Jahoda Sándor: Az Itt-maradás művészei

Itt maradni. A Szegedi Írók Társaságának antológiája, Szegedi Írók Társasága − Hungarovox Kiadó, Szeged–Budapest, 2015.

Itt maradni – ezzel a büszke és sejtelmes, Petri Csathó Ferencnek a kötet mottójául választott versét idéző címmel jelentette meg 2015-ben a Szegedi Írók Társasága és a Hungarovox Kiadó a Szegedhez köthető (és kötődő), kortárs költők és írók antológiáját. A 19 szerzőt szerepeltető kötetet Farkas Gábor szerkesztette, s ugyanő fogalmazza meg az Előszó-ban a következőt: „… amíg az irodalom, a szakma sajog az ellenpontoktól, a társadalom hatalmas sebességgel tart a nihilizmusba” (6. old.) E vékonyka, kis könyv (talán) nem kisebb céllal lép fel, mint hogy épp ezt a több évtizedes sajgást csitítsa, valamelyest (hisz a „teljes gyógyulásra” aligha van remény), és, hogy – valamennyire – fékezője legyen a társadalom „hatalmas sebességű” semmibe-hullásnak.

Az itt-maradást versek és prózák – valamint egy esszé is – erősítik. A szerzők egyike sem kezdő. Sőt, nagy részük már jól ismert költő, író. Ebben az antológiában pedig kizárólag országos folyóiratokban publikált írások szerepelnek.

Az itt-maradást és egyben az összetartozást jól példázza a kötet első szerzőjének, Csontos Mártának ez a két sora: „valaki gyógyfüveket talált a gyomok között, / s összeterelte a szétszéledt lelkeket” (Valaki… Ő, 13. old.). A költőnő erejét is (meg)csodálhatjuk egy másik versében: „Képes vagyok meglőni az időt, azt / akarom, hogy sebzett vad legyen” (Próbakövek, 14. old.)

A soron következő szerző, Kaiser László költő, író, akinek egy kis esszéjét olvashatjuk A konfliktuskezeléstől az elvált apákig címmel. Aki nem olvasta volna Kaisertől a 2013-ban megjelent Elvált apák Magyarországon című kötetét, annak is igen érdekes lehet ez a – témájában legalábbis – szocio-horror, vagy valóság-thiller, vagy minek is nevezzem, hiszen – szinte – mindenki érintett ebben az „ügyben”. De hogyan lehet erről a fontos (és borzasztóan nehéz) témáról beszélgetni? Például így: „… a beszélgetéseknek csak az eleje volt párbeszéd, mert néhány tapogatózó kérdés után általában zsilipszerű panaszáradat öntött el engem: a dialógus monológgá változott” (16. old); vagyis: „… a tehetetlenség fájdalma szózuhatagként jelentkezett” (16. old.). De mégis, hogyan lehetne előmozdítani a változást? – tehetjük fel ezek után a kérdést. „… kell gondolkodásmódbéli változás, amely gyerek- és családcentrikus, tehát konfliktuskezelő” – javasolja a szerző (21. old.). És mintha a versében is erre utalna: „ébredésre kondít némán / álomban egy nagyharang” (Szólt egy hang, 23. old.)

Az antológia színességét és gazdagságát jól mutatja, hogy – mondhatni komoly – helyet kapott benne a humor is. Hol a finomabb fajtából: „Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben” (Bátyi Zoltán: Mosolytánc, tavaszi szélben, 28. old.); hol a nyersebbikből: „… megmondtam neki, hogy dugja meg akkor a gólya, ha úgy is ő hozza a bébit…” (Hajdú Róbert: A gyerek, 48. old.); és megint másféle humorból ad nekünk ízelítőt Janáky Marianna, aki egyik versében, ahol szinte már nem is tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk, így fogalmaz: „Nem kell sírni, csak álom volt, mondta./ Máskor meg azt, hogy az álmok nem hazudnak” (Gondban, 118. old.)

A „fanatikus” vershívők érdekes összecsengésre is lelhetnek Fehér József prózájában, ahol is a: „Nyüszít a hegedű, sír a harmonika, és dünnyög a bőgő. Valahonnan puskalövések rázkódtatják meg a levegőt” (Ilonka esküvője, 61-62. old.) szövegrész Juhász Gyula Tápai lagzi című versrészletével „rímel”: „Brummog a bőgő, elhervad a hold, / Fenékig issza a vőfély a bort, / Már szürkül lassan a ködös határ, / És a határban a halál kaszál…” Talán erre alkalmazható az a mondás, miszerint: a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. És íme – itt is.

Az antológia utolsó harmadában három nagyszerű prózát olvashatunk. Elsőként Bene Zoltánét (Ferde tornyok), majd egy hosszabb elbeszélést Jámborné Balog Tündétől (Az éjszaka fája), és végül egyet Janáky Mariannától (Hazugságok).

 Bene Zoltánnak történelmi ihletettségű szövegében – többek között – ilyen és ehhez hasonló szépségek bukkannak fel: „Az egész városban, de különösen a Palánkban hemzsegtek a katonák, akár kidobott kenyérhéjon a hangyák” (Ferde tornyok, 82. old.). Jámborné Balog Tünde prózája – kissé – más, de egy „hangyányit” sem kisszerűbb: „Semmit sem viselt a ruhája alatt, ábrándozott Zöld Péter elszoruló torokkal a jelenésről, egy nimfa volt, sóhajtotta, vagy egy kurva, vágta el a beszámolót Öcsi, Zöld Péter földije” (Az éjszaka fája, 106. old.). Janáky Marianna pedig − mint sorrendben, ám távolról sem becsben az utolsó szereplője az antológiának – jó finálé gyanánt remekül zárja a sort: „Ősszel a temetésen már nem láthattam apát. Gyűrögettem a selymet, és az idegen szó jelentését mondogattam: szöveti sejtelhalás, szöveti sejtelhalás” (Hazugságok, 116. old.).

Az Itt maradni fontosságát és lényegét a legkonkrétabban talán Pintér Lajos fogalmazza meg egy keserű, és szép versben: „ha meghalok / Csongrádon temessetek / lesz egy színész / – ugye lesz? – / ki elszavalja a / fel-feldobott kő / című verset / lesz egy énekkar / gimnáziumi diákok / – ugye lesz? – / kik eléneklik a szózatot / a csavargó ezt motyogja magában” (A csavargó monológja, 33. old.).

De nyugodtan kijelenthetjük, hogy: egészében véve is fontos és lényeges mű ez az antológia. Persze, aki ismeretlenül kezébe veszi ezt a – szinte zsebbe való – kis könyvet és először csupán a borítóját babrálja, nézegeti, még nem tud(hat)ja, milyen súlya van valójában. Ahhoz ugyanis el is kell olvasni…

Ez a recenzió csupán egy figyelemfelkeltő írás. Az Itt maradni – címéből adódóan is – jelentékenyen túlmutat önmagán. Mert az „Itt”, az már nem csak Szegedet jelenti, hanem az egész országot – a hazát. Szemlélve pedig az eseményeket és borzadva a lesújtó számadatokon, láthatjuk, hogy sokan nem itt képzelik el a jövőjüket. Bizony sokan elmennek. És egyre többen. Máshová. Idegenbe. De mit is mond, mit is üzen nekünk Vörösmarty a Szózat-ban? „A nagy világon e kivűl / Nincs számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”

Akkor is, ha itt élni néha rendkívül nehéz, és akkor is, ha meghalni annál könnyebb − mindenhol.

Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában