Apró Ferenc: Hiedelemszörnyek a szegedi népi hitvilágban

Népünk egyik ősi foglalkozása az olykor-olykor életveszéllyel járó halászat volt, így érthető, hogy a vízenjárók világában volt ismeretes a legtöbb – természetfölötti lénynek tartott – szörny. Dolgozatunkban ezeket tekintjük át. (A földművelés, az állattartás és az iparűzés nem járt ilyen veszéllyel, az e foglalkozásban lévők nem tartottak tőlük.) Kálmány Lajos nem tekinti szörnynek, de megemlíti a Víz őrzőjét (más néven Vízi sárkányt), aki áldozatot követel a víz elhordásáért, a kifogott halért. Hagyományaink állat-, sőt emberáldozatról is tudni vélnek… Ennek a 19. századi csökevénye, hogy a Tiszából vizet merítők egy keveset visszalöttyintenek engesztelésül a víz elvételéért. A jelenséget Móra Ferenc is ismerte: „Mikor engem az első kútramenésnél arra tanított az édesanyám, hogy a megmerített kantából egy kicsit mindig loccsantsak ki a földre, ez már folklór volt, de nem tudomány. De aki kisütötte, hogy ez a vízkiloccsantás tulajdonképpen annak az italáldozatnak a szimbóluma, amely az ősök idejében kijárt a földistennek, az már tudósa volt a folklórnak.[1]

A Kálmány által ismert víziszörnyek: a Holt ember, a Vízi ember, a Szőrös büfögő, a Fekete gyermek, a Vörös sipkás és a Vízi ördög.[2]

A Holt ember (hóttembör) halottnak tetetve magát, merev testtel lebeg a víz színén, várva, hogy a halászok beemeljék a „csónyikba”. Ekkor a járművet elsüllyeszti, a benne ülőket magával ragadja. Máskor lehetetlenné teszi a halászatot: a csónakot megállítja, a hálót megmerevíti, csomóit kioldja. Nem ajánlatos emlegetni, mert megjelenik… Ehhez hasonló a tápai Meredt testű, akiről a Diószegi Vilmos írt. Ez a szörny hirtelen jelenik meg a ladikban, és holtnak tetteti magát: ha bántják, elsüllyeszti a járművet. A Vízi ember feje és keze szokásos alakú, lába helyén azonban halfarka van. Karddal és késsel jár-kel, hallal él. A csónakot fölborítja, a megfogott embert leviszi a víz fenekére, ott megeszi. A Szőrös büfögő kijön a vízből: azt tartották róla, hogy Tápén egyszer egy embert végigkergetett az utcán. A Fekete gyermek váratlanul jelenik meg a csónakban, hol az orrában, hol a farában ül. Veszélyes, mert föl szokta borítani a járművet. Amikor az algyői halászok az evezőjükkel agyon akarták ütni, belevetette magát a vízbe. Hozzá hasonló az algyői Vörös sipkás, emberi alakja van, nevét a sapkája színéről kapta. Őt sem tudták agyonverni, beugrott a vízbe, ám sipkája a csónakba esett. A révész hazavitte, de nemsokára dudaszó hangzott föl a háza előtt, jelezve, hogy adja vissza a fejfödőt… Az eddigi hiedelemszörnyek ember alakúak voltak, nincs rá adat, hogy bármivé át tudtak volna változni. A Vízi ördög képes volt erre: egy tápai halász fekete potyka képében fogta ki, ám a hal nyomban kutyává változott. A csónak csak akkor engedelmeskedett az irányításnak, amikor a halász imádságba kezdett. A kutya ott maradt a háznál, új gazdája halála után a temetőben odaült a fejfájához. A hiedelem másik változata szerint a Vízi ördög megkötötte a csónakot, fölszaggatta a hálót.

Vízi borjú, Süvöltő

Érdekesség, hogy Kálmány adatközlői nem beszéltek a Vízi bornyúról (borjúról) és a Süvöltőről. E kettőre Tömörkény István írásaiban bukkantam rá. Két klasszikusunk, a gyűjtő és az író – számunkra szerencsésen – kiegészítette egymást.

Tömörkényt idézem (Hajnalban a kapu előtt, 1898): „Közben jön a Mári néni (…) kérdi, hogy hallottam-e, hogy az este vízibornyút fogtak ki a jég alól a halászok a nagy hálóval a Tiszából, és hogy a vízibornyú azt mondta volna, hogy jól van embörök, hanem ezt majd mögbánjátok, mert most mán a földindulás folytán fog elveszni a város.”[3]

Bálint Sándor csak annyit írt róla, hogy képzeletbeli lény, míg az állattani szakirodalom szerint húrféreg. A néprajzkutató Kovács János (1852–1918) tarajos gőtéről tud, ám ő a szó szörny jelentését nem ismeri.[4] Igaz, Bálint Sándor utalt rá, hogy a postatiszt Kovács adatait óvatossággal kell fogadnunk. Rangján alul becsült írónőnk, P. Gulácsy Irén (1894–1945) úgy hallotta, hogy piciny testű szörny: „a fehérnépek réme a Vízibornyú, mely termetére kicsiny ugyan, de ha az ugrifüles lányok nem vigyázatosan isszák a Tisza vizét, benyeletvén, szerfölött megnőhet az, és a hajadonnak semmi keresete többé a templomi padban, sem pedig a tisztes szülői hajlékban.”[5]

Látni, hogy a népi képzelet vidékenként (Szeged, Lázárföld) mást-mást képzel bele a fenyegető hangulatú szóba, persze ezt természetesnek kell tekintenünk. A víziborjú bekerült a János gazda ha befogja… kezdetű, Szőregen gyűjtött népdalunk harmadik versszakába:

Azt kérdezi János gazda,
Sára, mi bajod?
Vízibornyú van tebenned,
Az a te bajod…

Kis kitérőt teszek. Gulácsy Irén a nagybecskereki járásban, Lázárföldön született, városunkban a fölsőbb leányiskola tanulója volt. Regényeiben (Ragyogó Kovács István, 1925; Átal a Tiszán, 1928) értékes szegedi adatok vannak. Kapcsolatban állott Mórával, adatgazdag előszót írt Tömörkény könyvébe[6]. A Corvin-koszorús (1935) író szegedi vonatkozásai földolgozásra várnak!

Visszatérve: Tömörkény kétszer is a tollára vette a másik víziszörnyet (Rágyújtás, 1909). János szerint „Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejét a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.”[7] A következő évben (Új vendég, 1910): „A Tisza fenekén ismeretlen állatok lakoznak (…) Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja magához a vízbe, és ott elenyészti.”[8]

Kovács János nem ismeri e szót, ő a boszorkányoktól idehozott, és a Maros torkolatánál vízbe eresztett Sárkányról tud. Ez rokon a Süvöltővel: limánnyal süllyeszti el a csónakokat, így pusztítja el a benne ülőket.[9] Tömörkény megadja a limány (más nevén: Szent Pétör vize) jelentését: „A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a víz örvényes és kavarog.”[10] Tehát örvényről, azaz gyors, forgó mozgású víztömegről van szó, melynek lefelé szívó hatása van.

Lidérc, lele

Szólnunk kell a lidércről. Ez is természetfölötti lény, mely kis termetű tüzes alak – és tárgyak – formájában lángot, tüzet szórva röpül a levegőben. A légzési nehézségekkel járó betegségek egyik okozója (lidércnyomás). Tömörkény egy helyen írt róla (A kincs a földben, 1901): „A mocsár szélén legeltető pásztorember láthatta éjjelente, hogy a mocsár fölött hirtelen apró, kékes lángok gyúlnak ki, egy ideig futkosnak, libegnek, kergetik egymást, mígnem kialszanak.”[11] A néphit szerint elásott kincsek rejtekhelyét mutatja, nem meglepő, hogy némely kincskereső a mocsárban lelte halálát. Írónk magyarázattal is szolgált: az ingoványban az évszázados növényzet pusztul, rohadni kezd, az így keletkező gáz a fölszínre jutva magától meggyullad s világít, amíg el nem ég. Móra regényhőse mondja: „nekem se vízbe, se tűzbe nézni nem jó, mert mind a kettőben igézet lakik (…) Valami ősi ösztön (…) láttat velem táncoló lidérceket a tűzben is.”[12] Móricz Pál természeti képében Fölsővároson a magányos vizeken, a nádasok között „a poshadt lápokból lidérclángok lobognak.”[13]

Juhász Gyulának Koppányról írt verséből is idézek: „Messze sírok fölzokogtak, / Messze kanca fölnyerített, / Vörös lőn a hold s a dombon / Száz lidércnek lángja intett.” (Az örök ballada, 1925).

A lidérc bekerült a zene világába is, a Vilja-dal Lehár Víg özvegy című operettjének a harmadik fölvonásában hangzik el: Ott élt a lidérc az erdők rejtekén… Szépséges fiatal lány alakjában csókjával ölte meg a szerelmessé lett ifjút.

A lele a félegyházi népnyelvben hazajáró lelket, kísértetet jelent, gyermeket szokott elrabolni. Az Új Magyar Tájszótár is ezt a jelentését közli Kiskunhalasról.[14] E szó el-elhangzott Szegeden, és Móra életművében is föllelhető. Kálmány jegyezte föl, hogy az alsóvárosi havibúcsúban (augusztus 5.) az egyszerűbb félegyházi asszonyok megrémültek, amikor meghallották a lelei búcsúsok érkezését: Gyünnek a lelék, a kísértetök…[15] A félegyházi születésű Móra a szót nyilván otthonról hozta, szegedi íróként ötször is élt vele. Először A festő halála (későbbi címén: Négy apának egy leánya) című regényébe (1922) szőtte bele. Pengáló Julcsa, urára nézvést Istenes Tót Andrásné a férjéről panaszolta föl: „úgy forgatta tülem a fejit, mintha én volnék a vízi lele, oszt mögvakulna, aki rám néz.”[16] A kocsiját hajtó Istenes Tót András magyarázta a Tisza partján, amikor egyik lova fölhorkanva vágta föl a fejét: „Az én suttyókoromba (…) itt jártak ki a vízből a lelék mög a tüzes embörök. De azóta elszoktak innen…”[17] Picinyke kitérő: a Tüzes ember olyan kísértet, aki vagy tűzből van, vagy szórja a tüzet, netán tűz kíséri. Víz közeli vagy mocsaras területen tűnik föl. Éjjel ránehezedik a kocsikra vagy a gyalogosok vállára, így ijesztgetve őket. A szegedi hiedelemvilágban ismeretlen, Móra Ferenc a szülőföldjén hallottakat emelte be a regényébe. A lele harmadik előfordulása írónk ásatásaival kapcsolatos. A fölszínre hozott csont-magyarok kereszténységünk első századában éltek, amikor még parazsallott a pogány hitvilág. (Ismeretes Géza fejedelem büszkélkedése, miszerint el tud ő tartani két Istent is: az Ázsiából hozottat is, meg a keresztre feszítettet is.) Vajon melyik Istennek áldozhatott ásó koccantotta ősünk? Idézem Móra sejtelmes sorait: „De mit lehet tudni, mi az igazság? Hátha az, amiről az öreg vajákosok súgnak-búgnak pásztortűznél, holdas estén, a vízparton, mikor a lelék bugyborékolnak az örvényben, és tüzes lidérc csipog a halom tövében?”[18] Negyedszer azt írta, hogy a lelék „a vizek fenekén hancúroznak”[19], ötödszörre csak fölsorolásban említette.[20] A lele nem került be Ujváry Zoltán (1932–2018) könyvébe[21], gyűjtését ez úton pótoltam.

Végezetül: a kísértet jelentésű lele – a gyakori Lele családnév ellenére – nem szava sem Tápé, sem a szegedi (nagy)táj népnyelvének. Ezt írta Bálint Sándor is, és ezt közölte velem 2016-ban Ilia Mihály, a tápai születésű irodalomtörténész is.

Megjelent a folyóirat 2022. júniusi számában

Jegyzetek

[1] Móra Ferenc: Beszélgetés a ferdetoronnyal – Túl a palánkon. Budapest, Magvető, 1959. 167. o.

[2] Kálmány Lajos: A magyar halászok vízi ellenségei. In: Ethnographia. 1895/2. 102-105. o.

[3] Tömörkény István: A Szent Mihály a jégben. Budapest, Szépirodalmi, 1957. 154. o.

[4] Kovács János: Szeged és népe. Szeged, Dugonics-társaság, 1901. 44. o.

[5] P. Gulácsy Irén: Átal a Tiszán. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1928. 121. o.

[6] Gerendás szobákból. 2. kiadás, Budapest, Singer és Wolfner, 1943.

[7] Tömörkény István: Hajnali sötétben. Budapest, Szépirodalmi, 1958. 361. o.

[8] Uo. 438–439. o.

[9] Uo. 366. o.

[10] Tömörkény István: Új bor idején. Budapest, Szépirodalmi, 1958. 56. o.

[11] Uo. 170. o.

[12] Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Budapest, Argumentum, 2004. 85. o.

[13] Móricz Pál: A Kárász uraság kocája. Szeged, 1905. 59. o.

[14] B. Lőrinczy Éva (főszerk.): Új Magyar Tájszótár. 3. kötET. K−M. Budapest, Akadémiai, 1992. 800. o.

[15] Kálmány Lajos: Gyermekijesztők és -rablók néphagyományainkban. In: Ethnographia. 1893/10–12. 321–322. o.

[16] Móra Ferenc: Négy apának egy leánya. Budapest, Szépirodalmi, 1960. 136. o.

[17] Uo. 61. o.

[18] Móra Ferenc: A fele sem tudomány – Utazás a földalatti Magyarországon. Budapest, Magvető, 1960. 514. o.

[19] Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Budapest, Argumentum, 2004. 85. o.

[20] Móra Ferenc: Szögedinumdánum. Szerkesztette Péter László. Minikönyv. Szeged, 1979. 65. o. – A szerkesztő a jegyzetekben nem adta meg a jelentését.

[21] Ujváry Zoltán: Néprajz Móra Ferenc műveiben. Kiskunfélegyháza, 2004