emberbőrbe bújt farkasok ragadják el az élet javait.”[v]

A Magyar politikai káté című művében Féja Géza kifejtette: a nemzeti függetlenség és a szigorú erkölcsi alapelvek követése nem elég a népi érdekek (azaz a földnélküli cselédek, agrárproletárok és a szegényparaszti sorban tengődő kis- és törpebirtokosok millióinak érdekei) érvényesítésére, szükséges az egyenlő politikai szabadságjogok megvalósulása is. „Mi Rákóczi, Kossuth, Petőfi és Ady Endre szabadságeszméjét képviseljük. S ezt a szabadságot soha semmiért meg nem tagadjuk.”[vi]

A fajvédelem kérdéséről szólva Féja úgy vélte, az a magyar földművelő réteg gazdasági, oktatási, szociálpolitikai eszközökkel való mielőbbi fölemelése. Ezzel merőben más definíciót adott a fajvédelemnek, mint a korszakban elterjedt nemzetiszocialista vagy szélsőjobboldali értelmezések. „A fajt úgy védjük, hogy a magyar közösségről a legmesszemenőbb módon gondoskodunk. Ha földet adunk a népnek, ha szövetkezetekbe szervezzük őket, ha biztosítjuk a munkások emberi megélhetését, ha közegészségügyi intézményeket és műveltséget adunk a magyar falunak, ha minden magyar embert megóvunk attól, hogy bárki is kizsákmányolja vagy megkárosítsa. Ez az igazi fajvédelem.”[vii]

A magyar politikai élet legfontosabb feladataként a földkérdés megoldását és ezzel a hárommillió koldus országának fölszámolását jelölte meg Féja. Mint cikkeiben kifejtette: a nagybirtokrendszert föl kell számolni és a kisgazdákat, a földnélkülieket földhöz juttatni, a földreform után pedig azonnal meg kell kezdeni (dán és holland mintára) a termelő, beszerző és értékesítő szövetkezetek, valamint a mezőgazdasági oktatás megszervezését. Ezzel biztosítani a magyar parasztság megélhetését és nemzedékekre kiható egzisztenciális megkapaszkodását.[viii]

Féja Géza talán legfontosabb munkája, a Dél-Alföld világát leíró szociográfiája, a Sárközi György szerkesztette Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Viharsarok (1937) – alcíme szerint: Az Alsó Tiszavidék földje és népe –Szeged másik arca című fejezetében három szegedi alkotó munkásságát mutatja be a helyi népélet (néphagyományok, népi szövegek, népnyelv és népi beszédmód) megörökítése jegyében: Kálmány Lajosét, Tömörkény Istvánét és Móra Ferencét.

Ebben a munkájában az alábbiakat írja Kálmányról.

„Az ősi Szeged szellemi arca néhány írójában meglepő erővel virult ki. Ezeknek az íróknak többnyire semmi közük sincsen a város erőszakolt új arcához, hivatalos szellemiségéhez és álpolgáriasodó »lendületéhez«. Sőt: ez a lendület volt életük és alkotóerejük legnagyobb kerékkötője. Ezek az írók makacsul Szeged népéhez szállottak le akkor, midőn e nép is az álpolgáriasodás malomkövei között őrlődött már. Ők mentették meg mindazt, ami az ősi értékekből még menthető volt.

Kálmány Lajos köztük az első s talán a legtragikusabb végzetű. Ő a modern magyar folklorizmus atyja. A XIX-ik század romantikus folkloristái gyűjtéseikkel többnyire elsősorban a népi-nemzeti irodalmi irány kereteit szélesítették ki s hagyományszerűségét alapozták meg. A gyűjtött anyagot irodalmi szemléletük alá rendelték s alakítottak rajta, hogy irodalmi szemléletüknek szerves része lehessen.

A folklore Kálmány szemében önmagáért érdemes terület lett, tiszta cél; a szegedi-szeged-vidéki nép hagyományait a legteljesebb hűséggel mentette meg a jövő számára. Katolikus pap volt s a hivatalos minősítések szerint számos kifogás hangzott el ellene, mert alázatossága, fanatizmusa, áldozatkészsége más területre csapódott át: a magyar népkultúra és a néplélek hívő szolgája lett. Olyan zengésre figyelt, mely nem fér a felekezetiség keretei közé, hiszen a népsors legősibb hangjai őriződtek meg benne. Vagabundus ember volt, a nagy lapály hangjai izgatták s e hangok felé sietett folytonosan, vasárnapi táncok, lagzik, tiszai hajók, tanyai kocsmák, pásztortüzek, kukoricafosztások és disznótorok világába.

Szeged nem adott néki plébániát, Csanád megyébe került, majd püspöke nyugdíjazta s ezután Szegeden az Alsóváros peremén éldegélt, nappal könyveibe és jegyzeteibe temetkezve, csak éjszaka kószált a város utcáin. Az éjszaka természetes homálya, sötétsége még mindig nagyobb vigasztalás volt számára, mint a nappal, a magyar valóság fényben hivalkodó éjszakája. Felkerestem hajdani lakóházát, mely amolyan félemeletes öreg ház, s ott lakik még a pék, aki vénülő, elhagyott napjainak egyetlen szórakoztatója volt. Kálmány nem tudott vita s háború nélkül élni. Plébános korában a szolgabírókat és a tanfelügyelő kanonokokat hergelte, de élete alkonyára már csak e pék jutott neki. A jámbor pék pedig szentül meg volt győződve róla, hogy a szélütött papnak hiányzik egyik kereke, s kedvét lelte a bosszantásában, folyton ellent mondott neki. Kálmány azután kidobta őt, de néhány nap múlva csak visszafanyalodott a »társasjátékhoz«. A magyar társadalom ezt a szellemi gyönyört nyújtotta egyik legnagyobb folkloristájának haldokló napjaira.”[ix]

Ebben a kötetében tehát mint az ősi – az 1879. évi nagy árvíz előtti – Szeged hagyományainak följegyzőjét és „a modern magyar folklorizmus atyját” méltatja Kálmányt. S hasonló interpretációját találjuk a kálmányi életműnek Féja három részből álló magyar irodalomtörténete utolsó kötetében is.[x] A Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig (1943) című könyvében – annak ellenére, hogy Kálmány halálának évét 1920-ra tette, s plébánosválasztási kudarcát a szegedi „Rókus-kápolnához” kötötte, holott a városrésznek 1805-től már Vedres István tervezte nagy és impozáns temploma volt – hosszú fejezetet szentelt Kálmány Lajosnak. Gyűjteményeit „magyar Kalevalaként” értékelte, a gyűjtőről pedig úgy vélekedett, mint aki biztosan „jár-kél a néplélek bonyolult tárnáiban”.

„Itt talál igazán elemére: elkezdi egy sűrített népi közösségnek, Ős-Szegednek hagyományát gyűjteni és néhány hónap alatt több kötetre való anyag van a birtokában. Biztonsággal jár-kél a néplélek bonyolult tárnáiban s azonnal rálel a nemes ércek erecskéire. Munkáját a nagy víz szakította félbe, mely romba döntötte Szegedet. Szinte a Gondviselés küldötte Kálmányt, hogy az utolsó pillanatban örökítse meg Ős-Szeged lelkét, a magyar Kalevala még meglelhető nyomait. Az árvíz ugyanis sok mindent elmosott, elsöpörte az ősi viszonyokat, kimozdította helyükről a dolgokat és a lelkeket. Kálmány szegedi gyűjteménye olyan szerepet játszott, mint Noé bárkája: belementett mindent, ami méltó a folytatásra, megörökítésre, az utódok nem múló hódolatára s hozzácsatolta a szeged-vidéki anyagot, Ős-Szeged lelkének elágazásait.”[xi]

Féja Géza rámutatott arra is, hogy Kálmány korát megelőző munkássága – persze nem elválasztható módon a „népbarát pap” személyiségétől, szociális érzékenységétől, konfliktuskereső és túlérzékeny, ugyanakkor dacos természetétől – szükségszerűen vezetett a szakmai megbecsülés hiányához és az egyházi karrier elmaradásához. De Féja nem mulasztotta el az intézményes kereszténység – pontosabban a katolikus egyház – rendszeres bírálatát sem: az államalapítás és a magyarság keresztény hitre térése korától saját interbellikus idejéig.

„A kereszténység rengeteg elemet szívott fel a pogányságból s alakította a maga képére és hasonlatosságára, a pogány magyar vallásos kultúra is beáramlott a kereszténységbe és a két elem az idők folyamán egységbe békült. Egészséges fejlődés más módon el sem képzelhető, az új vallásnak, ha tartós életre, örök emberi élményekre kell épülnie, tehát magába kell szívnia az ó-hagyományból mindazt, ami örök emberi. Egy-egy nép vallásos érzésébe és kultúrájába ezenkívül a saját legmélyebb sorsélményei is, a vallásoknak ezekkel is számolnia kell és rendszerébe kell olvasztania őket. Az asszimiláns papok azonban látszólag a kereszténység nevében a magyar vallásos érzés ősi és sajátságos elemei ellen fordultak, holott a kereszténységnek semmi szüksége nem volt erre a »fordulásra«, a kereszténység nagyon jól tudta, hogy a vallásos érzés ősi humuszaiba kell gyökereit bocsájtani, ha viharokaz álló fává kíván nőni, azok a papok tehát, akik a magyar vallásos érzés mély humusza ellen küzdöttek, tulajdonképpen nem a kereszténység érdekeit szolgálták, hanem a nekik idegen magyar »őslélek« ellen viseltek hadat. Kálmány Lajos tisztán látta ezt a folyamatot, mert folyton sürgette, hogy magyar elemek legyenek a papok és gyökeres magyar környezetben neveljék őket, maga pedig teljesen a néplélek papja lett: a népi kereszténységben a pogány elemet és alapot kereste, a magyar parasztság keresztény lelki kultúráját ősi keleti-pogány gyökerekig vezette vissza; fölfedezte »népi vallásunk« eredetiségét. Hallatlanul merész vállalkozásba fogott. Ha kora fejlett magyar tudattal rendelkezik, hozsánnák kísérték volna vállalkozását, a kiegyezés korának azonban legfeltűnőbb ismertetőjele a magyar tudat elsekélyesedése volt. Kálmánynak ebben a korban csak magány, nyomorúság és meghasonlás jutott.”[xii]

Féja Géza irodalomtörténeti összegzésében Kálmány gyűjtései legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a balladáról, mint műfajról sikeresen bizonyította, hogy érvényes, nagymennyiségű és gazdag variabilitású szöveghagyománya van a magyarság körében, még az Alföldön is, s az nem az északi népek, illetve a hegyvidéki magyar hagyomány sajátossága. Kálmány jelentőségét abban jelölte meg, hogy elkészítette az utat Bartók, Ady és Sinka István számára. „Kálmány Lajos a magyar foklore alapvető kérdéseit tisztázta s folklorisztikus kincsünk időtlen teremtő szerepét vallotta. Ő a Keresztelő Jánosa annak az elkövetkezendő folkorisztikai áradásnak, mely egyelőre Bartók, Kodály, Ady, Erdélyi, Tamási, Sinka és hihetően még nemzedékek életművét termékenyíti majd meg.”[xiii]

Féja Géza élete utolsó szakaszában, a halála előtti hónapokban is foglalkozott Kálmány Lajossal. Mégpedig az újvidéki Hungarológiai Intézet munkatársa, Tóth Ferenc (1940–1980) néprajzi gyűjteménye, a Kálmány Lajos nyomában (1975) című kötet kapcsán írt a könyvkritika műfaján jóval túlmutató esszét. A hagyatékban fönnmaradt kéziratot fia, Féja Endre adta közre előbb a szegedi Tiszatáj című folyóirat 1980 decemberi számában (az Örökség rovatban jelent meg a következő szerkesztői megjegyzéssel: „Nyolcvanéves lenne Féja Géza, kinek hagyatékából közöljük a Kálmány Lajosról szóló tanulmányt. Emlékezünk ezzel az írással a tragikusan korán elhunyt Tóth Ferenc újvidéki költőre és etnográfusra is”)[xiv], majd a Lapszélre című gyűjteményes posztumusz kötetben (1982).

Ami nem változott az 1930-as–1940-es és az az 1970-es évek Kálmány Lajosról szóló Féja-szövegek attitűdjében az az antiklerikalizmus, sőt az utolsó hónapjaiban lévő alkotó még markánsabban és határozottabban bírálta a katolikus egyházat, mint négy évtizeddel korábban. Ugyanakkor lényeges, hogy – miközben az esszé mintegy kétharmada Kálmány életéről és karakteréről szól, s csupán egyharmada a Tóth Ferenc gyűjtötte szövegekről – használta és gyakran idézte is Péter László Kálmány Lajos. Egy nagy magyar folklorista (1952) című életrajzi monográfiáját. Korábbi műveiben ugyanis Móra Ferenc nekrológja és emlékező cikkei alapján értekezett Kálmányról.

Külön hangsúllyal – s enyhe kárörömmel – írt Kálmány Lajos egyházkritikus alapállásról, s arról a Péter László által adatokkal is alátámasztott tényről, hogy édesanyja – Omachel Rozália (1825–1907) – nyomására lett katolikus pap, s hogy emiatt több évig nem beszélt vele és már lelkész korában fogadta csak el anyjától az annak szőlőjében termelt borból általa küldött évi húsz–huszonöt hektolitert. „Kálmány pedig akkor már elfogadta, akár a végzetet. Ivott és itatott, méregerős szűz-dohányt pöfékelt naphosszat, »ette« a mérgeket — a nikotin eleven vad ízét, az alkohol mámorát —, mert tudta, hogy úgyse fordíthat sorsán.”[xv]

Féja Kálmány tudományos érdeklődését, népi gyűjtői tevékenységét és kivételes tudósi egyéniségét egyrészt (nem túl könnyű) személyiségével, másrészt a társadalmi körülményekkel magyarázta, s a magyar néplélek kivételes megnyilvánulásaként könyvelte el.

„Kálmány, miközben ide-oda helyezték, valósággal űzték, és egyhamar meghasonlott az úri-polgári társadalommal, közösséget keresett, hogy egyáltalában élni tudjon. Mi történt volna véle, ha megül egy kényelmes állásban? Nyilván elpolgáriasodik, de a papságot sértődötten, sebesült lélekkel, harcra készen kezdte; űrt érzett bévül, mert a teológiát egyhamar kifújta belőle a friss tavaszi szél, az űrt pedig be kell töltenünk. Egy különb, emberibb lelkiséget kellett fölfedeznie, méltó matériát keresett, és ezt a közösséget a népben találta meg. Egyre inkább egy nagy család vigaszos melegségét érezte, midőn beszédüket, majd dalaikat, meséiket, hiedelmeiket hallgatta. Mindezek őselemeket vertek fel benne. Mintha hallotta volna már valamikor, egészen mélyen szunnyadtak, most pedig egyszerre életre éledtek, és éreznie kellett, hogy ez a felfedezés különb családot ád a sajátjánál, mely sohasem értette meg, ha szerette is. Mennyire illik reá Ady sorsmagyarázata: »Menekülés úri viharból«. A különb család a nép volt, s elindult, hogy fölfedezze. Sehol sem volt maradása, Szegedtől északra, keletre és délre sorra járta a falvakat, gyűjtött iskolákban, kocsmákban, pásztortűz mellett. Tanult, olvasott, töprenkedett nyomorult falusi káplánszobákban gyertyavilág mellett. Garasaiból könyveket vásárolt, nyelveket tanult, s közben szüntelen mérte az embereket, akik fenn voltak, könnyűnek találta, az alul senyvedőket pedig családtagjának fogadta. Kiürítette azt a keserű poharat, amit a nép ivott nap mind nap, s mivel nagy formátumú ember volt, született írástudó, ebből a lelkiségből akart »templomot« emelni az egész nemzetnek.”[xvi]

Az idős Féja Géza Kálmány Lajos nyomában című írásában a tudós paphoz és az empirikus kutató folkloristához fűződő személyes viszonyulásáról is írt, s ekkor már Kálmány Lajos értékes, s a magyar művelődéstörténeti emlékezetben őrzendő személyes és tudományos életútját nemcsak – mint korábbi munkáiban – „meghasonlottnak”, de kifejezetten „tragikusnak” ítélte.

„A könyveiből szerettem meg. Mindent elolvastam, amit írtak róla és meglelhettem. Akkor éreztem át igazán tragikumát, midőn néhány évvel halála után fölkerestem a szegedi házat, ahol utolsó éveiben lakott és meghalt. Megdöbbentem. Régi ház volt, földszinti ablakai a földhöz közeledtek, a vakolat hámlott, falai egészen átnedvesedtek, pincelakásnak hatott, pedig módosabb ember építhette, emeletet is húzatott reá, mégis nyomortanyának tetszett. Maga főzött itt kis dobkályháján, gyerekektől vásárolt félig használt krajcáros füzetet kéziratpapírnak. Szegénysége vitte ide? A nyugdíjas pap nyomorúsága? Nem, sokkal irgalmatlanabb erő taszította ebbe a dohos, nedves odúba: életének és az egykorú magyar életnek a tragikuma. Ide kellett jutnia, és itt találta meg a helyét, egész lényével hitte, vallotta, hogy ez dukál a kitagadottnak.”[xvii]

Megjelent a folyóirat 2020. áprilisi számában

Jegyzetek

[i] Féja Géza: Kálmány Lajos nyomában. In: Uő.: Lapszélre. Budapest,Szépirodalmi Kiadó, 1982. 347. o.

[ii] Lásd bővebben: Miklós Péter: A Kecskeméti Lapok története. 1868–1956. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2016.

[iii] Kecskeméti Lapok, 1939. március 19.

[iv] Kecskeméti Lapok, 1939. március 26.

[v] Kecskeméti Lapok, 1939. április 2.

[vi] Kecskeméti Lapok, 1939. április 16.

[vii] Kecskeméti Lapok, 1939. április 23.

[viii] Kecskeméti Lapok, 1939. április 30.

[ix] Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Budapest, Athenaeum, 1937. 251–252. o.

[x] Régi magyarság magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Budapest, Magyar Élet, 1941.; A felvilágosodástól a sötétedésig. A magyar irodalom története 1772-től 1867-ig. Budapest,Magyar Élet, 1942.; Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig. Budapest,Magyar Élet, 1943.

[xi] Féja Géza: Kálmány Lajos. In: Ujváry Zoltán: Kálmány Lajos. Debrecen, 2005. 67. o.

[xii] Uo. 69.o.

[xiii] Uo. 76. o.

[xiv] Féja Géza: Kálmány Lajos nyomában. In: Tiszatáj, 1980. 12. sz. 30–35. o.

[xv] Féja Géza: Kálmány Lajos nyomában. In: Uő.: Lapszélre. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1982. 348. o.

[xvi] Uo. 349–350. o.

[xvii] Uo. 356. o.