Tripa Ilona: „Halgass meg Terosius…”

Két szegedi kincskereső jezsuita könyv tanulsága

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár állományában két kincskereséshez kötődő kézirat fedezhető fel. A tanulmány célja ezt két szegedi kincskereső könyvet bemutatni és ezeknek a példáján keresztül olyan kérdésekre választ kapni, mint milyen tágabb kontextusba illeszthetők bele ezek a művek, valamint a benne megjelenő ábrázolások milyen szerepet töltöttek be. További ismeretekre lehet szert tenni, ha górcső alá vesszük a könyvek használatának a módját, a hozzá kötődő folklór hagyományok körét és a társadalmi hátteret is, amiben ezek a művek teret kaptak.

A kincsek birtoklásának igénye egészen az emberiség történetének korai idejéig nyúlik vissza – ezt bizonyítja az is, hogy a kincsszerzés számos folklóralkotásnak is a részét képezte. Ilyenek a hiedelmek, mondák, legendák és népmesék.[1] Magyarországról is elmondható, hogy általánosan elterjedt az elrejtett kincs képzete. E képzet köré szerveződve jelentek meg olyan szokások és hiedelmek, amelyeknek az volt a célja, hogy ezeket a kincseket az emberek megszerezzék.[2] Az emberek a kincskereséshez számos varázsjellegű praktikát és módot ismertek országszerte, ezekhez csupán a megfelelő tudás és eszközök voltak szükségesek.[3] Egyik ilyen ismert eszköz volt a kincskereső kézikönyv. Az ilyen jellegű könyvekben utasítások, praktikák, és különböző mágikus szövegek találhatók, amik arra irányulnak, hogy az ember birtokába jusson a kincs. Az Alföld területe egy perirat szerint különösen népszerű volt a szerencsét próbálók körében, hiszen úgy tartották[4], hogy „az Alföldön talán minden halom kincset rejthet”[5]. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban két olyan kézirat is található, amelyek a kincskereséshez kapcsolódnak, ezek Hg 387-es és AD 1925-ös jelzetszám alatt lelhetők fel a gyűjteményben. A kincskereső kézikönyvek népszerűnek számítottak, hiszen a könnyű meggazdagodás reményével kecsegtettek, elég volt a leírt utasításokat pontosan követni a siker érdekében.[6]

Hazánkban a kincskereső varázskönyvek jelentős része a 18. és 19. századra datálható.[7] Külföldi analógiák alapján meglehetősen nagy népszerűségnek örvendtek, azonban itthon a fennmaradt művek száma viszonylag kevés (a közlésben megjelent kincskereső varázskönyvek száma nem éri el a 10 darabot) és kéziratos formában maradtak fenn.[8] Ezeknek a könyveknek az előkerülési helye nem koncentrálódik egy adott területre, Magyaroroszág szerte megtalálhatók, amiből arra lehet következtetni, hogy a kincskereső varázskönyvek használata országosan elterjedt gyakorlat lehetett.[9] Az idők során a kézikönyvek nyelvezete is változott. Korábban túlnyomórészt latin nyelven keletkeztek, a 19. században azonban egyre jobban a magyar nyelvű kincskereső könyvek kerülnek előtérbe, így szélesebb rétegek számára vált elérhetővé, hiszen nem igényelt idegen nyelvismeretet. Ezzel párhuzamosan eszközök tekintetében is változás következett be. A 19. században a paraszti háztartásban fellelhető eszközök (mint a vessző és a tükör) veszik át a drága és nehezen beszerezhető korábban erre a célra használt tárgyaknak a helyét (kristályok).[10] Egyfajta eszközként kell a kincskereső varázskönyvekre is tekinteni.[11] Ennek az egyik oka az, hogy az írott szövegeket hosszú időn keresztül mágikus tulajdonságokkal is felruházták,[12] így a könyveknek és a ponyváknak egyfajta amulettfunkciót is tulajdonítottak.[13]

A szegedi két kincskereső kézikönyv is ezeknek a varázskönyveknek a sorába illeszkedik. A kéziratokban közös az, hogy mindkettő a 19. századra keltezhető, és szerzőjének egy Bajorországból származó Erhardus nevű jezsuita mestert jelöl meg.[14] A Hg 387-es kéziratban nincs cím feltüntetve, fizikai állapotát tekintve jó megtartású, a kézzel másolt sorok könnyen olvashatók. Elsőként megtekintve a kötet imakönyvnek tűnik, mert egy bevezető után 12 imát tartalmaz, amiknek a megszólítottja egy Terosius nevű démoni lény. Terosiust a népi hagyományban a kincsőrző főördögként nevezik meg.[15] Alakja feltehetőleg Terophilus pap legendájához kötődik. Eszerint Terophilus elveszítette a papi tisztségét, annak érdekében, hogy visszaszerezze ezt, szövetséget köt az ördöggel, amit vérrel írt szerződéssel is megpecsételtek. Idővel azonban megbánta ezt a tettét, ezért Szűz Mária nyújt neki segítséget a szorult helyzetében. Később úgy tartották, hogy a cselekedetének nem az elveszített papi tisztség visszaszerzése az oka, hanem a kincs és a hatalom utáni vágy.[16] Feltételezhetőleg a népi tudatba ez a történet csapódott le és mosódott össze Terosius alakjával, hiszen nagy a hasonlóság a két megjelenő névben, illetve mindkét esetben megjelenik a kincsszerzés motívuma.

Az AD 1925-ös kézirat a Kristóf imádsága címet viseli. Ellentétben a Hg 387-es kézirattal az AD 1925-ös kézirat gyakori használatról tanúskodik, elmosódott tintafoltok és ujjlenyomatok figyelhetők meg benne. A kézikönyvben itt is megtalálhatók egyházi imák, zsoltár és evangéliumrészletek után 11 Terosiushoz intézett ima (itt Terophile-ként jelenik meg). Felépítésükben szófordulataikban nagy hasonlóság mutatkozik a fent bemutatott kézirat imáival. Ezután következnek a címadó Kristóf-imádságok. Ezeknek az imáknak a címzettje szent Kristóf, amelyeknek a célja szintén a kincskeresés. Felvetődik a kérdés, hogyan kapcsolódik szent Kristóf alakja a kincskereséshez? Ennek megválaszolásához ebben az esetben is a hozzá fűződő legendákat kell alaposabban szemügyre venni. A pogány Kristóf nagy testi erővel rendelkezett, és megfogadta, hogy a legnagyobb királyt akarja szolgálni evvel a képességével. Találkozott egy nagyhatalmú keresztény királlyal, de bevallotta, hogy fél az ördögtől. Így Kristóf elindult az ördög megkeresésére, mikor megtalálta, az ördög bevallotta neki, hogy fél Krisztustól, ezért Kristóf tovább indult Krisztus megtalálásához. Útközben találkozott egy remetével, aki Jézusról prédikált neki, ennek hatására Istent kezdte el szolgálni úgy, hogy egy folyón segített átkelni az embereknek. Egy napon egy kisfiú várakozott a parton, és miközben Kristóf segített a vállán átvinni a túlsó partra nagyon nehéznek érezte, „mintha az egész világot a vállán cipelné”. A kisfiú Jézus volt, aki miután felfedte a kilétét megkeresztelte Kristófot, akitől a Kristóf nevet is kapta. Kristófot több módon is rá akarták bírni, hogy tagadja meg hitét, de mindennek ellenállt, így mártírhalált halt, de evvel magát az őt elítélő királyt is megtérítette.[17] A legenda egy másik variánsában miután Kristóf átvitte Pétert és Krisztust a folyón, Krisztus a szolgálataiért cserébe Kristófnak adta a föld kulcsát, Péternek pedig a mennyországét.[18] Így a föld kulcsa jelképezheti a földbe rejtett kincsek fölötti hatalmat is.

A két kézirat talán legizgalmasabb részét a benne található ábrázolások jelentik. A Hg 387-es kéziratban 14, az AD 1925-ös kézirat 2-őt tartalmaz. Az ábrázolások nagyon változatos képet mutatnak. Találhatóak különböző keresztfajták (például Zakarias és Arma Christi kereszt), öt szent seb ábrázolás, páva, kehely, monstrancia és többféle varázskör is. A két kézikönyv ikonográfiai párhuzamai felfedezhetők olyan tárgyakon, amelyeket amulettfunkcióval ruháztak fel, mint a breverl leveleket.[19] A breverlek egy kilenc kis lapból álló, összehajtogatott amulettek voltak, középen egy olyan lappal, amelyek különböző áldáshozó, bajelhárító erejű szentelményeket tartalmaztak. Egyházi személyek által készített és megáldott tárgyak voltak, amelyeket rendszerint a nyakba akasztva hordtak.[20] Ebből arra lehet következtetni, hogy a varázskönyvek grafikáinak önmagukon is túlmutató funkcióik voltak, a szöveg és az ábrák egymás hatását erősítették.[21]

Ahogy már említésre került a két kéziratot részben az köti össze, hogy egy szerzőtől származtatható. Erhardus személyéről annyi ismert, ammenyit a bevezetésben bemutatkozásként elárul magáról. Eszerint jezsuita pap, Bajorország, Inglato városában él, és „Pluto, azaz Mathesis oskolájának”[22] tanítója, mestere.[23] Mivel a kutatás során nem derült ki további információ a személyéről, ezért több elmélet is született Erhardus személyét illetően. Egyrészt nem zárható ki, hogy személye fiktív, csupán a legitimáció egyik eszköze. A foglalkozásának kiemelése csak annak az erősítésére szolgálhat, hogy bár ördögökhöz szól a mű egy jelentős hányada, mégis a katolikus gyakorlatnak megfelelő imákat rejt magában a könyv. Az is elképzelhető, hogy Erhardus nevét egyfajta toposzként használták. Ahogy Homérosz esetében is a két neki tulajdonított műve az Odüsszeia és az Íliász egy minőség megjelölésére szolgált és nem feltétlenül a közös szerzőre, úgy elképzelhető, hogy ebben az esetben Erhardus neve a kincskereső könyvek egy csoportját jelölte meg.[24] Ezt a feltételezést erősíti az is, hogy a korszakban feltehetőleg több műve is ismert lehetett, azonban ennek az alaposabb megvizsgálását nehezíti az, hogy a kéziratos formában a vizsgált két kézirat maradt fenn.[25] Azonban az sem vethető el teljes mértékben, hogy Erhardus élő személy volt, hiszen az, hogy jezsuita papként szolgált, még nem zárja ki az ilyen irányú tevékenységeit. Az egyik példát a félhivatalos benedikciós (áldást hozó) gyakorlatok nyújtják, amelyek az újkori jezsuiták ténykedésében is megjelenik. A félhivatalos benedikciós tevékenységek bár nem voltak tiltottak, de az egyházmegyei szertartáskönyvek sem tartalmazták őket, a hívek igényei hívták életre ezeket a gyakorlatokat. Ezek között két feladat rajzolódik ki markánsan: a csodatétel és az ördögűzés. A hagyományos paraszti társadalomban a hirtelen jött vagyon is egyfajta csodaként értelmezhető, és az alvilági lények megszólítása mellett utasításokat is lehet olvasni arra vonatkozóan, hogy a megidézett Terosiust, hogyan lehet visszaküldeni.[26]

A könyvek használatának módjának megismeréséhez nem elegendő a két kézirat szövegét tanulmányozni, hiszen tartalmukból a használatra csak részleges információra bukkanhatunk. Erhardus két műve középpontjában az imák vannak és a hozzá tartozó gyakorlatok megismeréséhez más forrásokat is be kell vonni. Egy 19. századi közimert műben kerülnek említésre a kincsásáshoz kapcsolódó hagyományok. Varga János a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók által meghirdetett pályázatra készítette el 1877-ben a Babonák könyve című művét, aminek a célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a babonák értelmetlenségére.[27] Ez a könyv azért is fontos, mert a Hg 387-es kézirat szövege is említésre kerül benne. A hagyomány szerint Dárius és Salamon királynak kincsei vannak a föld gyomrában, ezeket a kincseket a kincsőrző főördög Terophile vigyázza. A föld időnként tisztítja magát és lángot vet különösen Nagypéntek és Szent György napjának éjjelén, ilyenkor egy ideig a kincs megmutatkozik a felszínen, majd a lángolás elmúltával újra eltűnik. A kincskeresők ilyenkor akasztófa alól vagy keresztútról lesni szokták a kincs tisztulásának a helyét. A helyet, ahonnan megfigyelték, szentelt krétával és tömjénnel körbe kellett rajzolni, hogy a gonosz lelkek ne árthassanak. Ha sikerült elcsípni egy lángcsóvát, akkor utána kezdődött a kincsásás. Egy kincsásó társaságnak 7 tagból volt szükséges állnia, és a hetediknek mindenképpen egy gyereknek kellett lennie, mert a kincset csak ő emelhette ki.[28] Wieder Gyula közléséből az ismerhető meg, hogy a kincskereséshez szükséges vessző készítésének mi a metódusa és mely napokon kell a kincskeresést folytatni, hogy a vállalkozás sikeres legyen.[29]

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a kincskereső varázskönyvek népszerűnek számítottak és megvolt a maguk helye a társadalomban. A két kéziratos könyvben számos transzcendens lény tűnik fel, aminek egyrészt az a feladata, hogy tovább hangsúlyozza a könyv legitim mivoltát, másrészt óvja is a tulajdonosát az ártó szándékú lények ellen. Nemcsak szöveggel, de az ábrázolásokkal is igyekeztek a felhasználók magukat védeni, hiszen a megjelenő ikonográfiák más amulettfunkciójú tárgyon is felfedezhetők. A képek és a szövegek között közvetlen kapcsolat figyelhető meg, ezek erősítették a könyvek hatását.

Megjelent a folyóirat 2023. szeptemberi számában

Jegyzetek

[1] Klinkhammer, Heide: Der Topos der Schatzsuche: Raubgräber, Weisheitssucher und Dämonenbeschwörer. In Brunecker, Frank (szerk.). Raubgräber, Schatzgräbe. Biberach: Theiss. 2008. 64. o.

[2] Bán Aladár: A kincskeresés a néphitben. In: Ethnographia 26. (1) (1915): 28–40. o.; és ugyanitt a Befejező közlemény) 86–93. o.

[3] Diószegi Vilmos – Dobos Ilona – Nagy Ilona: Kincs. In: Gyula Ortutay (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 3. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1980. 197–198. o.

[4] Láng Benedek –Tóth G.Péter:  A kincskeresés 400 éve Magyarországon. Budapest, L’Harmattan, 2009.  32. o.

[5] Uo.

[6] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 47. o

[7] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 24–25. o.

[8] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 13., 25. o.

[9] Lásd a 3. jegyzetet.

[10] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 24–25. o.

[11] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 9–47. o.

[12] László Gyula: Verses népi szerelmeslevelek. Termés (Ősz). 1943. 89–93. o., 89. o.

[13] Keszeg Vilmos: Az írás funkciói. In: Uő: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Egyetemi jegyzet (NEJ, 3.). Kolozsvár: BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék; Kriza János Néprajzi Társaság. 2008. 116–140. o., 118–120. o.

[14] Nagy Dezső: Egy magyar kéziratos varázskönyv a 19. századból. Index Ethnigraphicus 2. (1957)199–205. o.; Uő: A kincskeresők Kristóf-imádsága egy ujabb varázskönyvünkben. Index Ethnigraphicus 5. (1960.) 95–98. 95. o.

[15] Varga János: Babonák könyve. Arad, Gyulai István nyomdája, 1877. 93. o.

[16] Tánczos Vilmos: A kereszténység ördögképzetei. In:

https://tanczosvilmos.files.wordpress.com/2011/09/ordogkepzetek1.pdf (utolsó letöltés dátuma: 2023. 04. 20.)

[17] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 3. Szeged: Mandala Kiadó. 1998. 107–114. o.; Nagy Dezső: A kincskeresők Kristóf-imádsága egy ujabb varázskönyvünkben. Index Ethnigraphicus 5. (1960.) 95–98. 97. o.

[18] Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban. Mythologiai tanulmány. Szeged, Bába Sándor Könyvsajtó, 1891. 173. o.

[19] Bárth Dániel: Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon. (Fontes Ethnologiae Hungaricae. 9.) Budapest–Pécs, L’Harmattan – PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, 2010. 318. o.

[20] Knapp Éva: A gyógyítás és a bajelhárítás szövegei a 17–18. században. In: Irodalomtörténeti Közlemények 125. (2021): 269–303. o., 270. o.

[21] Gockerel, Nina: Bilder und Zeichen der Frömmigkeit. Sammlung Rudolf Kriss. München, Bayerisches Nationalmuseum. 1995. 29–30. o.

[22] Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár: Hg 387.2

[23] Uo.

[24] Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok. Budapest, Interpopulart. 2000. 7. o.

[25] Láng Benedek –Tóth G.Péter i m. 22. o.

[26] Bárth Dániel i. m. 56–72. o.

[27] Varga János i. m. 3–7. o.

[28] Varga János i. m. 86–107. o.

[29] Wieder Gyula: Kincsásó babobák és ráolvasások. In: Ethnographia 1. (1890): 247–253. o., 248–250. o.