Nátyi Róbert: Így néztek ki ők
Szegedi képzőművészportrék a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből
A művészi önarckép vagy a más művész által készített kollegiális arcmás a portréfestészet egyik legérdekesebb, legegyénibb területe. A közönség figyelme minden korszakban intenzíven fordult e képek felé, hiszen bensőséges, személyes jellegüknél fogva talán a leghitelesebb ábrázolást nyújtják az alkotókról. A rejtett, kódolt üzenetek, esetleg a leplezetlen feltárulkozás a publikum részéről minden időkben kedvező fogadtatásra talált. Egy olyan korszakban ez a gondolat aligha szorul bővebb magyarázatra, amelyben a selfieknek köszönhetően az emberiség történetének legnagyobb mennyiségű önarckép dömpingjével találkozhatunk.
(Az esszéhez kapcsolódó képgaléria az oldal alján található.)
A művészi önarckép nemcsak az önreprezentációnak, hanem a festői tudás legkézenfekvőbb népszerűsítőjének is számított évszázadok óta. Éppen ezért, a komplex céloknak és elképzeléseknek köszönhetően a festők számtalan változatban, sokféleképpen, különféle alakokban jelennek meg a vásznakon. Mindmegannyi szerepvállalásnak lehetünk tanúi. A modellek legtöbbször hivatásuk jelképeivel, művész mivoltukat büszkén vállalva lépnek fel megszokott környezetükben, de láthatjuk őket elegáns polgárként, bohém festőként, szerény mesteremberként, elgondolkodó aszkétaként is.
Az Így néztek ki ők − szegedi képzőművészportrék című kiállítás, amely nemcsak az alkotásokat – hanem a műfajból következően – az alkotók személyét is igyekszik az érdeklődés középpontjába helyezni, a Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti gyűjteményében található szegedi művészek önarcképeiből mutat be válogatást. Nyilasy Sándor, Szöri József, Vadász Endre, Erdélyi Mihály vagy Vinkler László festészete, sajátos stílusuk nem ismeretlen az érdeklődő közönség előtt. Mégis − népszerűségük ellenére − mára vajmi kevesen tudják felidézni, hogyan néztek ki az alkotók fizikai valójukban. Ezt a hiányt szeretné valamelyest pótolni a mostani tárlat.
A XIX. század közepén induló Joó Ferenc (1823-1880) volt az első ismert szegedi festő, akinek munkásságát már a művészettörténet tudomány is számon tartja. A Zsótér-család műpártoló hajlandóságának köszönhetően – a festő Zsótér Andor (1824-1906) barátja volt – 1842-től a Bécsi Képzőművészeti Akadémián, majd Münchenben végezte tanulmányait. Az ifjú művész, miután honvédként végigszolgálta a szabadságharcot, szülővárosába, Szegedre költözött vissza. A korabeli szegedi művészeti állapotokat és lehetőségeket figyelembe véve nem csodálkozhatunk azon, hogy a címerfestéstől a céhtáblák pingálásán át a felsővárosi templom oltáráig, sőt népszerű zsánerképekig, vagyonos szegedi polgárok portréiig mindenféle megbízást elvállalt. A tanulmányainak kezdetén készült, szinte miniatűr méretű önarcképe még a romantikus portré, illetve a biedermeier arcképfestészet hagyományait folytatja. A festményhez tartozó szöveg szerint tükör segítségével készült a korszakban divatos, hosszúra növesztett hajú, tizenöt éves ifjút ábrázoló kis képecske. Az enyhén jobbra, a néző felé forduló, komoly tekintetű fiatalember öntudatosan tekint a jövőbe.
A Szegedről elszármazó Vastagh-művészcsalád alapítója, Id. Vastagh György (1834-1922) portréját fia, Vastagh Géza (1866-1919) festette meg. Az apa 1849-ben, tizenöt éves korában beállt a honvédseregbe, majd orosz hadifogságba került. A később sokoldalú festővé vált művész Pesten és Bécsben végezte tanulmányait. Bécs mellett Kolozsvárott is tevékenykedett, majd 1876-ban a fővárosban telepedett le. Életképeket, oltárképeket és reprezentatív portrékat festett. Népszerűsége csúcsán, 1894-ben a magyar művészeket és műpártolókat tömörítő Nemzeti Szalon Zichy Jenővel együtt elnökévé választotta. A fia, az elsősorban állatképeiről ismert festő által 1903-ban készített profilportréja dicsősége teljében, a magyar képzőművészeti élet korifeusaként mutatja be az idős művészt. Vastagh Györgyöt nyugalmas tajtékpipázás közben, semleges háttér előtt, polgári öltözékben, konszolidált sötét öltönyben és kalapban, a festészetre utaló jelképek nélkül ábrázolja a képmás.
Az eredetileg építészeti rajzolóként működő Zombory Lajos (1867-1933) több, mint egy évtizedig Lechner Ödön tervezőirodájában dolgozott. Festészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában kezdte, majd Benczúr mesteriskolájában képezte tovább magát. 1898-tól négy évig a müncheni akadémia növendéke volt. Elsősorban állatképeivel aratta korabeli sikereit, a szolnoki művésztelep egyik vezető művészeként tartják számon. 1928-ban festett kései portréja a klasszikus művészönarcképek teljes tárházának összes kellékét felvonultatja. A festőállvány előtt ülő festőt feszült koncentráció közben látjuk, amint fürkészőn tanulmányozza modelljét. Éppen az alkotás ihletett pillanatainak lehetünk szemtanúi. A sötét keretes szemüveg lencséi mögül pásztázó tekintet kérlelhetetlen pontossággal rögzíti az élet apró rezdüléseit, hogy annak minden egyes nüánszát a vásznon megörökíthesse. A könnyeden felvitt, laza ecsetvonások a spontaneitás frissességét kölcsönzik a képnek.
A szegedi festészet első országos jelentőségű személyiségéről, Nyilasy Sándorról (1873-1934) több portréval is rendelkezik a szegedi múzeum. Nyilasy festői tanulmányait 1892-ben a Mintarajziskolában kezdte, később Münchenben Hollósy Simonnál tanult, majd 1894-től a párizsi Académie Julian hallgatója volt. 1897-től nyaranta Nagybányán dolgozott. Most látható Kalapos önarcképe 1900 körül készülhetett. Az alapvetően táj- és népéletkép-festőként számon tartott alkotó számos találóan hiteles portrét festett pályafutása során. A város hivatalos arcképeket is készíttetett a mesterrel. Elég csak a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében található portrékra gondolnunk: Somogyi Szilveszter, Kulinyi Zsigmond, Lázár György, Tömörkény István, Mikszáth Kálmán arcképeire. Önarcképén Nyilasy kedvelt festői fogásához folyamodott: a modell a sötét háttérből bontakozik ki, így csak a legszükségesebbekre, a lágy ecsetvonásokkal puhán felrakott, színgazdag felületekre, a fontos karakterjegyekre koncentrál a nézői figyelem.
Érdekes összevetnünk ezt a festményt egy Rippl Rónai József (1861-1927) által Nyilasyról készült, teljesen más felfogásban festett pasztell képmással. A századforduló táján megélénkülő szegedi képzőművészeti élet egyik fontos eredménye volt a városban megrendezett számos képzőművészeti kiállítás. Rippl Rónai a Szegedi Képzőművészeti Egyesület égisze alatt megszervezett tavaszi tárlatoknak volt szereplője. 1901-ben ellátogatott a városba, ahol Tömörkény Istvánnal és Nyilasy Sándorral is barátságot kötött. Ekkor készülhetett a mélyen elgondolkodó, választékosan öltözött, jólfésült, gondosan nyírt bajszú festőről az arckép. A dedikáció − „Nyilasynak Rónai” − a barátságportrék több évszázados, bevett hagyományait idézi.
Nyilasy mellett a századeleji Szeged másik jelentős festője a napjainkra méltatlanul elfeledett Károlyi Lajos (1877-1927) volt. Károlyi 1895-ben a müncheni akadémiát választotta tanulmányainak színhelyéül, de az ottani oktatás szellemiségével elégedetlen fiatal festőtanuló csakhamar Velencébe utazott, ahonnan 1896 tavaszán tért haza Szegedre. A következő esztendőt tanulmányai elmélyítésére Rómában töltötte, ahol Fraknói Vilmos (1843-1924) támogatta, majd 1897-ben Münchenbe utazott, ott bekapcsolódott a Hollósy-kör munkájába. E kapcsolat révén került Nagybányára, ahol a plein air festészet gyakorlatával ismerkedett, később szülővárosában telepedett le. A tájképeket, utcarészleteket, lírai csendéleteket festő Károlyi a tízes évek közepétől egyre intenzívebben foglalkozott a portréfestészettel. A magyar művészet azon alkotói közé tartozott, akinek életművében nagyon fontos szerepet játszott az önarckép. A Móra Ferenc Múzeum gyűjteménye önarcképeinek jelentékeny számú darabját őrzi. 1926-ban festett kései önportréja, a dedikáció tanúsága szerint barátjának, a grafikus és szobrász Tardos Taussig Árminnak (1874-1936) szól. Az aszketikus, szakállas, mélyen elgondolkodó férfiarcon festője a lélekábrázolás mélyére igyekszik hatolni. A szinte remeteként élő, visszahúzódó, a csendes elmélkedést kedvelő Károlyi őszinte, leplezetlen önvizsgálata a múlt század eleji magyar festészet egyik karakteres, hiteles kísérlete volt.
Heller Ödön (1878-1921) művészi pályája a fővárosban Vajda Zsigmond (1860-1931) melletti tanulmányaival kezdődött. Később Münchenben, illetve Párizsban képezte tovább magát. 1906-ban, illetve a következő évben a nagybányai festőiskola tagja volt. Ezt követően, 1907-ban vagy 1908-ban költözött Szegedre, ahol egészen nagy port felverő haláláig dolgozott. 1921 júliusában ugyanis, Tápé határában tiszti különítményesek gyilkolták meg a festőt. Móra Ferenc erről a tragédiáról írta Négy apának egy leánya című regényét (1934). Heller 1919-ben Juhász Gyulával és a szobrász Gergely Sándorral együtt tanított a szegedi Művészeti Szabadiskolában. A helyi polgárság tagjairól (pl. Löw Immánuel, Gelléri Mór) készített reprezentatív, nagy festői magabiztossággal megoldott portréinak sora jelzi jártasságát az arcképfestészetben. A szóban forgó tárlaton szereplő, a század elején készült önarcképe céltudatos, elmélyült, elegáns fiatalembert mutat. A háttér dekoratív fali szőttese, a domináns világoskék fallal a nagybányai neósok hatásáról tanúskodik, jelezvén, hogy Heller fogékony volt a modern festészet tanításaira. A festmény 1912-ben Kun József özvegyének adományaként került a múzeum gyűjteményébe. Kun József (1873-1912) költő, művészeti író, műgyűjtő, műpártoló, kiállítások fáradhatatlan szervezője, a modern művészet és művészek propagátora volt, akinek festménygyűjteményét a kortársak Back Bernát gyűjteményéhez hasonlították.
Bánszky Sándor (1888-1918) szegedi szobrászművész csonkán maradt életművére legutóbb a Moholy-Nagy és a szegedi avantgárd című kiállítás hívta fel a figyelmet. Bánszky a szegedi középiskolai tanulmányok után, 1906-ban a székelyudvarhelyi agyagipari iskolában sajátította el a szakmai alapokat. Egy müncheni tanulmányutat követően barátjával, a később világhírűvé vált kubista szobrász Csáky Józseffel a pécsi Zsolnay-gyárban dolgozott. Maróti Géza és Mátrai Lajos tanítványaként végezte el az Iparművészeti Iskolát, ahol diplomája kézhezvételét követően a szobrász tanszék tanársegédje lett. Bécsben, majd Olaszországban tett tanulmányutat. 1913-ban érkezett Csáky nyomdokain Párizsba, ahol rögtön bekapcsolódott a modern művészeti mozgalmak vérkeringésébe. A Párizsban élő osztrák és magyar kolónia tagjait – így Bánszkyt is – a világháború kitörésekor a Villefranche-i internálótáborba gyűjtötték össze, ahol 1918 végén a művész a spanyolnátha járványnak esett áldozatul. Táborbeli időszakáról, ottani életéről két érdekes akvarellt őriz a Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti gyűjteménye, amelyek most először kerültek kiállításra. Egy Konnerth Hermann (1881-1966) nevű erdélyi származású barátja, táborbéli társa két, a kubizmus stíluselveit alkalmazó portrét festett a szobrászról. A hazai kutatás számára ismeretlen mivolta folytán érdemes néhány szót ejtenünk az akvarellek alkotójáról is. Az erdélyi lelkész fia érettségi után teológiát és germanisztikát tanult Marburgban, Berlinben és Bonnban. Ekkor kezdett el Kant filozófiájával és a francia posztimpresszionizmus festészetével foglalkozni. Az első világháború kitörése Franciaországban érte, ahol internálták. A villefranche-i táborban együtt tartották fogva Bánszkyval. 1921-ben rövid időre visszatért Erdélybe, majd Berlinbe költözött, ahol nélkülözések között halt meg. A két, Bánszkyról alkotott festmény közül az egyik háromnegyed profilban, a másik frontális nézetben ábrázolja a művészt. Mindkét munka a barátnak szóló dedikáció szerint 1918 szeptemberében készült.
Csejtei Joachim Ferenc (1882-1964) Budapesten, majd Münchenben Hollósy Simon mellett tanult. 1904-ben barátjával, az akkor még szobrásznak készülő, szintén szegedi Brummer Józseffel (1883-1945), a később világhírűvé vált műkereskedővel Párizsba utazott. Rövid – úgy tűnik, sikertelen – ott tartózkodást követően mindketten hazajöttek Szegedre, majd 1907-ben Csejtei Joachim ismét visszatért a francia fővárosba, majd néhány évig Dél-Franciaországban dolgozott. Tagja volt a nagybányai művésztelepnek is. A semleges háttérből kibontakozó Önarcképén az erőteljes napfény hatására a színektől villódzó, árnyalatokban gazdag bőrfelületen játszó fény-árnyékok sziporkázó vibrálása impresszionista vonásokat mutat. A kalap széles, zöld karimája határozott árnyékot vet a szemekre és az arc felső részletére. A tanulmányfejen könnyed ecsetvonásokkal felhordott laza festékpászmák a plein air festészet hatásáról tanúskodnak.
A szegedi születésű Kukovetz Nana (1885-1919) eredetileg Tóth Molnár Ferenc (1867-1936) festőművész mellett sajátította el a mesterség alapjait, majd Réti István és Ferenczy Károly vezetésével a nagybányai művésztelepen tanult (1902). A következő évben Hollósy vajdahunyadi művésztelepén találkozunk a nevével. Később tanulmányait Párizsban, az Académie de la Grand-Chaumiére növendékeként folytatta. Azt követően visszatért Szegedre, ahol egy művészeti iskolát vezetett. 1913-ban szülővárosa ösztöndíja jóvoltából tanulmányúton járt Párizsban, majd Olaszországban. Az első világháború kitörése miatt internálótáborba zárták, ahonnan csak 1918-ban szabadult. 1919. augusztus 5-én a szatymazi tanyavilágban meghúzódó festőnőt tiszti különítményesek meggyilkolták. A kortárs szegedi festőkolléga, Vlasics Károly portréja Kukovetz Nanát szemből, erős összpontosítás közben, fején hetyke, rózsás kalappal ábrázolja. A művésznő kezében vázlatfüzet és rajzceruza látható, tehát alkotás közben örökítette meg őt a művész. Ez magyarázza a koncentrációt az arcon. A tompa, visszafogott színek, a korlátozott színskála még inkább az arcra, illetve a művésznő szemére fokuszálják a figyelmet.
Erdélyi Mihály (1894-1972) 1912-től a Monarchia haditengerészeténél szolgált. 1920-tól a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, illetve Révész Imre mellett a kecskeméti művésztelepen dolgozott. 1916-tól kezdődően majd két évtizeden keresztül Európa különböző országaiban (Franciaország, Németország, Olaszország, Svájc) élt. 1923-tól Firenzében festészetet tanult, majd Palermóban a szobrászat mesterségével ismerkedett. 1934-ben Szegeden telepedett le, de 1938-ig tulajdonképpen Baselban élt. 1936-ban kiállított a Velencei Biennálén. Szemből ábrázolt portréján Erdélyi elegánsan, sötét öltönyben, nyakkendővel látható. A festő válla mögött, a ligetes tájban jobbról és balról feltűnő, szinte lebegő arcképek sajátosan titokzatos, szimbolikus jelentést kölcsönöznek a képnek. A baloldali alak az arcél tanúsága szerint maga a művész lehet, így még inkább hangsúlyosan jelenik meg festményén a személyes jelleg, az életrajzi ihletés hatása. Az élénk színek, a fauves-ok törekvéseit idéző, lendületes ecsetkezelés a szegedi festészetben teljesen egyedi utat járó festő 1930-as években kialakított, kiforrott stílusának darabjaival rokonítható.
A szegedi származású Parobek Alajos (1896-1947) mestere a Képzőművészeti Főiskolán Réti István volt. 1914-15-ben Nagybányán Ferenczy Károly és Thorma János mellett dolgozott. Párizsi és müncheni tanulmányút után, 1924-ben tért vissza Szegedre. Parobek abban az évben festette a tárlaton látható önarcképet, amikor visszatért szülővárosába. A hagyományokhoz ragaszkodó festő utazásai során előszeretettel tanulmányozta a barokk nagymestereinek, Velasqueznek, Goyának a munkásságát. A felhős ég, a sötétből kibontakozó drámai megvilágítás a következő két évtizedben jellemzője lett a festő karakteres, helyenként Rudnayra emlékeztető stílusának. A borús tájháttér előtt ábrázolt romantikus hangszerelésű Önarcképen a szemüveges, gondosan borotvált művész elegánsan, nyakkendősen, fehér munkaköpenyben vagy ballonkabátban jelenik meg.
Szöri József (1878-1914) eredetileg jogászi pályára készült, 1904-ben szerezte meg a diplomáját Kolozsváron. Közben Hollósy Simontól tanult festeni, először Münchenben, majd Nagybányán. Szablya-Frischauf Ferenc (1876-1962) szabadiskolájában is képezte magát. 1909-ben látogatott el Párizsba, ahol valószínűleg Matisse iskolájának növendéke volt. 1913-ban ügyvédi szakvizsgát tett és Szegeden megnyitotta irodáját. Röviddel bevonulása után, 1914. október 1-én az uzsoki szorosban esett el. Múzeumunk gyűjteményében – az egyébként csekély számban ismert életműből – a művésznek két önarcképe is található. Puhán modellált szén portréján jobb válla fölött a néző felé forduló elegáns, bajuszos úriembert látunk, míg pipázó képmása kedélyességével, mosolygós arcával szöges ellentéte a szigorúbb, komorabb szénrajznak. A vidám hangvétel, a rövidszárú rhodesiapipából bodorodó füst derűs hangulatot, némi zsánerszerűséget is kölcsönöz a képnek. A fiatal, pipázó férfi arcképe így a XIX. század közkedvelt toposzának, a bohém művésznek a vízióját idézi meg a vásznon.
Vlasics Károly (1882-1968) Károlyi Lajos útmutatásai szerint kezdett el a festészettel foglalkozni. 1907-től Bécsben folytatta tanulmányait. A tízes évek végétől egyre intenzívebben kapcsolódott be a szegedi képzőművészeti élet vérkeringésébe. 1949-ben művészeti szabadiskolát, majd a Tábor utcai kört vezette, ahol számos későbbi szegedi alkotó első művészi lépéseit kísérte figyelemmel. Klasszikus műteremképén, a nagy műtermi világító ablakok előtt álló, fél alakban ábrázolt, munkaköpenyes festő, kezében palettával és ecsetekkel, kissé jobbra elfordulva a vászontól, talányosan tekint a néző felé.
A festő és grafikus Vadász Endre (1901-1944) 1918/19-ben a Heller Ödön által vezetett szegedi szabadiskolában kezdett el festészettel foglalkozni. 1922-től volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, közben 1923-ban fényképész oklevelet is szerzett. 1928-ban a debreceni zsidógimnázium meghívta rajztanárnak. 1936-ban Budapestre költözött, 1943-ban munkaszolgálatosnak hívták be, 1944-ben a gödöllői táborban megmérgezte magát. A húszas évek végén készült Önarcképe a művész korai korszakának stíluseszményét valósítja meg. A sötét háttérből fölsejlő, szemből látható, lágyan modellált arc, nyakában az attraktív, fehér sállal szimbolista, szürreális hatást kelt. A kép legközelebbi párhuzamait Gulácsy Lajos különböző szerepekben megjelenő vízionárus önarcképeiben ismerhetjük fel.
Tóbiás György (1902-1966) első mestere Heller Ödön volt, majd a kecskeméti művésztelepen Révész Imre mellet dolgozott. Később, egy hosszabb európai tanulmányutat követően (München, Bécs, Olaszország) Szegeden telepedett le. A harmincas években portréfestészetével szerzett magának hírnevet. Ezek az arcképek hívták föl a képzőművészetre nyitott és fogékony Juhász Gyula figyelmét a pályakezdő művészre, akit ezt követően pártfogásába is vett. Pályája végén, 1966-ban készült Önarcképe egy szigorú, aszketikus, idős férfit állít a középpontba. A teljes képteret kitöltő fej mellett nem maradt hely semmilyen magyarázó részlet megjelenítésére. A festő csak saját arcára koncentrálva, lélektani portrét hozott létre, még a művész mivoltra utaló jelképeket is száműzte festményéről.
Az eredetileg szabadkai Vinkler-család 1922-ben költözött Szegedre. Vinkler László (1912-1980) 1930 és 1935 között a Képzőművészeti Főiskolán Karlovszky Bertalan és Glatz Oszkár növendéke, majd 1935-1936-ban a római Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt. A harmincas években több tanulmányutat tett: Bécsbe (1933), Párizsba (1937), Taorminába (1939). 1948-1975 között a szegedi Tanárképző Főiskola Rajz-Művészettörténet Tanszékének tanára volt.
A tudatos, művelt, poeta doctus Vinkler számára az önarcképben rejlő lehetőségek folyamatos inspirációként szolgáltak. A főiskolán már Karlovszkynak feltűnt óriási portretirozó tehetsége, második László Fülöpöt szeretett volna képezni belőle. Vinkler egész életében rögzítette saját, változó arcvonásait. Kiállításunkon bemutatott önportréja egy szuggesztív tekintetű, gondolataiba mélyedt alkotót mutat be. A zilált hajviselet is azt a képzetet erősíti, mintha éppen az alkotásban elmélyült, a zavaró külvilág hatásait teljesen kiküszöbölő művészt az alkotás megszületésének pillanatában látnánk.
E rögtönzött enumáreció a szegedi képzőművész panteonból korántsem teljes, hiszen csak a Móra Ferenc Múzeum anyagára hagyatkoztunk. A válogatásnak nem volt célja a kortárs alkotók ön/portréinak bemutatása sem. Ez később akár egy másik kiállítás tárgya lehetne. A napjainkra a városban klasszikusoknak számító alkotók közül, mint Endre Béla, Dinnyés Ferenc, Fischer Ernő vagy Zoltánfy István stb. a szegedi múzeum egyelőre nem rendelkezik arcképekkel. A bemutatott sorozat hiányai ellenére bízunk abban, hogy a tiszteletadás gesztusa mellett nemcsak a valamikor itt élt alkotók művészetét hoztuk közelebb a közönséghez, hanem valamit sikerült megőrizni és átadni a hajdani művészek szellemi és fizikális valójából is.
Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában
