Hegedűs Réka: A magyar képregény polihisztora

Beszélgetés Kiss Ferenc képregénygyűjtővel, -forgatókönyvíróval, bibliográfussal

A sokak által csak Kissferiként ismert Kiss Ferencet minden érdekli, ami képregény. Szenvedélyes gyűjtőként, forgatókönyvíróként, bibliográfusként nemcsak a képregény jelenének szerves része, hanem a műfaj jövőjét is formálja, hiszen képregénytörténeti munkássága már most jelentős – és szorgosan, folyamatosan bővíti. Ha mindez még nem lenne elég, nyitott a szeme a tehetséges alkotókra, képregényklubot szervez a rajongóknak, és ha felébred a kutatókedve, felfedez néhány kiadatlan Rejtő-művet is. Méltán érdemli ki a címet: a magyar képregény modern polihisztora.

 – Emlékszel-e életednek arra a pontjára, amikor először magával ragadott egy képregény? Mint műfaj; mint alkotás; mint olvasói élmény; mint tárgy, amit jó lenne gyűjteni… Bármelyik aspektusára gondolhatunk.

– Hétéves voltam, amikor először ragadta meg képregény a figyelmemet. Emlékszem, 1965-öt írtunk, és a keresztanyám vőlegényétől ajándékba kaptam a Piszkos Fred, a kapitány Fülesből kitépett, fekete cérnával összefűzött képregényoldalait. Innen eredeztethető mind a képregény, mind Rejtő Jenő iránti rajongásom.

 – A képregénygyűjtő szenvedély már korábban élt benned, de honnan jött hozzá a forgatókönyvírás?

– 1955-től kezdve Horváth Tibor – később Cs. (Csepreghy) Horváth Tiborra változtatta a nevét – volt a legjelentősebb képregény-forgatókönyvíró Magyarországon. Három jelentős rajzolóval dolgozott együtt: Korcsmáros Pállal, Sebők Imrével és Zórád Ernővel. Korcsmáros 1975-ben, Sebők 1980-ban hunyt el, Zórád pedig elvált Cs. Horváthtól, maga kezdte el a forgatókönyveit írni, saját elmondása szerint a túlszövegezettséget szerette volna elkerülni. Cs. Horváth a ’80-as években két új képregényrajzolót fedezett fel: a később a Csillagok háborúja képregényadaptációiról híressé vált Fazekas Attilát és a szigetvári illetőségű Sarlós Endrét. A Fülesben hetente három, később két képregénysorozat futott. A második képregénypályázatára, 1988-ban magam is beadtam egy forgatókönyvet Jakuzák címmel. Az első ötbe sem került bele, a „futottak még”-kategóriában említettek meg csupán. De arra jó volt, hogy Cs. Horváth felfigyeljen rám, azt mondta, pont olyan formában írok, mint ő. Oda meg vissza voltam. Hogy egy autószerelő – mert az az eredeti szakmám – írására felfigyelnek, akinek a képregény csak hobbi, az azért nem olyan rossz.

 – Csak hobbi? Én ennél sokkal többnek érzem…

– Igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy ez az életem. Még egy ilyen hülyét biztos nem találsz, aki hétéves kora óta egyfolytában „nyomja a rockot”: gyűjtés, forgatókönyvírás, képregénytörténet, bibliográfia… A gyerekkori hülyeség nálam időskori infantilizmussá nemesült.

 – Honnan jönnek a témák a forgatókönyvíráshoz? Az adaptációs képregényben hiszel leginkább?

– Szerintem most csinálom életem utolsó adaptációs képregényét, Lőrincz L. László: A piramis gyermekei című regényéből. 1989 októberében jelent meg az 1990-es Füles évkönyv, amelyben helyet kapott az első képregényem Sarlós Endre rajzaival, ez is Lőrincz L. regény alapján készült, A föld alatti piramisból. A piramis gyermekei ennek a folytatása, s most egymás után fognak megjelenni a Fülesben: a kezdet és a vég, az alfa és az omega. Ez így szép lezárása lesz az adaptátori munkámnak. Ezek után hasonló dolgokat szeretnék csinálni, mint A Seuso-mozaik volt, ami szerintem az utóbbi évek egyik legjobb képregénye, öt rajzoló munkája, mégis méltatlanul nincs elismerve. A húsz éve írt képregényeimet most kezdték el méltatni: a Jégvirág a pokolbant vagy éppen Az ellopott futárt. Talán egyszer majd a Seusót is felfedezik, de arra lehet, hogy nem lesz még húsz évem…

 – Vajon mi lehet az oka annak, hogy éppen most kezdik el felfedezni ezeket a műveket?

– Az albumos megjelenés lehet az oka. Igaz, ami igaz, Garisa Zsolt is 15 évet ült Az ellopott futáron. De nagyon jól tette, mert mostanra forrott ki a stílusa a Rejtő-felújítások nyomán. Garisás figurákat rajzol, de közben mindegyik karakterén érződik Korcsmáros Pál figuráinak hatása is. A Jégvirág a pokolban húsz évig a fiókban porosodott, mert az emberek – ahogy mindenben – úgy a képregényekben is szeretnek fekete-fehérben gondolkodni, nálam pedig minden kicsit szürke. A szürke ötven árnyalata!

 – Az árnyalatok amúgy is mindig izgalmasabbak, mintha valami csak fekete, vagy csak fehér.

– Az biztos. De az árnyalatok nem eladhatóak.

– Ha már Rejtő-művek, nálad a kutatómunka nemcsak a forgatókönyvírást megelőző fázis volt, hanem hiánypótló eredményekre jutottál közben. Mesélnél kicsit az Elveszettnek hitt művekről? Vannak olyan művek, amelyeket Rejtőnek tulajdonítanak, de valójában másé lenne az érdem?

– Amikor a Füles megbízott a Jégvirág a pokolban forgatókönyvével, nagyon hézagos volt az egész történet. Nekiálltam kutatni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban négyládányi Rejtő-hagyaték létezik. Ezekbe vetettem bele magam, és találtam kiadatlan műveket. Négykötetnyi Elveszettnek hitt mű lett belőle. Azért jó, ha az ember sok Rejtőt olvas, mert annyira beléd ég a stílusa, hogy észreveszed, ha valami idegen. Miután ezen a rengeteg anyagon átrágtam magam, már tökéletesen be tudtam azonosítani, hogy például a hetvenes években, az Albatrosz-sorozatban megjelent művek közül melyiket írta Egri Lajos sakkmester, szakíró, Rejtő legidősebb bátyja. Kettő ilyen van: az Ezen egy éjszaka és A boszorkánymester. Az Egy bolond száz bajt csinál utolsó fejezetét pedig a középső testvér, dr. Révai Gyula ügyvéd, később vezetődöntőbíró fejezte be. Az emberek hozzászoktak az Elveszettnek hitt művek-sorozathoz. A kiadó rágja a fülem, de már nincsen több. Nem írhatok Rejtő helyett.

– Ha Rejtőről beszélünk, nem feledkezhetünk el Korcsmáros Pálról sem, aki szintén fontos helyet foglal el a szívedben. S nem csak azért, mert 2015-ben elnyerted a róla elnevezett díjat.

– Az az érdekes, hogy Korcsmáros újságrajzolónak vallotta magát mindig is. Büszkén. A dia mesterei-sorozat ötödik részének kiegészítő cikkében a felemelkedéséről írtam, hogy miként „rajzolta fel magát” 1936 és 1956 között közepes rajzolóból a kiváló szintre. Nagyon ritka, hogy valaki két szintet tud megugrani az életpályája során… Ha a triumvirátus másik két tagját nézzük – Zórád Ernőt és Sebők Imrét –, ők festőművészként tekintettek magukra, akik „leereszkedtek” a képregény szintjére. Talán ezért szimpatikus annyira Korcsmáros szemlélete. Kiindulási és egyben végpontként tekintett a képregényre, és nem csak egy kitérőként.

 – Ha már itt tartunk: jól érzem, hogy a képregény valamelyest mindig is „mostohagyermek” volt? Nem igazán sikerült elnyerni a megérdemelt helyét a kulturális kánonban. Mára változott a helyzet? S ha képregény, akkor miért vagyunk hajlamosak azonnal a szuperhősökre gondolni?

– Finogenov elvtárs az ’50-es években kijelentette, hogy ez a műfaj nem más, mint „amerikai kultúrmocsok”, s ennek hatására egy csapásra eltűntek az újságokból a képregények. Csak ’55 táján, Cs. Horváth Tibor jóvoltából kezdte meg újra felemelkedő pályáját a képregény. Az emberek mindig is nagyon szerették, a hivatalos vélemény lesújtóan nyilatkozott róla. Pedig állítom, hogy a magyar rajzolók munkái világszínvonalúak voltak akkor is, és most sincs ez másként. A zsáneren belül minden alműfajnak van egyfajta felfutása, na, nem annyira a klasszikus adaptációs képregénynek, sokkal inkább a szuperhősös történeteknek. De ennek farvizén azért szerencsére elevezget a múlt is.

 – Hogy állunk magyar képregényhősökkel? Ahhoz, hogy valaki hős legyen, nem feltétlenül kell, hogy radioaktív sugárzás érje…

– Nem feltétlenül, de azért nem árt. Viccet félretéve, léteznek magyar képregényhősök szép számmal, de valóban kevés a szupererővel rendelkező karakter. Mi inkább humorosra vesszük a figurát. Ott van például Botond, Fazekas Attila humoros történelmi figurája, de dolgoztunk a grafikussal Semmi Áron, a mindenre elszánt munkanélküli kalandjain is. Fujkin István barátommal a rendszerváltás környékén közös erővel megálmodtuk Szekfü Sanyát, a puszták rémét a Kretén magazin számára, de a másfélkegyelmű humorlap végül is nem tartott igényt rá. Ha a klasszikus értelemben vett szuperhősképregényekről beszélünk, szegedi alkotóktól említhetném az X-emböröket. Na, ők tényleg emberfeletti képességekkel bírnak.

 – Lehet rád afféle mentorként is tekinteni, akinek megakad a szeme a tehetséges képregényalkotókon?

– Arra büszke vagyok, hogy Fekete Imrére vagy éppen Cserkuti Dávidra nekem nyílt rá a szemem, adtam is lehetőséget nekik a Fülesben. De említhetném Lakatos Istvánt vagy Futaki Attilát. Már az előtt felfigyeltem rá, mielőtt még az olasz képregényiskolába kezdett járni. Várai Artúrt a jövő nagy felfedezettjének tartom. Ő készítette – többek között – a Városmajori Szabadtéri Színpadon A tizennégykarátos autó interaktív háttereit. Egy kétórás előadás állandóan változó hátterekkel, én ilyet még nem láttam. Egy csoda az az ember!

 – Hogyan jött az ötlet, hogy létrehozzátok a KépregényKedvelők Klubját?

– Amikor Zórád Ernő elhunyt, 2004 júniusában Cserkuti Dávid javaslatára felkerestük az urnahelyét a Szent Gellért Plébánián. Ott találkoztunk, megemlékezetünk róla, majd folytattuk a beszélgetést a Rác Fürdő mellett egy kerthelyiségben. Annyira inspiráló volt, hogy eldöntöttük, hogy a rákövetkező hónapban is összejövünk. Aztán ebből szokás lett – minden hónap utolsó csütörtökjén. Először a kArton Galériában kaptunk helyet, majd az Eötvös 10-ben. Nincs nagy taglétszámunk, általában 8-20 fő között mozog a résztvevők száma, de azért már valamelyest híre van, s vannak állandó tagok. Nívós előadókat igyekszünk meghívni: Jankovics Marcell, Dolák-Saly Róbert, Speier Dávid – hogy csak egy párat emeljek ki. Tematikus programokkal készülünk, temetőlátogatásokkal. A legutolsó KKK tavaly októberben volt, a pandémia miatt azóta szűkebb körben tudunk csak találkozni.

 – Részben már említettük, de nem eleget. Hogyan kell elképzelni egy képregénygyűjtő hétköznapi életét? Hogyan zajlik a gyűjtemény tárolása?

– Két lakás van tele vele. Többségében folyóirat-képregényekről beszélünk, hiszen régebben nem igazán voltak füzetes kiadványok. A nyolcvanas években kezdett el a Táltos Kiadó kijönni nagyméretű, színes albumaival, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat pedig füzetes sorozatokat adott ki. Ha újságképregényről van szó, szeretem az egész folyóiratot elrakni, mert így igazi kordokumentum, fontos összefüggésekre világít rá, hogy milyen napi események történtek az aktuális képregényrészek mellett. Ha helyhiány miatt nincs lehetőségem az egész lapot megőrizni, akkor kivágom a képregényt, és felragasztva albumba köttetem. Valahogy meg kell őrizni ezt az anyagot a jövő nemzedékének. Ebből már összejönne egy múzeumra való anyag. Ha Magyarországon is lenne képregénytörténeti múzeum, mint Belgiumban vagy Franciaországban, az azért nem volna rossz.

 – Bizony, hogy nem lenne rossz. De a Magyar Képregénytörténeti Egyesület honlapjával már így is sokat tettél azért, hogy minden képregénykedvelő számára elérhető legyen a magyar képregénytörténet minden fontos sarokpontja…

– Az a célom, hogy idővel minden magyar képregény elérhető legyen az oldalon. Jelenleg még csak a Fülesben megjelentek vannak fenn, és 300-400 képregényes cikk vár feltöltésre. Azt szeretném, ha az emberek hozzáférnének a múltjuk emlékeihez, a magyar képregény történetéhez, ami legalább olyan gazdag, mint bármelyik nyugati ország képregénytermése. Minden egy helyen lenne: folyóirat-képregények, füzetes megjelenések, cikkek, bibliográfia… Ezen dolgozik egy ütőképes kis csapat.

 – Hogyan lehet röviden összefoglalni a magyar képregény történetét?

– Fontos sarokköveket és dátumokat említenék. 1862-ben az Üstökös elnevezésű humoros lapban megjelent Magyar Miska és Német Miska első kalandja. A történetet Jókai Mór írta – négysoros versekben, Jankó János rajzolta. Maga Jókai is tehetséges rajzoló volt, a versek mellé ceruzavázlatokat is készített. Nem nevezném képregénynek, sokkal inkább képtörténetnek, hiszen nem alkalmaznak még kereteket, szövegbuborékokat. Ettől számítva kétféle újságtípusban jelennek meg képtörténetek: humoros-, és gyereklapokban. 1924-ben dán mintára megjelenik az Áller Képes Családi Lapja, egy színes-szagos folyóirat, amely angolszász képregényeket közölt négy éven keresztül. William Randolph Hearst sajtómágnás – róla mintázta Orson Welles az Aranypolgár címszereplőjét – 1914-ben megalapította a King Features Syndicate elnevezésű képregényforgalmazói hálózatot, amely 1935 környékére hazánkban is teret nyert. 1936-tól kezdve a Hári János nevű újság a legfrissebb amerikai képregényeket közölte, 31 lapszáma jelent meg. 1955-ben Horváth Tibor elkezdte adaptációs forgatókönyvírói tevékenységét, 1957-ben először jelent meg a Füles rejtvénymagazin. Részemről a már korábban említett 1989-es dátum a fontos, amikor elküldtem a képregénypályázatra A föld alatti piramist, majd megkezdtem a munkát Cs. Horváthtal. 2004 környékén megalakul a Magyar Képregény Akadémia Fehér Zoltán/Zorro de Bianco vezetésével, majd létrejött a Magyar Képregény Szövetség. 2018-ban pedig megalapítottuk a Magyar Képregénytörténeti Egyesületet.

 – A képregénygyűjtői szenvedélyedből mennyire fakadt tudatosan egy átfogó képregénytörténet kialakítása? Érezted, hogy minden egyes darab, ami bekerül a gyűjteményedbe, majd hozzátesz ahhoz, hogy az utókor számára is elérhetővé váljon a magyar képregény múltja és jelene?

– Olyan ez, mit egy lépcső: hétévesen elkezdek gyűjteni, harmincévesen forgatókönyvet írni, ötvenévesen különböző képregényes kiadványokat készíteni. Először Kertész Sanyival közösen adtuk ki a Színes és a Fekete-fehér Képregénymúzeumot és a Kútfő képregények sorozatát. Mostanában már ezek a saját kiadásomban jelennek meg. Szóval nem tudom előre meghatározni, mi lesz a következő lépcsőfok, az élet majd megmutatja nekem. Most éppen Pál György plakátművésznek készülök egy képzőművészeti albumot szentelni. Ez is egy újabb lépcsőfok.

 – Milyen szerinted egy jó képregény?

– Amiben a történet és a rajz erősítik egymást, mert lehet akármennyire szuper a rajz, ha a sztori vacak, akkor nem működik. De akármennyire jó a történet, ha nem illenek hozzá a képek, nem fogod elolvasni. A kettő együtt tud valami egységet létrehozni. A magyar képregény szó azért is egy jó kifejezés, mert felállítja a fontossági sorrendet: elsőrendű a kép, mert ha kinyitod az újságot, arra csodálkozol rá először, és csak akkor olvasol tovább, ha tetszik, amit látsz.

 – Ezért fontos, hogy a rajzoló és a forgatókönyvíró között meglegyen a kémia?

– Úgy szoktam mondani: én, képregény-forgatókönyvíróként tulajdonképpen teát főzök. Van egy irodalmi mű, amit átszűrök magamon, én vagyok a teafilter. A sima forró vízből így lesz teavíz. A rajzoló pedig az, aki megédesíti azt, tesz bele citromot, cukrot. Ő teszi ihatóvá a teát.

 – Ennél érzékletesebben talán nem is lehetne megfogalmazni a közös munka lényegét. El tudod képzelni, hogy valakinek továbbadd a megszerzett tudást, aki hozzád hasonló szenvedéllyel képes a gyűjteményt őrizni, fejleszteni?

– Kertész Sanyi barátom mondja mindig, hogy milyen jó lenne, ha közel laknánk egymáshoz, mert akkor az én vitalitásom őt is előbbre vinné. De ez a szent őrület vagy van, vagy nincs. Ennek magától kell jönnie. Ezt nem lehet átplántálni.

 – Az interneten rábukkantam arra a Joker-Kissferi képre, amelyet Vass Mihály készített rólad. Mit gondolsz, miért éppen így ábrázolt?

– Vagy bohócnak, vagy vámpírnak szoktak ábrázolni. Bohóc vagyok, ha hülyéskedem velük, vámpír, ha számon kérem a leadási határidőket. Egyszer majd talán valaki összehozza a kettőt. Ez amúgy egy 999 darabos, öntapadós ex libris csomag: 001/999, 002/999 stb. A bohóc mandzsettája a két szám közti per jel. Ezeket szeretném majd beragasztani a képregényköteteimbe.

 – Kivel rajzoltatnád meg életed történetét?

– Aki a Dracula című képregényemet megrajzolta: Várai Artúrral. Ez most fut folytatásokban a Fülesben. Az életrajz címe pedig Comics egy élet lenne.

 – Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy mindig legyen egy képregénnyel több, mint tegnap volt!

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában