Szalay Ignác: Lázadás és underground a képregények világában

Ugyan ez a cikk nem történeti jellegű, inkább egy általános körképet szeretnék bemutatni, viszont elengedhetetlen egy minimális megemlékezés a múltról. Mivel a lázadás kulcsfogalom lesz a következőkben ezért szeretném megmutatni, hogy miben gyökereznek azok a normák, amiktől a felsorolt képregényeink eltérnek és lázadónak minősülhetnek. Mik a lázadás gyökerei és hogy milyen hatásai vannak a mainstream és underground különbségeinek a mai magyar képregénykészítésre.

A mainstream és a kánon születése

A kronologikus vizuális alapokon nyugvó történetmesélés az emberiség történetének kezdete óta velünk van. Már az ősemberek és ókori civilizációk is sűrűn alkalmazták ezeket vizuális reprezentációkat. Természetesen ezek az alkotások még minden képzőművészet ősei voltak nem direkten a képregényeké, viszont már itt megjelent az a vizuális szabályrendszer, aminek folyamatos fejlődése és változása elvezetett a témánkhoz.

William Hogarth (1697 − 1764), angol művész munkáiban is megjelenik már az a fajta képiség, az illusztratív elemek és tipografikus egységek kombinálásában, amely alapja lesz a nyomtatott újságok, képes mellékleteinek. Az újságok vicces tematikájú rovatokat szenteltek karikatúráknak, ábráknak és a képregények kezdeti verzióinak is, innen ered a comic szó, a komikus tartalomra utalva. Rodolphe Töpffler (1799 − 1846) svájci grafikus volt az első európai, aki a mai értelemben vett képregény könyvet készített, jelentős munkássága pozitívan hatott kortársaira is, Európa szerte jelentek meg a nyomtatás új lehetőségeivel a korai képregények. A mai képregényalbumokhoz hasonlóan elkezdtek nem rovatként, hanem főtémaként tekinteni a folytatásos történetekre, de olyan képregényekig, amik máig a popkultúra aktív ikonjaivá váltak a második ipari forradalom utáni időszakig várnunk kell.

A két világháború között kezdődött ez a „képregények első aranykora” (1938 − 1956). Ebben az időszakban vált általánossá, hogy a képregények külön sajtótermékként is elérhetővé váltak. 1927-ben, illetve 1929-ben jelent meg a Mickey Egér és a Popeye első verziója, 1938-ban pedig megismerkedhettek az olvasók Batmannel és Supermannel. A második világháborús amerikai propaganda már határozottabb vonalakkal kívánta megrajzolni az eddig megjelent szuperhősök karaktereit. A manapság leginkább a tömegízlést kiszolgáló két rivális kiadó a Marvel és a DC patrióta, harcos, erkölcsi magaslaton álló, sebezhetetlen karakterei álltak szemben a gonosz, csúnya, soviniszta főként német és keleteurópai ellenséggel. A kontrasztos fekete-fehér, jó-rossz, ellentét, sokban használt az amerikai gyermekek nemzeti öntudatának fejlesztésében, viszont egysíkú értékrendet közvetített, emellett humora is gyermeteg maradt. Ezt az egysíkúságot természetesen a háborús helyzet és a propaganda is megkívánja, viszont a mai sorozatgyártott szuperhős filmeket is jellemzi ez a fajta primitív megközelítés és értékítélet.  Nemzetközi szinten (Ázsiát sajnos most kihagyjuk) ez a mindent elsöprő sikerű, mitológiai elemeket is használó egyszerű dramaturgiai elemeket használó amerikai, szuperhős alapú képregény lett a kánon. Most pedig következzen az, ami ezen kívül áll!

A lázadás első hullámai, alternatív utak

A negyvenes évek vége felé a szuperhősök már jócskán veszítettek népszerűségükből. Ez köszönhető annak is, hogy olyan témák is népszerűek lettek, amik lehetőséget adtak komolyabb, vagy egyszerűen más, mondanivaló átadására. Újra széles körben megjelenik a sci-fi, a western, a krimi és a horror. Ebben az időben jelenik meg a Mad magazin is (1952). A Mad egy szatirikus képregényújság, az élclapok mintáján alapul, viszont kortárs mondanivalóval, Alfred E. Neuman ikonikus figurája a magyar képregényolvasóknak is ismerős lehet. A diverzitás a témaválasztásban, vizualitásban és az adaptációs technikákban megnőtt, ezzel járt az is, hogy a cenzúrázatlan vagy nem eléggé cenzúrázott képregények nyugtalanítani kezdték a közvéleményt. Erre szolgált „megoldásul” a Comic Code Authority, azaz a képregénykiadók önkéntes társulása a cenzúrához.

Ezzel az önként vállalt cenzúrával nem sokat törődve alkotott Robert Crumb, aki 1968-tól jelenteti meg a Zap Comix újságon keresztül saját és hozzá hasonló látásmódú művészek munkáit. A kanonikus szuperhősképregények és az idealizált emberi lények világától távol álló ábrázolási forma nagyon szuggesztív és erőteljes. Sem témáiban, sem ábrázolásmódjában nem törekszik széleskörű elfogadottságra. Sok szexuális, erőszakos és narkotikumokkal kapcsolatos témát boncolgat. Ez időszerű is a késő hatvanas hetvenes években. Ezek a témák nagyon foglalkoztatták a kor fiatalságát és közvéleményét, gondoljuk csak a Félelem és reszketés Las Vegasban-ra. Hunter S. Thompson és Robert Crumb hasonló látásmóddal meséli el történeteit és csalódásait, csak más platformokon. A Zap Comix 2014-ig volt hivatalosan aktív és olyan Crumbhoz köthető figurák jelentek meg ez alatt az idő alatt, mint a Fritz the Cat, Mr. Natural, Angelfood McSpade. Crumb hozta létre a Weirdo (1981 − 1993) magazint, amit az alternatív képregények ellenpólusával a Raw magazinnal (1980 − 1991) szoktak párba állítani. A Raw egy elitistább, kevésbé ösztöni vonalat képviselt, de még mindig a mainstreamen kívül. A Weirdo pedig hozta a lidérces történeteket, ahogy Crumbtól megszokhatta a közönsége. A Raw antológiákat Art Spiegelman szerkesztette, aki egyébként a híresen nyomasztó, holokausztot családi múlton keresztül bemutató Maus-t is készítette. Mivel az idő múlásával az underground szubkultúrák is változtak, amikből a Zap és a Weirdo is táplálkozott, ezért a hippikor delíriumos depresszióját felváltja a punk agresszív szorongása, a punk fanzinok hatása a Weirdon határozottan meg is látszik.

A fanzinok a képregények aranykorával egyidősek, olyan nem hivatalos kiadványok ezek, amelyek egy téma vagy jelenség köré szerveződtek. A punk fanzinok erős vizuális- és szövegvilágukkal határozták meg azt a képet, ahogy ma ezt a műfajt általában megítéljük.  Az Ukmukfukk Zinefeszt igyekszik évente lehetőséget adni a magyar alkotóknak a bemutatkozásra. Érdekesség még a Roskó Gábor, Adamik Lajos és Kerekes Zoltán által szerkesztett UND kiadványok is, ami az antológia és fanzin keverékei.

Nem szabad kihagynunk a nagyon felületes felsorolásunkból Gilbert Sheltont sem, aki Zap Comixxal egyidőben jelentette meg a The Fabulous and Furry Freak Brothers, a Rag magazinban. A Freak Brothers három erősen tudatmódosított karakter szemszögéből mutat erős kritikát nem csak az aktuálisan regnáló rendszernek, hanem az épp aktuálisan regnáló underground ellenkultúrának is. 2020-ban animációs rövidfilm is készült a három mákonyos hippi kalandjaiból, Shelton másik népszerű karakterével, Fat Freddy macskájával kiegészítve.

Kihagyhatatlan karakter az amerikai underground képregény történetéből Gary Panter, aki dolgozott együtt Crumbbal és Sheltonnal, viszont a Raw magazin stílusa sem állt tőle messze, mellékesen Matt Groening-nek, a Simpsons kitalálójának is jó barátja. Panter rajzfilmes stílusa mellett olyan underground megvalósítású alkotásokat is véghez vitt, mint Jimbo karakterének megalkotása. Akit, a pokolba, a mennyországba és a jövőbe is elrepít.

A tudatosan naiv nem feltétlenül esztétikus rajzstílus jól jellemzi az alkotók késő hatvanas évekbeli vizuális szemléletmódváltását. A brutális előadásmód akkoriban szembement a konvenciókkal és még a mai napig meghökkentő lehet, viszont a vulgáris, szexuális tartalom minden esetben szatirikus mondanivalót hordoz, ezt egészíti ki az ingergazdag rajzstílus. A belső ellentmondások, drogok, depresszió bemutatásai ezek, őszinte mondanivalóval a jó értelemben vett öncélúsággal, és nem brandépítés és a végtelen profitszerzés céljából megalkotott képregények mint a Marvel és DC termékei. Magyarországon a Kretén, a Morbid, a Szaft és a Móricka magazinok a kilencvenes évek közepén, szerettek volna hasonló szerepet betölteni, mint a Mad, Zap, vagy Weirdo. A néha egészen igényes vizualitással rendelkező magyar “suttyóhumor” újságok, végül is az underground egy szegmenségez kötődnek, de körülbelül olyan különbség van köztük és az amerikai társaik között, mint a Monty Python és az Irigy Hónaljmirigy között. Ennek ellenére a képi világuk inspirálóan hatott sok magyar művészre.

Yugo comics

A képregények aranykora nem csak az Egyesült Államokra terjedt ki, Francia és Olaszország mellett az akkori Jugoszlávia nagyon aktív képregényes közösséggel rendelkezett. 1935 és 1941 között 20 képregényújság működött a mai Szerbia területén. Megjelentek itt a külföldről átemelt és lefordított szuperhősképregények, a szépirodalmi adaptációk és a szuverén, képregénynek szánt kiadványok is. Ezek közül is az egyik legérdekesebb karakter Yuriy Lobachev alkotása a Master of Death (1939), aki elveszti párját, egy ősét ért átok miatt és ezután koponyamaszk mögé bújva éli a szuperhősök életét. Kicsit sötétebb, földhözragadtabb és tragikusabb, mint az amerikai kortársai. Sem a náci megszállás, sem a szigorú kommunista rezsim nem tett jót a képregénykultúrának Jugoszláviában. 1948-ban, amikor sor került Titó és Sztálin szakítására megnyílt a határ az eddig fenntartásokkal kezelt nyugati képregényeknek is. Amerikai képregényfordítások és saját gyártású alkotások is jelenhettek meg és felvirágzásnak is indult a délszláv képregénykultúra. Nemzetközi együttműködések és intermediális kapcsolatok jellemzik ezt az időszakot. Főleg Szerbia, volt a központja ennek a felvirágzásnak, a második világháború előtti Belgrade Circle képregényes kör utódaként megjelenik a Belgrade Circle 2 és a Bauhaus 7.

A délszláv underground jelentős alakjai Danilo Milošev Wostok akinek a munkássága brutális, érezhető a punk fanzine-ok erős hatása. Éles kontrasztok és húsbavágóan underground megjelenítés jellemzi. Hasonló stílusban alkot Aleksandr Zograf is, mindkettejük vizuális nyelve nagyon nyers, de mégis formailag kifinomult. Mindenképp meg kell említeni még Željko Pahek-et, aki nem csak képregényben hanem a concept arthoz hasonló festményei miatt is egyedülálló művész. Emellett kiemelkedő egyéniség Zoran Tucić a Bauhaus 7 képregényes kör egyik alapítója. Kihagyhatatlan Zoran Janjetov, aki nem csak képregényeivel, hanem Heroina nevű post punk zenekaráról is ismert. A nyolcvanas évek délszláv térsége komoly nyomot hagyott a világ képregényes térképén. Az undergroundra jellemzőek a lázadó témák, a punk, a háború feldolgozása, a családi élet traumái és egyéb szociológiai és pszichológiai problémák. Az biztos, hogy egy ilyen eseménydús és nem túl vidám történelmi múlt nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szociálisan érzékeny alkotók az általuk megélt eseményeket alkotásokban jelenítsék meg. A felsorolt művészek listája közel sem teljes, talán egy következő cikkben még kifejtésre kerülhet.

Magyarországi lázadók

Ez előbbiekben körvonalazott nagyon erős underground szellemiséget hozta magával a Symposion kiadó. A szerbiai székhellyel rendelkező Symposion nemzetközi kiadványai komoly minőséget képviselnek. Alkotóik között számos nemzetiség képviselői jelen vannak, de zömében szerb és magyar művészek munkáit publikálják. A vizualitás a délszláv kultúrán edződött olvasóknak is brutális, a témáik pedig az űrhajózástól, a jugónosztalgián és traumafeldolgozáson át szinte mindent érintenek. A volt Jugoszláv államok közelmúltbéli története és popkulturális változásai, inspiráló témaként hatottak az itt alkotó művészekre, de természetesen a fejlett vizualitás és képregényes közösség is katalizátor volt ebben a gazdag kulturális folyamatban. A képregényektől kicsit már eltávolodó kiadó inkább antológiákat és fanzinszerű, de annál terjedelmeseb tematikus kiadványokat készít. A Sirbik Attila által igazgatott kiadó, abszurd és groteszk kiadványai részletes gondossággal készülnek. Alkotói között van Oláh Dóra, akinek tervezőgrafikusi munkái is figyelemreméltóak, Rakétaiskola Darálthúsból című könyve sokban hasonlít Stark Attila Kulociy című könyvére, ami a Roham kiadónál jelent meg, de erre később még kitérünk. A Symposion sajátossága, hogy szinte megszámlálhatatlan alkotó munkáit közölte már. Ezek közül kihagyhatatlan Davor Gromilović, akinek abszurd világa már Hyeronimus Bosch-t idézi, Miroslav Lazendić, az elismert művész, aki durva kontrasztokkal sokkolja az olvasót, valamint Emil Kadirić akinek magával ragadóak de eközben hihetetlenül szorongó figurái irányítják magukra a figyelmet. Hatalmas kihívás lenne részletesen bemutatni, a Symposionnal együtt dolgozó összes művészt, ezt sajnos a cikk határai most nem teszik lehetővé.

A Symposion szellemi előfutára és kortársa a Roham kiadó. A Roham a kétezres évek, magyar undergroundjának kiváló keresztmetszete. A kiadóként és magazinként is működő Roham már nevében is mutatja, hogy ugyan, a kifinomult, lágy érzelmek megragadására törekszik, de látványvilágában inkább a Crumb-i, erősen pszichoanalizáló önelemző szemlélettel. Sokkal több képregény szerepel bennük, mint a Symposion kiadványaiban, viszont ugyanúgy megjelennek versek, esszék, novellák is. A vizualitás következetesen kaotikus, részletes és művészi. A kiadó, fiatal alkotók szűkebb körének hatásos megnyilvánulási lehetősége volt és publikáló alkotói azóta is komoly szereplői a magyar művészeti életnek. Nem kisebb nevek dolgoztak a Korchma Zsombor által összefogott lapban, mint az előbb említett Stark Attila, aki mobilos játéktól kezdve gyerekkönyvön és fanzinokon át a képregényekig és festményekig mindenféle művészeti területen rutinosan mozog. A Rohamnál megjelent legvelősebb munkája a Kulocity (ami már a Symposionnál folytatódott, ez a Kuloland) és a Bélváros – Boweltown, vizualitása zavart, de mégis egyértelmű. Minden olvasó ráismerhet egy kicsit a saját tudatalattija el nem ismert jelenlétére. Elengedhetetlen még Vidák Zsolt említése is, aki nemzetközileg elismert grafikusként, több könyvet illusztrált és a Corvin Rajziskola oktatója, a Rohamban publikált képregényei és grafikái színesek és oldottabbak, az izzadó, fülledt Budapest atmoszféráját kiválóan adják át, de fekete fehér munkái is könyörtelenek. Kihagyhatatlan Baranyai András, akinek a képregényein és grafikáin erősen érezhető az ipari, Orwell 1984-ét idéző hatás, a mozgalmas és újszerű képregényei részletgazdagok ugyanúgy, mint plakátjai. Munkái ismerősek lehetnek a nyitott szemmel vásárlóknak, ő ugyanis a Mad Scientists sörfőzde grafikusa és címketervezője. Természetesen a teljesség igényével nem élhetünk a felsorolást illetően, viszont meg kell még említenünk a Rohammal együttműködő művészeket mint, Szabó Levente, aki a Scrap képregényt alkotta meg és emellett a Helikon Zsebkönyvek borítóit is tervezi, Győrffy László, akit abszurd és elgondolkodtató, de mégis dekoratív festményeiről ismerhetünk és Sirály Dóri, akinek Kiberiaba című kiváló, Lem adaptációja is a Rohamnak köszönhetően jelent meg. A felsorolás természetesen sajnos itt sem lehet teljes, de szerencsére, a Roham több évnyi hallgatás után újra jelt adott magáról és bízhatunk benne, hogy újabb kiadványokkal folytatják majd a munkájukat.

A Zap, a Raw, a Rag és Wierdo valamint a Balkán képregényes kultúrája erős hatást gyakorolt az említett az underground kiadókra és egyes művészekre, ez az erős háttér nagyon egyedi és rétegelt képregényes kultúrát eredményezett, ami nem szembemegy a mainsteammel, sokkal inkább mellette dolgozik sokszor magasabb hatásfokkal.

A lázadó magyar képregényeknél érdekes még kitérni, a mainstream alternatívabb kiadványaira. Ezek közül a Csepella Olivér által megalkotott Nyugat + Zombik lehet ismerős szélesebb közönségnek. Ebben az érdekes, remek grafikájú képregényben a Nyugat folyóirat írói a New York kávéházat ért zombi apokalipszist szeretnék túlélni, nem kimondottan válogatott eszközökkel. Érdekes próbálkozás még az Utolsó Előtti Huszár című projekt, ami Dark Horse által forgalmazott képregények, azon belül is, a Hellboy világából inspirálódik viszont a magyar folklór sajátosságaival fűszerezve. Reméljük, hogy az általános hipszterkedés határait sikeresen meg tudja ugrani a szerkesztőgárda, hogy valami valóban egyedit fognak készíteni a későbbiekben. A magyar félunderground sokkal modorosabb és a popból inspirálódóbb mint a Roham és a Symposion, viszont a nem kimondottan gazdag alternatív magyar képregénykínálat szempontjából nagyon is üdvözlendőek a kreatív, a fősodorból kiváló kiadványok.

Külföldön az underground komoly hatással tud élni a mainstream kultúrára. A pop merít belőle, átemel részeket és kicsit megváltoztatja törött gerincű testét, hogy fenntartsa az érdeklődést maga felé és új irányokba nyújtózkodhasson. Más országokban az underground építő kritika a mainstreamre nézve. Magyarországon mivel a mainstream képregényipar még kialakulóban van, az alternatív alkotók, nem vártak és külön értékrendet fogalmaztak meg és saját személyes lázadásuk, saját drámájuk kerül a középpontba. Reméljük, hogy a magyar mainstream képregényipar tud akkorát fejlődni, hogy segítő párja lehessen a magyar undergroundnak és egymást építve alakuljon ki egy szimbiózis.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában