Veszelka Attila: Határfelület

Bogoly József Ágoston verseskötetéről

A múlhatatlan emlékű poeta doctus, Szepesi Attila mondotta volt: „Aki 17 éves korára nem válik költővé, sohase válik azzá.” Bogoly József Ágostonnak idén, 2022-ben jelent meg első költeményes gyűjteménye. Bogoly József Ágoston 1958-ban született. Tudós ember, irodalomtörténész, kultúrakutató, eddigi élete a tudományok bűvkörében telt, neve alatt megjelent eszmefuttatásai, tanulmányai, könyvei az irodalom és a kultúra diszciplináinak terepén mozogtak.

Mindezekért a kötetre kíváncsi Olvasó bizonyos távolságtartással veszi kezébe a szép kiállítású (az Areión Kulturális Egyesület gondozásában megjelent) könyvet, az Interfacet. Ráerősít eme távolságtartásra a hátsó fedélen található beharangozó is (Köszöntöm az Olvasót!), melyben a szerző magiszteri alapossággal határozza meg a kötetben található költemények mibenlétét. Ebből Olvasó, többek között, megtudhatja, hogy a könyv belbecsének mintázatát bölcseleti kérdező; kereső; létértelmezésre is nyitott; Magyarországhagyománnyal ötvöződő; kozmikus látószögű; biopoétikai szemléletű; az emberi finomhangolást képviselő; valamint a természeti- és a mesterséges intelligencia-kód innovációját érzékeltető versek adják. Amint Olvasó ezen proklamáción áthámozza magát, bizony kedve támad visszaköszönni a szerzőnek: Ave Caesar, morituri te salutant!

És kinyitja a könyvet, hogy elmerülhessen a hat csokorba (Bolygó idő; Szitáló fény; Szótlanul; Kallódás; Rubato; Szinergia) kötött költemények világában. Elolvassa az első, a második, a harmadik opuszt, majd – legnagyobb meglepetésére – azon kapja magát, hogy mielőtt kilépne lakásának ajtaján, szépen besuvasztja a könyvecskét farmerdzsekije öblös belső zsebébe, viszi, és kiül vele a közeli Szent György tér valamely elhagyott padjára, avagy letelepszik egy Tisza-parti kikötőbakra, magával hurcibálja a vonaton, és úgy egyáltalán, nem tud tőle megszabadulni, míg a „végére nem jár”.

És akkor valamiféle ködös reminiszcencia keríti hatalmába, és azon töri a fejét, hogy ő ezzel a hangütéssel találkozott már. De hol? Aztán ráeszmél. A szerző 2020-ban megjelent könyvének (A stíluskommunikáció értéklánca) kisesszéiben. Mintha ezek a költemények a kisesszék folytatásai lennének. Csak éppen költemények. Hiába a szövegek strófákba tördelése, a szimmetria, a kalligramma, az itt-ott elvétve felbukkanó rímek, a klasszikus versmeghatározásnak – „A vers olyan szöveg, amelyben a nyelv kifejezési síkjának építőelemei a szótagok szintjéig lehatolva ritmikusan rendezettek”[1]­ – nem felelnek meg (a „vers libre” pedig, Olvasó szerint, fából vaskarika).

Ám attól, hogy ezek a költemények a klasszikus versmeghatározás szigorú törvényeinek nem engedelmeskednek, s a megszokottól elütő esztétikai elvek mentén építkeznek, még semmiképpen sem értéktelenebbek, hiszen egy szöveg intenzitásának (költőiségének) fokozására a különféle stílusfigurák, írásképek, hangalakzatok, trópusok (és a többi) mellett a vers csupán az egyik eszköz a felkent poéta kezében (arról nem is szólva, hogy némely mívesen megírt vers milyen könnyedén válhatik csapnivaló klapanciává).

A lényeg tehát az erős költőiség – legalább Olvasó így gondolja, miként az a dalnok Kallódás című versében is megmutatkozik.

Kallódás

Hol, mi voltál? Áldozati oltár alatt
a víznyelő edény, a napozó árnyék,
kóbor indaminta? Nyári konyhában

kiskanna, sonka vagy tormástálka
a zöldmázas gyertyatartók mellett?
Ólomsúllyal anyagba süllyesztett

mézcsurgató álom? Kockaköveket
golyóbissá formáló vasakarat átka?
Forró véred hűs agyagverme a korai

szerelem után? Vagy disznóvágáskor
zsíros farámán a félbevágott nyak?
A kihunyó fény széttört kerámián?

Piros télikabátod gallérján, az öltésen
ide-oda lengő-rezgő árva cérnavég?
Téridő kallódó húrja? Hullámvonal?

És Kosztolányira emlékezve úgy is gondolja, hogy Bogoly költeményeit keresztül-kasul szövi az antropomorf, illetve panteista szemléletmód, a természettel eggyé válni akarás szándéka, valamint a világra való rácsodálkozás, s a felfedett csodák másokkal való megosztásának elemi vágya.

A csillagok ma, mondd miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, miért ragyognak?!
Mit akar tőlem e titkos élet?
Ki nyújtja itt e titkos kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Mért csodálkozol, csodálatos?

(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat)

Tán éppen ezért is feltűnő, hogy kedves filozófusai (Parmenidész, Platon, Seneca, Heidegger, Wittgenstein) mellett Spinoza nem említődik a kötetben. Említődik viszont a talán két legnagyobb természetfestő muzsikus, Debussy (Debussy látomása) és Bartók (Rubato. Bartók Béla):

Bambusz gamelán és kókuszpálinka.
Szünetjelbe zárt vízibivalyok. Örök,
szent összhang. Pici hullámtörések.
Távoli csöndben egy korall-szigeten
a mészvázas polip új testbe költözik.
Zongora fedelén monszuneső nyoma.

(Bogoly József Ágoston: Debussy látomása)

Szeged. Átszeled. Hódmezővásárhely felé fordulsz.
Sávot váltasz. Gyorsulsz.
A Tisza-hídon túl már fáradt vagy. CD-t keresel, és
a lejátszóba csúsztatod. A
Szabadban című Bartók-zongoraműből Az éjszaka
zenéje tölti be az utasteret.
Kis élő neszekkel, békák finom háttérmuzsikájával
suhansz át a városon.

(Bogoly József Ágoston: Rubato. Bartók Béla)

Olvasó megint felüti a könyvet és elmereng. Hogyan volt képes ez az ember a fejében felhalmozódott, mérhetetlen mennyiségű tudásanyagot érvényes költeményekbe sűríteni? Mert Bogolynak valahogyan sikerült a mutatvány. A 17. oldalnál megáll. Újraolvassa. Lányaira gondol, és elérzékenyül.

Apa és kislánya

Kislányom, te boldog érzés vagy nekem.
Soha nem vagy távol. Változol és kérlek,
most légy számomra mindent átható fény
és derű. Sugarakban és színekben keresem a
születésedkor tapasztaltakat, de már azóta

minden más lett. Tünékeny tündérek járnak
errefelé? A régi játszótér, a hinta nehezen
megközelíthető már. Házakat építettek a
park helyén. Vízimadarak félénksége fűzfák
tövénél. A folyóparton, a fehér kócsag lelke
tiszta ragyogással, veled lesz kislányom, az
életeden át. Együtt láttuk. Rejtőző kincsed.
Magadban óvod természeted. Jól tudod. Van,
amit soha nem lehet elfelejteni. Fészkünkre száll,
jön a nyugalom. Szeretlek, kislányom!

Olvasó tovább lapoz. Öt oldalt halad és újra elakad.

Az időkomponensek figyelembe vételével
a megújulási képesség térnyerését támogató
környezet kialakítása, a tartós, biztonságos
garanciaelvek gyakorlati próbája során itt
megvalósul a tervezés és praxis rugalmas
alkalmazása és működése. Ki beszél így?

(Bogoly József Ágoston: A szoftverfejlesztő hivatalnok álma)

 Bogolynak jó humora van. Egy tudós humora. Emellett Olvasó ráébred arra is, hogy tudós mivolta ellenére immanens módon, ösztönösen elkerüli a csapdát. Nem magyaráz. Nem oktat. Nem didaktikus. Ha úgy érzi, tanítania kéne, inkább kérdez. Mint Szókratész.

És derűs. Soraiból árad az életigenlés. Jó olvasni. Látens módon utal arra is, honnan a magabiztosság, a derű.

Hol van?

Földig hajolva éltél. Sorsod keresztjét vitted.
Vonszoltad mindenhová. Ami fájt, azzal sem
törődtél. Nem szóltál. Kérges kezeddel beszéltél
némán a csorbuló kapának, a fáradó kaszának,
az eke dolgos szarvának. Kerested derült égen,
a mocsaras éren, a madárdalos erdőn és éjjel
a hűvös mezőn és kinn, a határban. Hívogattad
a hajnali folyóparton. Verejtékes arcodat nem
simogatta. Ha rozsdás szögbe léptél, zuhanó
testedet nem karolta át. Nem szólított meg sehol,
senki? Ez nem lehet. Hiszen érezted, a másik
földtekén esteledik, fáradtan nyúlik el valaki.
Akkor, amikor a hajnal itt kezd tündökölni.
Látod-látod, mégis ott van, szíved mélyén.

Végezetül pedig Olvasóban egy szörnyűségesen eretnek kérdés fogan meg. Szepesi Attilának talán mégsincs egészen igaza?

S ha a könyvecskét becsukó, Szókratésszel újfent a filozófia térfelére tévedt Olvasót egy régi-régi, Csejtei Dezső bölcselet professzor által tartott Nietzsche-kurzus örvén megint csak hatalmába keríti az emlékezés, ne orroljanak meg rá. Hadd zárja szegény fentebbi elménckedését ezzel a mondattal: „Érdemes a földön élni: egyetlen nap, egyetlen ünnep Zarathustrával, megtanított engem, hogy a földet szeressem.”[2]

Bogoly József Ágoston: Interface. Versek. Szeged, Areión Könyvek, 2022.

Megjelent a folyóirat 2022. júniusi számában

Jegyzetek

[1] Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Budapest, Gondolat, 1981.

[2] Friedrich Nietzsche: Ím-ígyen szóla Zarathustra (Dr. Wildner Ödön fordítása)