Apró Ferenc: Capablanca Szegeden

A szegedi sakktörténet legnagyobb eseménye 1928. október 3-án, szerdán volt: José Raúl Capablanca (1888–1942), a legendás világnagyság 39 táblás szimultánt adott a Tisza Szállóban. A későbbi maestro alig tíz éves volt, amikor legyőzte Kuba legjobbját: pályája innen kezdve töretlenül ívelt, Lasker után 1921 és 1927 között ő viselte a világbajnoki címet. (Hogy a kép teljes legyen: nyolctáblás szimultánt adott Szegeden 1900-ban Emanuel Lasker f1868–1941], aki 1894 óta a sakkozás második világbajnoka volt. Tigran Petroszjan [1929–1984] szovjet-örmény nagymester 1955-ben szimultánozott városunkban, de ő csak évekkel ezután, 1963-ban lett világbajnok.)

Capablanca szeptemberben a pesti Siesta szanatórium nemzetközi versenyén vett részt, melyet egy pont előnnyel megnyert. Az első díj 1200 pengő volt. A Szegedi Sakk Kör vezetői itt tárgyaltak a mesterrel, aki elfogadta a szimultánra szóló meghívást. A fölajánlott 800 pengős tiszteletdíj csinos összeg volt ahhoz képest, hogy a pesti díjért két hétig kellett játszania.

Capablanca október 3-án – egynapos kecskeméti pihenő után – érkezett meg Szegedre. Két kísérője volt: Maróczy Géza nemzetközi nagymester, földink, és Tóth László (1895–1942), a Magyar Sakkvilág főszerkesztője, kecskeméti nyomdaigazgató, a hazai sakkozás – szobrot kapott – érdemes mindenese. A kubai nagyságot este hét órára várták, ám a fekete Daimler csak nyolckor gördült be a Tisza Szálló elé. A sakkbarátoktól zsúfolt hallban a világhírességet Pálfy József tanácsnok, a Szegedi Sakk Kör elnöke üdvözölte, exellenciás uram megszólítással… (A kubai mester hazája diplomatája is volt, meghatalmazott miniszteri rangban.) Egykedvűn fogadta a vendéglátó szavait, csak akkor derült föl az arca, amikor Molnár Izidor, a fölsőkereskedelmi iskola tanára spanyolra, a szülőhazája nyelvére fordította. Igaz, erre sem válaszolt, bólogatva vette tudomásul a szegediek vendégszeretetét. Spanyol grandezzával fejet hajtott, és visszavonult a szobájába.[1]

Amíg Capablanca pihent, a szimultán résztvevői, a szegedi, vásárhelyi, makói és szentesi sakkozók fölmentek az emeleti díszterembe. (Ez komolyzenei hangversenyek céljára is alkalmas, Bartók is játszott benne, érthetetlen, hogy manapság miért áll üresen…) A rendezőség az asztalokból négyszöget alakított ki, a mester ezen belül járt tábláról-táblára. Harminckilenc szerencsés – körültekintéssel kiválasztott – személy volt az, aki leülhetett az asztalsorok külső felére. (Ők nevezési díj címén nyolc pengőt fizettek.) A sok-sok sakkbarát, aki látni akarta a világnagyságot és a szimultánt, az ülő játékosok mögött állt. A sajtó följegyezte az ismertebbek nevét: Szent-Györgyi Albert, Kiss Albert egyetemi tanár, Shvoy Kálmán tábornok, Thiry Lajos rendőrtanácsos, Kisfaludy Kálmán rendőrkapitány. (Szent-Györgyi 1938-ban a Szegedi Sakk Kör elnöke lett!)

Az újságok a sakkozók közül két makói (Sebestyén [Sebasztian] Béla, Bittó Gyula), egy vásárhelyi (Pákozdy Ferenc költő), és tizennyolc szegedi nevét jegyezték föl (Baranyi János, Burger [később Burger-Bojta] Béla, Csikós Nagy József, Görög Sándor (ez művésznév volt, valójában Klein Sándor), Konrád Alajos [„a Tata”], Liebmann Béla, Lőwinger Mihály, Pálfy József, Pauer Lóránt, Puskás Jenő, Sandberg György, Simon Béla, Soóky András, Soóky  Gábor,  Szántay János, Szilágyi Aladár, Villányi Ármin és Zwickl Ferenc).

– Jön Capablanca, – adták tudtul az ajtóhoz közel állók. A nagymester fél kilenckor, viseltesnek látszó sötétszürke zakóban, gomblyukában fonnyadó fehér szekfűvel, puha gallérú ingben jelent meg, nem sokat adva az öltözködésre. Komor arccal bement az asztalok alkotta négyszögbe, és megkezdte az attrakciót. Az első négy táblánál Pálfy József, a későbbi polgámester, Görög Sándor színigazgató, Csikós Nagy Béla és Burger Béla, a két ügyvéd ült. (Az utóbbi Pestre költözése után a Magyar Sakkszövetség elnöke, sőt szakíró lett!) A maestro minden partiban vezérgyaloggal (1. d4) nyitott. Únott arccal, de gyorsan játszott: balkezét a zsebében tartotta, jobbjával néha végigsimította fekete haját.  Kilenc óra után néhány perccel már megvolt az első áldozat: Bittó Gyulát, a Makói Sakk Kör elnökét mattolta… A kubai mester sajátos módon frissítette magát: intésére a pincérek lágytojást és vörösbort vittek neki.

Éjfél utáni egy órakor ért véget a szimultán. Az utolsó partit Puskás Jenő játszotta: bástya-végjáték alakult ki, a szegedi két gyalog előnyével. Ez mindeki ellen elég szokott lenni, kivéve Capablancát: a partit döntetlenre adták. A matador eredménye: 36 győzelem, három döntetlen. „Sakknyelven”: +36–0=3.  A világnagyság ellen a Soóky testvérek (András és Gábor), valamint Puskás Jenő, a Szegedi Új Nemzedék munkatársa állta a sarat. Capablanca csak ekkor szólalt meg. Nem spanyolul, franciául:

 – Szegeden tudnak sakkozni!

Hátra volt még az adminisztráció. Weisz Imrénél (1902–1943), a Szegedi Sakk Kör főtitkáránál volt a játékosok névsora, és az est folyamán mindegyik név mellé beírta az eredményt. A „jegyzőkönyvet” Capablanca és Tóth László az aláírásával hitelesítette. (E jegyzék 1978-ban boldog birtokosánál, Tarnai Károly [1911–2001] szegedi mesterjelöltnél volt. Vajon megvan-e még valahol??)

A Capablanca-szimultán sokáig emlékezetes maradt a szegedi sakkozók körében. Liebmann Béla (1899–1996) a haláláig emlegette. Mi tagadás, olyanok is akadtak, akik az idő múlásával magukat tették meg az egyik döntetlenezőnek.

Megfeledkeztek róla, hogy a helyi lapok megőrizték, és ma is őrzik a hármak a nevét…

Megjelent a folyóirat 2023. szeptemberi számában

Jegyzet

[1] Délmagyarország 1928. október 4.