Blazovich László: Két adatdús, új eredményeket hozó kötet Szeged Nagyárvíz előtti történetéből

Az utóbbi két évben két olyan kötet jelent meg, amelyek a Szeged történetét kutatók és az iránta érdeklődők számára megkerülhetetlen lesz a későbbiekben. E sorok írója számára pedig örvendetesek a témák, ugyanis mindkettő a város korai történetét tárgyalja. Szalontai Csaba: Szeged születése. Megtelepedés a szegedi tájban a város kialakulása előtt című művét dizájnos formában a jeles Opitz Kiadó jelentette meg, a másikat pedig, Máté Zsoltét: Akivel oldottál, azzal köss az Areión Kulturális Egyesület.

Az előbbiről már jelent meg ismertetés jelen folyóirat hasábjain, azonban megérdemli, hogy a visszatérjünk hozzá, hiszen a szegedi táj domborzati, vízrajzi képét mutatja be, amelyről sokan írtak, ám most a sorok és térképek között egy összefoglaló kép bontakozik ki felhívva a figyelmet a két természeti tényező emberi települést befolyásoló hatására, azaz a vízfolyások, erek, tavak, mocsarak és tocsogók, valamint a halmok és dombok szerepére, kiemelve a Maty ér és a Fehértó, valamint a hozzájuk kapcsolódó vizes objektumok jelentőségét a megtelepedés és a védelem szempontjából. Hiánypótló mű, mert Vásárhely, Gyula és Makó esetében ez már megtörtént, igaz kevesebb figyelmet fordítva a régészeti eredményekre, ami jelen kötet legnagyobb erejét jelenti. A szerző úgy látja: a „Maty ér mente az, ahol a korabeli helyzetben a város megszületett, és csak később indult el a Tisza-parti helyek benépesülése, főképp a magyar honfoglalás és államalapítás utáni időkben. Mindezt főképp régészeti adatok sokaságával bizonyítja. A műből nem hiányzik a korábbi szakirodalom bőséges felhasználása sem. A tanulmányok, könyvek, térképek, írott források az ásatási eredmények mellett a mű hitelességének és a szerző alapos tájékozottságának bizonyítékai.

Elfogadva megállapításait, magam is nagy jelentőségűnek látom a főfolyók melletti, azokat kisérő vízrendszer jelentőségét a folyószabályozások előtti időkben, mégis árnyalnám feltételezését, amely szerint előbb jöttek létre városunk esetében a Tiszától távolabbi helyeken az emberi lakhelyek, mint a főfolyó mellett, ugyanis partjuknál a víz nem járta magaslatokon ugyancsak megtelepedethetett a neolitikumtól minden kor embere. A szegedi révet véleményem szerint azóta használták. Éppen alkalmassága miatt eseti forgalom bonyolódott itt. Só azóta jött a Maroson és a Tiszán is Erdély felől, hosszabb-rövidebb szünetekkel természetesen. Továbbá tiszta vizet hozott a folyó. Ma már szinte hihetetlen: a Maros beömlése fölött a folyó közepén még az 50-es években minden baj nélkül ittunk a vizéből.

Mint nem régész ajánlom a szerző figyelmébe e finom észrevételt, bár ismerve a szegedi domborzatot alakító évezredes emberi tevékenységet, magam is úgy gondolom, nagy szerencsére és véletlenre van szükség a régészeti korokból származó lelet előkerülésére a város belterületén. Ez nem kisebbíti azt a nagy munkát, amellyel Szalontai Csaba „összetalicskázta” a vaskos kötetének anyagát és az elért eredményeit sem, amellyel bőségesen gazdagította Szeged-ismeretünk tárházát.

A könyv olvasása után már nem a témához kötődve néhány megjegyzést tehetünk városunk történetével kapcsolatosan. A borítón levő római márvány fejet másodlagos helyzetben találták a vár bontása során. A régészek nem egyértelműen vélekedtek odakerülését illetően. Elképzeléseink szerint a Szegednél 1723-ban elsüllyedt hajó rakományából kerülhetett oda, amikor öt hajóval szállítottak Erdélyből Bécsbe római kori emlékeket, amelyről részletes leírást ad az Epigrafi romane di Transilvania című, Gian Paolo Marchie és Pál József által Veronában 2010-ben megjelentetett kétkötetes mű.

Az 1247-es oklevél említi Tápé és Vártó helyeket, amelyeket IV. Béla király a szegedi polgároknak juttatott. Az utóbbi helyét sokáig kereste a kutatás. Az 1719-es szabad királyi városi jogot adományozó oklevélből tudhatjuk meg, hogy a Vártó a Holt-Tiszával azonosítható Tiszán túli terület, amely a Tápai rét egy része lehetett. A helyet Szalontai Csaba is jó azonosítja.

A kutatás Reizner János tévedése nyomán Alszegedet Alsóvárossal azonosította. 1412-ben került oklevélbe Alszeged neve, amikor Zsigmond király a szegedi bíróválasztásról rendelkezett azt két lépcsőssé téve, majd a név 1422-ben fordult elő utoljára. Véleményünk szerint a szegedi vár két suburbiummal rendelkezett. A Tisza folyásának megfelelően a vártól északra helyezkedett el Felszeged (Felső-sziget), a vártól délre pedig Alszeged, a három közül a leggazdagabb településrész. Az ott élt polgárok számára adta ki a király rendelkezését a bíróválasztásról, és nem a jóval szerényebb gazdasági erővel, népességgel rendelkező városrész, amelyet mocsaras terület választott el a suburbiumtól, a későbbi Palánktól, lakói számára. E terület egyébként Alszegedhez tartozott, például a középkorban nem rendelkezett önálló plébániával és önálló bíróval. Hogy lett volna akkor ott bíróválasztás? A Szent Péter ispotályt is itt tartotta fenn a polgárság. Alsóváros egyébként a 15. század második felében virágzott fel, majd később, a török korban a város magyar népességének lakóhelye lett megőrizve a katolikus keresztény hitet, a korábbi gazdaság szerkezetét és a városi igazgatás elemeit. Így lett később a centrumból nézve máig Alsóváros a neve, a középkori Felszegedé pedig Fölsőváros. A Szent Péter ispotályt és az alsóvárosi Havi Boldogasszony templomot (Mátyás templom) gyakran kapcsolta egybe a kutatás. Két külön intézmény volt. Egy későbbi vedután mindkettő látható. Ugyancsak legendák világába tartozik az ispotály és a ferenciek templomának összekapcsolása a johannitákkal (ispotályosok). A fehérváriaknak valóban volt Szeged nevű birtokuk, de ez Fehérvár közelében feküdt. Mit kerestek volna a városunkban a lovagrend tagjai?

Máté Zsolt tudományos munkássága Szeged középkori és törökkori topográfiájának történetében mérföldkövet jelent. Az elmúlt évben megjelent kötetében kilenc tanulmányát adja közre. Egy részük a város egészének vagy egy részének helyrajzával foglalkozik, a másik pedig egy-egy pontjának, például házak történetének az elemzésével. Azt előzetesen leírhatjuk, hogy ő az, aki számos kísérlet után felrajzolta a város 15. század második felétől a korszak végéig kiterjedő utcahálózatát, amely végeredményben a Nagyárvízig a történelmi sorsfordulókon átívelve meghatározta a városképet.

Az 1522-es tizedjegyzék és az 1548-as török adóösszeírás összevetésével alakította ki álláspontját matematikai módszereket segítségül híva. Észrevette a magyar és török adóösszeírás metodikájának különbségét. Amíg a magyarok utcánként, addig a törökök két vagy több utcával kerített tömbönként, mahalleként írták össze az adófizetőket, ami által az egymás melletti utcákat számba tudta venni és térképre vetíteni. Ebben segített neki néhány utca máig meglévő nyomvonala és néhány máig álló épület vagy épületrész helye. Szeged a középkori Magyarország nagyságát és gazdasági erejét illetően Buda és Pest után hozzávetőlegesen tízezer lakosával a harmadik városa volt. Máté Zsolt munkája nyomán az első kettőhöz hasonlóan az érdeklődők tájékozódhatnak a város középkori alaprajzáról, amely a tanulmány mellett megtekinthető a Szeged topográfiai atlasz térképei között. A 32 utca elhelyezkedésének rajza élményt nyújtó búvárkodást nyújt az olvasó számára.

Fontos megállapítása továbbá a szerzőnek a középkori, egy a szegedi utcák szerkezetéről szóló megállapítása, amely szerint a középkori utcák nem csupán az egymással szemben álló zárt házsorok későbbi területét jelentették, hanem az ide tartozó közöket, térközöket, kisebb utcákat. E területek egyébként részben a házhelyek osztódása során alakultak ki. Emlékük például Vásárhelyen a közöknek nevezett utcarészek, amelyek Szegeden is léteztek még a Nagyárvíz előtt.

A középkori városok igazgatási szervezetében a bíró és az esküdtek alkotta tanács, valamint a városi hivatal (kancellária) alatt helyezkedtek el az utcabírák vagy utcakapitányok, akik a helyi igazgatásban segítettek, többek közt beszedték az adót, ügyeltek a tűzoltáshoz szükséges víz tárolására, a rendre és a lakosság helyes magatartására. Számon tartották az utca lakosait. A német eredetű városokban (Sopron, Kolozsvár) fertálymestereknek hívták őket. Szegeden ugyancsak létezett e rendszer, jóllehet csak egy 1553-ból származó defterben található rá adat.

E témakörhöz tartozik A szegedi Palánk városrész 1597. évi telekkönyvének térképi megfejtése című tanulmány. A telekkönyv fordítását két igen kiváló tudós tette közzé a levéltár tanulmánykötetében 1984-ben. A mű alapvető német nyelvű forrása városunk történetének. Kiadása kapcsolódott a Szeged-monográfia munkálataihoz és a levéltár forráskiadó tevékenységéhez. Szakály nagy haszonnal forgatta a művet, ugyanis számos adatot talált benne a városrész lakóiról, intézményekről, és így tovább. Heka László is támasztkodott rá a szegedi bunyevácokról írt munkájában. A forrás topográfiai leírása, „térképesítése”, amint Máté Zsolt írja, azonban váratott magára. Több kísérlet után végül harminc év múlva „tört fel a dió”, amikor szerzőnk megfejtette a talányt, amivel új eredményeket hozott, és megkönnyítette a forrás további használatát.

A matematikai, informatikai lehetőségek és több térkép összevető használata hozta meg a sikeres megoldást. Eredménye egyrészről a korabeli telekrendszer feltárása, a kis telkek létének magyarázata, másrészről pedig egyes, egészen a középkorig visszavezethető utcavonalaknak a maiakra vetítése. Példaként néhány: az Oskola utca a középkori Nagy utca, Szeged főutcája nyomvonalán haladt az 1960-as évekig. A Tömörkény utca egy része, az Oroszlán utca és a Révai utca a 17. századi nyomvonalon halad középkori előzményekkel. 17. századi a helye a Palánkon belül a Somogyi utcának és az Apáthy utcának. A szerző nyomvonaluk megőrzésére hívja fel a figyelmet. Vajon elhelyezték-e őket a szegedi értéktárban?

A telekkönyv, amelyet egy tűzvész után fektettek fel korszakához még két tanulmány köthető: a Milyen volt Szeged török után? és a Szeged 16–18. százada. Ez utóbbi nagyobb része ugyancsak a török alóli felszabadulás utáni időszakról szól. Mindkettőt összekapcsolja a topográfiai tények használata és számba vétele, valamint a korabeli térképek tüzetes vizsgálata és elemzése, amely a szerző kutatási módszerének az építészmérnöki és matematikai-informatikai ismereteinek felhasználása mellett fő ereje. E megközelítési módokat a Szeged-kutatás nagy szerencséjére össze tudja kapcsolni a humán-bölcsész gondolkodással. A köteten belül mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Szeged középkori szociáltopográfiája című írás. A szerző megfogalmazása szerint „a történeti szociáltopográfia a lakosság etnikai, vallási, műveltségi, társadalmi-gazdasági és foglalkozási képének topográfiai összefüggéseit tárja fel”. Ezen sajátosságok adják meg egy-egy város karakterét, más városokhoz hasonló, de azoktól eltérő, egyedi arculatát. Szeged esetében is ez a helyzet. Bár az egymást követő történeti korok sok változást hoztak a város életében, számos gazdasági, műveltségi, vallási jegy túlélte ezt még akkor is, ha maguk szintén sokat változtak. Ezekre a jelenségekre hívja fel a figyelmet szerzőnk. Nem lenne unalom gerjesztő dolgozat, ha valaki azt vizsgálná benne, hogyan maradtak meg, miként változtak, szűntek meg, és milyen új elemekkel gazdagodott városunk szociáltopográfiája az utóbbi ötven évben.

A város egy-egy helyrajzi pontjáról született tanulmányok közül elsőként a 2012-ben megjelent Egy épület titkai – Amit meg lehet tudni a „Török ház”-ról című a Palánkhoz kapcsolódik. Bontását a várost szeretők felháborodása kísérte, nem értették a város újító furor-t, és igazuk volt. Eltűntettek egy olyan épületet, amely egyrészt világosan mutatta, hogy az Alföldön ugyancsak álltak olyan középkori és kora-újkori polgári házak, ha kevesebb is, mint a városokban Nyugat-Dunántúlon és Erdélyben. E tekintetben a Török–Demján ház kapcsot képzett a két terület között. Másrészt „bizonyította” az Oskola (Nagy) utca ősi nyomvonalát. Máté Zsolt, a város szülötte nem elégedett meg a felháborodással, hanem levéltári és egyéb kutatásával utána járt az emblematikus házépítés történetének, amelyből kiderül: középkori alapokra és pincére feltehetően a 18. század elején épülhetett a bontásra ítélt épület, amely ma restaurálva egyik idegenforgalmi látványossága lenne a városnak. Építészeti hagyatékát tekintve sajátos sorsú Szeged. A középkori, a barokk és a klasszicista korszakából alig maradt fenn egy-egy hírmondó épület. Szerencse viszont az, hogy az eklektika és szecesszió jegyében született belváros fennmaradt, nem söpörte el egy részét sem a „panelmennyország” építése.

További két tanulmány elkészítéséhez a szerzőt családi emlékek kötik. A Szeged hódoltság-kori török temetője című megírására a nagyapja osztálytársának, Tápay-Szabó László Szegény ember gazdag élete című kötetének egy részlete és nagyapjának az elbeszélése indította. Térképek alapos, összehasonlító elemzésével végül kiderítette a temető helyét. „A régi török temető helye ma a Retek utca, Tarján széli utca, Bite Pál utca által határolt lakótelepi beépítés közepén, a Pósz Jenő utca által átszelt területre esik”. E megállapítással egészen új, eddig nem ismert adatot nyújt át a város története iránt érdeklődőknek, és most már tudhatjuk: hol volt a helye a múzeumba került két török sírkőnek. Íme a 143 éves szegedi török uralom három megmaradt anyagi dokumentumait ismerhettük meg a dolgozatból. Úgy gondolom, talán több nincs is.

A szerző munkáját megkönnyítette, hogy a Szeged Atlasz munkálatai során megvalósult Giba Antal 1841 és 1844 között készített térképének a 2010. évi digitalizált Szeged térképéhez igazítása. „A georeferálás a régebben vagy eltérő vetületi rendszerben készült térképeknek egy adott koordináta-rendszerben való megfeleltetése – általában számítógépes program – segítségével”. Máté Zsolt szerényen elhallgatta, hogy a georeferálás ötletét az Atlasz összeállítása idején ő vetette fel, és ellenőrizte elkészítését. Köszönet érte.

A szegedi Szent György templom és a tornyos iskola című írásban a térképeket jól ismerő és elemző építészmérnök szakcikkét olvashatjuk ugyancsak családi vonatkozású indítással. A szakirodalom által háromhajós gótikussá átépített románkori templom építéstörténetéhez, amelynek alapjai a Dózsa György iskola épülete alatt nyugszanak, keveset tehetett hozzá már szerzőnk. Annál részletesebben tudta kifejteni a török kor utáni végül abba maradt barokk restaurálást, majd pedig a tornyos iskolává alakítást, amelynek rekonstrukciós rajzát is elkészítette. Hozzávetőlegesen száz évet fog át három generáció között a szóban átadható történelem. Ennek a tanúi lehetünk az írás sorai között. Ezáltal mi sem csak képekkel illusztrált leírást olvashatunk, hanem megjelennek előttünk 19. századi kisdiákok, akik koptatták a nagyon különös iskola padjait.

A befejező írás a Nagyárvíz utáni feltöltésről szól. Szintén hiánypótló alkotás, belőle világosan kiderül a feltöltés módja és mérete. A tanulmány utóbb készülő munkák és tájékozódás számára hasznos forrásanyag nagyszerű térképpel. Az utóbbira példa: Egy a Nemestakács utcában lakó kolleganőm összevetette a térkép oda vonatkozó feltöltési adatát udvaruk végének eredeti és a szomszéd (volt árvaház) által ugyanott feltöltött szintjével, és a térképen és a táblázaton lévő adatot teljesen valósnak találta. Kell-e nagyobb elismerés Máté Zsolt számára. Egyébként – mint említettük – a szerző kutatási módszerének a térkép használat, elemzés egyik sarokpontja. Ráirányítja a figyelmet a térképek történeti szempontból hasznos adataira. Szeged topográfia történetét ezzel felzárkóztatja a nemzetközi várostörténethez. Eme könyvbeli utolsó írásával egy legendát szüntet meg a feltöltés méreteit illetően.

A két ismertetett kötet példája az új várostörténeti eredmények születésének. Mutatják: érdemes foglalkozni a múlttal még akkor is, ha jelenünkben nem divat, és hátat fordítanak neki, pedig a gyökerek ismerete nélkül nincs egészséges jövőbe tekintés sem. Erre hívja fel a két kötet a figyelmet. Ezek után várjuk a város későbbi történetéről szóló köteteket is. Van mit pótolni. A rendszerváltoztatás óta eltelt időről például alig jelent meg alapos összefoglaló írás. Nyitva áll a levéltár ezen időszak kutatói előtt − más kutatóhelyekkel együtt!

Szalontai Csaba: Szeged születése. Megtelepedés a szegedi tájban a város kialakulása előtt. Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2020.

Máté Zsolt: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión Könyvek, 2020.

Megjelent a folyóirat 2021 februári számában