Szabó Zoltán „Zoo_Lee”: Ragály a képkockákon: betegségek és járványok szuperhős képregényekben

A legtöbb szuperhős történetben az ellenfelek kézzelfogható, fizikai fenyegetést jelentenek, melyekkel hol hagyományos, hol rendhagyó módon, de felvehetik a küzdelmet. Lényegesen más helyzetet teremtenek azonban a különböző betegségek, járványok, melyek bár ritkábban fordulnak elő, az alkotók többsége szinte sosem bagatellizálta el őket, és jelentős, akár életveszélyes fenyegetéssé váltak a képregények oldalain.

A képregényektől közel sem idegen téma az egészségügy. A kora 18. században az újságok a képregények korai ősei révén közöltek egyszerűen érthető közegészségügyi információkat, melynek tradíciója a mai napig tart. Kutatók többek között megfigyelték, hogy iskolákban kiosztott képregények formájában egészségügyi szakemberek sokkal hatékonyabban tudták a fontos információkat elterjeszteni olyan országokban, mint például Honduras. És akkor még nem is beszéltünk a képregények arany- és ezüstkorában kifejezetten az egészségügyi dolgozókat ünneplő és hősies szerepekben feltüntető amerikai képregényekről, vagy a 2000-es évek elején elterjedt graphic medicine-ről, mely lényegében külön műfajjá nőtte ki magát, sem a számtalan indie alkotóról, akik a saját magukon vagy környezetükben megtapasztalt élményekből készítettek képregényeket.

Ám most nem ezeket a kimondottan egészségügyre koncentráló kiadványokat szeretném bemutatni, hanem egy jóval komplexebb témát: a járványok, betegségek megjelenését az ismert, fősodorbeli szuperhős képregényekben. Ugyanis ha megpróbáljuk lelki szemeink előtt felidézni azokat a kihívásokat, akadályokat és ellenfeleket, amelyekkel egy populáris, mainstream képregény hőseinek szembe kell nézniük, a különböző egészségügyi problémák meglehetősen ritkán merülnének csak fel. A betegségek ugyanis nem képesek olyan hagyományos történetelemként működni, mint egy maszkos főgonosz, egy idegen invázió vagy egy magánéleti probléma, puszta jellegük gyakran ellenkezik azzal az isteni, félisteni ábrázolásmóddal, mely különösen az arany- és ezüstkor során volt jellemző a klasszikus karakterekre. Emellett kérdéses, hogy a főszereplők különleges képességeik révén (ha egyáltalán rendelkeznek ilyenekkel) bármilyen tekintetben jobb esélyekkel szállhatnak szembe vele, mint az átlagemberek, hatásaik pedig, hacsak az aktuális alkotók nem élnek a deus ex machina valamilyen formájával, szinte minden esetben súlyosak és nehezen vagy egyáltalán nem visszafordíthatóak. A betegség így tulajdonképpen a legádázabb, és mégis talán legkevésbé népszerű ellenfél, amellyel egy hősnek farkasszemet kell néznie, a jelenlegi járványhelyzet mellett pedig úgy vélem találó, hogy vessünk egy nagyobb, átfogó pillantást, pontosan hogyan is jelent meg ez az elem a felkapott, mainstream képregényekben, milyen ábrázolásmódokkal, hogyan használták fel a szerzők mind a valós, létező, mind a képregény világához igazított megbetegedéseket.

Ez az áttekintés természetesen nem öleli fel az összes ilyen történetet és szériát (azzal ugyanis minimum egy méretesebb könyvet meg lehetne tölteni). Pusztán a legismertebb, illetve legérdekesebb példákat járja körbe, amikor a képkockákon megjelent a fizikai állapot látszólag megállíthatatlan romlása, mellyel szemben egyformán védtelennek bizonyulhatott mind az emberi faj, mind az emberfeletti hősök. Ugyanakkor előre szeretném figyelmeztetni minden olvasómat arra is, hogy az áttekintés jellegéből fakadóan néhány elég komoly spoilert is tartalmazni fognak az elkövetkező sorok egyes karakterek sorsát, sorozatok vagy történetszálak lezárását illetően.

A Marvel kórságai

Az egyik talán leghíresebb és legkorábbi példa olyan szuperhősre, akinek tevékenykedését meghatározta a környezetében felbukkant betegség, Pókember volt. A karakter eredetének kulcsfontosságú része, hogy szülei halálát követően idős nagynénje és nagybátyja nevelték, majd amikor szuperhős karrierjének hajnalán nagybátyja meghalt, a szülői szerep egyedül idős, betegeskedő May nénikéjére maradt. A “betegeskedő” kifejezés pedig a korai Pókember történeteket újraolvasva még akár kifejezetten enyhének is tűnhet. A karaktert szándékosan aranyszívűnek, ám egyúttal törékenynek, öregnek, naivnak és gyengének mutatták. Nagy valószínűséggel nem csak a sokk végzett volna vele, ha rájön unokaöccse titkos szuperhős identitására, attól függetlenül is számos alkalommal került életveszélyes állapotba a kora és a szíve miatt. Pókembernek hol egy Zöld Manó elleni csatából kellett elmenekülnie, amikor megtudta, hogy nagynénje kórházba került, hol egy több tonnás gépezet maradványai alól kellett kiszabadítania magát, csak hogy időben eljuttassa a betegségét gyógyító izotópot a megfelelő kezekbe. Szerencsére May nénihez kegyesek voltak a képregényszerzők (illetve a Marvel fejesei, akik évtizedeken át csak ritkán fogadtak el jelentős változásokat Peter Parker magánéletének status quojában), és amellett, hogy Pókember valahogy végül mindig megmenthette betegeskedő nagynénjét, az évek során fokozatosan visszább vettek May állapotának súlyosságából. Illetve míg unokaöccse öregedett az évek során (az első, 60-as években megjelent Pókember történetekben Peter középiskolás tinédzser, a jelenlegi történetfolyamban valahol a kora harmincas éveiben jár), May életkora stagnált vagy csökkent is valamennyit.

Ugyan a Marvelnél más hősöknek is meg kellett birkózniuk barátok, rokonok családtagok megbetegedéseivel, gyökeresen más volt a helyzet, amikor nekik maguknak kellett szembenézniük tulajdon sérülékenységükkel és halandóságukkal. Bár, ha már Pókembert felhoztuk, vele is előfordult, hogy a képességeit adó pókcsípés radioaktív tulajdonságának felfokozását követően annak káros mellékhatásaival is számolnia kellett, talán egyik Marvel hős sem esett át olyan kálvárián, mint Thor. Pontosabban a néhány évvel ezelőtt felbukkant női Thor, alias Jane Foster, az eredeti viharisten szerelme (a filmekben Natalie Portman alakította). Miután az Original Sin/Eredendő Bűn című, minden nagyobb Marvel sorozatot és karaktert összevonó nagy crossover történet során az eredeti Thor méltatlanná vált a Mjolnir felemelésére, felbukkant egy új, rejtélyes női karakter, akinek identitását egy darabig rejtély övezte, és akit a pöröly új tulajdonosának választott. Jane személyazonosságát azonban az alkotók egy nagyon rendhagyó csavarral kombinálták: a karakter ebben az időszakban rákban szenvedett, és rendszeres kemoterápiát kellett kapnia. Valahányszor Thorrá változott a Mjolnir hatására, a tünetei megszűntek, egy közel sebezhetetlen, iszonyatos erővel rendelkező szuperhőssé vált, ám az átalakulásoknak súlyos ára is volt. Mivel isteni alakjában Thor immunis közel minden méregre, az átváltozás automatikusan semlegesítette az életmentő kezelés hatását a kemoterápia során használt anyagok jellege miatt, ám a daganat Jane saját szervezetében növekedett, annak „része volt”, így az átalakulás semmilyen gyógyító hatást nem gyakorolt rá és az új Thor minden jelenését követően egyre súlyosbodott. Jane cselekményszála epikus mártírhalállal végződött: még amikor eljutott arra a pontra, amikor biztossá vált, hogy a következő Thorrá változása garantáltan végez vele, akkor is felemelte a pörölyt. Ám áldozata nem maradt jutalom nélkül, a pörölyére ismét méltóvá váló eredeti Thor Odin segítségével ugyanis feltámasztotta és meggyógyította, így lényegében kálváriája ellenére megmenekült a végzettől.

Ám valószínűleg sem a Marvel berkeiben, sem a szuperhős képregények műfajában nem volt olyan csoport, akinek annyira borzalmas és elhúzódó betegséggel kezdett megküzdenie, mint az X-Mennek és a mutánsoknak. A folyamatos kirekesztettséggel szembesülő mutánsokat debütálásukat követően rengetegen tekintették az egyenjogúságukért küzdő színesbőrűek, majd később az LMBTQ-közösség analógiájának. Ezért is kavart nagy port a franchise, amikor a kilencvenes évek elején bemutatta a kizárólag mutánsokat támadó, ám veszedelmes gyorsasággal terjedő és halálos Örökség/Legacy vírust, melyben sokan a HIV-AIDS páros megfelelőjét vélték felfedezni. A mutáns terrorista Stryfe által a jövőből visszahozott biológiai fegyver levegő útján terjedt, tüneteit pedig az alkotók kellően eltúlozták ahhoz, hogy elkapása sokáig az egyik legborzalmasabb és legfájdalmasabb végnek bizonyuljon, melyet egy képregénykarakter elszenvedhetett. Ráadásul minden változata, mutációja egyre súlyosabb tüneteket produkált. A Legacy-1 a fertőződést követően a mutáns képességek első aktiválásával fejtette ki hatását, tünetei pedig egy brutálisan gyors és agresszív daganatéhoz hasonlóak voltak, miután a vírus kiiktatta az immunrendszert, majd megállította az egészséges sejtek termelődését. A később felbukkant variáns, a Legacy-2 sem kecsegtetett sokkal jobb kilátásokkal: ugyan a fertőzést követően a halálig lényegesen több idő telt el (akár évek is), ám ez idő alatt az áldozat fokozatosan elveszítette a kontrollt képességei felett (mivel nem egy mutáns képes akár egy egész épületet vagy kisebb várost pillanatok alatt megsemmisíteni, ha nem ura az erejének, ez önmagában hatalmas veszélyforrást jelentett), valamint lázzal, gyengeséggel és fájdalmas bőrbetegségekkel is gyötörte a vírus, miközben folyamatosan fertőző maradt. A Legacy vírusban és ábrázolásában a legdöbbenetesebb tényező azonban a mód volt, ahogy az X-Men-képregények alkotói felhasználták a történeteikben: ahelyett, hogy a vírus felbukkanása és leküzdése egy jól definiált, több szériát és karaktert felölelő crossover történet lett volna egyértelműen behatárolt kezdettel, véggel és utóhatással néhány hónap, esetleg egy-két év alatt, a vírus közel nyolc éven át a Marvel Univerzum lesben álló, mindig jelenlevő veszélyforrása maradt, mely szinte bármikor felüthette a fejét, hogy segítségével a szerzők kiírhassanak mutáns karaktereket. Ugyan egy 2001-es történetben végre sikerült megtalálni az ellenszerét, annak létrehozása a veterán X-Men-karakter Kolosszus életébe került, a Legacy vírus különböző variánsai pedig a mai napig fel-felbukkannak egy-egy karakter kezében, mint biológiai fegyver.

Batman és Superman járványok ellen

A fegyverként használt vírusok különösen nagy veszélyt jelentettek a konkurenciánál is. A DC klasszikus hősei sokkal kevésbé hétköznapi karakterek, mint a Marvel felhozatala, ám az alkotók fantáziájának ez sem szabott korlátot, amikor kreatív és veszedelmes kórokozókkal kellett előrukkolniuk, amelyek feladhatták a leckét a hősöknek. Superman ellen például bármennyire is hatástalan a földi veszélyforrások jelentős része, a helyzet gyökeresen megváltozik, ha szülőbolygója múltjából érkezik a probléma vagy az valamilyen módon párosul a számára halálos zöld kryptonittal. A Virus X, másnéven a kryptoni lepra ilyen volt, mely gyógyíthatatlannak bizonyult a Krypton tudósai számára, egy mintája pedig, miután becsapódott a Földön, megfertőzte az Acélembert is, akin rögtön a fertőzést követően jelentkeztek az első tünetek. És bár a vírus harminc napot vett igénybe, hogy végezzen az áldozataival (miközben végig hihetetlenül fertőző maradt), ez alatt folyamatosan csökkentette Superman emberfeletti képességeit is. Az eredeti Virus X más korai Superman-történetekhez hasonlóan egy viszonylag könnyedebb, elbagatellizált végkimenetellel zárult: mint végül kiderült, a kapszulában tárolt vírus már hatástalan volt, Superman gyengeségét és haldoklását pedig valójában egy letört darabka okozta a kryptonitból formált kapszulából, melynek eltávolítását követően pillanatok alatt megszabadult minden “tünettől” (a cselekmény ráadásul eléggé plagizált egy másik, régebbi számot is).

Az ötlet azonban túlzottan kiválónak bizonyult ahhoz, hogy később más írók ne éljenek vele, így a vaklárma után néhány évvel előrukkoltak egy több számon át futó történettel, melynek során az Acélember valóban megfertőződött a Virus X-szel – pontosabban annak egy másolatával, melyet Lex Luthor állított elő kryptonit segítségével. Ez a variáns csak fizikai érintkezés útján terjedt, és bár Luthor elsősorban Superman ellen tervezte, a vírus minden más élőlényre nézve veszélyes maradt. A Virus X-nek ez a formája ráadásul már sokkal inkább emlékeztetett egy valódi, Superman szintjére felerősített megbetegedésre: a fertőzés első tünete az érintett terület elzöldülése, majd hámlása mellett magával vont egy kontrollálhatatlan pánikrohamot, majd ezt követően fokozatosan terjedt az áldozat testén és gyengítette, pusztította azt. Superman minden próbálkozása csődöt mondott a vírus leküzdésére, a túlélésük érdekében pedig nem csak az emberek próbáltak meg távolságot tartani tőle, de még utolsó terve is csődöt mondott, hogy a Fantom Zónában húzza meg magát, hogy időt nyerjen egy gyógymód kifejlesztésére. Ugyanis a Fantom Zónában hiába anyagtalan minden, az ott élők tartottak tőle, hogy a Virus X még ebben a közegben is fertőző maradna. Superman végül a történet fináléjában az öngyilkosság mellett döntött, és egy rakétában egy távoli napban próbálta elhamvasztatni magát, hogy vele együtt pusztuljon a vírus is. Az életét végül a puszta szerencsének köszönhette, ugyanis amikor rakétája elhaladt a bizarro faj bolygója mellett, az eredeti szándékaikkal ellentétesen cselekvő és kommunikáló lények úgy ünnepelték gyűlölt ellenfelük halálát, hogy a rakétát vörös és fehér kriptonittal dobálták meg – melyek pillanatok alatt semlegesítették a vírust és felgyógyították a hőst.

Gotham Sötét Lovagja sem úszta meg a pandémia elleni küzdelmet. Ugyan Batman számos ellenfele rendelkezett mérgező képességekkel vagy próbált meg biológiai fegyvereket bevetni ellene (különösen az olyanok, mint Méregcsók és a Joker), a legnagyobb kihívást számára a kilencvenes évek derekán megjelent Contagion című, több DC sorozaton átívelő crossover történetben (melyet többek között Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca című története inspirált) megjelent rémálomszerű kór, a St. Dumas Rend által megalkotott Ebola Gulf-A jelentette. A Szorongatóként emlegetett vírus egy halálos ítélet volt, bármilyen testnedvvel terjedhetett, a fertőzést követően influenzához hasonló tünetekkel jelentkezett, majd az áldozat szemein át szivárgó vérzéssel folytatódott, ezt követően pedig közel elviselhetetlen fájdalom, letaglózó gyengeség és láz mellett iszonyatosan gyorsan kialakuló és agresszív, áttétes csontdaganatra emlékeztető tüneteket produkált. Az áldozatokkal végül vagy az végzett, hogy csontjaik borzalmas deformálódása során elroppant a gerincük, vagy a csontkinövések okoztak végzetes sérüléseket belső szerveiken. A történet különlegességét növelte (bár alapvetően nem egy túl jól sikerült Batman történetről van szó), hogy nagyon jól rávilágított azokra az alapvető problémákra, amelyekkel Gotham városa a tébolyult, maszkos szuperbűnözők mellett rendelkezett, és melyek lehetővé tették a vírus számára, hogy rövid idő alatt borzalmas pusztítást okozzon. A fertőzés pont akkor ütötte fel a fejét, amikor a város korrupt, alvilági ügyekbe keveredett polgármestere, Armand Krol elbukta az újraválasztást, utolsó heteiben pedig pitiáner bosszúként megpróbált annyi problémát és kellemetlenséget okozni a városnak, amennyit csak tudott – többek között leváltotta Gordon felügyelőt és helyére a remek politikai kapcsolatokat ápoló, ám gyáva és teljes mértékben inkompetens Andy Howe-ot állította, aki órák leforgása alatt elveszítette a helyzet irányítását. A pandémiát tovább komplikálta, hogy a vagyonos gothami polgárok egy része a vírus hírének hallatán egy teljesen önfenntartó luxusépületben, a Babilon Toronyban húzódott meg, ahol a külvilágtól teljesen elzárva tervezték átvészelni a fertőzést. Ám tudtukon kívül pont ők maguk hozták be a vírust a városba és indították el a terjedését azzal, hogy a kontaktust követően elbocsátották a toronyban dolgozó, alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozó alkalmazottaikat, akik közül többen magukkal vitték a halálos fertőzést az utcákra. Ennek további következménye lett, hogy míg Batmannek és társainak versenyt kellett futniuk az idővel, hogy előálljanak egy oltóanyaggal (melyhez vérre és antitestekre volt szükség valakitől, aki korábban nem csak megfertőzödött, de fel is gyógyult a szinte kizárólag halálos kimenetelű vírusból), de az utcákon eluralkodó káosszal is szembe kellett nézniük, miután rengeteg, a félelemtől elvakult gothami polgár vonta ostrom alá a tornyot, abban bízva, hogy ha megsemmisítik az épületet és végeznek a bentragadtakkal, még megállíthatják a fertőzést. A történet végül egyfajta deus ex machinával végződött, kiderült ugyanis, hogy a vírust megalkotó St. Dumas Rend egy régi kódexében feljegyezte az ellenszer képletét, a rendből kivált antihős, Azrael pedig egy szövetségesével sikeresen lefordította és megalkotta a gyógymódot, szinte az utolsó pillanatban megmentve a várost.

Ezeken felül muszáj még egy rövid említést tennünk a két kiadó leggrandiózusabb, járványok köré épített sorozatáról, a már itthon is olvasható Marvel Zombikról (melynek első történeteit a The Walking Deadért felelős Robert Kirkman jegyezte) és viszonylag friss DC-s megfelelőjéről a DCeased-ről. Ezek azonban közel sem annyira a konkrét vírusok körül forognak, sokkal inkább a klisésnek ható, ám rengeteg elborult, véres és kreatív szituációt eredményező alapötlet körül, miszerint egy gyorsan terjedő zombivírus szabadul a szuperhősökre, majd körbejárták ennek különböző, horrorisztikus következményeit, egyes hősök és gonosztevők reakcióit, megoldási vagy menekülési kísérleteit.

A fent bemutatott történetek azonban csak a jéghegy csúcsát kapargatták, pusztán a legismertebb és legemlékezetesebb pillanatokat, amikor a szinte legyőzhetetlen héroszok közel teljesen tehetetlenné váltak egy láthatatlan, alattomos és könyörtelen ellenséggel szemben (és minden bizonnyal nem egy rajongó jogosan róhatja fel nekem azt is, hogy miért nem tértem ki olyan szintén komoly és meghatározó történetekre, mint az Amazo-vírus, vagy a Zöld Íjász képregényének az a szála, amikor a hős aktuális segédjéről, Mia Deardenről kiderült, hogy HIV-pozitív, illetve más karakterspecifikus esetekre – nem véletlenül említettem korábban, hogy akár könyvet is meg lehetne tölteni a hasonló történetek elemzésével). Ám már ezekből is kitűnhet, hogy a vírusok, betegségek közel sem egyszerű elemek a mainstream képregényekben, nem egy alkalommal kilátástalan, a hősök életét fenyegető helyzetekhez vezettek, melyben gyakran csak a kitartás, a remény, az összefogás (és nem ritkán a szerencse) jelentették a kiutat. Nekünk pedig nem kell szuperhősöknek lennünk ahhoz, hogy szintén éljünk ezekkel az eszközökkel, támogassuk a járvány ellen küzdőket, és bízhassunk abban, hogy ahogy a képregényekben is egy idő után csak a múlt részévé, vagy legalább leküzdhetővé váltak az olyan kórokozók, mint a Virus X és az Örökség, úgy válnak majd ezek a bizonytalan és testileg-lelkileg egyaránt megpróbáltató hónapok is borzalmas emlékekké.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában